Vasbeton és vattacukor (Csajkovszkij- és Prokofjev-szonáták Richterrel)

Richter, Sviatoslav: Early Recordings, Vol. 2 (1956–1958)

TCHAIKOVSKY: Grand Sonata in G minor, Op. 37
PROKOFIEV: Piano Sonata No. 7 in B flat major, Op. 83
Piano Sonata No. 9 in C major, Op. 103

Sviatoslav Richter – piano

Naxos
8.111387

*

Döntsék el a hosszú eszű muzikológusok, Prokofjev akkor írt-e jobb zenét, mikor ifjonti hévtől és nehéz abszinttól fűtve, kétes hírű párizsi szalonokban múlatta az időt excentrikus avantgardisták társaságában, s szinte le sem tette a kártyát, vagy akkor, mikor adósságait „nagyvonalúan” hátrahagyva visszakéredzkedett Oroszország Anyácska kebelére, s beállt a sorba a kötelező zsdanovi dogmatikát követendő. Nem kérdés: akkor bújt ki belőle a barbarizmus (kor)szelleme, mikor a szabad világban a „haldokló nyugat” újdonatúj irányzatai megkörnyékezték, a Debussy utáni űrt kitölteni vágyó, bágyadt posztimpresszionizmus, vagy ez erőteljes, öntudatos expresszionizmus, no meg a végletekig absztrahált dadaizmus, fauvizmus, futurizmus és így tovább. Mert a II. és a III. szimfóniát, vagy akár A tékozló fiú című balettet kétségkívül ezek a romlatlan, nyers, vad energiák táplálják.

A hazatérés utáni újromantikus illúziók kergetése akár az öregedés jele is lehetne egy meglett férfiúnál, de tartok attól, itt inkább csak a megváltozott esztétikai ideológiák mentén való alkalmazkodás kódjai rendeződnek át. A tékozló fiú haza- és megtér, lerója a kötelező köröket. Minden eszköze megvan hozzá. Utólag könnyű belátni, Prokofjev akkor a legeredetibb, amikor a legkevésbé akar az lenni.

A második világháború olyan mélyen belemar az orosz földbe és népbe, ahogyan soha semmi korábban. A kitelepített Prokofjev is a sorban áll, hogy leadhassa új vonósnégyesét. Vonósnégyest írni? A Nagy Honvédő Háború kellős közepén? Abszurdum. Később maga is megvallja. De zongoraszonátát! Arra a hivatalosok is bólintanak, igen, abban van spiritusz. Páncéltőke, fémhuzalok, kalapácsok – a billentyűk szabályosan váltakozó fekete-fehér uniformisával és a húrok egy irányba tartó párhuzamosságával a zongora már önmagában is a vonuló hadoszlopok metaforája. A prokofjevi, úgynevezett háborús szonáták nem kevésbé hűen reprezentálják a történelmi idő és tér metszetét, mint Sosztakovics ekkoriban született, VII. és VIII. szimfóniái. A műfaj első pillantásra nagyon másnak tűnik, de a forma nem, csak a kifejezésmód kötött. Háború van. Ilyenkor nem libbenek elő a felhők közül a gyengéd líra múzsái, ilyenkor csak a harci indulók kérlelhetetlen ritmusa és a gombnyomásra gyilkoló gépek monoton zúgása hallatszik el az elcsigázott fülekig.

1942: a 7. zongoraszonáta Sztálin-díjat nyer. Még csak a „második fokozatot”, mert a gyanakvó szovjet kulturális bizottságok nem bíznak eléggé az éppen csak hazatalált, nemzetközi elismertséggel és kapcsolatokkal terhelt zeneszerzőben. Kevéssel ezután Prokofjev személyesen invitálja az akkor huszonnyolc éves Szvjatoszlav Richtert, a legszebb reményekkel induló orosz zongoraművészt, hogy mutassa be a darabot. Richter ’43 januárjában, néhány nap tanulás után megtartja a szonáta premierjét: óriási diadalt aratva. A szűnni nem akaró taps miatt a zongorista teljes egészében megismétli a művet.
E történelmi diadal, mely a zeneszerzőnek és a pianistának is példátlan sikert hoz, mégsem elegendő, hogy Richtert olyan szoros érzelmi szálak fűzzék a darabhoz, mint az ezt követő két Prokofjev-szonátához, a 8.-hoz és a 9.-hez. A 8.-at Gilelsz mutatja be ’44-ben – Richter csak később tanulja meg –, a komponista ezzel a Sztálin-díj első fokozatát is elnyeri.

Hanem a Kilencedik. Az utolsó szonáta. Richternek már-már túlzottan egyszerű, de messze túlmutat a szocialista realizmus doktrínájának primitív optimizmusán. Igazi hazai, csaknem idilli munka, valamiféle naiv, gyermeki életigenlés, keresetlen kedélyesség cseng benne. Prokofjev úgy nevezi ezt a stílust: új egyszerűség. Ajánlása Richternek szól, sőt, a szerző személyesen adja át neki a kéziratot, mikor a pianista meglátogatja Moszkva melletti dácsájában. 1947 áprilisát írják, s Prokofjev hozzáfűzi: „ez lesz a maga szonátája”.
Már szerveznék az ősbemutatót, mikor is a párt központi bizottsága és Andrej Zsdanov minden korábbinál szűkebbre húzzák a derékszíjat. Prokofjev még mindig "gyanús figura" a szemükben, részben, mert sokáig élt Nyugaton, részben, mert korábban nyíltan rokonszenvezett a szovjet ideológusok által csak formalizmusnak bélyegzett progresszív tendenciákkal. Négy hosszú esztendőnek kell eltelnie, mire Richter engedélyt kap, hogy nyilvánosan eljátssza a művet. „Bizonyára nem az a fajta zene, mely leemeli a tetőt a konzervatórium nagyterméről” – ismeri el a szerző, de a darab így is szép sikert arat.
El kell telnie még pár évnek, mire ezen lemezfelvételekhez elérkezünk: Richter 1958-ban rögzítette a két szonátát Moszkvában, a Melogyija számára.

A CD első műsorszáma, a kalapáló, zakatoló Csajkovszkij-szonáta csalódást kelt. A saroktételek ólomsúllyal, motorikusan peregnek, nyoma sincs a „nyugatos” grandeur-nek, az önsajnálat romantikus pátoszának. Itt rögeszmék kopognak. Richter Csajkovszkijban is Prokofjevet hallja, az elme elfojtott, ártalmatlan kényszerképzetei helyébe is a gőzgép lüktetését, a tankok vonulását képzeli. Talán nem véletlen – 1956-ban járunk.
Az őserő mozdul meg ezeken a lemezeken: Richter az öröklét számára önti acélba és vasbetonba Prokofjev szonátáit. Elemi energiákat, gigászi pusztító és teremtő erőket szabadít fel. A 7. szonáta egy hosszú, gyilkos gyalogmenet egyik lövészároktól a másikig, a történelem terrorjával szembeni kiállás mérhetetlen terhe az, amit a zongorista itt a vállára vesz.
Eleinte a 9. is mintha húzna a küzdelem felé, de végül úrrá lesz rajta a derűlátás, a békevágy. A zárótétel önfeledt allegrójában az ember akaratlanul is fehér zoknis, piros nyakkendős úttörőkre és a május elsejei vattacukorra asszociál. Az életben néhány év, a lemezen pár perc csupán, és a harsogó-hörgő csatazaj egy nyüzsgő majális derűs zsongásává olvad.