vissza a cimoldalra
2018-12-10
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61384)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4125)
Társművészetek (1283)
Haladjunk tovább... (216)
Kedvenc előadók (2825)
Milyen zenét hallgatsz most? (25007)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11295)
A csapos közbeszól (95)

Hozzászólások a Momus írásaihoz (6696)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4391)
Juan Diego Flórez (724)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1187)
Erkel Színház (9483)
Élő közvetítések (7593)
Pitti Katalin (822)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3019)
Operett, mint színpadi műfaj (3777)
Bretz Gábor (127)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1542)
Franz Schmidt (3240)
film és zene (190)
Egyházi zene (215)
A díjakról általában (1044)
Ilosfalvy Róbert (821)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Karmesterportrék L. – Giuseppe Sinopoli
Balázs Miklós, 2012-05-09 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Giuseppe Sinopoli Az 1990-es évek egyik legfoglalkoztatottabb, s egyszersmind legvitatottabb karmestere volt. Miután a Philharmonia Zenekar megvált a sármos és temperamentumos, s nem mellesleg közönségkedvenc Riccardo Mutitól, kézenfekvőnek látszott egy újabb olaszt a zenekar élére csábítani. Giuseppe Sinopoli azonban se temperamentumos, se sármos nem volt, nélkülözte Muti minden férfiúi vonzerejét; csupán egyetlen dologban emlékeztetett rá: ő is olasz volt. Ám, szemben elődjével, a legkevésbé sem hasonlított a Toscanini-féle rámenős talján archetípusára. Tíz évet töltött a nagy hírű londoni együttes élén Sinopoli, személye és munkája ezalatt folyamatos, már-már késhegyig menő disputák tárgya volt a brit és a nemzetközi sajtóban. A Times kritikusai egyszer az egekig magasztalták, másszor közönséges kóklernek titulálták, a zenekari tagok pedig nem szerették, de tolerálták Sinopoli minden rigolyáját és olykor rokonszenveztek ambícióival.
Drezdában már más közönség fogadta: az újonnan demokratizálódott ország, város és zenekar, akárcsak a zeneszerető szász közönség, valósággal félistenként nézett fel erre a tudós-tudálékos hajlamú és küllemű, Borsalino-kalapot viselő, hóbortos dirigensre.

Giuseppe Sinopoli 1946 novemberében született Velencében. Tizenkét éves korától Messinában orgonálni tanult, majd 1965-től két éven át a Velencei Konzervatórium óráit hallgatta. Apja nyomására orvosnak tanult a Padovai Egyetemen, ám eközben, muzsikusi ambícióit fel nem adva, a sienai akadémiára is bejárt, s buzgón látogatta Ligeti és Stockhausen nyári kurzusait Darmstadtban. 1972-ben orvosként és pszichiáterként, később antropológiából doktorált. A vezénylés és a komponálás egyaránt érdekelte: Hans Swarowsky híres karmesteriskolájába iratkozott be Bécsben, azután szülővárosában próbálkozott vezényléssel, tanítással, zeneszerzéssel és együttes alapítással. 1975-ben hozta létre avantgárd zenei társulatát, a Bruno Maderna Ensemble-t. Ekkoriban még a komponálásban tűnt a legelhivatottabbnak Sinopoli, elkötelezett híve volt az olasz, és persze más európai modern-strukturalista és bimbódzó posztmodern tendenciáknak, érdeklődése a szeriális zenétől az elektroakusztikus kompozíciókig terjedt. A ’70-es évek végén szerezte legismertebb művét, a Lou Salomé című operát, melyet 1981-ben mutatott be Münchenben.

Giuseppe Sinopoli Karmesterként fokról fokra haladt a dirigensi karrier grádicsain: kezdetben a velencei La Fenicében bíztak rá pár Verdi-előadást: előbb Aidát, majd Macbethet vezényelt 1976–77-ben, később a berlini Állami Operában a Macbethtel, a bécsi Staatsoperben az Attilával debütált. Ekkoriban elsősorban operakarmesterként tartották számon, londoni és New York-i bemutatkozása is egy-egy Puccini-dalműhöz, a Manon Lescaut-hoz (1983, Covent Garden), valamint a Toscához (1985, Metropolitan Opera) köthető, de a következő évek során „bevette” a milanói Scalát és Bayreuthot is. A 80-as évek első felétől azonban tudatosan törekedett egy masszív, Beethoventől Respighiig húzódó szimfonikus repertoár elsajátítására Sinopoli, s hamarosan elnyerte a legtekintélyesebb olasz zenekar, a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának zeneigazgatói székét – 1983 és ’87 között töltötte be a posztot.

