vissza a cimoldalra
2019-11-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11450)
A csapos közbeszól (95)

A Magyar Zenekarok helyzetéről (82)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2358)
Meg kell újítani az ének-zene oktatást! (137)
Társművészetek (1443)
Erkel Színház (10374)
Élő közvetítések (8246)
Pantheon (2446)
Kiss B. Atilla (202)
Operett, mint színpadi műfaj (4148)
Kimernya? (3294)
High Fidelity - beállt a jégkorszak? (546)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1805)
Franz Schmidt (3456)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3507)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4458)
Legyen a zene mindenkie! - avagy mit tehetnenk a mai magyar enekoktatasert (62)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

„Amikor kimentem egy szerepben a színpadra, nem én voltam, hanem Ő…” – interjú Zempléni Máriával
- zéta -, 2019-08-22 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Zempléni Mária Az idén töltötte 70. életévét, de már több mint tizennégy éve nem énekel. Három évtizedet töltött a Magyar Állami Operaház társulatában, meghatározó szerepekben egy életre élményt sugározva. Zempléni Máriával interjúban idéztük fel pályájának meghatározó pillanatait.

   - Ha jól tudom, 2005-ben lépett utoljára közönség elé és a Saloméban…

   - Igen, május vége volt, a pontos dátumokat a férjem [Békés András, az Operaház egykori főrendezője – a szerk.] tartotta számon, így napot nem tudok. A Saloméban. Utána 180 fokos fordulat állt be az életemben, mert azóta egy hangot sem énekeltem.

   - Ez a színház döntése volt?

   - Mondhatnánk azt is, hogy igen. Akkor éppen újfent volt egy igazgatóváltás (jó párat kiszolgáltam), és szeptemberben az új fő-zeneigazgató hivatott, éppúgy, mint a többi magánénekest. Szerencsém van, hogy engem Zempléninek hívnak, így nagyon a végén került rám sor, addigra már mindent tudtam. De itthon megbeszéltük, hogy én ezt nem csinálom már tovább, éppen harminc éve voltam már társulati tag, 56 éves és fáradt. Nem maga az éneklés fárasztott el, hanem ez a harc az éneklésért. A közhangulat is annyira más volt már a színházban, mint amikor én bekerültem. Bementem azért és az volt, amit vártam. Elém tettek egy szerződést és azt mondták, vagy elmegyek nyugdíjba, vagy ha nem, akkor egy hangot nem énekelek ezentúl és egy év múlva mindenféle juttatás nélkül kirakhatnak, mint felesleges munkaerőt. Még onnan felhívtam a férjemet mobilon és az első betűtől az utolsóig felolvastam, mi van benne. András a vonal másik végén megdicsért („jól csinálod, nagyon jól…”), majd ahogy megbeszéltük, elfogadtam a feltételeket.

   - Ennyi volt mindössze?

   - Két nap múlva visszavittem a nálam lévő kottákat és ennyi. Tudtam, hogy ez mindenkinek hatalmas lelki megrázkódtatás és tettem azért, hogy ezt áthidaljam. A családban megüresedett egy rettentő állapotban lévő lakás. Másfél hónapon keresztül festettem, mázoltam, linóleumot raktam le. A fizikai munkával lekötöttem magamat, s nem értem rá beleszomorodni a valóságba. Mire azt befejeztem, a lelki fájdalmakon túl is jutottunk.

   - Nem hívták énekelni?

   - De. Jöttek felkérések, hogy menjek ide, menjek oda, ezt a szerepet, azt a koncertet. De úgy voltam vele, hogy azért, hogy egy-két haknit teljesíthessek, nem fogok egész évben gyakorolni. Amúgy is utáltam skálázni. És átmentem háziasszonynak. Kerek harminc esztendeig csináltam a művészetet.

   - Kicsit több is volt, hiszen már előtte is fellépett az Operaházban.

   - Mint f.h., azaz főiskolai hallgató sokszor énekeltem a Varázsfuvola második gyermekét. S egyszer az elsőt is, amikor mindkét első gyermek egyszerre betegedett meg. Amikor megtanultam egy szerepet, nemcsak a magamét tudtam, hanem a többiekét is, aki velem együtt énekelt. Megtanultuk az általános iskolában, hogy többfelé halljon az ember. Voltak ezek a Bertalotti-solfeggiók, mi azt általános iskola negyedik osztályában tanultuk.

