Recenzió helyett (Mahler: IX. szimfónia)

Mahler: IX. szimfónia
Berlini Filharmonikus Zenekar
Claudio Abbado
DGG 471 624-2

Ha Ön, kedves Olvasónk, kritikát szeretne olvasni erről a CD-ről, kérem, klikkeljen arrébb.
Az ember nem tud kritikát írni a Kedveséről.

1986-ban hallottam először \"élőben\" Mahler Kilencedikjét. Korábban persze tanulmányoztam lemezről, de - be kell vallanom - nem volt rám olyan hatással, mint a Negyedik, vagy a \"Titán\" szimfónia.
A helyszín Budapest volt, a Kongresszusi Központ hangversenyterme, valamikor a nyár elején. Abbado vendégszerepelt - és itt cserben hagy a memóriám, hogyan is hívták akkor az együttest: Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar? Európai Ifjúsági Zenekar?
Abbado akkor (53 éves volt) életében negyedszerre dirigálta a darabot.
Véget ért az Adagio. Abbado szinte rábukott a karmesteri pulpitusra. Döbbent csend. Aztán néhányan elkezdtek tapsolni. A tetszésnyilvánítás spontán abbamaradt. Tapintható volt valamiféle kozmikus űr, valami leírhatatlan vákuum. Fél perc telt el? Kettő? Nem tudom. És aztán jött a tapsorkán.

Úgy bő két évre rá hallottam először a dirigenst későbbi \"saját\" zenekarával, a Berlini Filharmonikusokkal. A szünet után Brahms II. szimfóniáját vezényelte - korrektül, de minden emlékezetesség nélkül. Minden \"együtt volt\", csak semmi rendkívüli, megfoghatatlan, egyszeri nem történt.
És különösen nagy volt a kontraszt a zenekar egy pár héttel korábbi bécsi hangversenyéhez képest - ott Karajan dirigálta ugyanezt a Brahms-opust. Alig tudott bejönni a terembe, a kottatartókra kapaszkodott, sokhelyütt nem volt együtt az orkeszter, néhány zenésze láthatóan gonosz vigyorral figyelte kínlódását - és mégis, ott volt az az általam korábban csak lemezekről ismert \"creamy\" hangzás, ott volt egy karmesteróriás kisugárzása, nem Brahms ellenében vagy érte, hanem mellette.

Érthető talán, milyen izgalommal vártam valamikor 1993-ban vagy 1994-ben ezt a Mahler-szimfóniát Abbadoval és a Berliniekkel. És kaptam egy rutinos, szívtelen, ledarált interpretációt, Bécsben és Salzburgban egyaránt.
Akkor azt mondták: Abbado Karajan páratlan hangzású zenekarából egy újabb nagy amerikai orkesztert csinált. Perfektet, és karakter nélkülit.

Aztán jött a 2001-es Salzburgi Ünnepi Játékok, Abbado és együttese, és Mahler Hetedikje. Az első tételben egy olyan penetránsan durva gikszer a rezeknél, hogy végigúszott a Grosses Festspielhausban a felhördülés. S mégis, dacára ennek, a koncert a szezon etalonja lett, a csont-bőr Maestro megszállottként vezette együttesét, a nagyon ritka zweigi Sternstundek egyike született meg.

Aztán itt van ez a Mahler Kilencedik. Élő előadás, 1999 szeptemberéből, de csak tavaly került kiadásra.
Tegye meg a hivatásos zenekritikus, hogy összeveti Abbado korábbi változatával (Bécsi Filharmonikusok), vagy Karajan elképzelésével (itt a későbbi, koncertváltozatra gondolok). Vagy Bernstein koncepcióival (a Berliniekkel adott hangverseny felvétele hatalmas élményként lakozik bennem). A dolog pikantériája, hogy valamennyi, fent említett CD elérhető a Deutsche Grammophone gondozásában.

Meglepő módon ez az új lemez hangzásában nem tükrözi az időközben eltelt esztendőket. Egyetlen rövid részletet, az utolsó tételből a \"Fließender, doch durchaus nicht eilend\" jelzésűt választottam ki közvetlen összehasonlításra (Universal Edition Wien, 174. old.).
Abbado-1 nagyszerűen felépített, de kicsit hideg fejjel kalkulált. Abbado-2 jóval szenvedélyesebb (ez a zene Mahler talán utolsó nagy feljajdulása!), de Karajan a legmeggyőzőbb. Persze, az összevetés kissé igaztalan: Karajan, aki életében oly ritkán nyúlt Mahler zenéjéhez, a hetvenes évek végén lemezre vette ezt a szimfóniát, felejthetően. Aztán 74 évesen elvezényelte a Berlini Ünnepi Heteken, utána - ő maga nyilatkozta - nem mert többé hozzányúlni.

Nem, nem és nem. Nem írok véleményt erről az új változatról. Ami egyébként gyönyörű kiállítású. Kár, hogy összesen négy \"track\" a kereshetőség, a négy tétel kezdésének megfelelően.
Ám a több mint 81 perces CD-n végül is öt \"track\" van. Elnémul Mahler hárfája, döbbent, hideg csend - aztán, 39 másodperc elteltével eszmél a publikum, tör ki a tapsorkán.
Valahogy úgy, mint anno Budapesten.