vissza a cimoldalra
2019-03-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61587)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2320)
Társművészetek (1297)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4257)
Milyen zenét hallgatsz most? (25009)
Haladjunk tovább... (230)
Kedvenc előadók (2833)
Momus társalgó (6353)
Kedvenc felvételek (150)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11323)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (9789)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (2936)
musical (186)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3182)
Élő közvetítések (7781)
Balett-, és Táncművészet (5738)
Jonas Kaufmann (2368)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1617)
Franz Schmidt (3296)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2655)
Kossuth-díj (1429)
La Voix humaine - avagy az énekhang varázsa (138)
Operett, mint színpadi műfaj (3873)
Simándy József - az örök tenor (590)
Edita Gruberova (3078)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4463)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Karmesterportrék L. – Giuseppe Sinopoli
Balázs Miklós, 2012-05-09 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Giuseppe Sinopoli Az 1990-es évek egyik legfoglalkoztatottabb, s egyszersmind legvitatottabb karmestere volt. Miután a Philharmonia Zenekar megvált a sármos és temperamentumos, s nem mellesleg közönségkedvenc Riccardo Mutitól, kézenfekvőnek látszott egy újabb olaszt a zenekar élére csábítani. Giuseppe Sinopoli azonban se temperamentumos, se sármos nem volt, nélkülözte Muti minden férfiúi vonzerejét; csupán egyetlen dologban emlékeztetett rá: ő is olasz volt. Ám, szemben elődjével, a legkevésbé sem hasonlított a Toscanini-féle rámenős talján archetípusára. Tíz évet töltött a nagy hírű londoni együttes élén Sinopoli, személye és munkája ezalatt folyamatos, már-már késhegyig menő disputák tárgya volt a brit és a nemzetközi sajtóban. A Times kritikusai egyszer az egekig magasztalták, másszor közönséges kóklernek titulálták, a zenekari tagok pedig nem szerették, de tolerálták Sinopoli minden rigolyáját és olykor rokonszenveztek ambícióival.
Drezdában már más közönség fogadta: az újonnan demokratizálódott ország, város és zenekar, akárcsak a zeneszerető szász közönség, valósággal félistenként nézett fel erre a tudós-tudálékos hajlamú és küllemű, Borsalino-kalapot viselő, hóbortos dirigensre.

Giuseppe Sinopoli 1946 novemberében született Velencében. Tizenkét éves korától Messinában orgonálni tanult, majd 1965-től két éven át a Velencei Konzervatórium óráit hallgatta. Apja nyomására orvosnak tanult a Padovai Egyetemen, ám eközben, muzsikusi ambícióit fel nem adva, a sienai akadémiára is bejárt, s buzgón látogatta Ligeti és Stockhausen nyári kurzusait Darmstadtban. 1972-ben orvosként és pszichiáterként, később antropológiából doktorált. A vezénylés és a komponálás egyaránt érdekelte: Hans Swarowsky híres karmesteriskolájába iratkozott be Bécsben, azután szülővárosában próbálkozott vezényléssel, tanítással, zeneszerzéssel és együttes alapítással. 1975-ben hozta létre avantgárd zenei társulatát, a Bruno Maderna Ensemble-t. Ekkoriban még a komponálásban tűnt a legelhivatottabbnak Sinopoli, elkötelezett híve volt az olasz, és persze más európai modern-strukturalista és bimbódzó posztmodern tendenciáknak, érdeklődése a szeriális zenétől az elektroakusztikus kompozíciókig terjedt. A ’70-es évek végén szerezte legismertebb művét, a Lou Salomé című operát, melyet 1981-ben mutatott be Münchenben.

Giuseppe Sinopoli Karmesterként fokról fokra haladt a dirigensi karrier grádicsain: kezdetben a velencei La Fenicében bíztak rá pár Verdi-előadást: előbb Aidát, majd Macbethet vezényelt 1976–77-ben, később a berlini Állami Operában a Macbethtel, a bécsi Staatsoperben az Attilával debütált. Ekkoriban elsősorban operakarmesterként tartották számon, londoni és New York-i bemutatkozása is egy-egy Puccini-dalműhöz, a Manon Lescaut-hoz (1983, Covent Garden), valamint a Toscához (1985, Metropolitan Opera) köthető, de a következő évek során „bevette” a milanói Scalát és Bayreuthot is. A 80-as évek első felétől azonban tudatosan törekedett egy masszív, Beethoventől Respighiig húzódó szimfonikus repertoár elsajátítására Sinopoli, s hamarosan elnyerte a legtekintélyesebb olasz zenekar, a római Santa Cecilia Akadémia Zenekarának zeneigazgatói székét – 1983 és ’87 között töltötte be a posztot.