   - Pedig azt csak felsőfokon szokták kérni.

   - Igen, a Zeneakadémián az ének tanszakosoknak csak a záróvizsgán kellett belőle teljesíteniük. Egyébként akkoriban hárman voltunk a Zeneakadémián, akik zenei tagozatos általános iskolából jöttünk: Kincses Vera, Lugosi Melinda és én. Mondta is a szolfézstanár az első félév végén, hogy „lányok, maguk le vannak államvizsgázva, mert itten csak bontják a rendet”. Szóval, nem okozott problémát az első gyermek sem. F.h-ként 240 forintot kaptunk minden fellépés után, ami nagyon jól jött.

   - Abszolút zenész családból származik, s a nagyszülei között is volt muzsikus.

   - Édesapám édesanyja hegedűtanárnő volt, Őt is Zempléni Máriának hívták, hivatalosan Zempléniné Csanak Mária volt. Anyai nagypapám orvos volt, a MÁV Kórháznak volt igazgatója (én is ott születtem), de 1949-ben büntibe került, mert az anyai nagymamát születésekor úgy hívták, hogy gróf Zichy Henrietta (és még volt egy sor keresztneve). Ezért azután ki kellett költözniük a fővárosból, Felső-Gödön éltek a halálukig. Ez egy szomorú történet, amit a mi generációnk, a testvéreim és én, nagyon nehezen éltünk meg.

   - Édesapja, Zempléni Kornél nagyon ismert zongoraművész, édesanyja, Varasdy Emmi is népszerű zongora-korrepetitor és –kísérő volt, évekig az ének tanszak vezetője a Zeneakadémián.

   - Így van, és Mama alapította korrepetitor-képző szakot a Zeneakadémián, ennek volt a vezetője. Később már csak óraadóként, de egészen 80 éves koráig tanított. A múlt héten múlt 94 éves. A bátyám, László ütőhangszeres, az öcsém, Tamás kürtös volt a Nemzeti Filharmonikusoknál. Az utánunk következő generációból csak egy zenész lett, az öcsém fia, Szabolcs, aki szintén kürtös, a hamburgi főiskola tanára. A pianínóm most került le Balatonra, a nyaralóba, mert az Ő legnagyobb fia a nyáron is akart gyakorolni.

   - Gyermekkorában egész nap szólt otthon is a zene?

Zempléni Mária    - Természetes közeg volt. Amikor kicsik voltunk (mert később a szüleim elváltak), Papa gyakorolt az egyik szobában, Mama a másikban. S mivel sokat jártak az énekesek Mamához, tizenéves koromban már az összes baritonáriát kívülről fújtam.

   - Általános iskola már zenei tagozatos volt?

   - Először még nem, az első három évet a Vörösmarty utcában végeztem. Amikor az öcsém is elsős lett, akkor felvételiztünk mind a ketten a Lórántffy utcai, a mostani Marcibányi téri zenei általános iskolába.

   - Az még Kodály égisze alatt alakult meg…

   - Hát persze, sokszor járt nálunk Ő is. Hozta vendégeit, Yehudi Menuhint, Pablo Casalst és a többieket. De pártunk és népünk vezetői is jöttek sűrűn. Elit iskola voltunk, nálam minden akkor alapozódott meg.

   - Mikor dőlt el, hogy szintén zenével akar foglalkozni?

   - Hatéves koromban, még a Vörösmarty utcában megkérdezték, hogy kiből mi lesz, ha felnő, én mondtam, hogy operaénekes, mire a többi gyerek kiröhögött. Ez úgy megmaradt bennem.

   - Hangszer?

   - Ötéves voltam, amikor a hegedűtanár nagymamám kezdett tanítani, de iszonyatosan nyekergett, egy év után abba is hagytuk. Mivel nagyon mozgékony gyerek voltam, beírattak balettra. Ott először sikerem volt, a féléves bemutatón már szólóm is volt. De a vártnál gyorsabb növésem egyre kevesebbet eredményezett, így onnan is kimaradtam. Akkor jött a zongora. A Lórántffyban mindenkinek kellett hangszert tanulnia, engem a karmester Joó Árpád anyukája, Molli néni tanított. Molli néni férje a Torockó téri templom lelkésze volt, ahol a hanglemezgyár sok felvétele készült.

