Három a, három a... tenorista (Diegel, László és Wendler a Szegediek ajándékkoncertjén)

2009. július 9.
Szeged
Dóm tér
Szegedi Szabadtéri Játékok

Szegedi Szimfonikus Zenekar
Adam Diegel, László Boldizsár, Wendler Attila – ének
Vez.: Gyüdi Sándor

A koncert másnapján a 90 C nevű, lapunkban már sokszor emlegetett vendéglátó-ipari egységben ücsörögtem, neves dirigens, ismert operaénekes, jegyzett zenekritikus társaságában.
Mindhárman fanyalogtak egy kicsit.
Úgy érzem, igazuk is volt, meg nem is.

Lehet, hogy Wendler Nessun dormája már felkerült, mint elrettentő példa, a Tubusra. Igen, tény, László Boldizsár a középlágéban vastagon énekel, a Faust-cavatina C-jén gikszert fogott.
Diegel pedig – nos, ő talány, időnként nazális, de „begyakorolt” darabban, így a Toscában nem, azt hiszem, ilyen Képáriát ma nagyon kevesen énekelnek (megnéztem Cura szegedi Toscáját, nem a teljességében ugyan, TV-felvételről, nagyszerű volt).
Gyüdi pedig, tudjuk, elsősorban nem operakarmesterként híresült el.

Csakhogy.

Díjtalan belépés. A fő támogató a szegedi napilap, a Délmagyarország volt, én az online kiadás kvízjátékán nyertem két jegyet (sikerült például kiókumlálnom, hogy az eredeti Három Tenor felállásnak nem volt tagja Enrico Caruso...).

A „dugig telt ház” mellett az árkádok alatt is ültek. Talán nem tartozik szorosan egy ilyen beszámoló anyagába, de tudomásul kell venni, számos olyan szegedi juthatott komolyzenei élményhez, aki a jelenlegi gazdasági helyzetben nem engedheti meg magának, hogy „normál” előadásra jegyet vegyen.

És akkor jöjjenek a pozitívumok. A társaságomban ülő húszéves Nikol, aki csaknem intakt (mármint komolyzeneileg), nem vádolható elfogultsággal. Neki nagyon tetszett Wendlertől a Radames-románc, megérezte, az övé a leghősiesebb színű hang. A legszebb persze Diegelé, kicsit ösztökélni kellene, egy Vaszy szükségeltetne mellé, hogy repertoárját bővítse, de úgy tűnik, elindult a nemzetközi karrierje, én mindent megteszek, hogy felléphessen a Prágai Állami Operaházban is – messze megüti az ottani átlagszínvonalat.

És László Boldizsárnál is látszik, hogy kezdi levetkőzni könnyűzenei manírjait (van mit), sportember, szabadtéren bevállalni a Trubadúr Strettáját (fél hanggal ugyan transzponálva), aztán a Bohémélet Rodolphe-áriáját és a Faust-kavatinát is (eredeti fekvésben) – nem semmi bátorság kell hozzá.

Az első részben operaáriák mentek (a Cidből is, nagy örömömre), a szünet után előkerültek a populárisabb számok, hogy a koncert a Vágyom egy nő után többnyelvű, a három művész által közösen interpretált változatával záródjon. Amúgy Gyüdi kicsit leült gitározni, az első hegedűs, Kosztándi István pedig rövid időre átvette az orkeszter irányítását.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, a Délmagyarország online kiadásában a koncertről tudósító cikk alatt 11 olvasói hozzászólás található.
Mindennél többet elmond az est hangulatáról, hogy mindegyik lelkes, dicsérő, pozitív.