Efemer konstansok (Gounod Faustja a Warnertől)

GOUNOD: Faust

Jerry Hadley, Sam Ramey, Cecilia Gasdia, Alexandru Agache, Susanne Mentzer, Brigitte Fassbaender
Orchestra of Welsh National Opera
Chorus of Welsh National Opera
Carlo Rizzi

Warner / Teldec
3 CD
2564-67691-5

*

A kilencvenes éveket már akkor megmosolyogtuk, mikor még tartottak. Úgy hittük, valamiféle átmeneti időszakot élünk, mondjuk, a "létező szocializmusból" kúszunk át csendben a "létező kapitalizmusba". Hogy egyszer vége lesz, és jobb lesz. Egyesek szerint az átmenet még közel sem ért véget, mások azt mondják, már nem is fog. De egy emberöltőnyi az ún. átmenet korszakából, az nemcsak azoknak sok, akik végigélték.

Kerestünk valami fogódzót akkor is és most is, valami állandóságot a változó világban, amiben megkapaszkodhatunk, hogy oda se kelljen nézni, amint választott vezetőink kilopják alólunk a karosszéket is. A kedd esti Derrick vagy a kéthetente csütörtökön jelentkező újabb Szomszédok-epizód erre többé-kevésbé alkalmas is volt. Aki azonban a kőbevésett, nem hervadó értékek biztonságára vágyott, a kortalan klasszikusokért nyúlt. Goethe, Jókai meg Thomas Mann valahogy ugyanaz maradt, mint azelőtt volt, legfeljebb kapott egy "vajszínű árnyalatot" az idővel, ám a sárguló könyvlapok makacsul ragaszkodtak régi jelentésükhöz.

De, hogy a kilencvenes éveknek örökre vége, azt nem pusztán a több mint tíz, a dicstelen ezredforduló óta eltelt szűk esztendő bizonyítja, de az is, hogy egykor a lemezboltok kirakataiból elirigyelt, megfizethetetlen díszdobozos operakiadványok most esztétikailag ugyan kissé lebutított másodkiadásban, viszont már-már gyanúsan alacsony áron kerülnek a kezünk ügyébe. (Nem írhatom ismét, hogy a lemezboltokba, mert olyanok már nincsenek.) Akkoriban sokan csak messziről csodáltuk a vastag szövegkönyvvel és csinos papírtasakkal ékített operacédéket a Rózsavölgyi kirakatában, néha bele is hallgattunk, ha volt hozzá merszünk. Abban a reményben, hogy egyszer nekünk is lesz. Aztán lett, de ma akkor sem biztos, hogy kapnánk értük, ha utánunk dobnák ezek újrakiadásait.

Pedig a kilencvenes évek produkálták a stúdió-operafelvételek utolsó nagy hullámát. A Teldec – ma már tulajdonképpen nem is létező – lemeztársaság például az akkor a harmincas évei elején járó olasz karmestert, Carlo Rizzit csípte meg, és vagy fél tucat teljes operát rögzített a vezényletével: Rigoletto, Traviata, Álarcosbál, Hamupipőke, Lammermoori Lucia, valamint az e sorok között tárgyalt Faust vonható be e sorba. Mindezt nagyjából négy-öt év leforgása alatt. S megfordult Rizzi "keze alatt" Gruberova, Schicoff, Larmore, Agache és több más, magasan jegyzett énekművész. Aztán vége lett. Mert jött a válság (a lemeziparé), és többé nem érte meg stúdióba vonulni hosszú és költséges operafelvételekhez.

Nehezen hihető, de ma már tizennyolc hosszú év távlatából figyelhetjük ezt a Faust-lemezt. A címszerepet éneklő tenorista, Jerry Hadley már nincs is közöttünk. Az akkoriban divatos, steril és fojtott digitális stúdióhangzás is zavaróan elavultnak tűnik, a Wales-i Nemzeti Operaház Zene- és Énekkaráról már alig hallunk, pedig egykor Reginald Goodall és Richard Bonynge készítette velük legjobb lemezeit. (Nem nagy baj, van helyettük más, nem siratom őket, csak elmerengek, hogy már 1993-ba járok nosztalgiázni.)

A főbb szerepekben két ízig-vérig amerikai énekes; tökéletes alkalmazkodóképességgel, jó francia dikcióval, erős kontroll alatt tartott teatralitással.
Hadley tiszta és intelligens éneklése hiteles Faustot állít elénk. Kissé kimért ugyan, de nem zavar, hisz a tudós nem hős. Eladja a lelkét az ördögnek, mesterségesen megfiatalodik, szerelmes lesz, mert szerelmes akar lenni – ezek aligha hőstettek. De Gedda után ugyan kitől hallottunk ilyen precíz, ugyanakkor szelíd és érett "Salut, demeure"-t?
Samuel Ramey bevált recept, ha a patás Sátánt kell megidézni. Csakugyan lebeg a hangjában valami elementárisan mefisztói, valami az ősi gonoszból, aki talán nem is annyira esszenciálisan gonosz, csak pontosan ismeri az emberi gyarlóság, a gyengeség, a hiúság, a gyötrő kétely változatait, és ki tudja miért, szüksége van a lelkünkre.
Az olasz Cecilia Gasdia tetőtől talpig naiva. Nem is nagyon akar több lenni. A megváltás talán nincs is igazán ínyére, akkor lehet hamisítatlanul önmaga, mikor gyönggyel ékes ékszerekben billeghet a tükör előtt.
A mellékszerepek mellett sem érdemes szótlanul elosonni, hiszen a kiváló Brigitte Fassbaender (Márta) aligha szorul bemutatásra, Alexandru Agache (Valentin) pedig a korszak meghatározó baritonistájává fejlődött az évek alatt.

Bár az esztendők hangtalan ballagtak el mellettünk, míg vártuk, hogy véget érjenek az "átmenet évei", Goethe és a mosolygó francia, Charles Gounod azért még a régi maradt. És ez a fontos, mert az ő szellemüknek kell lebegniük valahol az éterben, az efemer jelenségek fölött – az elkárhozott Faust és a győztesen is vesztes Mefisztó torz arca mindig egymásra kacsint valahol. A tudós-mágus a tudományban csalatkozott, mi valami másban. De ugyanoda fordultunk. A lelkünket ugyan nem adtuk el, de minden mást igen.