   - Éneklés, énekkar, illetve szóló feladatok gyerekkorban nem kísértették meg?

   - A társaséneklés, kóruséneklés mindennapos volt a Lórántffyban. Kamara kórus is volt minden évfolyamán. Előadtuk Szőnyi Erzsébet Didergő király című gyerek-operáját. Abban én voltam a kicsi lányka, aki felmelengeti a király szívét. A gimnáziumban is volt kórus, és két osztálytársnőmmel tercetteztünk. Érettségi után a Budapesti Kórus tagja voltam egy évig, majd a Zeneakadémia alatt a Madrigál Kórusban énekeltem. De jártunk, mint kisegítő, a Rádió Kórusba is, ha nagy oratórium koncertjük volt.

   - Az nem merült fel, hogy a középiskolát a konziban végezze?

   - Ó nem, a Móricz Gimnáziumban pont abban az évben hirdettek egy olyan osztályt, amelyik ének-zene tagozatos. Ugyanabban az épületben volt, mint a Lórántffy, így többen is ott folytattuk. Kis létszámú, nagyon jó társaság volt.
Amint leérettségiztem a Móriczban, egyből jelentkeztem a Budapesti Kórusba (mert ugye, énekelni mindig kell), és egy héttel később már mentem is a Cantata profana lemezfelvételére a Torockó térre. Réti Dudit ismertem már otthonról. Jópofa érzés volt ugyanoda visszakerülni. Később még több lemezfelvételem készült ott, a Madrigálkórus szólistájaként, meg tán Gluck Orfeuszát is ott rögzítették Lukács Ervinnel.

   - A Zeneakadémia érettségi után jött?

   - Nem, egy évet kihagytam, nem is felvételiztem. Borzasztóan gyerek voltam még húszévesen is. Ugyan én kiskorom óta mondtam, hogy énekesnő akarok lenni, de Mama erre mindig nemet mondott. (Ő látta, hogy ez az egész mivel jár.) Negyedikben azért elvitt Sípos Jenőhöz, akivel sokat dolgozott együtt a Zeneakadémián. Akkor azt mondta a Tanár Úr, hogy jelentkezzem a Zeneakadémia gyakorló-iskolájába a Kertész utcába. Felvettek és képzelje, két évig Marton Éva növendéke voltam ott, aki ott töltötte kötelező szakmai gyakorlatát. Persze igazából Sípos Jenőé, akihez rendszeresen eljártunk Évával. De az érettségi után még nem felvételiztem, hanem elmentem az SZTK-ba laboratóriumi segédasszisztensnek. Így Mamának is teljesült egy kicsit a vágya, aki azt szerette volna, ha orvosnak megyek.

   - Az SZTK után végre jött a Zeneakadémia…

   - Egy év után felvételiztem, de – anyai nyomásra – jelentkeztem az ének szak mellé egy „rendes” szakra is, a karvezetőképzőre. Emlékszem, Pál Tamás készített fel összhangzattanból, amit én előtte nem tanultam. A karvezetős felvételi volt előbb, Szőnyi Erzsi néni volt a bizottság elnöke, aki a legígéretesebb jelölteket személyes beszélgetésre is behívta. Persze rákérdezett arra, ha énekre is felvesznek, melyiket választom. Ebből is látszik, milyen gyerek voltam, mert egyből rávágtam, hogy „természetesen az éneket”.

   - A sikeres ének felvételi után Sípos Jenőhöz került?

   - Igen, egészen a haláláig csak hozzá jártam, a főiskola után is. Akkor még Tanár Úrnak szólítottam, később lett Jenő, sőt, Sipi is. Imádtuk, mi növendékek, csodálatos ember volt. Utólag elmondta, hogy nem volt sima a felvételi. A tanári karban nem győzött meg mindenkit a teljesítményem, s akkor mondta Sipi, hogy „adjátok nekem ezt a gyereket, majd én megmutatom”. És megmutatta. Belőlem tényleg Ő csinált énekesnőt. Amikor felvettek, maximum G-ig volt hangom, amikor bekerültem az Operába, sorban kaptam a kis-középszerepeket, mert atombiztos C-m volt. Nyomtam is Frasquitákat tömegével. Ez csakis kizárólag Jenő eredménye. Amíg élt, minden előadásom előtt mentem hozzá beénekelni. Nagyon értett ahhoz, hogy felrázza az embert, akkor is, ha éppen nem voltam jó passzban.