1984-ben nevezték ki a Philharmonia Zenekar első karmesterévé. A Muti távozása utáni kétéves interregnum bizonytalanságai ugyan megszűntek az együttes háza táján, de a helyükbe újabb kétségek léptek. Sinopoli mind a muzsikusok, mind a közönség számára csalódást hozott. A zenekar nem fejlődött a keze alatt, a zenészek nehezen vették rá magukat, hogy Sinopoli számukra nemritkán idegen és nehezen elfogadható intenciói szerint cselekedjenek és dolgozzanak. Az olasz dirigenssel szembeni averziókat tovább táplálta, hogy a karmesteri kaszt – köztük mindenekelőtt az Abbado–Muti fémjelezte olasz tengely – szinte kirekesztette őt a soraiból, nyíltan inkompetensnek, hozzá nem értőnek bélyegezve Sinopolit, a kritika pedig szüntelenül ostorozta őt szélsőséges gesztusokkal élő előadásai miatt, és mert – ahogy írták – „vulgarizálja a remekműveket”. A kemény bírálatok ugyan lelkileg megviselték a karmestert, de megtörni nem tudták. Londoni pozícióját egy rendkívül jövedelmező lemezszerződéssel és szintén komoly haszonnal járó külföldi turnékkal szilárdította meg, s míg a brit közönség fanyalgott rajta, Japánban olyan reputációt vívott ki magának, amilyet korábban csak Karajan vagy Celibidache tudott.

Giuseppe Sinopoli Mindeközben a saját ideái szerint formálta át a Philharmonia Zenekar hangzását, ahol ezt összeszorított fogakkal ugyan, de tűrték. A Klemperertől örökölt tömör, súlyos hangzás, melyet azután Muti is képviselt, csaknem eltűnt az együttesből, s helyébe egy melegebb, bársonyos vonóshangzásra épülő, olaszosan hajlékony és finom, részletgazdagságra törekvő zenekari megszólalás lépett. Ennek az átalakulásnak azonban óriási ára volt: sem a korábban olyannyira kedvelt Muti, sem a népszerű vendégkarmesterek, mint Simon Rattle vagy Vladimir Ashkenazy nem léptek fel a Sinopoli trenírozta zenekarral, mondván, az olasz maestro „kiveszi az élét” a Philharmonia ezerszer megcsodált, egyedi játékmódjának. Ezt a legtöbben hanyatlásnak látták akkoriban, de ma már tudjuk, épp ez a kettősség, vagyis a Klemeperertől örökölt zord keménység és a Sinopolitól megtanult puhaság és könnyedség biztosítja napjainkban is az együttes saját hangzásvilágát.

A ’90-es évek eleje több fordulatot is hozott Sinopoli pályáján. 1990-ben, miután több bayreuthi produkcióját végignézte, Götz Friedrich, a berlini Deutsche Oper legendás intendánsa kinevezte az intézmény vezetőjévé, megbízatását azonban egy évad után, „bizalmi válság” címén visszavonta.
Két évre rá, 1992-ben Sinopoli átvette a német újraegyesülés óta lényegében zeneigazgató nélkül maradt Staatskapelle Dresden irányítását, s hozzáfogott, hogy egy, a londoninál is mélyebb átalakítást hajtson végre az együttesén. Ez lényegében sikerült is, ráadásul munkája korántsem ütközött olyan erős ellenállásba, mint a brit fővárosban. A drezdai közönség és az hivatásos ítészek már egészen más alaphangot ütöttek meg Sinopolival szemben; akadtak ugyan engesztelhetetlen ellenzői Szászországban is, de a kritikus hangok jóval halkabbak maradtak. Míg a londoni közönség többnyire fejcsóválással fogadta meglehetősen egyedi hangú Mahler-olvasatait, Drezdában éppen ezek révén tett szert mind nagyobb népszerűségre – koncertjei előtt gyakorta tartott bevezető előadást a Mahler-szimfóniákról. A szimpátia és a bizalom tehát kölcsönös volt.

