Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Mozart hiányzik az életemből” (Gáti István)

2012-06-08 10:19:00 - zéta -

Lassan egy évtizede nem lépett közönség elé, pedig még javában énekelhetne. Gáti Istvánt pályájáról, a budapesti és a bécsi operaházról és a korai visszavonulásról kérdeztük.

Gáti István – Mikor léptél fel közönség előtt utoljára Magyarországon?

   – Az első előadásom 1971-ben volt, Zunigát énekeltem, mint főiskolás a Carmenben, az utolsó 1996-ban szintén a Carmenben, mint Escamillo. Közben eltelt 25 év.

   – Az én tudatomban te egy pillanat alatt tűntél a magyar zenei életből.

   – Az a pillanat azért eltartott 1991-től 1996-ig. Ugyanis 1991-ben szerződtetett a bécsi Staatsoper, és akkor még megpróbálkoztam azzal, hogy itt is vállaltam előadásokat. Ráadásul volt egy olyan időszak az életemben, amikor három színházban szerepeltem egyidejűleg, a Volksoperben, a Staatsoperben, meg Pesten. Volt olyan, hogy délelőtt próbáltuk Mutival a Figarót, azután felültem a vonatra és este elénekeltem itthon a Fidelióból a Minisztert. Hál’ istennek sok ilyet azért nem csináltam. Van, akinek ez megy, de nekem nem.

   – Volt valami szakításféle itthon?

   – Volt egy Farkas Ferenc-bemutató [Egy úr Velencében – a szerk.], amelyet eredetileg nem akartam elvállalni, mert rettentő közel volt egy bécsi fellépéshez. Nagyon kapacitáltak, ígérték, hogy mindenben alkalmazkodnak majd hozzám. Rábeszéltek. Kiderült, hogy nem megy, annyira sűrű volt ez a két dolog egymás mellett. Utána pedig azt hallottam vissza, hogy én a jobb hakniért hagytam itt a Farkas-bemutatót. Aki ezzel hírbehozott, az nem kérdezett meg engem a mai napig sem.

   – Ezzel vége is lett itthon?

   – Amikor kiszerződtem Bécsbe, akkor még két akcióm volt. Megpróbáltam összehozni az akkori budapesti direktort a bécsi Opera főnökével, és sikerült is megszervezni egy találkozót. Konkrét időpont volt, mondjuk, szerdán délelőtt 11-re. És szerdán délelőtt a magyar partner nem volt ott. Amikor legközelebb összefutottam vele, megkérdeztem, hogy miért. Csak annyit mondott, hogy „mi nem leszünk a Staatsoper gyarmata”. A másik hasonló törekvésem az volt, hogy a temesvári születésű bécsi direktort megpróbáltam rávenni Erkel egyik operájának előadására. Nem jött össze, ez sem az én hibámból.

   – Térjünk vissza a kezdetekhez. Valahol hallottam, hogy amikor a Zeneakadémiára felvételiztél, akkor Sarastrót énekeltél, amikor diplomáztál ott, akkor már Leporellót…

Ránki Dezsővel
Ránki Dezsővel
   – Úgy kezdődött, hogy volt a fölvételi előtti őszön egy középiskolás énekverseny a Moszkva téren, ahol én kaptam valami díjat. Ezután elmentem egy énektanárhoz, tanulgattam valamit, majd elmentem a felvételire, ahol tulajdonképpen azt sem tudtam, hol vagyok és mire is vállalkozom. És ilyen helyzetben az ember azt énekli, ami a fülében van, amit ismer, amit könnyen el tud énekelni. (Persze már akkor sem tudtam elénekelni, a mélységei már akkor is gondot okoztak.)

   – Minden előzetes ének- vagy hangszeres zenetanulás nélkül indultál?

   – Bele a közepébe. Ez a főiskolán, főleg az első időkben okozott különös helyzeteket. Ültünk a kötelező órákon, emlékszem, amikor zenetörténeten Bartha Dénes beszélgetett a karvezetősökkel, mi meg csak néztünk: miről is beszélnek? És ez engem végigkísért az egész pályámon. Ha valami zűröm volt, annak az volt a lényege, hogy le vagyok maradva.

   – Ki volt az énekmestered?

   – Révhegyiné, Olga néni. Az is mélyvíz volt. Aki számított, mind hozzá járt. Elképesztő füle volt, észrevett olyan képességeket az emberben, amikről az illető nem is tudott – és fél év múlva kijött belőle. Neki nagyon sokat köszönhetek.

   – Azután jöttek az énekversenyek…

   – Igen, Bécs, Rio de Janeiro, Treviso, Moszkva. A Csajkovszkij Énekversenyen megnyertük Dénes Erzsivel a különdíjat, de nem vehettük át, mert nem volt bumáska, azaz nem volt papírunk. És azután Salzburg 1974-ben, az volt a legfontosabb. Az adott lökést a bécsi kapcsolatokhoz.