   - A Zeneakadémián nagyon nagy évjárat volt a maguké...

Zempléni Mária    - Elmondom az osztályunkat. Kincses Veronika, Pászthy Júlika, Ötvös Csilla, Lugosi Melinda (ugyan elvégezte az operaszakot, de végül koncerténekesnő lett), Budai Lívia és egyetlen fiúként Kertész Tamás. Harmadikosok voltunk, amikor hozzánk felvételizett Sass Sylvia, Pitti Kati kettő, Tokody Ica egy évvel később végzett.

   - Egészséges verseny volt?

   - Nemrég találkoztunk és ott folytattuk a vihorászást, ahol negyvenvalahány éve abbahagytuk. Jó csapat volt és kellően összeszoktunk. Líviának könnyű volt, mert Ő mezzó volt, Vera jugendlisch-dramatisch hang volt, Julika valódi lírai szoprán, Csilla egy igazi koloratúr, én meg egy kiköpött szubrett. Nem volt botrány, szerettük egymást, nagyon jóban voltunk. Az Operaházba bekerülve szinte mind szerepeltünk Szabó Ferenc operájában a Légy jó mindhalálig-ban, mind fiút alakítottunk. Kivéve Julikát, aki a legszebb nő volt közöttünk, Ő Bella kisasszonyt játszotta.

   - A Zeneakadémiáról egyenes volt az út az Operaházba?

   - Igen, sőt én már egy fél évvel előtte tudtam, mert Lukács Miklós direktor úr tanította a szerepgyakorlatokat és a félévi vizsga után mondta, hogy vegyem úgy, hogy szerződtetve vagyok. A követelménynél sokkal több szerepet megtanultunk vele, mondván, hogy ezekre szükség lesz. Végül is egyet kivéve, mindet el is énekeltem. Cosiban Despina valahogy nem jött össze, de vizsgán előadtuk. (Az utolsó előtti operai évembe kitűztek rá, de nem következett be, mert helyette jött az Erwartung.)

   - Szinte elejétől végigkísértem a pályáját és úgy láttam, hogy Maga egy beskatulyázhatatlan énekesnő, nem?

   - Én meg pont úgy éreztem, hogy beskatulyáztak. Az összes rosszlányt (úgy értem, akiben van egy kis túlzott kacérság) én énekeltem. Olyat is, amit nem kellett volna.

   - Meghökkentő kijelentés. Melyiket?

   - A Manont Ütő Endre forszírozta. Imádtam a darabot, meg így énekelhettem Ilossal, de abban biztos nem voltam jó. Ráadásul, amikor kiosztották a szerepet, magyarul ment és már félig megtanultam, amikor kiderült, hogy olaszul fogjuk adni és nagyon gyorsan kellett átállni.

   - Nagyon sok Puccinit énekelt, de Verdit például (a Ceprano grófnén kívül) egyet sem. Nem volt valami Verdi szerepálma?

   - Verdit nem énekeltem, a Trubadúr vonzott egy kicsit, de kimaradt. Annyi jó Verdi-énekesnő volt a mi időnkben. Amikor a 40-es éveim környékén (mert előbb biztos nem lett volna jó) elénekelhettem volna néhány Verdi-szerepet, annyi minden mást énekeltem. Meg, ahogy Kincses Vera mondta, Pucciniben sokkal több lélek van (vagy szentimentalizmus – a férjem vádolt meg ezzel). Amik engem izgattak, azok a kevésbé játszott szerepek. És nagyon élveztem a kortárs darabokat, mert nem rakódott rá a szerepre az elődök érzése, értelmezése, gondolkodása, én rakhattam rá az enyémet.

   - Zavaró, ha az ember kap egy olyan szerepet, aminek van száz lemezfelvétele és kialakultak az előadói hagyományai, hogyan „illik” megszólaltatni?

   - Ezek a hagyományok egyébként generációnként változnak, korszakokhoz köthetők. Én sosem voltam magammal megelégedve, nagyfokú kishitűség élt bennem. Meghallgattam azért a legnagyobbakat. Pont Callast mondjuk, nem szerettem annyira, nem is énekeltem sok szerepét. Mirella Frenit hallgattam reggel délben, este.