Sinopoli így kilenc esztendőn át, egészen haláláig a Staatskapelle zeneigazgatója maradt. Több mint kétszáz alkalommal lépett fel a zenekarral, s az évek során olyan repertoárt alakított ki, melyet a rendszerváltás előtt aligha tehetett volna meg bárki. Rendszeresen megszólaltatta a szeriális modernista irányzat képviselőinek (Schönberg, Berg és Webern) zenekari és színpadi műveit a Semperoperben, s Mahler-szenvedélyén túl emlékezetes Schubert- és Bruckner-esteket adott, továbbá több Richard Strauss-operát is bemutatott, s ezenközben szinte ontotta a hanglemezeket a piacvezető kiadó, a Deutsche Grammophon számára. Ebben az időben nyerte el az Olasz Köztársaság két rangos kitüntetését, a Főtiszti Érdemrendet és a Lovagi Érdemrend Nagykeresztjét.

Tragikus hirtelenséggel hunyt el Giuseppe Sinopoli. 2001 áprilisában a berlini Deutsche Operben az Aidát dirigálta a nem sokkal korábban elhunyt Friedrich emlékére. A harmadik felvonás közben rosszul lett: szívroham érte, és az életét már nem tudták megmenteni. Két nappal később Marcello Viotti dirigálta az Aidát – Sinopolira emlékezve.

Giuseppe Sinopoli A lemezkészítő Giuseppe Sinopoli bő húsz esztendeje (1979–2000) a zeneiparban gyakorlatilag egybeesett a digitális hangrögzítés és a CD-kiadás aranykorával, az olasz dirigens pedig tudatosan és hatékonyan élt a hanglemezek adta lehetőségekkel. Első stúdiómunkáját még igazi avantgárd pionírként honfitársa, Bruno Maderna műveiből rögzítette az Észak-német Rádió Zenekara élén (Hamburg, 1979, DG), majd a ’80-as években következett az igazi „nagyüzem”. Négy Verdi- (Nabucco, Berlin, 1982, DG; Macbeth, Berlin, 1983, Philips; Rigoletto, Róma, 1984, Philips; A végzet hatalma, London, 1985, DG) és három Puccini-operát (Manon Lescaut; London, 1984, DG; Pillangókisasszony, London, 1987, DG; Tosca, London, 1990, DG) rögzített stúdióban az évtized végéig, de két Wagner-zenedráma (Tannhäuser, 1988, London, DG; A bolygó hollandi, Berlin, 1991, DG) felvétele is színesíti portfolióját. Hangzó hagyatékának további két fontos pillérét adják a Richard Strauss-operák felvételei, valamint a Második Bécsi Iskola képviselőinek népszerűsítése. Az ezredfordulóra szinte Strauss-specialistának számított Sinopoli, miután a mester több nagy operáját (Salome, Berlin, 1990, DG; Elektra, Bécs, 1995, DG; Az árnyék nélküli asszony, Drezda, 1996, Teldec; Ariadne Naxos szigetén, Drezda, 2000, DG) is lemezre vette, csakúgy, mint Schönberg, Berg és Webern zenekari és vokális műveinek derékhadát (kiad.: Teldec).

Kétségtelen, hogy Sinopoli Mahler-interpretációi osztották meg leginkább a közönséget és a kritikusokat. 1985 és ’94 között Londonban, a Philharmonia Zenekar élén valamennyi Mahler-szimfóniát lemezre játszotta, hangos vitákat gerjesztve a szaksajtóban. Alighanem igazat kell adnunk Norman Lebrechtnek, aki egyik interjúalanyát idézve úgy látja: Sinopoli úgy tekintett a zenére, mint „a lét ellentmondásainak, az elme útvesztőinek nyílt és logikus” megjelenítésére, „szemében szükségszerű kapocs létezik a zenei forma és a lélektani erjedés között”, ez pedig, bár – írja Lebrecht – a színházban még bölcsességnek hathat, de az absztrakt zenére alkalmazva nem több puszta „pszichoblablánál”.* A karmester tudniillik a pszichoanalízis eszközeivel közelített a muzsikához és a zeneszerzőkhöz, s ahol tehette, a neurózis megnyilvánulásait kereste. Lebrecht szerint Sinopoli „önkényesen romboló módon” interpretálta Mahlert, mások ezt egyszerűen csak a mahleri kozmosz újraépítéseként, vagy, szelídebben, újraértelmezéseként definiálják. Tény, Sinopoli egy sajátos, mondhatni individuális felfogás mentén olvasta a német-osztrák szimfonikusok, Schubert, Schumann vagy Bruckner zenéjét. Többnyire lassú, komótos tempókkal dolgozott, melyekkel, akárcsak a dinamikával, vagy a frazeálással, igen nagyvonalúan bánt. Ez többnyire elmélyültséget, rosszabb esetben annak látszatát kölcsönözte a produkcióinak.

