2009. március 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Skót Kamarazenekar
Piotr Anderszewski (zongora)

J. Ch. BACH: Lucio Silla – nyitány
MOZART:
B-dúr zongoraverseny, K456
Esz-dúr divertimento, K.113
c-moll zongoraverseny, K.491

Ezen az összeállításon azért csodálkoztam. Nem érzem magam vaskalaposnak, nem ragaszkodom a nyitány–versenymű–szimfónia szentháromsághoz, de első pillantásra kétségeim vannak, hogy jó-e két Mozart-zongoraversenyt úgy előadni egy koncerten, hogy az egyik legyen a „tapsos” zárás.

Aztán a helyszínen osztogatott műsorfüzetben azt olvasom a Skót Kamarazenekarról, hogy különleges műsoraikról híresek, én pedig okosan bólogatok, mert oktondi módon azt hiszem, hogy mindent tudok előre.

A koncerten viszont jöttek a kisebb-nagyobb meglepetések. Először is, a Johann Christian Bach-nyitányban már a legelső hangok bizonyították, hogy egy kamaraegyüttes karmester nélkül is játszhat pontosan. A nagyobb tempók sem lötyögtek, a ritmusok pontosak és elevenek voltak. A teljes igazság azonban megkívánja, hogy megemlítsük: a primárius, Christopher George karmester helyett is karmester volt, a fontosabb pontokat hegedülés közben is markánsan, jól érthetően jelezte. Feltételezhető, hogy mindez próbákon még jobban érvényesült, tehát egy központi, autoriter akarat igenis kézben tartotta az előadást...

Olyan jó volt, amit csináltak, hogy már a darab is majdnem tetszett. A Lucio Silla teljesen épkézláb kompozíció, amit kifejezetten jól esett hallgatni, de azért az első percektől tudhattuk, hogy ez amolyan „egyszer volt” élmény. Nem fogom összetörni magam azért, hogy egy felvételt is beszerezhessek belőle.

Piotr Anderszewski jó ismerősünk, többször járt már nálunk, és mondtak is rá az ítészek mindenfélét. Abban többnyire egyetértettek, hogy „nagy” zongorista, de abban nem, hogy szeretik-e, vagy sem?

Úgy gondolom, én inkább szeretem. Annak idején Badura-Skodát hallottam így játszani, csak ő akkor már a gyakorlott technika hiányát rejtette el a formákra koncentráló nagyvonalúság mögött. Anderszewski viszont képes volt ötvözni a hibátlan billentést és pergő virtuozitást egyfajta lezserséggel. Sokszínű és „érdekes”, derűs zongorázást hallottunk.

Nagyon örültem, hogy várakozásommal ellentétben a második félidő sem ült le. Az Esz-dúr divertimentóban azt élveztem leginkább, hogy a szolid létszám ellenére a zenekar telten szólt. Úgy tűnt, hogy kötöttek bizonyos kompromisszumokat az autentikus hangzás és a modern instrumentumok között, például a mai vonóshangszerekkel natúr kürtöket párosítottak, de ha ez így esett jól nekik – hát okkal. Jó volt nekem is.

És a koncertzáró zongoraverseny...
Másképp szól, vagy pontosabban fogalmazva nagyon-nagyon másképp működik, mint a szünet előtti B-dúr. Anderszewski magát a „c-mollság” drámáját szólaltatja meg. Időtartamban, és súlyban, jelentőségben is méltó bármilyen koncert végére.

Engem meghódított Piotr Anderszewski és a Skót Kamarazenekar, de a ráadásokat követelő és jutalmazó tapsok alapján a közönség többségét is. Először a B-dúr zongoraverseny harmadik tételét ismételték meg, majd végül Anderszewski aratott szólósikert Bartók csíkmegyei népdalaival.