Eljő a jeges (A Turandot a MűPában)

2008. szeptember 16.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

PUCCINI: Turandot
Részben szcenírozott előadás

Lukács Gyöngyi (Turandot), Dejan Vacskov (Timur), Frank Porretta (Kalaf), Rost Andrea (Liú), Kálmán Péter (Ping), Megyesi Zoltán (Pang), Kiss Péter (Pong), Palerdi András (Mandarin)
A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karig.: Szabó Sipos Máté)
Vez.: Stefan Soltesz
Rend.: Kovalik Balázs

Novembert idéző zegernyével köszönt ránk a jégkirálynő, ahogy illik, zord esővel, csontig ható keleti cúggal. Zúzmarás lehelete szántja végig a Komor Marcell utcát és szürke őszbe züllött környékét. Bizony vártuk, nagyon, mint a hazai Puccini-év legszebb ajándékát, Lukács Gyöngyit a címszerepben, Rost Andreát Liúéban, és több jeles vendéget, hogy teljes legyen az este. S, valljuk meg, a szokottnál jobban csigázta az agytekervényeket a hazai operarendezés pápájának, Kovalik Balázsnak a félig-szcenírozása is. Ezúttal kényszerű beugrások nélkül remélhettük az estét, mely már önmagában is komoly eredmény.

Szóval a vén Kína megint, pár héttel az olimpia és a bohózatba forduló, futószalagos Free Tibet!-tüntetések után. A birodalom nagy napjai régen és ma: kegyetlenség, vérszomj, pártutasítás, Nagy Fal, meghamisított tűzijáték. Kína ugyan napról napra változik, de a lényege állandó. Szokjuk.

Ami a rendezést illeti, csakugyan figyelemre érdemes munka a Kovaliké, de hát ezt tudtuk előre. Részben, mert a Turandot egy kimondottan jól rendezhető opera, az ősi mesék toposzaival és a kendőzetlen brutalitásával, s persze azért is, mert ismerjük jól a rendező szegedi, avagy Erkel színházi színrevitelét. (A kérdés így persze csak az volt, hogyan viszonyul ez a Turandot a korábbiakhoz.) Az év első felében bonyolított, Káel Csaba jegyezte munkákhoz képest (Pillangókisasszony, Bohémélet) csakugyan komolyabb intellektuális kihívást jelentett ez a Turandot (sehol egy tibeti lobogó...?), azért mégsem volt akkora a produkciók közti differencia, mint azt e két rendező közti kvalitásbéli különbség sejtetni engedné.

Kovalik nem él a projekció Káelnél jól bevált eszközével, a jelmezeket sem tervezteti ős-napkeleti szabásminták szerint. Itt a jelenbe szelídült szmokingok és estélyik keretezik a szcenika egyszerű kellékeit, a fehér és piros szalagokat, az elmaradhatatlan lépcsősort. Kovalik inkább a popkultúra eszköztárából kölcsönöz könnyen felfejthető (és könnyen felejthető) jelölőket: a kóristákra sötét napszemüvegeket aggat, makulátlan öltönyt a miniszterekre, és kínzóeszközt rejtő aktatáskát a kezükbe. E Mátrix és Kill Bill ihlette Turandot nem okoz komolyabb fejtörést az átlagnézőnek sem, legfeljebb néhány igazán egyedi ötlet teszi átlagon felül izgalmassá a produkciót. Ilyen például a második felvonás miniszter-tercettje, mikor Ping, Pang és Pong masszíroztatnak és lábat áztatnak a színen. (Jegyezzük meg, David Pountney nemrégiben Salzburgban bemutatott, erőszak-fetisiszta rendezésével szemben ez még mindig egy jámbor és törékeny munkának tetszik.)

A Kalafot megszólaltató amerikai Frank Porretta többnyire hőstenor szerepekben járja a világot, s bár a lírai szólamokhoz csakugyan nem elég attraktív a hangja, a heroikus karakterekhez nem bír eléggé markáns orgánummal. Azok közé a felejthető művészek közé tartozik, akik megfordulnak egyszer-egyszer a legjobb helyeken is, de vissza már ritkán hívják őket. Tisztességgel végigénekli a szerepet, muzikalitásához nem fér kétség, de hangja, amellett, hogy - mint mondani szokás - kissé \"szőrös\", a csúcshangok kivételével nem is elég fényes, inkább matt és jellegtelen.
A másik vendégművész, a bolgár Dejan Vacskov már valamivel jobb Timurt közvetít - \"félig-szcenírozott operaelőadás\" lévén az ősz szakáll sem okvetlen hiányzik róla, zengő, de nem különösebben emlékezetes basszusából így is kellő részvét és megindultság sugárzik.

Az előadás legmaradandóbb erényeihez nem volt szükség importra. A miniszterek trióját alakító Kálmán Péter - Megyesi Zoltán - Kiss Péter (előbbit aláhúzva) hármasról így felsőfokon lehet szólnom: előadásuk a lírai-elvágyódó jeleneteket és a vérszomjas figurák idegborzoló képeit egyaránt remekül hozták.

A Liút alakító Rost Andrea kezdettől fogva nem azt a színtelen papírfigurát testesíti meg, melytől szinte rettegnünk kell, ha erre a szerepre gondolunk. Érző alakjában igazi ellenpontja volt Turandot \"hideg szívű, fagyos keblű\" hercegnőjének. Rost - noha nekem sosem jutna eszembe az ő neve ebben a szólamban - általában kellő intenzitással, máshol lágyan sodró pianókkal és tiszta magasságokkal nyújtotta a maximumot, melyet a figura csak kínálhat.

Lukács Gyöngyi Turandotja, igen, ez külön bekezdést követel. Minden megvan Lukács alkatában és hangjában, mely ideális Turandottá avatja: olyan természetességgel és magabiztossággal, ellentmondást nem tűrően közlekedik az operairodalom egyik legnehezebb szopránszerepében, ahogyan csak a legnagyobbak. Volumenben, formálásban, és abban a karaktere követelte szigorú keménységben, melyet az utolsó jelenetre sem lehet levetkőzni, a legmagasabb minőséget hozza. A megközelíthetetlenség és végletes kegyetlenség sáncából eljutni a megnyíló-önfeltáró szerelemig, ez a legnagyobb kihívása a Turandot-figurának, s Lukács ebben is megtalálja a maga személyiségére szabott adekvát válaszokat, amennyiben a harmadik felvonás szerelmi kettősében szinte hangról hangra találkozik és dúlja fel egymást Turandot és Kalaf szenvedélyes, \"csókos ütközete\".

Az előadás zenei színvonala nem csupán eléri, de többnyire meg is haladja a fent említett két elődjéét. Az operaház zenekarát kifejezetten jó formában hallom muzsikálni, tünékeny pianókkal, hatásos tuttikkal, meggyőző erővel kiemelkedő hangszerszólókkal. Köszönhető ez az est karmesterének, Stefan Soltesznak, aki odaadó figyelemmel dirigálta végig az előadást, egynéhány gyönyörűen megformált részlettel gazdagítva a darabról kialakított képünket.
A leghangosabb dicséretet végül mégis az énekkarnak osztanám, mely Puccini legigényesebb, s egyszersmind legkomplikáltabb kórustablóiban nyújtott maradandót. Végig imponáló energiával, azt mégis jól beosztva énekeltek, s ezzel valóban pezsgővé, már-már perzselővé tették az előadást.

Fotók: MűPa / Pető Zsuzsa