Haladóknak (Neil Slaven: Frank Zappa)

NEIL SLAVEN:
Frank Zappa – Elektronikus Don Quijote
Ford.: Ágfalvi Attila, Marosi Bálint, Wolf Péter
440 oldal
3900 Ft.
Cartaphilus
2007

A történet talán már sokak számára ismerős: a San Diegóban élő, 13 éves Zappa olvasott egy újságcikket, amelyben egy New York-i lemezboltos azzal dicsekedett, ő minden lemezt el tud adni, még a The Complete Works of Edgar Varese, Vol. I. című albumot is, pedig azon „igazán disszonáns és ronda zenék” vannak. Zappa ezt hallva semmire sem vágyott jobban, mint hogy megszerezze az LP-t. Aztán egy nap egy közeli lemezboltban turkálgatva meglátott egy különös borítót...

Igen, ez volt az a lemez. Zappának nem volt elég pénze, de a boltos azt mondta, odaadja kevesebbért, mert úgyis csak arra használják, hogy bemutassák rajta a hifiberendezéseket.
Ettől kezdve a Zappa-család lemezjátszójáról szinte le sem került a korong (rajta többek közt az Ionisation, az Integrales és a Density 21,5), és az ifjú Frank aszerint válogatta barátait, hogy ki az, aki képes végighallgatni vele a lemezt. Sőt, születésnapi ajándéknak is azt kérte szüleitől, hogy felhívhassa interurbán Varese-t.

A többi már történelem – ahogy mondani szokás. És Zappa esetében ez sajnos szó szerint így van. Ám az a kultusz, amely kreativitása, munkatempója, szókimondása révén már életében kialakult személye körül, 93-as halála után sem szűnt meg. Ez részben annak köszönhető, hogy lemezei még most is beszerezhetők – a Maestro több mint 60 albumot adott ki, közülük nem egy dupla, sőt tripla LP volt –, s a család jóvoltából a mai napig jelennek meg felhalmozódott felvételekből szerkesztett Zappa-lemezek. A másik ok pedig természetesen maga az életmű, a változatos, megunhatatlan művek tömkelege.

Zappát sokan hajlamosak egyszerűen excentrikus rockzenészként elkönyvelni, akinek provokatív szövegeiben a szexualitás, a társadalomkritika és a politika dominált, és ez tulajdonképpen igaz is, de körülbelül annyira jellemzi munkásságát, mintha azt mondanánk, hogy a klasszikus zenében nagyon sokszor hallhatunk dúr akkordokat.

Mert hát rock-koncertek ide, gitárszólók oda, az a korai Varese-hatás nem múlt el nyomtalanul. Koncertjein, lemezein gyakran idézte meg zenei példaképeit (saját elmondása alapján Varese-en kívül Stravinsky, Weber, Bartók műveit tartotta nagyra), de volt olyan koncertje is, ahol felléptette Nicolas Slonimskyt, az öregúr pedig teljesen extázisba esett a fogadtatástól. Kent Nagano már találkozásuk előtt, pusztán a partitúrák olvastán rajongójává vált, későbbi együttműködésük eredménye két album lett, melyeken a London Symphony Orchestra előadásában hallhatók Zappa-szerzemények. A lemezek között kuriózumnak számít az a kiadvány, melyre egy XVIII. századi névrokon, Francesco Zappa trióit játszotta fel. Dolgozott Mehtával, Boulezzel és az Ensemble Intercontemporainnel, írt vonósnégyest a Kronos Quartet számára is, de az igazi klasszikuszenész-csapatot, amellyel tökéletesen egymásra tudtak hangolódni, csak élete végén találta meg – ez volt az Ensemble Modern. (Egy sajtókonferencián feltett kérdésre, miszerint készülő projektjük Frank rockzenészi karrierjének végét jelenti-e, a Maestro így válaszolt: „Istenem, nagyon remélem. 51 évesen ideje más meló után néznem.”) Közös munkájuk gyümölcse, a The Yellow Shark című lemez 1993. november 2-án jelent meg, s a kritika egyöntetű elismeréssel fogadta – ezt Zappa még megérhette, de ekkor már csak egy hónap volt hátra az életéből.

