Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Matula bácsi a rengetegben II. – Az új Rajna kincse az Operaházban

2015-04-02 11:59:38 - zéta -

Rajna kincse az Operaházban 2015. március 19/24.
Magyar állami Operaház

Wotan - Kálmándi Mihály
Donner - Egri Sándor
Froh - Nyári Zoltán
Loge - Adrian Eröd
Alberich - Marcus Jupither
Mime - Megyesi Zoltán
Fasolt - Cser Krisztián
Fafner - Gábor Géza
Fricka - Németh Judit
Freia - Keszei Bori
Erda - Gál Erika
Woglinde - Wierdl Eszter
Wellgunde - Simon Krisztina
Flosshilde - Heiter Melinda

a Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Halász Péter

*

Bevett gyakorlat, hogy ha egy színház a Ring bemutatásába kezd, a produkciót – szinte minden alkalommal – vagy nagyon rangos vendégkarmester vagy az intézmény felelős zenei vezetője tartja kezében. Így volt ez a korábbiakban felsorolt példánknál is. 1969-ben Lukács Miklós, 1993-ban Medveczky Ádám, 2007-ben Fischer Ádám kezében volt a dirigensi pálca. Közös jellemzőjük, hogy a Ring megkezdésének időpontjában mindhárman karrierjük csúcsán állottak, sok évtizedes tapasztalattal a hátuk mögött, amely során a Wagner-művek vezénylése szinte mindennapos tevékenységnek számított.

E gyakorlat egyenes folytatásaként most Halász Péter állt a zenekari árokban. Az elmúlt másfél évadban – emlékezetem szerint – Wagner-operát nem dirigált a Magyar Állami Operaházban, a dirigens hivatalos weboldala egyedül a Trisztán és Izolda aacheni repertoár-előadásait említi az évtized elejéről. Nagyon nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy Wagnert jól csak idősödő karmester tud vezényelni, ráadásul az első bekezdésben említettek is nyilván korábban kezdtek el a német mester munkásságával foglalkozni. Ugyanakkor az a puszta (és más oldalról örvendetes) tény, hogy egy fiatal fő-zeneigazgatója van a Magyar Állami Operaháznak, ez alkalommal egyértelmű nyomot hagyott az előadáson. Nem is annyira zenekari fésületlenségen volt ez tetten érhető, mint inkább a szólistagárda általános labilitásán. A nyilvános főpróbán még tolerálhatónak tűnt az az óvatoskodó megközelítés, ami körülvette a produkciót, de a kettővel későbbi előadásból is ugyanez sugárzott. Nagyon nehéz pontosan megfogalmazni, de végül találtam egy biztos kapaszkodót a jelenség egzakt tetten érésére.

Mint beszámolóm első felében utaltam is rá, az utóbbi években szinte beleégette a hazai Wagner-rajongók tudatába magát a MÜPA Rajna-produkciója. Annak az előadásnak az évek során sokat változott az előadógárdája, de volt a karmesteren kívül három fix pont. Olyanok voltak ők, mint az origo, hozzájuk idomultak az újabbak, mert az ő viszonyrendszerük változatlan volt mindvégig. S fontosnak érzem külön kiemelni, hogy zenei megvalósításuk olyan minőséget mutatott fel, ami az utánuk következők számára a megugorhatatlan magasságot jelentett.

Ma már egyszerűen nem tudom, de nem is akarom Alberich átkát másképp hallani, mint Hartmut Welker döbbenetes hangján, a figura összes jellemzőjét pontosan egybesűrítve. Ma már egyszerűen nem tudom, de nem is akarom Loge félisten ravasz, okos és felelősségteljes, de mégis szélsőséges karakterét másképp elképzelni, mint Christian Franz sodró lendületű, összetett hangi gesztusrendszerén. És egyszerűen nem tudtam és nem is akartam Fricka asszonyi rafinériáját, a család egységének kicsit korlátolt védelmét másképp látni, mint Németh Judit lágy, meleg és nőies megközelítésében...