   – Ahol rögtön Figaróval kezdtél…

   – Igen, 1986-ban, Figaro házassága Figaróval, és onnantól vendégként rendszeresen egészen 1991-ig. Akkortól pedig tagként. Az 1996-os itthoni eltűnésem oka pedig az ottani cover-rendszer okozta terhelés volt. A lényege, hogy vannak szerepeid, amiket csak kottából tanultál meg, színpad és zenekar nélkül, de előfordulhat, hogy reggel rád telefonálnak, hogy a kolléga megbetegedett, este neked kell beugrani. Ráadásul otthon kell ülnöd készenlétben. Volt úgy, hogy három napra nem tudtam elszabadulni onnan, mindig ott lógott az ember feje felett a bárd. Ebből nem lehetett kimaradni. Ez is az eltűnéshez tartozik.

   – Összehasonlítva mi volt a különbség a két operaház között?

   – A különbség mondhatni metafizikus volt. Mert ott hihetetlen fontossága van, hogy Bécsnek meglegyen a zenei központ léte. Erre nagyon sokat áldoznak, de nemcsak pénzt. Odamennek azok, akiknek ez fontos. Bécs egy gyújtópont, ami talán sehol máshol a világban nem jelenik meg ilyen koncentrációban. És ezen belül maga operaház maga a töménység. Itt volt minden hónapban egy jelentős valaki vendégként, ott két-három naponként jutott egy világsztár. Meg a hagyomány. Olykor szerettem beülni a zenekar mögé, egyszer épp Figaro lemezfelvételén, ment javában a darab, Abbado dirigál, és egyszer csak a második hegedű kiemelt valamit. Nézem a kottát, nincs benne semmi, Abbado se mutatott semmit nekik. Hát igen: így szokták.

   – Nagyon nagy nevekkel léptél fel együtt, és tényleg napi gyakorisággal.

   – Erről egy külön műsort lehetne csinálni, a világ nagy énekesei közül egyedül Kiri Te Kanawával és Joan Sutherlanddal nem léptem fel. Némelyikükkel nagyszerű és emberi kapcsolatot sikerült kialakítani.

Sámson - Szigeti László és Sass Sylvia
Sámson, a Király szerepében Szigeti Lászlóval és Sass Sylviával
– Te a bécsi fölkérés időszakában már befutott énekes voltál itthon.

   – Mondok valami meglepőt: nem győztem visszautasítani az egyre nehezebb szerepeket. Scarpiát én nem fölemelt fővel vállaltam el. Persze állati izgalmas szerep, de nem az enyém. És mindig egy fokkal, két fokkal nehezebb feladatokkal kerestek meg, mint ami ideális lett volna. Én Mozartban éreztem otthon magamat. Meg Donizetti és Rossini lett volna nekem való, maximum egy kicsi Verdi, de abból is csak a könnyedebbek. És itt Hollandit akartak adni nekem. Nem tudtam hova menekülni az ilyen felkérések elől.

   – Tehát a hősbariton szerepeket nem örömmel vállaltad el?

   – Már Jagót sem, Amonasrót sem. Hősi, drámai szintre szerettek volna elvinni. Azt mondták, hogy „már öreg vagy Papagenónak”, és odaadták egy négy évvel fiatalabb kollégának.

   – Menjünk vissza a pályakezdéshez. Mi volt a legelső olyan szerep, amit sajátodnak éreztél?

   – Leporello, 1974-ben. Békés András rendezése volt, nagyon jól éreztem magamat benne. Utána jöttek sorban a Mozart-főszerepek. Gyakorlatilag mindet elénekeltem. Voltak például érdekességek. Az Öreg papot előbb, mint Papagenót. A Figarót és Guglielmót a Cosiból magyarul, németül és olaszul. A Don Giovanniból mindhárom baritonszerep az enyém volt. A The Rake’s Progresst is három nyelven énekeltem, magyarul, angolul és németül.

   – Viszonylag kevésszer énekeltél dalokat, pedig hangadottságod megvolt hozzá…

   – Volt néhány lehetőség rá, de nehéz volt idehaza összeegyeztetni. Azt meg tudod csinálni, hogy egyik nap énekelsz Albianit a Boccanegrából, majd másnap Papagenót (persze ez sem szerencsés), de Schubertet nem. Amikor Scarpiára készültem, akkor Mahlert kellett volna énekelni. Nem lehet.

   – Van néhány – mára etalonnak tekintett – lemezfelvételed. Egy Német requiem, egy Máté-passió jut eszembe, operák közül a Don Pasquale Gregorral.

   – Ez utóbbi azért érdekes, mert a duettet egy-egy koncerten elénekeltük, de a szereppel sosem futottam össze. Valahogy úgy jött ki.

Papageno, Ötvös Csillával
Papageno, Ötvös Csillával
   – Volt még néhány kézenfekvőnek tűnő szerep, ami kimaradt. A sevillai Figarója?

   – Az belefért volna. Ami foglalkoztatott, az persze illúzió volt: Sachs a Mesterdalnokokból – micsoda dolog lehet úgy ébredni, hogy ez a szerep vár az emberre. Az egy nagy kihívás lett volna.

