vissza a cimoldalra
2020-07-05
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11529)
A csapos közbeszól (95)

Franz Schmidt (3632)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1973)
A MET felvételei (607)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (3959)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7362)
Giacomo Puccini (135)
Régizene (3402)
Társművészetek (1804)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (856)
Operett, mint színpadi műfaj (4376)
Mozartról magasabban (695)
Operák, amelyeket utálunk (301)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4850)
Pantheon (2681)
Kortárs zene (91)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62188)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: Ardelao
Leírás:
Honlap:
   


Ardelao (4675 hozzászólás)
 
Franz Schmidt • 36312020-07-03 13:19:37

:-) Nagyszerű zene, kiváló előadóval!


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2192020-06-25 15:23:36

Dehogy bánom! Ezt is köszönöm!



Valóban remek!!! :-)


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2172020-06-25 12:46:02

Köszönöm!


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2152020-06-25 10:13:09

Georg Philipp Telemann, a XVIII. század egyik legjelentősebb német muzsikusa, Bach kortársa és barátja, sosem tartozott a favorizált preklasszikus mesterek közé, ha teljesen el sem feledték, mint egyik-másik kevésbé szerencsés kortársát. A zenészekben ugyan mindig volt egy kis fenntartás iránta, hisz igen sokat és változó színvonalon alkotott.


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2142020-06-25 10:04:25

253 évvel ezelőtt hunyt el Hamburgban a barokk muzsika egyik nagy mestere;



Georg Philipp TELEMANN (1681-1767)


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 502020-06-21 10:58:48


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 492020-06-21 10:55:57

RIMSZKIJ-KORSZAKOVRA EMLÉKEZVE, HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJÁN (1908.VI.21.)

 



Rimszkij-Korszakov és az orosz zene.



A Pétervárott nemrég elhunyt Nyikolaj Rimszkij-Korszakov (1844.II.18.-1908.VI.21.) egyike volt annak az öt orosz muzsikusnak, akik a hatvanas években az orosz nemzeti zene megteremtésén fáradoztak. Köztük kétségkívül Rimszkij-Korszakov volt a legfinomabb művész. Az orosz opera 14 nagy művet köszönhet neki, melyek közül a „Szadko” lett a leghíresebb. Operái közül, melyek jellegzetesen orosz karakterűek, egyet sem adtak elő a német színpadokon. Az „ötök társaságáénak” kívüle Borogyin és Muszorgszkij voltak legkiválóbb tagjai. A társaság irányának ma már számos követője van, akik bár technikai ügyességben megközelítik mestereiket, eredetiség dolgában mégis elmaradnak tőlük. Közülük ismertebbek a rafináltan technikázott Glazunov, a pétervári konzervatórium igazgatója, a fiatalon meghalt Kalinnyikov, ki erős, friss szimfóniáiról híres, Arenszkij, Ljadov, Grecsanyinov, akik csaknem mind Rimszkij-Korszakov tanítványai voltak.



Rimszkij-Korszakovot külföldön csaknem kizárólag szimfonikus zene-költeménye, „Seherezade" révén ismerték, mely egyike a legkiválóbb orchester-daraboknak. Művészetének alapja az orosz népdalban rejlett, melynek a legeredetibb, szellemes módon való földolgozásához kitűnően értett.



Rimszkij-Korszakov hatvannégy évet élt.



NÉPSZAVA, 1908.IX.23.


Szkrjabin • 5472020-05-28 09:11:23

Scriabin: Piano Concerto in F sharp minor, Op. 20, etc.



Anatol Ugorski (piano), Chicago Symphony Orchestra, Pierre Boulez



DG CD felvételen


Jules Massenet ! Ki ismeri ? • 3112020-05-12 06:50:04

A 178 éve született Massenet emlékére



 



„Párisi tárca.

 



Massenet «Le Mage»



A párisi nagyopera utolsó premierje nagy sikert szerzett az opera igazgatóságának, mert a kiállítás valóban fényes és rendkívüli; de csak kevés dicsőséget juttat Massenet-nek és Richepin-nek, mert sem a szöveg nem eléggé drámai, sem a zene nem eléggé eredeti.



A költő és zeneszerző Ázsia távoli vidékére röpítettek bennünket és a regékben gazdag őskor egyik rejtélyes hősét mutatták be. A hajdani Baktriát tették a cselekmény színhelyévé és szebb Baktriát a legcsapongóbb képzelet sem tudna maga elé varázsolni. A régi és igazi Baktria bizonyára távolról sem volt olyan szép és elbűvölő, mint a milyennek a nagyopera deszkáin tüntették föl.



Ha a szépművészetek minisztere az opera igazgatósági kérdés eldöntését attól tenné függővé, hogy a ki a legszebb Baktriát tudja színre hozni, az lesz a jövendőbeli nyertes, úgy Guillard és Ritt urak bizonyára nagy könnyűséggel legyőznék vetélytársaikat. Guillardnak különben e-nélkül is igen jól állnak az ügyei.



«Le Mage», (A mágus) egy varázsütésre megváltoztatta a helyzetet. Így tett ő hajdanában is, több ezer évvel ezelőtt, mert ez a mágus senki más, mint Zoroaster, vagy amint Richepin elnevezte: Zarastra, a vitéz iráni tábornok. Megmaradok e kifejezésnél, mert a szerzők is nagyon modern köpenybe bujtatták hősüket.