1984-ben nevezték ki a Philharmonia Zenekar első karmesterévé. A Muti távozása utáni kétéves interregnum bizonytalanságai ugyan megszűntek az együttes háza táján, de a helyükbe újabb kétségek léptek. Sinopoli mind a muzsikusok, mind a közönség számára csalódást hozott. A zenekar nem fejlődött a keze alatt, a zenészek nehezen vették rá magukat, hogy Sinopoli számukra nemritkán idegen és nehezen elfogadható intenciói szerint cselekedjenek és dolgozzanak. Az olasz dirigenssel szembeni averziókat tovább táplálta, hogy a karmesteri kaszt – köztük mindenekelőtt az Abbado–Muti fémjelezte olasz tengely – szinte kirekesztette őt a soraiból, nyíltan inkompetensnek, hozzá nem értőnek bélyegezve Sinopolit, a kritika pedig szüntelenül ostorozta őt szélsőséges gesztusokkal élő előadásai miatt, és mert – ahogy írták – „vulgarizálja a remekműveket”. A kemény bírálatok ugyan lelkileg megviselték a karmestert, de megtörni nem tudták. Londoni pozícióját egy rendkívül jövedelmező lemezszerződéssel és szintén komoly haszonnal járó külföldi turnékkal szilárdította meg, s míg a brit közönség fanyalgott rajta, Japánban olyan reputációt vívott ki magának, amilyet korábban csak Karajan vagy Celibidache tudott.

Giuseppe Sinopoli Mindeközben a saját ideái szerint formálta át a Philharmonia Zenekar hangzását, ahol ezt összeszorított fogakkal ugyan, de tűrték. A Klemperertől örökölt tömör, súlyos hangzás, melyet azután Muti is képviselt, csaknem eltűnt az együttesből, s helyébe egy melegebb, bársonyos vonóshangzásra épülő, olaszosan hajlékony és finom, részletgazdagságra törekvő zenekari megszólalás lépett. Ennek az átalakulásnak azonban óriási ára volt: sem a korábban olyannyira kedvelt Muti, sem a népszerű vendégkarmesterek, mint Simon Rattle vagy Vladimir Ashkenazy nem léptek fel a Sinopoli trenírozta zenekarral, mondván, az olasz maestro „kiveszi az élét” a Philharmonia ezerszer megcsodált, egyedi játékmódjának. Ezt a legtöbben hanyatlásnak látták akkoriban, de ma már tudjuk, épp ez a kettősség, vagyis a Klemeperertől örökölt zord keménység és a Sinopolitól megtanult puhaság és könnyedség biztosítja napjainkban is az együttes saját hangzásvilágát.

A ’90-es évek eleje több fordulatot is hozott Sinopoli pályáján. 1990-ben, miután több bayreuthi produkcióját végignézte, Götz Friedrich, a berlini Deutsche Oper legendás intendánsa kinevezte az intézmény vezetőjévé, megbízatását azonban egy évad után, „bizalmi válság” címén visszavonta.
Két évre rá, 1992-ben Sinopoli átvette a német újraegyesülés óta lényegében zeneigazgató nélkül maradt Staatskapelle Dresden irányítását, s hozzáfogott, hogy egy, a londoninál is mélyebb átalakítást hajtson végre az együttesén. Ez lényegében sikerült is, ráadásul munkája korántsem ütközött olyan erős ellenállásba, mint a brit fővárosban. A drezdai közönség és az hivatásos ítészek már egészen más alaphangot ütöttek meg Sinopolival szemben; akadtak ugyan engesztelhetetlen ellenzői Szászországban is, de a kritikus hangok jóval halkabbak maradtak. Míg a londoni közönség többnyire fejcsóválással fogadta meglehetősen egyedi hangú Mahler-olvasatait, Drezdában éppen ezek révén tett szert mind nagyobb népszerűségre – koncertjei előtt gyakorta tartott bevezető előadást a Mahler-szimfóniákról. A szimpátia és a bizalom tehát kölcsönös volt.