   - Az előbb azt mesélte, hogy ha egy szólamot megtanult, akkor a többiekét is tudta. És az Élet egy igazán izgalmas helyzetet kínált a pályáján. Előbb Musetta, majd pár évvel később Mimi szerepét énekelte a Bohéméletben, ugyanabban a rendezésben, ugyanabban a színházban. Volt, hogy szerdán énekelte az egyiket, pénteken a másikat.

   - Volt ilyen más darabban is, a Szerelmi bájitalban Gianetta, majd Adina, a Figaro házasságában Cherubino, később Susanne.

   - De nem egyidőben, hanem egymás után, akár évekkel később…

   - Ez igaz, ilyen csak a Bohéméletben volt. Nekem ez nem okozott problémát, amikor kimentem egy szerepben a színpadra, nem én voltam, hanem Ő.

   - A második felvonás együttese elég bonyolult, véletlenül sem akart belépni a másik szerepben?

   - Nem, más érzelmi állapotban voltam.

   - Jó, hogy ezt a kifejezést használta. Az egyedi érzelmi állapot mindig nagyon jellemző volt színpadi alakításaira. Ez tudatos lehetett, vagy jött spontán?

   - Nem, szerintem ez adottság. Dénes Erzsi tanított a Főiskolán, egyszer sétáltunk és beszélgetés közben egyszer csak megkérdezte, „Te miért akarsz énekesnő lenni, legyél inkább színésznő, lehetnél a második Tolnay Klári”. Csak nevettem rajta, de a színházat mindig is nagyon szerettem.

   - Prózai szerep nem kísértette meg?

   - Nem, maximum annyi, amennyit az operettek megkívántak. (Mert operettet mindig nagyon szívesen énekeltem.) De imádtam színházba járni.

   - Az énekes a privát indulatait bele tudja vinni az előadásba, ugye?

   - Abból táplálkozik, mi másból? Csak fantáziából nem lehet felépíteni egy egyéniséget. Persze, ha meg kell gyilkolni valakit a színpadon, azt érzésből is meg lehet tenni.

   - Amikor bekerült az Operaházba, egy igazi aranykor volt még. Nézői oldalról úgy tűnt, hogy nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott időszak volt. Hatalmas társulat volt Lukács Miklós igazgatósága idején. Milyen volt ebbe a társulatba bekerülni?

   - Nagy élet volt. Már főiskolás korunkban állandóan ott ültünk a harmadik emeleten, csodáltuk a fölöttünk lévő generációt, a nagyokat. Házy Erzsi, Déry Gabi, László Margit és a többiek. Működött az Operaklub, ott összeült mindenki, akkor is, ha nem volt próbánk vagy előadásunk. Ott ebédeltünk, nagy traccspartik voltak. A „nagyok” pedig segítettek, ők tanítottak meg például sminkelni, vagy, hogy egy abroncsos szoknyában hogyan kell közlekedni. Ez sokat segített, főleg, ha nem új betanulásban, hanem csak úgy, egy-két próbával kellett beállni egy szerepbe. Balatonon volt két pihenőháza az Operaháznak, a horgásztanya Udvariban, Felsőörsön pedig egy igazi nyaraló.

   - Hogy élték meg ezek a nagyok, amikor felbukkantak a fiatalok, s elkezdték az Ő szerepkörüket kóstolgatni?

   - Mondok egy példát! Nem sokkal a bekerülésem után megkaptam Szaffi szerepét A cigánybáróban, ami Házy Böbéé volt. Az egyik próbámat megnézte, bejött utána az öltözőbe és azt mondta, hogy ebben a cipőben nem mehetek ki, rémes és másnapra hozott nekem egy körömcipőt, meg fülbevalót. Nagyon sokáig játszottam Szaffit, mindig azt hordtam.

   - Nem ilyen kollegiális híre volt Házynak…

   - Böbe kétarcú volt, tudott skorpió is lenni, meg nagyon szeretni is.

   - Az első szerepek közül melyiket érezte igazán eltaláltnak?

   - Több is, a Cigánybáró mindenképpen, az nagyon hozzám nőtt. És ilyen volt, amikor egyhetes próbával estem bele a Bajazzókba, amit anno a leendő férjem rendezett. (De persze próbákon vele nem találkoztam, amit szemére is vetettem később.) Ez a szerep a pályám végéig elkísért, több rendezésben is énekelhettem. Nekem akkor is nagy családom volt, ahol a Húsvét és a Karácsony mindig fontos ünnep, de én állandóan problémát okoztam, mert húsvétkor a Bajazzók ment (a Parasztbecsülettel) és karácsonykor meg a Bohémélet. Nélkülem nem volt az Operaházban ünnep.