   – Anyegin?

   – Nem vonzott.

   – Hosszú ideig voltál Melis György mögött „második” szereposztás. Ez, ha úgy tetszik, hálás, másik oldalról meg hálátlan szerep. Te hogy élted meg?

   – Rettentő sokat tanultam tőle: figyelni, nézni, látni. Nem csak azt, ahogy megszólalt, hanem a viselkedést. Azt a tartást. Ahogy bejött egy próbára, ahogy egy konfliktushelyzetet meg tudott oldani. Nem izgult, nem hisztizett. Lazán, könnyedén túljutott rajta. Meg lehetett tőle tanulni, hogy mit jelent az: operaénekesnek lenni.

   – Feleséged, Takács Mária szintén szakmabeli, jó néhány operaházi főszereppel a háta mögött. Viszonylag keveset léptetek föl együtt, de azért otthon biztos sokszor szóba került a szakma.

   – Azt mondta lányunk, amikor kicsi volt, hogy „elegem van ebből a balhéból, hogy mindig mindennap elmesélsz mindent az Operából”. Ez egy skizofrén helyzet, de persze igyekszik az ember támogatni a másikat.

   – Sokáig az egyik vezető oratóriuménekes voltál, az is abbamaradt?

   – 1996-ban volt egy Máté-passió, utána senki nem keresett. Persze nehéz volt velem egyeztetni a bécsi elfoglaltság miatt.

   – Amikor 2002-ben megszűnt a bécsi feladat, akkor sem akartad újra fölvenni a magyarországi szálat?

   – Őszinte leszek, akkor nagyon kikészültem. Pszichés okokból. Volt, hogy egy hét alatt többet hibáztam előadások közben, mint előtte tíz évig. Összecsúszott minden, nem tudtam tovább csinálni. Az orvos is azt mondta, hogy most kell abbahagyni, mielőtt rámegy valamelyik szervemre.

   – Néhány évi pihenés után sem gondoltál újrakezdésre?

Don Giovanni
Gáti István Don Giovanniként Bécsben
   – Nem. Elment a hajó. Olyan megrázkódtatás volt, hogy nem vágytam vissza az előadói pályára. Megpróbáltam tanítani a közoktatásban, de nem igazán tudtam beilleszkedni. Magánéneket is tanítottam egy ideig, de az sem volt igazán sikeres.

   – Figyelemmel kíséred az itthoni operaházi történéseket?

   – Az opera egy különös üzem. Sok évszázada kicsiszolódott üzemmenetű, érzékeny „szervezet” az operai. Éppen ezért nagyon fájdalmas dolog, ami most történik. Itt nem lehet azt csinálni, hogy levágom az egyik fülét és majd beépítek egy másikat. Ezt a műfajt a hagyomány tartotta egybe idáig.

   – Nem hiányzik maga az éneklés?

   – Annak idején sokat énekeltem Mozartot, nem is volt hónap, amikor ne találkoztam volna vele. Gyakorlatilag Bartolón és a Komtúron kívül mindent elénekeltem. Mondjuk, ez hiányzik az életemből.

   – Mivel töltöd most a napjaid?

   – Amikor több dolog nem jött össze, akkor került elő a fordítás. Már korábban is próbálkoztam, a többnyelvű produkciók idején jó volt, ha valami megvolt a másik nyelven is, jót tett a tanulásnak. Erre senki nem kért. Mára már túl vagyok húsz könyvön, amiből kettő meg is jelent. (Angeles Caso: Sziszi c. és Lin Yutang: Peónia c. műve.) Vannak zenei témájúak is, de nem kizárólag ez izgat.

   – Azért mondj néhány témánkba vágó címet!

   – Arthur Rubinstein önéletrajzi írásai lenyűgözőek, de lefordítottam Dietrich Fischer-Dieskau rendkívüli Brahms-könyvét, Yehudi Menuhin, Daniel Barenboim és Leonard Bernstein zenéről szóló köteteit. Meg sok minden mást is.

   – Milyen érzés úgy dolgozni, hogy nincs mögötte megrendelés?

   – Ugyanezt kérdezte a kiadó vezetője is, amelyik leközölte az egyik fordításomat. Azt válaszoltam, hogy én még nem tudom, milyen érzés megrendelésre dolgozni. Szóval, ez egy remek foglalatosság, nem kell hozzá más csak egy számítógép és 220 Volt. Minden nap dolgozom 4-5 oldalnyit.

   – Mit fordítasz most?

   – Egy amerikai apáca, Joan Chittister könyvét: Bölcsesség-történetek a világvallásokból, Válaszok az élet kérdéseire, rettentő érdekes. Felgöngyölíti az emberiség legizgalmasabb kérdéseit az öt világvallás szempontjai szerint. Azt sugallja, hogy össze kéne fogni ezt az öt világvallást, mert ez az emberiség utolsó esélye. Egy űrhajóban ülünk, és már nincs olyan sok időnk.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.