Az iráni tábornok kemény csatában legyőzte a turániakat és szétvervén hadaikat, zsákmányul ejtette táborukat és foglyává tette szép királynőjüket: Anahitát.



Csakhogy a győzőből ezúttal is legyőzött lett, mint annyi sokszor, mikor szépasszonnyal harcol a férfi. A diadalmas Zoroaster rabja lett a turáni királynő szívének, s mialatt a hadi foglyok gyászdalokat énekelnek, Zoroaster szerelmi vallomásokat tesz a fogoly királynénak. Anahita eleinte kosarat ad a szerelmes ellenségnek, de midőn Zoroaster esküt tesz arra, hogy csak azért viselt ellene háborút, hogy dicsőségre téve szert, fölemelkedhessék a királynő trónusáig; Anahita megbocsát a diadalmas győzőnek és kész a nejévé lenni.



Zoroaster ekkor nagy örömében átengedi az összes zsákmányt királyának s a maga számára csak szíve választottját kéri tőle. A király beleegyezik és Zoroaster most már boldog házasságra léphetne Anahitával, ha Varedha, a djahi papnő, ki az érzékiség istennőjét szolgálja, nem tárná fel Zoroaster előtt, hogy ő mennyire szereti.



Zoroaster azonban nem akar erről tudni és eltaszítja magától. Varedha ekkor, az atyja tanácsára, azzal a cselfogással él, hogy azt hazudja: Zoroaster az ő jegyese, aki megígérte neki a házasságot. Igazi amerikai cselfogás.



Az iráni papok szintén hamis esküt tesznek amellett, hogy Varedha igazat állít. Iránia királya már most nem engedheti meg Zoroasternek a kért házasságot s Anahita is elfordul tőle. Zoroaster, átkozva Varedhát, a királyt és a maga kegyetlen sorsát, a pusztaságba menekül.



A harmadik felvonásban a szent hegyen találkozunk vele, hol egész lelkesedéssel szentelte magát Aurának, ki a tűz istene és Mazzdának, ki az igazság istene. Körülötte vannak tanítványai, kik szent áhítattal hallgatják tanait.



A tanítványok elvégezve szent énekeiket, egymásután vonulnak el, s ő magára marad, de nem sokáig, mert megérkezik hozzá Varedha s megújítja előtte szerelmi vallomásait. De a mágus állhatatos marad, és újra elutasítja magától az érzékiség papnőjét. E női kísértés változatos formában majd minden vallásalapító életében előfordul.



A negyedik felvonás az érzékiség istennőjének ünnepe, melyet nagy balett nyit meg és a király lakodalmi pompája fejez be. Az iráni király ugyanis maga szintén szépnek találta a fogoly királynőt és azt a vele való egybekelésre kényszeríti. De a kényszer sohasem volt jó házasságszerző. Anahita vonakodik, mert ő csak Zoroastert szereti. A győztes király azonban, annak dacára is megtartja esküvőjét és papjai végrehajtják a templomi szertartást. De nem hoz rá szerencsét ez erőszakos ténye, mert Anahita hű turáni alattvalói ez alatt újra föllázadtak, felgyújtják a templomot és kiszabadítják Anahitát.



Az ötödik felvonás a leégett templom romjait tárja elénk. Minden összedőlt, minden csak rom. Csupán az élv szobra maradt épen. A földet holtak és élők takarják. Utóbbiak közt van Varedha is.



Zoroaster a pusztulás színhelyére érkezik. Ott hagyta a szent hegyet, mert Varedhának ama bosszútól sugalt szavai, hogy Anahita férjhez megy az iráni királyhoz, nem hagyták őt nyugodni. A mágus is, bárha csak istenének akart élni, mégis érzékkel és érzékeny szívvel bíró ember maradt, kire az Anahita elvesztése nagy fájdalmat mért. A templom romjai közt találja meg előbbi aráját, kivel remek szerelmi duóban biztosítják egymást érzelmük változhatatlanságáról. De a bosszús Varedha nem nézheti közönyös szemmel vetélytársnőjének e diadalát és az épen maradt élvbálványhoz esedez, hogy pusztítsa el Zoroastert és kedvesét. Istennője meghallgatja kérését, a lángok újra fellobbannak és emésztéssel fenyegetik a szerelemtől ittas párt. Ámde Zoroaster ekkor Amura Zarastahoz fohászkodik, hogy ha igazán szereti Mágusát, mutassa meg ezúttal s mentse meg őket. A jóság istene el is oltja a tüzet, az élv és gonoszság istennőjének szobra földre dől és Varedhát is maga alá temeti.



A jó ekképp diadalmaskodik a gonosz fölött.



Ez a «Mage» cselekményének rövid foglalatja és erkölcsi tétele.



Massenet e librettóban inkább a színek, mint a szenvedélyek elemeit találta meg. És ezért az egész opera a dekoratív hatásnak van szánva.