Igen ám, de az operaházi előadás Frickája ugyanez a Németh Judit volt. És döbbenettel tapasztaltam, hogy a bő hét esztendeje belém ivódott alakításból szinte semmi nem jött át ezúttal. Mintha a kiváló énekesnő leszámolt volna a saját mítoszával és gyökeresen más megoldással kísérletezne. Ez még jó lett volna, de nem ez történt. Németh Judit egyszerűen nem találta a helyét a száz helyen énekelt darabban. 19-én ugyanúgy nem, mint 24-én. A megfelelő helyen a megfelelő hangok megszólaltak, de mégis, azaz mégsem. Indiszpozíciónak nyoma sem volt, s ezen a második előadáson kezdtem el mélyebb okokra gyanakodni.

Alberichet vendégművész, a különös nevű Marcus Jupither alakította. Pontos szereptudással, üzembiztos elképzelésekkel érkezett, bár Falstaff-potrohos megjelenése inkább hátráltatta, mintsem erősítette ebben. Hangi alakítása amolyan jó nemzetközi átlag, de nem volt elég karakteres. Nem mert csúnyán énekelni, pedig ha valakinek, Alberichnek nemcsak lehet, hanem kell is. Mértékkel gonosz, mértékkel számító, így csak mértékkel lett elbukott. Átka is mértéktartó volt, sajnos.

Különös dolog lesz baritonistával hallani Loge szerepét, gondoltam előzetesen. Amikor Adrian Eröd hangját meghallottam, nyomban kiderült, hogy semmivel sem „baritonabb”, mint mondjuk Set Svanholmé Solti legendás Rajnájában. Eröd pompás énekes, aki nagyon jól érezte magát a rendező által neki szánt terepen. Fejlett mozgáskultúrával rendelkezik, s nem az ő hibája, hogy ezzel nem tudott a darab egészéből kitűnni. Sajátos vokális megoldása, hogy trükkösen, fejhang keverésével vékonyítja ki a magasságait, egészen speciális szerepformálásokra tehetik képessé. Logéja ennek ellenére talán adósunk maradt a szerep némely dimenziójával, vagy lehet, csak Christian Franz árnyékában tűnik így. Mindenesetre Eröd alakításában valahogy nem a tűzisten volt a játékmester, az események legfőbb mozgatója. Ott volt, jelen volt, talán kevésbé hatásosan.

Wotan szerepében Kálmándi Mihályt hallottuk. A szükségesnél egy fokkal kisebb hanggal, egy fokkal visszafogottabban. Egy szerény, intellektuális főisten, ilyet is láttunk hát. Kár, hogy rezignáltsága mögött nem bölcsességet érzünk, hanem óvatoskodást. Adrian Eröd mellett a produkció legbiztosabb zenei alakítását, kvalitásos formálását Gál Erika nyújtotta Erda szerepében. Ő a legutóbbi MÜPÁ-s Ringben is benne volt, akkor korántsem volt ennyire egyértelműen hatásos. Jelenete most az előadás legfontosabb pontja volt, mert megmutatta azt az esetleges távlatot, amivé a produkció (esetlegesen) továbbfejlődhet.

Az óriások közül Gábor Géza (Fafner) sziklakemény robosztusságával tűnt ki, míg Cser Krisztián (Fasolt) a rendezői koncepció ellenében is megpróbált valamiféle mélyebb érzelmet felvonultatni, nem is teljesen sikertelenül. A kisebb istenszereplők elsősorban arra koncentráltak, hogy megfeleljenek a rendezői instrukcióknak. Ennek megfelelően Freia (Keszei Bori) kellően csámpás, Donner (Egri Sándor) kellően gyagya, míg Froh (Nyári Zoltán) kellően monomániás volt. Kár, hogy a szerepük ennél sokkal többről szól(na). A három rajnai sellő szerepében korrekt alakításokat hallhattunk Wierdl Eszter, Simon Krisztina és Heiter Melinda hármasának jóvoltából.

Az új Rajna kincse produkció a revelatív színpadi és zenei indulásával ugyan némiképp adósunk maradt, de látok még esély arra, hogy A Nibelung gyűrűje egészében kifuthasson, s akkor talán többet látunk bele a mostani előadásba is.

Rajna kincse az Operaházban
fotó: © Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.