Sinopoli így kilenc esztendőn át, egészen haláláig a Staatskapelle zeneigazgatója maradt. Több mint kétszáz alkalommal lépett fel a zenekarral, s az évek során olyan repertoárt alakított ki, melyet a rendszerváltás előtt aligha tehetett volna meg bárki. Rendszeresen megszólaltatta a szeriális modernista irányzat képviselőinek (Schönberg, Berg és Webern) zenekari és színpadi műveit a Semperoperben, s Mahler-szenvedélyén túl emlékezetes Schubert- és Bruckner-esteket adott, továbbá több Richard Strauss-operát is bemutatott, s ezenközben szinte ontotta a hanglemezeket a piacvezető kiadó, a Deutsche Grammophon számára. Ebben az időben nyerte el az Olasz Köztársaság két rangos kitüntetését, a Főtiszti Érdemrendet és a Lovagi Érdemrend Nagykeresztjét.

Tragikus hirtelenséggel hunyt el Giuseppe Sinopoli. 2001 áprilisában a berlini Deutsche Operben az Aidát dirigálta a nem sokkal korábban elhunyt Friedrich emlékére. A harmadik felvonás közben rosszul lett: szívroham érte, és az életét már nem tudták megmenteni. Két nappal később Marcello Viotti dirigálta az Aidát – Sinopolira emlékezve.

Giuseppe Sinopoli A lemezkészítő Giuseppe Sinopoli bő húsz esztendeje (1979–2000) a zeneiparban gyakorlatilag egybeesett a digitális hangrögzítés és a CD-kiadás aranykorával, az olasz dirigens pedig tudatosan és hatékonyan élt a hanglemezek adta lehetőségekkel. Első stúdiómunkáját még igazi avantgárd pionírként honfitársa, Bruno Maderna műveiből rögzítette az Észak-német Rádió Zenekara élén (Hamburg, 1979, DG), majd a ’80-as években következett az igazi „nagyüzem”. Négy Verdi- (Nabucco, Berlin, 1982, DG; Macbeth, Berlin, 1983, Philips; Rigoletto, Róma, 1984, Philips; A végzet hatalma, London, 1985, DG) és három Puccini-operát (Manon Lescaut; London, 1984, DG; Pillangókisasszony, London, 1987, DG; Tosca, London, 1990, DG) rögzített stúdióban az évtized végéig, de két Wagner-zenedráma (Tannhäuser, 1988, London, DG; A bolygó hollandi, Berlin, 1991, DG) felvétele is színesíti portfolióját. Hangzó hagyatékának további két fontos pillérét adják a Richard Strauss-operák felvételei, valamint a Második Bécsi Iskola képviselőinek népszerűsítése. Az ezredfordulóra szinte Strauss-specialistának számított Sinopoli, miután a mester több nagy operáját (Salome, Berlin, 1990, DG; Elektra, Bécs, 1995, DG; Az árnyék nélküli asszony, Drezda, 1996, Teldec; Ariadne Naxos szigetén, Drezda, 2000, DG) is lemezre vette, csakúgy, mint Schönberg, Berg és Webern zenekari és vokális műveinek derékhadát (kiad.: Teldec).

Kétségtelen, hogy Sinopoli Mahler-interpretációi osztották meg leginkább a közönséget és a kritikusokat. 1985 és ’94 között Londonban, a Philharmonia Zenekar élén valamennyi Mahler-szimfóniát lemezre játszotta, hangos vitákat gerjesztve a szaksajtóban. Alighanem igazat kell adnunk Norman Lebrechtnek, aki egyik interjúalanyát idézve úgy látja: Sinopoli úgy tekintett a zenére, mint „a lét ellentmondásainak, az elme útvesztőinek nyílt és logikus” megjelenítésére, „szemében szükségszerű kapocs létezik a zenei forma és a lélektani erjedés között”, ez pedig, bár – írja Lebrecht – a színházban még bölcsességnek hathat, de az absztrakt zenére alkalmazva nem több puszta „pszichoblablánál”.* A karmester tudniillik a pszichoanalízis eszközeivel közelített a muzsikához és a zeneszerzőkhöz, s ahol tehette, a neurózis megnyilvánulásait kereste. Lebrecht szerint Sinopoli „önkényesen romboló módon” interpretálta Mahlert, mások ezt egyszerűen csak a mahleri kozmosz újraépítéseként, vagy, szelídebben, újraértelmezéseként definiálják. Tény, Sinopoli egy sajátos, mondhatni individuális felfogás mentén olvasta a német-osztrák szimfonikusok, Schubert, Schumann vagy Bruckner zenéjét. Többnyire lassú, komótos tempókkal dolgozott, melyekkel, akárcsak a dinamikával, vagy a frazeálással, igen nagyvonalúan bánt. Ez többnyire elmélyültséget, rosszabb esetben annak látszatát kölcsönözte a produkcióinak.