Massenet leginkább a mélyebb szenvedélyek kifejezéseiben szokott kitűnni, főleg pedig azokban, melyek közel járnak a rejtélyességhez. A «Herodias» és a «Maria-Magdalena» szerzője még az «Esclarmonde» varázslónő brutális vágyait is lángoló színekkel volt képes festeni, de a «Mágus» szerelme meglehetősen hidegen hagyta múzsáját. Nem is csoda, midőn a szöveg-költő olyan hálátlan helyzeteket nyújt. Például Varedha három felvonáson át hever a Zoroaster lábai előtt, aki visszataszítja őt minden megindulás, a szánalomnak minden legkisebb árnyéka nélkül. Massenet iparkodott ugyan tüzet gyújtani a szerencsétlen djahii papnő lényébe, de ez a mesterséges tűz hamar kialudt, mert Zoroastertől nem kapott táplálékot.



Minthogy pedig a Mágus egész cselekménye a Zoroaster-Anahita pár által képviselt Mazzda, azaz a jónak istene és az Amru-Varedha által képviselt Ariman, azaz a rossznak istene közti viadalon fordul meg; nem marad számunkra egyéb, mint állandóan megvetni a szép Varedhát, noha gyakran inkább a szánalom s néha az emberi részvét érzetét kelti föl bennünk.



Ez a lélektani ellenmondás nagyban megzavarja a néző gondolatát, s ezt az érzelmi diszharmóniát a Massenet legszebb akkordjai sem képesek ellensúlyozni.



Múzsája akkor sem képes a helyzet nehézségeit legyőzni, midőn Wagner Richardhoz közeledik. Sőt mennél inkább elwagneriasodik, annál véknyabb értékűvé lesz zenei tartalma.



Legszebb részei a kompozíciónak éppen azok, melyek a Massenet sajátos ihletének közvetlen és eredeti termékei. Ez az ihlet legszebben érvényesül a nemes szenvedélyek kitörését jelző helyzetekben, vagyis valahányszor Zoroastert és Anahitát együtt szólaltatja meg.



Leghatásosabbak: az első felvonásban a végső duója, a negyedikben a templomi jelenet és az ötödikben a füstölgő templomromok közti jelenet, midőn Anahita végre a Zoroasteré lesz. A partitúránál bizonyára ez a három duó a legbecsesebb része. S valószínű, hogy éppen ezek kerültek legkevesebb fáradságába, mert e duók egészen a maga szellemének közvetlen termékei. A többi részekben is van mit bámulni, de nem az eszmék eredetisége és nagysága, hanem a harmónia törvényeinek tudása és a kombinációk alapos ismerete végett. A zenei tudományt és tisztult ízlést bámuljuk tehát bennük; de ezek a tiszteletreméltó tulajdonok nem képesek az eredetiség hiányát pótolni s egészében véve a «Mágus» is olyan mű, melyből a zenészek tanulhatnak eleget, de a hallgatók nincsenek tőle elragadtatva eléggé.

Érdekes mű azonban mindenesetre. […]”



PESTI NAPLÓ, 1912.VIII.14. (63. Évfolyam, 191. szám)



*



A korabeli kritika teljes mértékben helytálló. Nem tartozik Massenet legjobb művei közé. De érdemes meghallgatni (aki szereti Massenet operáit), mert helyenként élvezetes dallamokat is hallhatunk. (Megj., A.)



Jules Massenet: Le Mage (1891) – Phil's Opera World



*



 



Massenet új operája.



Massenet Normandiának egy festői falujában Pourvilleben dolgozik új operáján, melynek címe «Le Mage». Egy kis szobában dolgozik naponta több órán át, a melynek ablakán a friss tengeri levegő behatol. A mester, ki különben a komponálásnál zongorát sohasem használ, annyira előrehaladt munkájában, hogy az új opera a legközelebbi télen valószínűleg be lesz fejezve. (NEMZET, 1889.VIII.3. /8. Évfolyam, 2488. szám)



*



 



 



 



 


Zenetörténet • 2862020-05-01 09:10:19



"HACSATURJAN EMLÉKÉRE



(1903.VI.6. – 1978.V.1.)





Halálhírét először a rádió közölte. Majd a napilapok röviden említést tettek legismertebb műveiről, felsoroltak néhány lexikális adatot, tehát a szokás, az illem, a kegyelet szabályai szerint megemlékeztek az eltávozottról.



Az élet kegyes ajándékának tartom, hogy a száraz adatok takarta embert — Aram Iljics Hacsaturjant — személyesen ismerhettem és sok-sok órát tölthettem társaságában. Megtisztelt azzal, hogy elmondta gondolatait a művészetről, az életről, a háborúról, a békéről. . .



Egy alkalommal a Szovjet Zeneszerzők Szövetségében hosszan tárgyaltunk, amikor felállt és javasolta, sétáljunk egyet és így beszélgessünk tovább. Néhány lépés és a Gorkij utcában voltunk. A beszélgetésből semmi sem lett, mert a többmilliós metropolis forgatagában lépten-nyomon felismerték, nagy tisztelettel, szívélyesen köszöntötték. Egy apa feléje intett, s láthatóan azt mondta a kisfiának: „nézd, ott jön Hacsaturjan.” Aram Iljics odament hozzájuk, nagy komolyan kezet fogott a kicsivel és megemelte előtte a kalapját.



