A poézis nyomában (Vásáry Tamás és Pawel Kowalski Chopin-estjei)

2010. március 28.
Uránia Nemzeti Filmszínház

Vásáry Tamás - zongora

CHOPIN:
Mazurkák
h-moll szonáta, Op.58

*

2010. március 29.
Uránia Nemzeti Filmszínház

Pawel Kowalski - zongora

CHOPIN:
g-moll ballada, Op.23
b-moll scherzo, Op.31
h-moll keringő, Op. Post. 69/2
Andante spianato és nagy polonéz (Esz-dúr), Op.22
f-moll ballada, Op.52
cisz-moll impromptu, Op.66
Mazurkák
Nagy polonéz (Asz-dúr), Op.53

*

Néhány héttel ezelőtt a bicentenáriumi Chopin-koncert után a fórumokban felmerült egy probléma a lengyel szerző műveivel kapcsolatosan. Egész pontosan "Eccerű" megkérdőjelezte azon állításomat, hogy Chopin zenéjének poézise a milliónyi hangokból álló könnyed futamokban merülne ki. S valóban, ahogy utána napokon keresztül gondolkoztam ezen a dolgon, rájöttem, hogy igaza van. Egészen bizonyos, hogy ez a kérdés ennél sokkal bonyolultabb. Éppen ezért örültem, hogy a Tavaszi Fesztivál keretében két Chopin-estet is meghallgathatok. Reméltem, hogy az élőzene varázsa közelebb visz annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miben is rejlik Chopin zenéjének költőisége.

Nos, első este nem igazán jártam szerencsével.
Március 28-án az Uránia moziban Vásáry Tamás előadásában hallgathattunk meg néhány mazurkát és a h-moll szonátát.
Sajnos a mintegy kétórányi zongoraszó semmiféle információt nem szolgáltatott Chopin zenéjével kapcsolatban, így természetesen kérdésünk megválaszolásához sem kerülhettünk közelebb. Sem ésszel felfogható rendszer, sem pedig valamiféle érzelmi háttér nem mutatkozott meg az idős zeneművész játékában. A történtek elemzése sokkal inkább a szociológia, vagy a pszichológia tárgykörébe tartozik, nem pedig a zene területére.
Így pusztán csak annyit írhatok, amit egy, e két tudományágban tökéletesen járatlan ember megírhat: a nézőtérről leginkább azt lehetett érezni, hogy valaki nagyon erősen hatni akar a tömegre, s ehhez most éppen a zongorát választotta eszközül.

29-én már nagyobb szerencsével jártunk.
Nem, arról azért nincs szó, hogy a lengyel zongoraművész egy kései honfitárs kifinomult érzéseivel átitatott autentikus Chopin-játékkal kápráztatott el bennünket. A - francia Courrier International egy különszáma szerint - Lengyelország négy legizgalmasabb személyisége közé tartozó Pawel Kowalski valóban nem mindennapi figura. Ideges, szögletes mozdulatai mindenüvé elkísérik - sajnos a zongora mellett sem hagyják őt magára.

A csendes, lírai pianókat még egy teljesen elkönnyített, minden karsúlyt, energiát nélkülöző, hangtalan játékmóddal viszonylag jól megoldotta Kowalski. A forték, az energikus, ritmikus részek (mind például a polonézek jellegzetes feszes nyújtott ritmusa) azonban teljes merevségbe fulladt próbálkozássá silányultak. Csodálnivaló, hogy ilyen beállt karokkal is végig tudta küzdeni magát a Grande Polonaise-en.
Az igazi erőpróbákat nélkülöző mazurkák voltak az est legjobb pillanatai, bár még ekkor is fényévekre jártunk Bogányi Gergely fantasztikus előadásától.

A csilingelős-apróhangos és az akkordikus részek óriási ellentétére épülő különös előadásmód azonban valamiféle választ adott számomra a cikk elején említett kérdésre.
Kowalski játékában ezek a bizonyos könnyed, általam a poétikus játékmód kulcsának titulált hangfüzérek úgy voltak lejátszva, mint ahogyan a Liszt-művekben lejegyzett, a normál méretnél apróbb kottafejekkel kiírt kis futamokat szokták előadni. Az egész teljesen szabad volt, és olyan gyors, olyan leheletszerű, amilyen csak lehet. És - ami a legfontosabb - ezek a részek csak zárójeles pluszként tartoztak a műhöz. Ez olyannyira így volt, hogy Kowalski játéka alapján a cisz-moll fantázia-impromptu gyors részeit teljes egészében ilyen apró kottafejekkel jegyeztem volna le, ha nem ismerném az eredeti írásmódot.
Mindez azonban tökéletes ellentétben állt azzal az éles hangon véghezvitt merev csapkodással, ahogy az akkordikus táncszerű részek megszólaltak.
És a kulcs, azt hiszem, ebben az ellentétben rejlik.

Chopin művei azért tűnnek annyira poétikusnak, a költészethez hasonlóan a kifinomult érzések sokrétű, tömör közlésmódjának, mert a könnyed girlandok éppolyan fontosak, éppolyan szervesen illeszkednek a mű szerkezetébe, a tömbszerű fajsúlyos részek közé, mint a darab basszushangjai, vagy akár a felhangzó témák. Ezeket a gyors hangocskákat nem lehet elsikkasztani, 5-10 hangot egy kalap alá véve átgondolatlanul kigurítani. Ezeknek a figurációknak minden egyes eleme fontos, éppen úgy, ahogy a zenekari tuttiként értelmezhető részek. Azt hiszem, Chopin előtt még sosem kerültek a zenében ennyire előtérbe az érzelmek legbensőbb rejtélyei. Ő a zene eszközeivel rajzolta meg egészen pontosan a lélek minden pici kis rezdülését, éppen úgy, ahogy a költők képesek egy-egy távoli képzettársítással, megdöbbentő kép leírásával feltárni az emberi érzéseket a maguk teljes valójában.

Tényleg nem egyszerűen a futamok, könnyed akkordbontások a hordozói Chopin poétikus jellegének, hanem az a meglepően fontos szerep, mely a többi rész viszonylatában rájuk esik.
Manapság divatos téma zene és irodalom kapcsolatát boncolgatni. Sajnos általában az opera révén teszik ezt a filológusok. Pedig a két művészeti ág lényegét górcső alá véve ennél sokkal igazabb kapcsolódási pontokat találhatunk. Egy ilyen fantasztikus pont Chopin zenéje.

Még nem szóltam róla, hogy Vásáry Tamás koncertjén játszott egy 14 éves kisfiú is, Szokolay Ádám Zsolt. A ragyogó technikával megáldott ifjú tehetség természetesen még nagyon messze van a kész művésztől, de minden adottsága megvan hozzá. Kívánom neki, hogy a sok gyakorlás mellett maradjon ideje kiteljesedni a zenén kívüli életben is. S akkor 1-2 évtized múlva az ő koncertjén majd tényleg Chopin hangjai, nem pedig egy önmagába zárult, furcsa lelkületű zongoraművész akusztikai leképeződései szólalhatnak meg.