Per aspera ad astra (Szokolov a Zeneakadémián)

2009. április 27.
Zeneakadémia

Grigorij Szokolov – zongora

BEETHOVEN: A-dúr szonáta, Op.2/2
Esz-dúr szonáta, Op.27/1
SCHUBERT: D-dúr szonáta, D.850

Magam sem tudom, mi a helyes, a kívánatos, az üdvös.
Az-e, ha úgy készülök egy koncertre, akár egy gondos pedagógus készül az órájára: átfutván jó előre a műveket, elolvasva, mit illik tudni az est előadójáról, lemezei után vadászva – csak, hogy tudjam, kivel állok szemben.

Előfordult, hogy így tettem. Mikor nem akartam semmit a véletlenre bízni. Máskor nem ezt az utat választom, hanem, mondjuk így, a „teljes csendet” vágyom. Vagyis, ha tudom, hogy – mint jelen esetben – Beethoven- vagy Schubert-szonátákat hallok majd a zongoraesten, jó ideig elkerülöm e műveket, s a művészről szóló írásokat, hangfelvételeket sem böngészem, hogy semmi, és még véletlenül se befolyásoljon aznap este. Igyekszem a lehető legkisebb tárgyi tudással, a megengedhető legjobban lecsupaszított elmével, valamiféle tudatos felkészületlenséggel beülni a koncertre, és hagyom, hogy önmagukban, a maguk egyedüliségében, megismételhetetlenségében hassanak rám a hangok, minél csekélyebb súrlódásban az előzetes elvárásokkal.

Grigorij Szokolov hétfő esti koncertjéhez ez utóbbi alapállást választottam. Már amennyire ez lehetséges volt, hiszen aki csak kicsit is rajta tartja a szemét a budapesti hangversenyélet eseményein, nyilvánvalóan nem marad információk nélkül a honi Szokolov-kultuszt illetően. Mi sem lett volna könnyebb, mint szemezgetni a honi sajtó Szokolov-ódái és -hozsannái közt, fürkészve az elragadtatott szuperlatívuszok lassan eposzi jelzőkké nemesülő halmazát, elhivatottan térképezni a mester magyarországi recepcióját előkészület gyanánt. Így persze hamar megdől a tervem, hiába nem készülődöm a tárgyhoz méltó lelkiismeretességgel, az est előadójának híre, ha akarom, ha nem, megelőzi a művészt és produkcióját; kivonni magunkat az őt övező ájult tiszteletből és odaadó rajongáságból véghezvihetetlenül nehéz feladat. A koncert, tetszik vagy sem, innen nézve lesz értelmezhető, amennyiben igazolja vagy cáfolja mások véleményét.

Az orosz zongoraművész gyakorlatilag az egyetlen biztos pontja az évadról évadra jelentkező A zongora című hangversenyciklusnak – járt itt az elmúlt tavaszokon is, s a tervek szerint eljön jövőre megint. S mivel nem mindennap hallani ilyen kaliberű zongoraművészt mifelénk, ezt a tényt mindinkább megbecsüléssel volna illő emlegetni. És így is viselkedik a magyar kritikai élet színe-java, s Szokolovot mint a jelen pianistahéroszát mutatja be.

Egy éve például Heiner doktor rótta le hódolatát rajongása tárgya előtt e lap virtuális hasábjain, félhangosan, nemcsak műélvező önnönmagában téve fel a kérdést, hogy vajon Szokolov spontaneitása tudatos művészi eszköz-e, mint a hatáskereső zongorista titkos kelléktárának része, avagy valóban az – én ekképp válaszolnék neki: ó, hát persze, hogy tudatos. Én legalábbis így hallom.
Vagyis, hogy a zongorista él azzal az illúziókeltéssel, mely csakugyan csak a legnagyobbak sajátja, hogy a művek úgy szólalnak meg a fülünk előtt, mintha épp ott és akkor születnének, teremtődnének az Örökkévaló parancsszava által, nem kétszáz éve papírra vetett fekete tintajelek utasításai keltik mindezt. A művek élnek és éreznek, lélegeznek valósággal, nem formálnak tudós lexikon-szócikket, mint Pollini munkái, nem a délutáni szunyókáláshoz nyújtanak lakályos háttérmuzsikát, mint Kiszin előadásai néhol, s nem egy tündérmese gyermekmosolyt fakasztó lapjairól szöktek világgá, mint Perahia olvasatai oly sokszor. A mesterkéltség angyala nem kötöznivaló rosszcsont, de jó néha búcsút inteni neki.

Szokolov legfőbb erénye éppen ennek a spontaneitásnak az integrálása a tanítanivalóan kifinomult és végletekig átgondolt interpretációkba, mely azzal éri el a hatását, hogy szenvedélyt és intellektust patikamérlegen mért mennyiségekben vegyít a perfekt technikával, dinamizmussal, energiával – a manírok, pózok, vagy a felületesség árnyéka nélkül. Nála nem különül el emóció és struktúra, nincsenek határvonalak az érzelmi telítettség, a természetesség és a forma kidomborítása között. Nem látjuk a receptkönyvet az étel mögött. Csak színek, illatok és ízek maradnak, eltűnik a sorvezető, halványul a koraromantikus hangvétel minden keresettsége, szerkesztettsége az előbukó hangok mögött.

A zongorajáték nem bomlik egységekre, részekre, összetevőkre, nem tapad kivilágló hangközökhöz, hangnemekhez, harmóniai vázhoz, de elválik előadótól, szerzőtől, hangszertől, tértől, időtől. Csak egyvalamitől nem oldódik el: a hallgatótól. A közönségre ugyanis hallhatóan komoly hatást tesz Szokolov játéka, ha valahol, talán itt utolérhetők, megfoghatók ezek az előadások, hogy mi, hallgatók érezzük, hogy ez a küzdelem utóvégre a miénk. Túl azon az áhítaton, amit Szokolov koncertjei már látatlanban is jelentenek, valóban van benne valami zsibbasztóan zseniális, valami ördögien keresetlen és megfoghatatlanul köznapi.