Más alkalommal magával vitt a Nagy Színházba a Spartacus előadására. Amikor beléptünk a nézőtérre, a zsúfolt színház közönsége tapsviharba tört ki. s felállva ünnepelte a zeneszerzőt.



A jereváni opera a Gajane felújításával emlékezett meg 70. születésnapjáról. Személyesen láthattam, hogy a díszelőadás közönsége milyen megható kedvességgel, a déli emberek felfokozott hevületével, virágerdővel köszöntötte Örményország nagy szülöttjét.



Magnetofonszalagon őrzöm néhány gondolatát:

— Amikor Sibeliust, a finn zeneszerző-patriarchát kilencvenedik születésnapján köszöntöttük, s elbeszélgettünk vele, egyszer csak ezt mondta: van zeneszerző, aki az agyával komponál, van, aki a lábával, de sokan vagyunk, akik a szívünkkel. ... — én is Sibelius követője vagyok.



— Azt hiszem, minden zeneszerzőnek meg kell dolgoznia a maga egyéni stílusáért. Az a művészet, az a zene, amelyik nem egyéni és karakterisztikus, szerintem elmúlik, elpusztul. Csak az marad meg, ami eredeti és friss. En, ha komponálok, ezekre nem gondolok tudatosan, de csak azt írom le, amit sajátomnak érzek.



Zeneszerző-növendékeiről nagy szeretettel beszélt. Ö maga mindvégig hű maradt saját stílusához, de a növendékek egyéni stílusát hagyta szabadon fejlődni. Szenvedélyesen bizonygatta tanítványainak, hogy csak annak a zenének van létjogosultsága, amelyet a közönség megért, befogad.



Mély megindultsággal, könnyes szemmel emlékezett a második világháború éveire, az áldozatokra. Amikor felkértem, hogy a hősök emlékére írjon kantátát a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese részére, elvállalta. De a munka igen lassan, vontatottan haladt; akkor már nagybeteg volt.



Utoljára akkor láttam, amikor súlyos műtét után — kórházi betegágyát is otthagyva — autón kihozatta magát a Szovjet Zeneszerzők Szövetségébe, és átadta a kész partitúrát a következő ajánlással:



— ... Kantátámat mindazoknak ajánlom, akik átélték a háború iszonyatát. Jóllehet, már több mint 30 év telt el a háború óta, mégis mindannyian emlékezünk arra a tragédiára, amelyet a föld népei szenvedtek el a nagy világégésben. Szeretném, ha soha ilyen szörnyűséget nem kellene még-egyszer megélni.



Ezzel a kantátával emlékezem azokra a hősökre, akik életüket áldozták a világ békéjéért, azért, hogy ma az emberek élhessenek, alkothassanak és boldogok lehessenek.



Halálával nagy művész, nagy idők tanúja, egy felejthetetlen ember távozott el közülünk."

 



Görgei György



MUZSIKA, 1978.VII.1. (21. Évfolyam, 7. szám)



Aram Hacsaturjan* & Garai Gábor / Szervánszky Endre* - Hősök ...



Hősök emlékezete - Örök dicsőség a hősöknek


A nap képe • 22082020-04-30 08:52:06

LEHÁR FERENCRE EMLÉKEZVE, SZÜLETÉSÉNEK SZÁZÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJÁN



 



EGY RÉGI ÚJSÁGCIKKET IDÉZVE …



 



... vezényel Lehár



 



Egész világ ünnepli a 70 éves Lehár Ferencet. Hogyne, hiszen nevének csengése igaz valuta maradt az elmúlt negyedszázad világdúlása, társadalmi, gazdasági, erkölcsi és művészi evolúciója közepette is.



Magyarországi ünnepeltetésének sorában kimagasló esemény lesz az a hangverseny, amelyet hétfőn este a Kormányzó Úr Őfőméltóságának legfőbb védnöksége alatt rendez a Közgazdasági Egyetem Ifjúsági Segítő Egyesülete a Pesti Vigadóban.



A hangverseny nevezetessége — azon-kívül, hogy a több mint 2 órás műsoron Zilahy Irén, Dorita Boneva, Tamás Ilonka, Laurisin Lajos, Udvardy Tibor, az Operaház kórusa és a Budapesti Hangverseny Zenekar szerepelnek — az, hogy a hangversenyt maga az ünnepelt vezényli. A hangverseny jövedelme kettős jótékony célt szolgál: a Segítő Egyesület segélyalapját és a magyar árvízkárosultak felsegélyezését.



E hangverseny főpróbáján, szombaton délelőtt alkalmunk volt a Mestert megfigyelni, akiről mindenekelőtt első benyomásunk az, hogy a jubileum évszámában legalább két évtizednyi tévedés van. Hajának dere inkább a tisztelet érzését, mint korának gondolatát kelti a szemlélőben.



Kiváló operaénekesnőnk, Dorita Boneva, a berlini operaház tagja, aki jelenleg Hamburgban vendégszerepei a „Cigánybáró”-ban, tíz előadást mondott le azért, hogy itthon Lehárral együtt szerepelhessen ezen a műsoron. Hálából teszi ezt, mert a „Carmen,” „Pillangókisasszony” és egyéb nagy szerepei mellett átütő nagy sikert arat a „Víg özvegy” címszerepében. Külön kell megemlítenünk, hogy Dorita Boneva sok babért szerez külföldön a magyar művészetnek, mert bolgár hangzású neve mellett mindenütt magyar voltát hangsúlyozza.