   - Számomra nézőként az első igazi feltűnés A ravasz rókácskában volt…

   - Nagyon szerettem, azért a szerepért még képes voltam fogyókúrázni is. Mert nekem ahhoz nincs igazán kitartásom, de akkor végig csináltam.

   - Volt szerep, ami nem lett igazán a magáé?

   - Főszerep talán nem, mert azokon sokkal többet rágódtam és ilyenkor egy idő után az ember magáénak érzi azt is, amitől eleinte idegenkedett.

   - Beszéljünk a Saloméről!

Zempléni Mária    - 89’-ben mutatták be és én a következő év januárjában álltam be. Az eredeti premier előtt néhány nappal szólt Petrovics Emil, hogy tanuljam meg és mindjárt kezembe nyomta a kottát. „Na, ne hülyéskedj…” – ez volt az első reakcióm, mert akkor már tegeződtünk. Jöttem haza elképedve és mondtam Andrásnak, mit talált ki Emil. Emlékszem, beszélgettünk itt a nappaliban, végül Ő azzal zárta az egészet, hogy csak olvasgassam a kottát és elment tanítani a Színművészetire. Este, amikor hazajött, már hozta magával Oscar Wilde eredeti darabját, egy régi-régi megsárgult példányon, amit az antikváriumban vett. Még aznap éjjel kiolvastam és elkezdtem szép apránként tanulni, mert ezt mondták. Vittem mindjárt Sipihez is, aki azzal kezdte, hogy először tanuljuk meg a végét, azt a röpke 13 percet. Viszonylag gyorsan tanultam mindig és a nyár végén már mondta, hogy rendben lesz ez. De akkor még nem találkoztam Szikora Jancsival, a rendezővel, akit egyébként ismertem, mert a férjem növendéke volt. Schäffer Judit, a jelmeztervező pedig nagyon boldog volt, mert én felvettem azt a jelmezt, amit a bemutatóra tervezett, de sem Sylvia, sem Julika [Kukely Júlia – a szerk.] nem használt.

   - Nem óvták a szereptől?

   - A próbák már nagyon rendben zajlottak, én is, más is megnyugodott. Utána 15 évig énekeltem, talán egy évben nem, amikor Győriványi kivett belőle. (De egy próbán akkor is, mert a Kolléganő hiányzott.)

   - Van olyan szerep, ami kimaradt?

   - Igazából nem nagyon voltak szerepálmaim, Puccinitól majdnem mindent elénekeltem, csak a Pillangót nem, de azt szándékosan. A darabot imádtam, András rendezését is rengetegszer megnéztem. De nem az én habitusom, Tosca meg pláne. A Nyugat lánya vonzott volna, de az éppen nem volt műsoron. Még fiatal lány koromban Házyval láttam. Szóval, szerepvágyaim nem voltak, vagy talán csak egy. Még gimnázium idejéből, amit azért végül elénekelhettem: Tatjána az Anyeginből, ez a történet minden lánnyal előfordul.

   - Az a darab Békés András rendezése volt, az Operaház újranyitása után mutatták be.

   - Igen, de csak jóval később álltam be.

   - Milyen úgy végigcsinálni egy ilyen pályát, hogy közben együtt él egy korszakos operarendezővel?

   - Ha Ő nem lett volna operarendező, akkor is ugyanúgy éltünk volna. De persze rengeteg mindenben tudott nekem segíteni, hiszen eljárt előadásokra, próbákra. Nagyon szerettem például Galgóczy Judit Bajazzókját, de nem voltam kibékülve a hajammal. Judit ezt a darabot a XIX. századba tette, viszont nem akart parókát. Akkor szőke voltam, de nem volt túl sok hajam, nagyon fehérbőrű vagyok, ráadásul tiszta fehér volt a jelmez és csak a szánkat engedte tiszta vörösre festeni. András bent ült az öltözéses próbán hátul. Amikor jövünk haza, kérdezem, milyennek gondolja. „Úgy néztél ki, mint egy tejbe esett légy.” De mit csináljak, ha Judit nem enged sminkelni és fehér a ruha is? Hazafelé tovább mentünk pár utcával, be egy drogériába, kiválasztott egy barna hajfestéket. Másnap nyilvános főpróba volt, amikor Judit meglátott, majdnem szívrohamot kapott. De utána megbocsájtott.