Giuseppe Sinopoli Ilyen értelemben Sinopoli nem egyszerűen egy „outsider” különc volt a szakmájában, de a trendekkel és a kritikai diskurzussal nyíltan szembemenő, befelé forduló, aktív és önállóan gondolkodó, szuverén művész. Sokoldalúan művelt és képzett volt, jó modorú és halk szavú vezető, ennek ellenére fellépése mindig magabiztosnak hatott, mindazonáltal a magánéletéből hiányzott minden szélsőség vagy excentrikus vonás. (Egyetlen hóbortja volt: ókori civilizációk tárgyi emlékeit gyűjtötte, melyekből kiállítást készült szervezni.) Karmesterként és zenekarvezetőként ragaszkodó és lojális volt akkor is, ha érezte a felé irányuló bizalmatlanságot és a szakmai kompetenciáját illető aggályokat. Drezdában végül meglelte igazi zenei otthonát, ahol minden akadály, gáncs és nehézség nélkül alkothatott. Mély meggyőződéssel hitt a muzsika ember- és társadalomformáló erejében, vallotta: „a zene az emberiség utolsó reménysége”.

* Norman Lebrecht: Maestro – a karmestermítosz, Európa Kiadó Budapest, 2001. 356 p.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Szalai András tanítványai
Házimuzsika a Zeneakadémián

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Soós Máté (hegedű)
A Zeneakadémia BA III. évfolyamos hallgatóiból alakult kamarazenekar
Vezényel: Ménesi Gergely
A BA III. évfolyamos hallgatók koncertje
MENDELSSOHN: Hebridák – nyitány, op. 26
DVOŘÁK: f-moll románc hegedűre és zongorára, op. 11
DVOŘÁK: e-moll mazurka hegedűre és zenekarra, op. 49
HAYDN: 88. (G-dúr) szimfónia, Hob. I:88

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Dallos Erika (csembaló), Botos Veronika, Babácsi Csaba (brácsa), H. Zováthy Alajos (bőgő), Dóczi Áron, Tallián András (hegedű), Dóczi Péter (cselló), Rácz János (fuvola), Szélpál Krisztina (oboa), Tüske Aladár (fagott)
Az est házigazdája: Császár Angela
"Jegyezvén szalmaszállal - advent zenével és verssel"
ROSTETTER SZILVESZTER: Siciliano
J.M. SPERGER: Szonáta mélyhegedűre és gordonra
J.S. BACH: Air
GLUCK: Melódia
CIMAROSA: oboa-fuvola koncert
CORELLI: Karácsonyi concerto
CACCINI: Ave Maria

19:30 : Budapest
Erkel Színház

Devich Gergely (cselló)
Szemere Zita, Balga Gabriella, Bakonyi Marcell, Pataky Dániel
Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez.: Kocsár Balázs
Antall József25+ emlékhangverseny
BEETHOVEN: Egmont-nyitány
VERDI: Don Carlos – Szabadságkettős » Szegedi Csaba, Pataky Dániel
KOCSÁR MIKLÓS: Csellóverseny (Antall József halálára)
KODÁLY: Budavári Te Deum
19:00 : Zalaegerszeg
Ady Art Mozi

Operát az Operából - Belföldi turné
PUCCINI: Tosca

19:00 : Miskolc
Művészetek Háza

Rálik Szilvia, László Boldizsár, Kelemen Zoltán
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Medveczky Ádám
"Erkel 125 gálahangverseny"
ERKEL: Ünnepi nyitány
részletek a Bátori Mária, Hunyadi László, Bánk bán, Dózsa György, Brankovics György és Névtelen hősök című operákból
A mai nap
született:
1822 • César Franck, zeneszerző († 1890)
1908 • Olivier Messiaen, zeneszerző († 1992)
1913 • Takács Paula, énekes († 2003)
1913 • Morton Gould, zeneszerző († 1996)
1938 • Jurij Tyemirkanov, karmester
1980 • Sarah Chang, hegedűs
elhunyt:
1987 • Jascha Heifetz, hegedűs (sz. 1901)