Már vége van a hosszú főpróbának, a zenekar összecsomagolt és elment, de Lehár nem megy be pihenni a művészszobába.



— Nem fázik, Mester? — kérdezi Dorita Boneva.



— Nem fázhatom, mikor ilyen tüzes szemeket látok. Ilyen temperamentummal képzelem el a Frasquita ideális alakítóját — mondja a csillogó szemű Lehár Ferenc, aki nagy szeretettel és hazafiúi honvággyal jött Budapestre, hogy segítsen a szegény-sorsú, magyar egyetemi hallgatókon és a sokat szenvedett árvízkárosultakon.



— Most jobb színben van, Mester, mint ma egy éve, — mondta Dorita Boneva.



— Azért van ez, — mondta őszintén a Mester, — mert itthon vagyok.



Lehár Ferenc örül, hogy itthon van.



Mi is!

 



Jaczkó Gyula



MAGYARSÁG, 1940.IV.2. (21. Évfolyam, 73. szám)





 



 



 



 


Szkrjabin • 5452020-04-27 08:03:07


Szkrjabin • 5442020-04-27 08:02:09

:-)


Szkrjabin • 5422020-04-27 06:46:47

«Zenei portré

 



Titkos kiáltás

 



Vizsgadarabjával nem készült el,



„Egy őrült látomása” volt csak?



 



„Istenem, micsoda zene volt ez! A szimfónia szüntelenül megsemmisült és összeomlott, mint egy tüzérségi ostrom alá vett város, majd a romokból és maradványokból újraépült és felnőtt. A tartalom, mely teljesen kitöltötte, eszeveszetten kidolgozott és új volt — olyan új, mint aznap reggel az életet és elevenséget lehelő erdő, ... a kompozíció tragikus ereje ujjongva nyújtott nyelvet mindenre, ami roskatagul hajbókoló és felségesen ostoba és bátor volt, esztelenül, gyermekien merész, pajkosan ösztönös és szabad, mint a bukott angyal.” — Borisz Leonyidovics Paszternák írta ezt Szkrjabin III. szimfóniájáról.

 



Miféle zene váltotta ki a kiváló költő, műfordító, prózaíró és publicista elragadtatását? Ki volt az a szerző, akinek újrafelfedezése világszerte csak a legutóbbi években kezdődött; akit például a tavalyi Stájer ősz (Steirischer Herbst) fesztivál a középpontba állított, s akiről egyre több tanulmány és könyv lát napvilágot? 



 



Jobb keze béna egy ideig



Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin 1872. december 7-én* született Moszkvában. Zenei tehetségét kiváló zongorista hírében álló édesanyjától örökölhette. A kétévesen árván maradt, rendkívül érzékeny, mindenre fogékony kisfiút mindaddig nagynénjei nevelték, míg a katonai iskolába nem került. Zenét csak tizenegy éves korában kezdett tanulni. Elvitték A. G. Rubinsteinhez, aki a szigorúságáról híres Tanyejev zeneszerző-zongoraművész professzorhoz ajánlotta be, végül is a korabeli „jobb” társaság egyik legnevesebb zeneoktatójához került. Osztálytársa volt — a többi között — a nála tizenöt hónappal fiatalabb Szergej Rahmaninov is. A fiatal Szkrjabin útja innen a moszkvai konzervatóriumba vezetett, ahol 1882 és 1892 között zongorista, zeneszerzői tudását tökéletesíthette.  

 



Korai darabjaiban könnyű fölidézni példaképei, elsősorban Chopin és Tanyejev hatását, azzal a különbséggel, hogy zenéjéből teljességgel hiányzik a népi elemek leolvasztása. Viszont a hangszínek is összetett ritmusmegoldások iránti különleges érzéke már korán feltűnt. Élete első válságába is ekkor, még tanulmányai befejezése előtt sodródott: zongorista virtuózitását különböző erőltetett gyakorlatokkal kívánta fejleszteni, aminek következtében jobb keze egy dőre teljesen megbénult. Naplójában olvashatjuk:



„Húszéves korom volt életem legnehezebb időszaka. Problémáik a kezemmel, akadályok céljaim előtt, első vereségem.” ...



De mint későbbi válságait, ezt is nem kis akaraterővel „hasznosította” — így születtek kizárólag bal kézre írott darabjai.



Zongoraművészi oklevelét 1892-ben kitüntetéssel nyerte el, de a zeneszerzői diplomát megtagadták tőle, formailag jogosan; vizsga-darabjával ugyanis nem készült el. Szabad művészként kezdte pályáját, viszonylag előnyös helyzetben, mivel Belajev kiadó támogatását élvezte. 1895-ben indult első európai útjára, melynek állomáshelyei: Drezda, Luzern, Heidelberg, majd Párizs. 1896 őszén, már Moszkvában befejezett zongoraversenyével kapcsolatban fejti ki először meglehetősen ködös, úgynevezett „alap- elv”-eszményét. A legalapvetőbb nála „valamiféle feszültséget sugárzó összekötő kapocs a szigorú logika és a magával-ragadó érzelem s képzelőerő között.” Ennek a jelenléte számára döntően fontos a témák s a kompozíció egészének létrehozásában.