Meglepő módon kortárs műveit sem felejtették el halála után. Instrumentális darabjait gyakorta adják elő, csakúgy, mint „rock-számait”, és nem ritkák a feldolgozások sem – némelyik egész extrém hangszerelésben, például barokk hangszereken, vagy a cappella szólal meg. Nálunk eddig a Frank Zappa Emlékzenekar jeleskedett a Zappa-oeuvre életben tartásában, a szimfonikus darabok tekintetében pedig pont most, az Őszi Fesztiválon történik meg az áttörés: Magyarországon először szólalnak meg élőben Zappa kortárs szerzeményei. (S ez már azért is nagy szó, mert a jogok örököse, özvegy Zappáné a bemutatók engedélyezésével kapcsolatban igen sűrűn és nagy hatékonysággal gyakorolja az általunk jól ismert bartóki modellt.)

Nagy esemény lesz ez a rajongóknak – szintúgy, mint az, hogy idén új Zappa-könyv jelent meg. (Dézsi Csaba András 1989-es életrajza sajnos már nem kapható, a Maestro által tollba mondott Igazi Frank Zappa-könyv pedig nálunk önkényes húzásokkal és fordítási hibákkal tele látott napvilágot a kilencvenes évek elején.)

Nem volt könnyű dolga Neil Slavennek, aki arra vállalkozott, hogy a lehető legrészletesebben dolgozza fel az örökké kísérletező, hol turnézó, hol stúdió-remeteként élő, napi 12 órákat dolgozó, a cenzúra ellen hadakozó, politikusoknak beszóló, minden hatalmi elnyomással szemben perlekedő zeneszerző-előadó-üzletember Zappa életútját.
Ez többé-kevésbé sikerült neki. Ahogy a fülszöveg is írja: „aprólékos részletességgel, tárgyilagosan, számos forrás alapján, sokszor hősét idézve számol be Zappa életútjáról és művészetéről, egyszersmind látványosan párhuzamba állítja az életművet a huszadik század második felének kulturális és politikai eseményeivel”.

De ami a könyv előnye, az egyben a hátránya is: néha már túlságosan is aprólékosan, a részletekben elveszve mutat be egy-egy epizódot (főként a könyv első felében, a kb. 1971-ig tartó korszakot bemutató fejezetekben), s ezek az apróságok igazából csak haladó zappanauták, valamint az akkor és/vagy ott élők számára lehetnek érdekesek. Szembetűnő még, hogy valamennyi idézetnél szerepel az eredeti interjú szerzőjének neve is – ez valószínűleg Slaven vagy a kiadó önvédelmi fogása volt, hisz Amerika a végtelen pereskedési lehetőségek hazája.
Ám a bekezdést nyitó megállapítás igaz fordítva is: tényleg alapos, nagyon sok részletre kitérő életrajzot olvashatunk, teljes képet kapva Zappáról, s művészetéről.

Érdemes végigolvasni a könyvet, és megismerni a XX. század „elektronikus Don Quijotéjának” életét, munkásságát. Persze nem árt, ha a könyv mellett auditív módon is megpróbálnak közeledni Zappához – akár most szombaton a Millenárison, akár bele-belehallgatva a több tucatnyi lemezbe. S ha nem jön be, nincs semmi gond, hallgassák továbbra is azokat a zenéket, amelyeket szeretnek. Abból baj nem lehet. Hiszen – hogy a cikket egy már-már közhellyé váló Zappa-idézettel zárjam –:
„Az információ nem tudás.
A tudás nem bölcsesség.
A bölcsesség nem igazság.
Az igazság nem szépség.
A szépség nem szeretet.
A szeretet nem zene.
A zene a legjobb.”