Felrobbantani??? (Lammermoori, Sutherland, Met, 82)

DONIZETTI: Lammermoori Lucia
Pablo Elvira, Joan Sutherland, Alfredo Kraus, Jeffrey Stamm, Paul Plishka, Ariel Bybee, John Gilmore
Metropolitan Opera Orchestra, Chorus and Ballet
Richard Bonynge
Universal / Deutsche Grammophon DVD
00440 073 4109

Amikor Pierre Boulez kijelentette, hogy \"fel kell robbantani az operaházakat\", szerintem pont az ilyen előadásokra gondolhatott, mint a Metropolitan-ben 1982 novemberében rögzített produkció, ami most dvd formájában jutott el hozzánk.

Mert van abban valami végtelenül mulatságos, ahogy a harmadik felvonásban a már nem igazán ifjú Joan Sutherland fuvolatrilla kíséretében, üdvözült mosollyal az arcán, talpig fehér selyemben (plusz 5 méter uszály), sűrített paradicsommal jól összekenve szaladozik a hatalmas színpad két vége között az áhítatos (és főleg jól nevelt) kórustagok karéjában.

A Met-ben általában 5-10 évenként szokták a Lammermoori Luciát elővenni, leporolni. 1961-ben (harmincöt évesen) ezzel debütált Sutherland New Yorkban, 69-ben a mi Ágay Karolánk (e helyről is éljen!, éljen!), 73-ban Renata Scotto aratott fényes sikert, majd 82-ben ismét Sutherland következett. Bár a leporolás ezúttal kevéssé sikerült, ez az előadás sem mentes tanulságoktól.

Kínos mindig azzal kezdeni, hogy a felvétel idején Sutherland már x esztendős volt, de egyszerűen nem lehet kikerülni a kérdést. Ezúttal ötvenhét, bár Lucia szerepében ez kevésbé okoz sokkot a hallgatónak. Az operaműfaj egyik sajátossága, hogy az idő elteltével - egy határig - a szerepek egyre mélyülnek, s hogy a megfelelő korban \"torokba beült szólamok\" még jóval később is sikeresen funkcionálnak. De, mint mondtam, egy határig.

Sajnos Sutherland már túl van ezen egy kevéssel. Ez leginkább a középhangjain hallatszik meg, f-gesz-g-asz magasságban, a macerás váltóhangok táján a hang testetlenné, tompává válik, az artikuláció is sokat romlik. Fent még a régi, a szerepzáró esz teljesen intakt, a kényes koloratúrák is rendben vannak. Játéka minősíthetetlen, mert amit a színpadon tesz-vesz, az nem játék. Arcjátéka köszönő viszonyban sincs azzal, amit énekel. Hatalmas, dekoratív jelmezeiben kijön és bemegy a megfelelő helyen, gondolom, a rendező (Bruce Donnel) nem is kívánhatott ennél többet tőle. Mégis: személyiség, ami nem kevés.

Lucia bátyját, Lord Ashtont Pablo Elvira alakítja. Minden adva van. Hatalmas, magvas és meleg színű olasz baritonhang, nagyon jó magasságokkal. Hibátlanul énekel, de valami hiányzik. Remek színpadi megjelenése van, igazán jó kiállású férfi, de valami hiányzik. Hát igen: a személyiség. Kár érte!

Amúgy Donizetti remekét a Metropolitan-ben is jelentősen megcsonkítva adják. Több jelenet helyből hiányzik, és szinte minden számot megkurtítottak, hol csak néhány ütemmel, máshol meg negyed felvonással. (Ha jól összeszámoljuk, legalább félórányi zene hiányzik. Az is igaz, hogy viszont legalább ennyi tapsot sikerült rögzíteni. Rossz csere!)

Szerencsére Raimondo szólamából kevesebbet húztak, szerepel a második felvonásban másutt (pl. Budapesten) mindig hiányzó áriája és kettőse Luciával. A nevelőt Paul Plishka személyesíti meg - élményszerűen. Az a ritka basszus, aki gyönyörű hangon ad igazi értelmet a szerepnek. Valódi bel canto énekes, minden megszólalása igazi érték, az összes korábbi szólamtársát veri.

Valahogy Alfredo Kraus esetében nem jut az ember eszébe, hogy ő is ötvenöt körül jár. Persze, mert nem tűnik fel. A remek spanyol tenor jellegzetesen nazális hangjával tökéletes illúziót keltve személyesíti meg Lucia balsorsú szerelmesét, Edgardót. Nagyszerű színpadi alkat, remek testi és hangi kondícióban. Az első felvonásbeli szerelmi kettősben makulátlan legato-technikája segítségével szédületes pianókat énekel. A szerep extrém magasságait is könnyedén győzi, a finálé nyaktörő szólamát hason fekve, félkönyökre támaszkodva abszolválja. Színpadilag ő is a régi iskola híve, de pályatársnőjénél azért jóval többet nyújt.

A Metropolitan Opera Zenekarát és Énekkarát (karigazgató: David Stivender) Sutherland férje, Richard Bonynge vezényli. Bár a húzások nem igazán győztek meg, de a felhangzó zene példaszerű korrektsége mindenképpen.

Mint már említettem, a rendező nem sokat tehetett, talán nem is akart. Maradt egy pazar kiállítású, drága kosztümös előadás (díszlet- és jelmeztervező: Attilio Colonello), ami azért messze elmarad, mondjuk Greta Garbo 1933-as Krisztina Királynője mögött (rendező: Rouben Mamoulian). De mit várjunk a világ leggazdagabb operaházától?

Persze, ezért még nem kell felrobbantani az operaházakat - csak a produkcióikat kell a megfelelő helyre tenni.