Többen kifejezték aggodalmukat, hogy Szkrjabin nem lesz képes elveit, lebegő-illanó dallamait, áttetsző harmóniáit nagyobb formákra átvinni. Közéjük tartozott a zeneszerzőről a legteljesebb képet rajzoló biográfus, Faubion Bowers szerint Rimszkij-Korszakov is: „Sohasem tud kitörni a zongorára írt etűdzene bűvköréből, Chopin, Schumann, Wagner és Liszt műveinek hatása alól.”



 



„Megőrülök!

Hová menekülhetünk?”



Nem lett igaza. Hiszen Szkrjabin saját alapelveit is „áthágta” későbbi terjedelmesebb műveiben. Amit egyaránt köszönhet belső és külső indítékoknak. Elsősorban kísérletező hajlamának, különc, egzaltált egyéniségének, továbbá látóköre kiszélesedésének; utazási élményeinek, a legújabb zenei irányzatok megismerésének, nem utolsósorban filozófiai tanulmányainak. A filozófiát nemcsak az általános műveltség részeként fogta fel, hanem mint mesterségének, hivatásának előfeltételét. Először Schopenhauer ragadta magával, később Nietzsche világával érzett szorosabb rokonságot, s főképp a metafizikus spekulációkkal. Vakon hitt a zene megtisztító erejében, abban, hogy a zene által az ember „átistenül.”



Zenéjében is mindinkább előtérébe került a révületbe, önkívületbeejtés szándéka, az irracionalizmus, a meghatározatlanság: „A ritmus és a zenei idő precíz meg nem határozása a kompozitorikus struktúra integrált princípiumává válik.” Mindez követhető Szkrjabin hanglemezfelvételein, az eredeti kottaképet szinte csak alapul vevő, szabadabb zenei tolmácsolásban. Műveit saját maga játszotta. Alighanem ez a jelenség mutat leginkább előre a mai kortárs zene olyan megnyilvánulásaihoz, mint például a véletlen és a rögtönzés lehetőségeivel élő aleatória.



1898-tól Szkrjabin a moszkvai Konzervatórium zongoratanára, ami életében némi nyugalmat hozott, bár Gösta Neuwirth szerint „az alkotás állandóságát, az önfegyelmet mindig valósággal ki kellett harcolnia állandóan ingadozó, túlságosan érzékeny alap-beállítottságával szemben. ... Nagy műveit hihetetlen rövid idő alatt komponálta, ám ezekért a lendületes időszakokért erős hipochondriával és életválságokkal kellett keservesen megfizetnie.”



Mindezt tetézhette első két szimfóniájának elutasító fogadtatása. Ljadov, a zeneszerző kortárs, pedig így vélekedett a II. szimfóniáról: „Megőrülök! Hová menekülhetünk ilyen zene elől? Segítség!”



Mindazonáltal hírneve egyre növekedett. Megvált állásától, hogy több ideje maradjon a munkára: valóságos alkotói megszállottság űzte-hajtotta. (A IV. zongoraszonáta mindössze két nap alatt készült el!) Ebben az időszakban alakult ki véglegesen személyes hangja, világképe. Panteista-misztikus filozófiáját Paszternák így jellemzi:



„Az «emberfeletti»- szkrjabini tétele nem más, mint tősgyökeresen orosz vonzalom a rendkívüliség iránt. Valóban, nemcsak a zenének kell zenefölöttinek lennie, hogy jelentsen valamit, hanem a világon mindennek felül kell múlnia magát, hogy önmaga lehessen. Az ember és az ember tevékenysége magában kell, hogy hordozza a végtelenség elemeit, amelyek irányt és karaktert adnak a jelenségeknek.”



 



Riadt kapaszkodás, hajsza a titok után



1902—1903-ban írta III. szimfóniáját, az „Isteni költemény”-t, mely a „megszemélyesített istenség által leigázott és a szabad ember közti harcot ábrázolja, ebben az utóbbi lesz a győztes, s beleveti magát az érzéki világ gyönyörűségébe.” Hasonló gondolatokat hordozó, nagyszabású operaterv is foglalkoztatja századunk első éveiben. Hőse az Ember-Isten, aki ebben a téren és időn kívül játszódó, felajzott képzelettel alkotott, szürrealisztikus operában létrehozhat valamiféle „tökéletes egységet.” De ez természetesen még itt, ebben az utópisztikus szférában sem születhet meg: a Hős és a Hősnő szexuális eksztázisban leli halálát. ...



Nemcsak művészetében, magánéletében is elrugaszkodott a valóságtól. 1904 márciusában „önkéntes száműzetésre” Svájcba utazott. Opera helyett újabb szimfóniát írt, a már címében is jellemző „Az eksztázis költészeté”-! Bár a kortársak „egy őrült látomását” vélték; benne felfedezni, a pétervári bemutatón a mű komoly sikert aratott.



