A gazdaggá tévő medve (Grigorij Szokolov zongoraestje)

2010. április 15.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Grigorij Szokolov – zongora

J. S. BACH: c-moll partita, No.2, BWV 826
BRAHMS: Hét fantázia, Op.116
SCHUMANN: f-moll szonáta, Op.14 (Versenymű zenekar nélkül)

Mitől jobb az egyik zongorista a másiknál? Mi az a különbség, amitől az egyik színültig megtölti a Nemzeti Hangversenytermet, a másik pedig a kisebb kamaratermekben is foghíjas sorok előtt játszik? Ha a zongorázás tényleg annyira egyszerű dolog, mint azt Bach mondta (a megfelelő billentyűt a megfelelő időben kell leütni), akkor biztosan nem volnának ekkora különbségek.

Azzal a virtuozitással, amivel Szokolov játszik, tulajdonképpen sokan rendelkeznek. A Schumann-szonátában ugyan bőven akad zongorázni való, de sem ez a kvázi szóló-koncert, sem a Brahms-darabok nem tartoznak a manuálisan legnehezebb darabok közé.

Ráadásul a koncert a Bach-partitával kezdődik, aminek a technikai problémáival – elvileg – már egy konzis diáknak illenék megküzdenie. Valahogy mégis, már az első másodpercekben nyilvánvaló, hogy ez itt most más. Szokolov erényei egészen másban rejlenek, és azonnal nyilvánvalóak. Egyáltalán nincsenek elnagyolt, figyelmen kívül hagyott részletek. Bármelyik belső szólam bármelyik "kitöltő" hangja önálló értelmet nyer, iránya és funkciója szerint megkapja a megfelelő hangsúlyt és színt. Bámulatosan sűrű és színgazdag az ultrapianissimo lassú tétel is, de ugyanez a részletező gondosság a virtuóz gyorstételekben is megmarad.

Egy ilyen bonyolultságú zenei anyag egyidejű uralása emberfeletti feladat lehet, de mint tudjuk, Isten tudta és akarata nélkül egyetlen falevél sem hullhat le. És tényleg, a zongorán sem történik semmi, de tényleg semmi, ami ne lenne Szokolov százszázalékos kontrollja alatt.

Nem az ujjai zongoráznak, a mentális erő szólal meg, és a hangversenyt ez teszi közvetlen intellektuális élménnyé. Amit a zongorista megteremt, nekem pusztán lekövetni is komoly kihívás. Feladatot ad és leköt – és nyilvánvalóan ki is fáraszt. Úgy érzem, sokkal nagyobb szükségem van a szünetre, mint általában. Reszketeg térdekkel kószálok az előtérben, és megpróbálok erőt gyűjteni a folytatáshoz. Megpróbálom kikerülni a tömeget, de nem könnyű. Sok teltházas hangversenyhez volt már szerencsém a MűPában, de mintha még soha nem lettünk volna ennyien.

Tűnődöm, vajon mekkora igénybevétel lehet mindez Szokolov számára? Fizikailag nyilván bírja. A koncert után pár nappal, 18-án tölti a hatvanat, ez egy koncertező művésznek nem kor. Korpulens termetű, igazi orosz medve, tehát inkább erős, mint kövér.

Tényleg, a grandiózus Schumann-szonáta után kiderül, hogy fizikailag, idegileg és emocionálisan is korlátlan energiái vannak.

Hat ráadást játszik, az utolsót felkapcsolt lámpák, teljes teremfény mellett, a már álló közönségnek.

Nekem eltart egy ideig, amíg feldolgozom, nagyon erős az élmény, sokáig kitart a hatás. Nagyon sűrű hangverseny volt. Kissé profánul hangzik, de mintha Szokolov egységnyi idő alatt többet tudna zenélni a szokásosnál. Másnapra – és azóta – már kezdem úgy érezni, hogy egyre több mindenre emlékszem. A hallottak most kezdenek kitölteni, és biztosan sokáig foglalkoztatnak majd, szóval: megint gazdagabb lettem.