"...az igazat mondd, ne csak a valódit,..." (Bartók-művek a Bournemouth Symphony Orchestra előadásában)
BARTÓK:
The Miraculous Mandarin
Dance Suite
Hungarian Pictures
Bournemouth Symphony Orchestra
Marin Alsop
Naxos
8.557433
Bartók két világháború között komponált műveiből kapunk ízelítőt a Bournemouth Symphony Orchestra és Marin Alsop lemezén.
Lengyel Menyhért története a Nyugatban jelent meg 1917-ben. A műfaj megjelölése (pantomime grotesque) már sejteti: nem mindennapi írásművel van dolga az olvasónak. Nagyon kevés tényadatot ismerünk meg a befogadás során. Egyik szereplő előélete sem tisztázott, nem tudjuk a pontos helyszínt, a város nevét, mindenkiről csak ennek a néhány órának a cselekménye alapján alkothatunk képet. Az írásmű e tekintetben gyakorlatilag XX. századi novellaként viselkedik. A sok homályos pont lehetővé teszi, hogy az olvasó aktivizálja magát, és saját lényének és tapasztalatainak viszonylatában keresse meg önnön maga számára a műalkotás igaz értelmét.
Lengyel írását olvasva Bartók szinte azonnal, 1918-ban megkezdte a komponálást, a hangszereléssel azonban csak '24-ben készült el, a bemutatóra pedig '26-ban, Kölnben került sor.
Annak ellenére, hogy a kispolgári erkölcsi rend nem hagyott túl sok teret a Mandarin érvényesüléséhez, bizton állíthatjuk: az elkészült zene a korszak egyik legnagyobb alkotása. Bartókot megragadja a kapcsolatteremtésnek az az új fajtája, amit Lengyel írása létrehoz a mű és a befogadó közt. Továbbmegy azon az úton, mely a hallgatóra építve elsősorban a legmélyebb képzeteket, eldugott gondolatokat, elnyomott érzéseket igyekszik elérni. Ennek megfelelően a Mandarin zenéje telis-tele van karcos, éles, kontúros hangokkal. Szekundsurlódások sivítanak, glisszandókkal dübörögnek a rezek, csörögnek, rikácsolnak az ütők, száraz pizzicatókkal csattognak a hegedűk. Mert itt már nem egyszerűen az emberi lélek sötét zugaiba igyekszünk bepillantást nyerni, mint az utóromantika operáiban. Itt már átléptünk a vészharangok birodalmába. Amikor a szerző kétségbeesetten igyekszik rávenni a hallgatóságot, hogy ismerje fel, milyen embertelen sivárságban él. Ismerje fel és tegyen ellene!
Az előadók felelőssége, hogy ne egyszerűen megismerjük a cselekményt és a szereplőket, hanem olyan pontosan megértsük létrejöttük okát, ahogy azt az alkotók szánták.
Éppen ez a probléma a Bournemouth Szimfonikus Zenekar előadásával. Értelmét, létének alapját veszíti el a történet az általuk prezentált vaskos, széles előadásmódban.
Bartók nagyvárosi forgataga nem silányulhat egy vidéki kisváros álmos nyári délutáni hangulatává. A csavargók tettei nem laposodhatnak a polgári lét alacsony energiaszintjére, s a lány tánca sem válhat romantikus, szétesett, lanyha lépéssorozattá. Ebben az előadásban elveszik a hangok éle. Nem találjuk sehol azt a jellegzetes, vékony, ám annál karcosabb vonalvezetést, mellyel Bartók a zongoránál megrajzolta saját darabjait.
Nehéz hangszerekre levetíteni az előadás hiányosságait. Nincs probléma az intonációval, sem az összjátékkal. A dinamika, még inkább a szólamok, hangszercsoportok közti arányok azonban már nincsenek egészen rendben. A lényeges szólamok nem kerülnek olyan élesen előtérbe, amennyire egy groteszktől elvárná az ember. De ez messze nem csak dinamikai kérdés. A hangerő érvényesüléséhez, a megfelelő arányok létrejöttéhez szorosan hozzátartozik a hangvétel, a hangminőség, a hangképzési mód. Egy piano is előtérbe kerülhet a hátsó töltőszólamok egyvelegéből, ha élesebben, szélesebben, vagy éppen simábban szól, mint a környezete. Ezek a finom elkülönülések elsikkadnak Marin Alsop vezénylete alatt.
Ugyanez a probléma a Tánc-szvit és a Magyar képek esetében is.
Ez utóbbinál különösen fájó a dolog, hiszen ennek öt tétele öt kis zongoradarab zenekari feldolgozása, s itt még kiáltóbbá teszi a hangvétel hiányosságait, ha ismerjük Bartók zongorajátékmódját. Az 1910-es évek környékén született a Tíz könnyű zongoradarab (ebből származik az Este a székelyeknél és a Medvetánc), a 4 siratóének (ennek része a Melódia), a Három burleszk (a középső a Kicsit ázottan) és a Gyermekeknek (Ürögi kanásztánc) sorozat is. A különféle kötetekből összeválogatott zenekari darab végül 1931-ben állt össze egy alkotássá. Lehet, hogy a cím sugallta az előadóknak ezt a romantikus festői értelmezést. De Bartók eleven, mozgalmas, történeteket, sorsokat hordozó zenéje helyett békés csendéletek sorjáznak a hallgató lelki szemei előtt.
E felvételek hallgatásakor úgy tűnik, hogy az előadóknak vannak ismereteik Bartók zenéjéről, de nincs elég alapos kapcsolatuk a szerzővel. A felszínes stiláris elemek megléte pedig korántsem elégséges egy igaz Bartók-előadás létrejöttéhez.