A folytatás — szerencsére zenéjében kevésbé, de magyarázataiban, eszmefuttatásaiban annál jobban — zavaros, homályos. Egyik szonátájával kapcsolatban így írt: „Meghallottátok titkos kiáltásomat, az élet rejtett erőinek hangját. ... Létem álomvízió, átfogja az egész világot.” Mentségére: feljegyzéseit nem a nyilvánosságnak szánta, egy részüket halála után mégis kiadták „Prométheuszi fantáziák” címmel. Érdekes, hogy effajta lidércnyomásos gondolatai „békésen” megfértek Marx-tanulmányaival, a Plehanovval társadalmi kérdésekről folytatott intenzív vitákkal. Teozófiai idealizmusát jól ismerő barátai azonban mindig is „javíthatatlan misztikusnak” tartották.



Így alakult ki róla az-az évtizedekig élő kép, amelyet Szabolcsi Bence a következőképpen fogalmazott meg: „Jelszava a világrendből való kitörés, az erőszakkal meghódított Nirvána, az önkívület, eszközei a hangzatforgatagok, torlódások és örvények. ... Riadt, vad kapaszkodás ez, futás a démonok elől, hajsza az elérhetetlen mindenség s a megoldhatatlan titok után — és végül belehullás a semmibe. ... Sorsában ott sötétlik nemzedékének katasztrófája.”



 



Fényzongora, vetített fény



Életének további eseményei: 1906-ban amerikai út; a következő évben hatalmas siker Párizsban; ismét Svájc, majd 1909-ben visszatérés szülőhazájába. Újabb patrónusa, Serge Koussevitzky számára megírta az óriási előadói apparátust (nagyzenekart, zongorát, orgonát, „fényzongorát”) foglalkoztató, utolsó szimfóniáját („Prométheusz, a Tűz költeménye”). A „Kozmosz látható zenéjét idéző” fényzongora hangok és vetített fények, illetve színek összehangolására szolgáló szerkezet, amelyen billentyűk működtetik a szivárvány színeit sugárzó reflektorokat. Pontosan jelzi a partitúra; hol, milyen fényeket, fényakkordokat képzelt el a zeneszerző. (Az 1959-ben megnyílt moszkvai Szkrjabin Múzeum ereklyeként őrzi a zeneszerző színasszociációs kísérletei során kialakított, maga szerkesztette színorgonáját.)



A „Prométheusz” teljesen feladja a hagyományos alapokat: egyéni, úgynevezett „misztikus,” „szintetikus” akkord- és dallam- modellek szerint építkezik. Ismét a zeneszerzőt idézve:



„A Tűz fényt, életet, harcot, növekedést, bőséget és gondolkodást jelent, … megjelenik a lélek és az anyag polaritása — az alkotói princípium legyőzi az anyagot. ...”



Utolsó zongoraműveiből is — egyik méltatója szerint — a „misztérium távlata sugárzik.” Valamifajta „világrituálé,” előkészítő szertartás — Action préable — foglalkoztatja, melyet ezrek részvételével „egy tibeti Bayreuthban” adatott volna elő, de ennek is csak szövege maradt fenn. ...



Negyvenhárom éves korában bekövetkezett halála tett pontot különös, ellentmondásokkal teli életművére.»

 



JUHÁSZ ELŐD



MAGYARORSZÁG, 1979.IV.1. (18. Évfolyam, 13. szám)



 



*(Megj., A.) Pontosan: 1872. január 6-án született. (A régi orosz naptár szerint 1871.XII.25.)


Szkrjabin • 5412020-04-27 06:31:49

 





115 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin (1872.I.6.-1915.IV.27.)



 



 


A nap képe • 22072020-04-21 12:20:33

Vilma királynő arany plakettjéről, Gusztáv király udvari estélyéről, berlini hangosfilmjükről, az „északi pogány istenek” furcsa szerelmi vallomásáról mesél a szőke Lilly és a barna Emmy.





1.



Johann Strauss szabadságot kér Szent Pétertől és egy éjszakára ellátogat Bécsbe, a blaue Donau, a jókedv, a „gemütlichkeit”, az édes valcerek Bécsébe. A finom keringők helyett jazzmuzsika kiabál a fülébe. Először riadtan, idegenül hallgatja ezt a furcsa, sikongó, hangos zenekáoszt, azután, boldog mosollyal állapítja meg, hogy a jazzdalok tulajdonképpen — az ő muzsikájának melódiáiból születtek.



Ezt az angyali történetet Lilly és Emmy Schwarz énekli és játssza el. A Royal-bárban vendégszerepelnek: az egyik zongoránál a barna Emmy, a másiknál a szőke Lilly ül. Féltizenegytől—kettőig. Fáradhatatlanok a zongorázásban, az énekben, a bendzsózásban, a táncban, a mosolygásban, a kedvességben, a humorban, ördögi kedves két gyermek: egyik pillanatban a régi, boldog Bécs finom megtestesítői, a következő pillanatban groteszk módon utánoznak egy hangosfilmet, majd primadonnásan énekelnek Elisabeth gyönyörű két lábáról.



A közönség tombol, tapsol: senki sem akarja, hogy abbahagyják muzsikájukat, mókájukat, éneküket, s látszik, hogy ők sem szívesen kelnek fel a zongora mellől, nem szívesen teszik le a bendzsót és a szakszofont s a legszívesebben reggelig játszanának, táncolnának, énekelnének, bolondoznának.



2.



„Reggel” félkettőkor kelnek (európai időszámítás szerint ebédidő). Nagy tálcán szervírozzák ágyukban a reggelit.



