Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Megnyílt! (A Figaro a 125 éves Operaház nyitóelőadásán)

2009-09-11 12:00:23 - zéta -

2009. szeptember 10.
Magyar Állami Operaház

MOZART:
Figaro házassága

Busa, Tamás, Rost Andrea, Keszei Bori, Kálmán Péter, Sánta Jolán, Rácz István, Rozsos István, Schöck Atala, Ambrus Ákos, Rácz Rita, Beöthy-Kiss László
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Peskó Zoltán

A Magyar Állami Operaház vezetése az intézmény fennállásának 125. évfordulóján megváltoztatott egy eddig kőbevésettnek hitt hagyományt: az évadnyitó előadáson nem Erkel Ferenc műve szerepelt. Nem lamentálnék a változáson, hogy a döntés mennyiben volt művészi vagy mennyiben nem. A tény, hogy egy igazán igényes dalmű ritka kiemelkedő szereposztásban kerülhetett a nagyközönség elé, mindent elfeledtet.

Mert a Figaro házassága ugyan elég régi produkció (12 éves lehet), számos előadó megfordult már Galgóczy Judit rendezésében, de – emlékeim szerint – még sosem fordult elő, hogy az öt főszereplőből négyen világszínvonalat nyújtottak volna. Ezúttal tehát ezt regisztrálhattuk örömmel, s az ünnepi apropóból a rendezést is sikerült leporolni, néhány apróbb változtatást belecsempészni az előadásba.

A szereplők sorában első helyen említeném Rost Andreát. A Grófné figurája nem egyszerű szerep, hiszen az éneklésen túl sugározni kell. Hangulatot, érzést, világot, lelket. Kevés ehhez foghatóan összetett szerep van az operairodalomban, talán csak a Tábornagyné mérhető még ehhez. Rost nem túl gyakori hazai szereplése olykor megosztja a közvéleményt, amit nem teljesen értek. Az egykori nagyszerű Susanna mára teljesen „belenőtt” a Grófné szerepébe, persze ebben a szerepkörben az átjárhatóság (Barbarinából Susanna, Susannából Grófné irányban) legtöbbször működik. Rost Grófnéja összetettebb a megszokottnál. Ez a nő nem egyszerűen elhanyagolt és emiatt szomorú. Ez a nő Nő! A férje által lekezelt dáma egyszeriben kivirágzik Cherubino kicsit esetlen és bumfordi közeledtére. Még sosem éreztem a második felvonásbeli kettősüket ennyire perzselőnek. Eddig nem merült fel bennem, de lehetséges lenne, hogy Rost Andrea pályaíve egyenesen a Marschallinra mutat? A harmadik felvonásbeli áriáját („Dono sove i bei momenti”) olyan belső vívódásokkal közvetítette, ami új dimenziókba helyezte az eddig (nincs jobb szó) bánatos, önsajnáltató keretbe kényszerített jelenetet.

Rost Andrea örvendetes megjelenése a budapesti Figaro-produkcióban a partnereire is jótékony hatást tett. Susanna jelmezeit Keszei Bori ölthette magára. Több év kihagyás után örömmel észleltem, hogy hangja töretlenül fejlődik tovább. A figurát ritka mély plaszticitással, élményszámba menő muzikalitással formálta meg. Levélkettősük az est legihletettebb pillanatait hozta, amikből szerencsére bőven adódott. Keszei sem ragadt le a szimpla szobalány-figuránál, s bizony évtized múltán (?) nagyon is elképzelhető lesz továbblépése a Grófné alakjába.

A hölgyeknél maradva Schöck Atala kedvesen és lefegyverző bájjal formálta meg Cherubino alakját. Más szerepeiben is fülbeötlő muzikalitása megint a siker záloga lett. Alakítása hangosan kiabál Octavian szólama után, nem is értem, miért nincs benne a tervezett felújításban.
Sánta Jolán Marcellinája hozta a szokásos (áriájától megfosztott) házvezetőnő figuráját, viszonylag keveset hozzátéve a bevált klisékhez.
Rácz Rita Barbarinája kedves és üde volt.

Figaro alakját egyenesen Kálmán Péterre öntötték, ennél több alig jut eszembe. Kálmán a rendezők kedvence lehet, gyakorlatilag bármit, bárhogyan képes megjeleníteni. A szólam is tökéletesen fekszik neki, ráadásul borzasztóan élvezi, amit csinál.

A sok évvel ezelőtti bemutatón Figaro szólamát Busa Tamás énekelte. Most a Gróf szerepét kapta, amit tévedésnek érzek. A két szerep között ugyanis közel sincs olyan egyértelmű átjárhatóság, mint a Susanna–Grófné aspektusban. (Például a Mozart-mindenevő Melis György sem énekelte, igaz, hogy Kálmán Péter igen.) Busa mindenesetre tisztességgel végigverekszi magát a számára mindenképpen magas szólamon, de a néző szeretné áriájának („Vedro mentr’io sospiro”) utolsó frázisait mielőbb elfeledni. Busa alkatilag talán a legautentikusabb Gróf lehetne, de ez korántsem elég.

Rácz István Bartolo szerepében hozza a régi formátumos alakítását, a hatalmas hang és a parodisztikus formálás mulattató keverékét.
Rozsos István (Basilio) is régi bútordarab, nagyjából helyén van minden, de csak nagyjából, mert a karakterizálás nála olykor a muzikalitás rovására megy.
Beöthy-Kiss László és Ambrus Ákos kedvesen komédiázik Curzióként, illetve Antonioként.

A dirigensi pultnál Peskó Zoltán a bonyolult anyag minden részletét ismerve a nagy formákra helyezte a hangsúlyt. Az opera így az lett, ami: egy világ, egy érzés, egy filozófia ritka magas gondolatiságban megtestesült remekműve.

A Magyar Állami Operaház jubileumi évada ezennel megnyílt. Soha rosszabb kezdést!






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.