Giuseppe Sinopoli Ilyen értelemben Sinopoli nem egyszerűen egy „outsider” különc volt a szakmájában, de a trendekkel és a kritikai diskurzussal nyíltan szembemenő, befelé forduló, aktív és önállóan gondolkodó, szuverén művész. Sokoldalúan művelt és képzett volt, jó modorú és halk szavú vezető, ennek ellenére fellépése mindig magabiztosnak hatott, mindazonáltal a magánéletéből hiányzott minden szélsőség vagy excentrikus vonás. (Egyetlen hóbortja volt: ókori civilizációk tárgyi emlékeit gyűjtötte, melyekből kiállítást készült szervezni.) Karmesterként és zenekarvezetőként ragaszkodó és lojális volt akkor is, ha érezte a felé irányuló bizalmatlanságot és a szakmai kompetenciáját illető aggályokat. Drezdában végül meglelte igazi zenei otthonát, ahol minden akadály, gáncs és nehézség nélkül alkothatott. Mély meggyőződéssel hitt a muzsika ember- és társadalomformáló erejében, vallotta: „a zene az emberiség utolsó reménysége”.

* Norman Lebrecht: Maestro – a karmestermítosz, Európa Kiadó Budapest, 2001. 356 p.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Zeneakadémia, Előadóterem

"Liszt-kukacok Akadémiája"

11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Rajk Judit (ének) és Borbély László (zongora)
"Hol vagy, csillagocska... – Papp Mártára emlékezve"
LISZT: Elfeledett románc
MUSZORGSZKIJ: Hol vagy, csillagocska – 1. változat (Nyikolaj Grekov versére)
DARGOMIZSSZKIJ: Keleti románc (Afanaszij Fet versére)
DARGOMIZSSZKIJ: Szerettem Önt (Alexandr Puskin versére)
DARGOMIZSSZKIJ: Bú nyom és unalom (Mihail Lermontov versére)
DARGOMIZSSZKIJ: Ne nevezd őt égi lénynek... (Nyikolaj Pavlov versére)
LISZT: Resignazione
MUSZORGSZKIJ: Gyermekszoba – 1. A dadával
LISZT: Bölcsődal
CSAJKOVSZKIJ: Hat románc, op. 6 – 1. Ne higgy nekem barátom (Lev Tolsztoj versére)
CSAJKOVSZKIJ: Szellemem, angyalom, barátom (Afanaszij Fet versére)
CSAJKOVSZKIJ: Hat románc, op. 28 – 5. Egy szó, egy üdvözlet se jön felőled (Alekszej Apuhtyin versére)
CSAJKOVSZKIJ: Hat dal, op. 65 – 2. Csalódás (Paul Collin versére)
LISZT: Mme Pelet-Narbonne körhintája
LISZT: Csendesedj (Henriette von Schorn versére)
LISZT: Valaha... (Friedrich von Bodenstedt versére)

11:00 : Budapest
4-es metró II. János Pál pápa téri megálló

Váradi Zita, Megyesi Zoltán, Bátki Fazekas Zoltán
vez.: Oberfrank Péter
"Bach Mindenkinek Fesztivál"
J.S. BACH: Schweigt stille, plaudert nicht („Kávékantáta”), BWV 211

15:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sebestyén Márta
Vizin Viktória, Cser Krisztián
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
román népi táncok
BARTÓK: Román népi táncok, Sz. 68, BB 76
magyar népdalok
BARTÓK: Magyar parasztdalok, Sz. 100, BB 107
BARTÓK: A kékszakállú herceg vára, op. 11, Sz. 48, BB 62

17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Bojta Zsuzsanna (alt), Kéringer László (tenor)
Pétery Melinda (tánc)
Bali János (furulya), Szászvárosi Sándor (viola da gamba), Pétery Dóra (csembaló, orgona), Bozzai Balázs (barokk hegedű)
"Bach Mindenkinek Fesztivál"
J.S. BACH: G-dúr triószonáta voice flute-ra, hegedűre és basso continuóra BWV 1038
J.S. BACH: Liebt ihr Christen in der Tat - altária, BWV 76
J.S. BACH: O Seelenparadies - tenorária, BWV 172
J.S. BACH: Tételek az a-moll partitából csembalóra, BWV 827
J.S. BACH: Erbarme dich - altária a Máté-passióból, BWV 244
J.S. BACH: Das Blut, so meine Schuld durchstreicht - tenorária, BWV 78
J.S. BACH: Adagio és Allegro a g-moll szonátából viola da gambára és csembalóra, BWV 1029
J.S. BACH: Et misericordia - duett a Magnificatból, BWV 243
J.S. BACH: Largo és Allegro az A-dúr szonátából voice flute-ra és csembalóra, BWV 1032
J.S. BACH: Ich furchte zwar - duett és korál, BWV 66