   - Békés András végigcsinálta a szakmát, 1960-tól az Operaház tagja volt, tanított és volt vezető is. Hogy reagált, ha látott egy rendezői túlburjánzást?

   - Hát így, vett barna hajfestéket. Egyébként nem szólt bele más rendezésébe, de voltak megjegyzései, amik nekem nagyon sokat segítettek. Amikor Salomét énekeltem, „mennyi idős az a lány, 14 vagy 15 éves, amikor megkapja ezüsttálcán (aminek súlya van) a levágott fejet (ami a legsúlyosabb testrészünk), hogyan fogja meg?” Csak ennyit mondott. Amikor az ember hazajön egy előadásról, nem lehet egyből lefeküdni. Nagyon jó volt, hogy mindjárt ki tudtuk beszélni az előadást. Hacsak nem volt más elfoglaltsága, András minden előadásomra eljött. Egy kivételével az össze Salomémat látta.

   - Külföld?

   - Párszor voltam, de nagyon nem éreztem jól magam. Nekem mindennél fontosabb volt, hogy ide haza tudjak minden nap jönni. Nagyon nem voltam utazós típus. Félek a repülőn, klausztrofób vagyok, soroljam? Mindig is féltem az idegen helyzetektől és emberektől. Én a megszokások rabja vagyok. Nem nekem való, hogy kofferből éljek. Savonlinnában nyolc nap alatt elénekeltem ötször Salomét, de az csak úgy ment, hogy András jött velem és fogta a kezemet végig.

   - Tanítani nem akart?

   - Rövid ideig tanítottam, de nincs hozzá tehetségem, türelmem. Foglalkoztam talán öt-hat énekessel, de sosem láttam bennük azt a tüzet, amit én érzek az éneklés iránt. Szerintem ezt félvállról nem lehet csinálni. És ez engem sokkal jobban idegesített, mint őket. Tudja, mivel foglalkozom? Amióta a férjem meghalt, a varrásba fektettem energiáimat. A bátyámnak tíz unokája van, az öcsémnek öt, mindenkinek varrtam már sok mindent. Van rendes női szabó szakigazolványom, még gimnáziumban szereztem. Andrásnak annak idején még öltönyt is varrtam, magamnak műszőrme kabátot. Salome utolsó fátylát (ami nagyon átlátszó volt) is én díszítettem fel a flitterekkel abban a reményben, hogy így kevésbé látszik át.

   - 2005 után tényleg egyszer sem lépett fel?

   - Sőt. Egyetlen hangot sem énekeltem. Még itthon, a zuhany alatt sem. Sok gyerek van a családban, talán két éve az egyik nagyon picinek egy gyerekdalt, de semmi többet. Azt nem mondom, hogy nem vágyom rá, mert akkor nem álmodnék az énekléssel. Nagyon sokszor álmodom, hogy ki kell állni, minden szereppel előfordult, kivéve a Saloméban. De vagy másfél éve már az is előjött. A szokásos énekesi rémálmok, ami élőben is megtörténhetett volna: hogy nem tudom a szöveget, hogy elmegy a hangom, hogy nem az a darab megy, amire felkészültem, ilyesmik…

Zempléni Mária

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Erkel Színház

GERSHWIN: Porgy és Bess

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Mahan Esfahani (csembaló)
"Halk húrok"
TALLIS: Felix namque
BERIO: Rounds
RAMEAU: Les tendres plaintes
RAMEAU: Le lardon – La boiteuse
RAMEAU: L'entretien des Muses
RAMEAU: Les cyclopes
COWELL: Set of Four
SRNKA: Triggering
J.S. BACH: 3. (a-moll) partita, BWV 827
21: "Kóda" - kötetlen beszélgetés az előadókkal
A mai nap
történt:
1805 • A Fidelio bemutatója (Bécs)
született:
1937 • René Kollo, énekes
1948 • Barbara Hendricks, énekes
elhunyt:
1894 • Anton Rubinstein, zeneszerző, zongorista (sz. 1829)
1950 • Francesco Cilea, zeneszerző (sz. 1866)