Túlpolírozott elmeélek (Surányi László: Megszólít vagy elvarázsol?)
SURÁNYI LÁSZLÓ:
Megszólít vagy elvarázsol? A zene szelleméről
200 oldal
3200 Ft
Typotex
A tízedik oldal körül már körvonalazom magamban a kellemetlen felismerést: bizonyosan nem fogom anyanyelvem ékes szuperlatívuszait derékig koptatni, ha e könyvről igyekszem ajánlót gombolyítani kedves lapom hasábjait tovább duzzasztandó.
A különutas bölcselő (a fülszöveg eligazít: dialogikus gondolkodó), Surányi László munkája olvasmányos, hovatovább könnyen olvasható és sosem különcül ellenszenves, de valahogy folyvást elveszítem a gondolatszövés tünékeny fonalát, s ilyenkor a vajákosok csalitos ingoványáról kendőzetlenül áhítozom a szilárdabb talaj után. (Máskor meg sem akarom fogni a fonalat, inkább csak arcizmom rándulása nélkül lapozok tovább.)
A cím kétrétegű, így szól: Megszólít vagy elvarázsol? A zene szelleméről. Vagyis egy poétikus és egy prózai szintet egyaránt kiolvashatunk belőle – vajon ez már önmagában a híres „dialogikus
gondolkodás”, mely helyet kér a fölényeskedő címválasztásban? A racionális és az irracionális, diszkurzíve?
A könyv kiindulópontja a zene kettős gyökérzete, az ésszerű és az ésszel fel nem érhető. Ennek mentén indul harcba a szöveg a mind cikornyásabb bibliai-mitológia útvesztőkben és szellemi katakombákban.
Surányi gondolatfutamai nem titkoltan Tábor Béla – az ún. másik Budapesti Iskola (az „egyik” ugye a Lukácséké), a szellem primátusát hirdető, „alternatív” gondolkodói műhely oszlopa – filozófiai tanításaira hagyatkoznak, pontosabban: alapoznak. Ennek nyomán a szövegben több idézet olvasható Tábortól, mint bárki mástól, ám az ilyen irányt kapó citátumok nem csupán rendszertelenül, de összefüggéstelenül bukkannak fel. Sőt, a könyv egész hivatkozásrendszere tejszerűen zavarossá válik pár lapozás után, hisz mintegy a semmiből pattannak elő az innen-onnan összegereblyézett idézetek Nietzschétől vagy épp más hasonló tekintélyektől, melyeket ki tudja honnan előhordott outsider szerzőktől kölcsönzött, se-füle-se-farka bölcseletek kereszteznek a páros és páratlan oldalakon. (Előbbit még megértem, hiszen természetes, hogy a klasszikus német filozófia nagy elméit segítségül kérjük, de mi végre a sok névtelen aprószent fellengzős okossága, kivált, ha csak „velős mondás” gyanánt kellenek?)
A Surányi-féle főszöveg persze a maga módján még nem is volna olyan logikátlan és kusza, lehet, hogy csak a zeneesztétika mifelénk megszokott (akadémiai, újpozitivista, posztmarxista, pályázatfigyelős) diskurzusában mutatja magát annak. Mindenesetre e dolgozat inkább ölti egy félkész, lezáratlan esszé alakját, mint egy végiggondolt tanulmányét. Hol kritikus és alaposnak tetsző, máshol bírálat és rákérdezés nélkül siklik tovább a keserű dilemmákon, s egy-egy jól hangzó aforizmával zárja rövidre a termékeny töprengést a szöveg generálta metafizikai végtelenben.
Persze nem is a felelet a célja. Utóvégre nem ígéri a címben feltett Nagy Kérdés megválaszolását. Kiteszi a kérdőjeleket, és nekivág a Nagy Utazásnak. Mi meg, az ésszerű, hétköznapi logika mentén tájékozódó, egyszeri olvasók, integetünk az intellektus merész kalandorának a partról, s még el sem tűnt az árboccsúcs a vad tenger horizontján, már vágyjuk a messzi földről hazacsempészett szellemi muníciót. Tudjuk, hogy követnünk nem kell, de vásárfiát remélünk.
A könyv olvastán – hála egyebek mellett a számolatlan Tábor-hivatkozásnak – némileg arra is választ kaphatunk, miért volt az egykoron egyedül üdvözítőnek hirdetett marxista esztétika számára nem csupán tűrhetetlen, de megmosolyogtató a Dialogikus Budapesti Iskola munkássága. Sejtjük már, hogy ez nem pusztán az ún. logocentrizmus, vagy az ellentmondást nem tűrő racionalitás szokásos gőgje a lesajnált spekulatív irracionalitás felett, vagy a hatalmi ideológia kizárólagosságának demonstrálása – még ha az örök harc az „ész trónfosztóival” mára gyermeki dominócsatává szelídült is a diskurzus lomhán tovagördülő szokásrendjében.
A Nyájas Olvasónak így inkább azt javaslom, óvatosan közlekedjék a könyvesboltban; Surányi László könyvét inkább csak akkor válassza a hűvös tavaszi estékre társul, ha a sosemvolt igények szerint, búra alatt kitenyésztett, megnyugtató megválaszolásra igényt sohasem formáló kérdésekben akar gyönyörködni, s nem szomjazza mindenáron a kőbe karcolt faktumok szilárd rendjét és kijózanító vastörvényeit, melyeken a még nedves akadémiai pecsét biztosít a helyes irány felől.