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

Regős Róbert műelemzéssel egybekötött koncertje a zeneszerző fórum keretében
HELMUT LACHEMANN: Serynade

18:30 : Budapest
Budapest Kongresszusi Központ

Faludi Judit tavaszi hangversenye

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Kokas Katalin (hegedű), Maxim Rysanov (brácsa), Kokas Dóra (cselló), Lily Maisky (zongora)
CSAJKOVSZKIJ: a-moll zongoratrió, op. 50
SCHUMANN: Meseképek, op. 113
BRAHMS: 3. (c-moll) zongoranégyes, op. 60

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Fejérvári Zoltán (zongora)
Bevezetőt mond: Bolla Milán
HAYDN: C-dúr fantázia, Hob. XVII:4
BEETHOVEN: C-dúr szonáta, op. 53
SCHUMANN: C-dúr fantázia, op. 17

19:00 : Budapest
BMC, Koncertterem

Balga Gabriella (mezzoszoprán), Bakonyi Marcell (basszus)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Hámori Máté
Házigazda: Eckhardt Gábor
"Salon de Musique 2. - Casanova"
RAMEAU: Zoroastre – nyitány
VIVALDI: Griselda – Ombre vane
BEETHOVEN: Nyolc variáció egy Waldstein témára
MOZART: Don Giovanni – nyitány
MOZART: Madamina, il catalogo
MOZART: La ci darem la mano

19:00 : Budapest
Marczibányi Téri Művelődési Központ

Vida Mónika Ruth (zongora)
"Orosz-Lengyel zongoraest"
PADEREWSKI: Részletek a lengyel táncokból op.9
CHOPIN: H-dúr és a-moll "Vihar" etűdök op.25.no.10-11.
CHOPIN: H-dúr noktürn op.9. no.3.
CHOPIN: Desz-dúr noktürn op.27.no.2.
RACHMANINOV: b-moll szonáta op.36.no.2.
CSAJKOVSZKIJ: Dumka
CHOPIN: f-moll ballada op.52.no.4.
CHOPIN: a-moll és Asz-dúr maturkák op.58.no.1-2.
CHOPIN: 2 noktürn - c-moll és fisz-moll op.48.
STRAVINSKY - GUIDO AGOSTI: Firebird

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Seres Borbála (gitár)
SCARLATTI: A-Dúr Szonáta K. 208.
SCARLATTI: A-Dúr Szonáta K. 533.
DIABELLI: C-Dúr Szonáta Op. 29 No. 1
NAPOLÉON COSTE: Rondeau de concert Op. 12
PIAZZOLLA: Ausencias
LEO BROUWER: Nuevos Estudios Sencillos:
Omaggio a Szymanowski No. 9
Omaggio a Prokofiev No. 4
(Közreműködik: Egri Eszter)
BARRIOS: Julia Florida - Barcarola
Vals Op. 8 No. 4
MANUEL M. PONCE: Sonatina Meridional
17:00 : Pécs
Kodály Központ

Pannon Filharmonikusok
Tavaszköszöntő
A tavasz köszöntésére a Pannon Filharmonikusok az operairodalom legszebb áriáiból és musical részleteiből ad válogatást neves magyar szólisták közreműködésével.

17:00 : Martonvásár
MTA ATK Agroverzum, előadóterem

Csalog Gábor (zongora), Tury Enikő, Biró Tamás (hegedű), Török Mátyás (brácsa), Rönkös Ildikó (cselló)
"A zene természete - A vízről mindenkinek"
BEETHOVEN: Bagatellek op. 119/ részletek
BEETHOVEN: F-dúr vonósnégyes op. 18. no.1.
SCHUMANN: Esz-dúr zongoranégyes op. 47.
A mai nap
született:
1826 • Léon Minkus, zeneszerző († 1917)
1927 • Békés András, rendező († 2015)
1944 • Michael Nyman, zeneszerző