— Olyan jó aludni . . . jaj, de álmos vagyok . . . Muszáj már felkelni?

Ezt a szőke Lilly mondja.



Emmy fürgén ugrik ki az ágyból, kinyitja a fürdőszobában a vízcsapot s a fürdőszobából kiált át a hálóba:

— Kelj fel, te lusta szőke mackó!



Felvétel az ágyban, felvétel a fürdőkádban. Felvétel a reggeli tornájukról, felvétel a dívánon, bendzsópróba közben.



— Maradj egy percig nyugton, ne játssz, ezt úgy sem hallani a képen! . . . ez nem hangosfilm.



Mindig Emmy szól rá Lillyre: Emmi a rendező, a menedzser, a sajtófőnök, a Sisters esze és jobb keze.



Nagy komolyan interjút ad; nem is kell kérdezni, okos, szolgálatkész.



— Hangosfilm, . . . erről jut eszembe, hogy a berlini Ufa leszerződtetett bennünket egy hangosfilmre, amelyet jóformán elejétől végig mi játszunk. Budapestről megyünk Berlinbe, ahol a Wintergartenben fogunk fellépni. Legutóbb Hollandiában voltunk. Vilma királynőtől gyönyörű arany-plakettet kaptunk ajándékba — (mutatja) — úgy-e, csinos? Amsterdam előtt Stockholmban játszottunk: egyik udvari estélyen felléptünk Gustav király előtt is. Erre nagyon büszkék vagyunk, nem, Lilly? Mindenütt sikerünk van, ehhez hozzászoktunk, de hát, amit Svédországban csináltak velünk, az fantasztikus! Itt a szőke, álmos szép nők hazájában különösen hatott a mi szertelen jókedvünk, bolond vidámságunk. Az „északi pogány istenek” (igy neveztem el a nagydarab magukba-zárkózott, komoly svéd férfiakat) literszámra itták miattunk a viskit, mert tudja, Svédországban a férfi hallgat, nem ír hódoló levelet, nem vall szerelmet, nem küld virágot, hanem csak iszik, iszik, iszik. Nem árulják el, hogy szeretnek, hogy tetszik nekik valaki, hanem megisznak tíz pohár viskit, vagy groggot, vagy puncsot s ez egyenlő a legforróbb szerelmi vallomással.



Lilly nevet azon, amit Emmy mond; mi is nevetünk, ő is nevet. A Royal Szálló szobája egy pillanat alatt vidámsággal, jókedvvel, kacagással telik meg. Olyan varázsa, olyan jókedve van ennek a két lánynak, hogy akkor is ellenállhatatlanok, ha nem ülnek a zongora előtt.



3.



Színházról beszélünk:

— Van egy szóbeli szerződésünk Nelsonnal — mondja Emmy Schwarz.

— Revüt irat a számunkra, amelyben berlini színházában lépnénk fel. A revü meséje rólunk szól: hogyan csinált karriert két bécsi kisleány. A Nelson-revü eljátszására természetesen csak a jövő szezon elején kerülhet sor, mert addig jóformán egyetlen esténk sem szabad. Annyi szerződésünk van, hogy legutóbb nem fogadhattuk el azt a meghívást sem, amely Londonba szólított volna. Herczeg Géza operettjének, a „Csodabár”-nak ottani előadásán kellett volna fellépnünk. Annakidején a Fővárosi Operettszínház is hívott, hogy az itteni Csodabárban játsszunk, de sajnos, erről sem lehetett szó.



4.



Késő délután ebédelnek. Azután römi-parti következik: bridzs-römit játszik Emmy és Lilly. A harmadik partner Korányiné, a Royal-bár és étterem igazgatójának felesége. Emmy ezer poénnal vezet a játékban. Lilly is nyer.



Emmy:

— Ha legközelebb Pestre jövünk, gázsi-pótléknak kikötjük, hogy a nagyságos asszony köteles velünk mindennap két óra hosszat bridzs-römit játszani. ….

 



VARÓ ANDOR



SZÍNHÁZI ÉLET, 1930. 20. Évfolyam, 51. szám. (XII.14-20)


Franz Schmidt • 35822020-04-18 13:59:12

"PÁRBESZÉD AZ ALKOTÓVAL

 



Trózner József



Napjainkban, amikor a zeneszerzők kísérletező kedve sok vívódással, sok érdekességgel, de talán kevesebb azonnal értékelhető zenei telitalálattal jár együtt, sokkal inkább, mint bármikor, szükségünk van a tapasztalt, évtizedes távlatokkal rendelkező muzsikusok véleményére. Hogyan látja tanár úr világviszonylatban, hazai viszonylatban és marosvásárhelyi viszonylatban hagyomány és újítás, az elődök mintájához kötöttség és modernség kérdését?



— Mindhárom viszonylatban, így vásárhelyiben is, nagyon szép hagyományok örökösei vagyunk. De le kell szögezzem, hogy amivel a mai fiatalság napjainkban kísérletezik, azzal nem értek mindenben egyet. Bizonyosfajta zenei bruitizmust, a zörejek kultuszát művelik sokan. Természetesen az eredményeket nem én, hanem a jövő fogja tisztázni. így aztán kérdésére nem érdemes kimerítő választ adnom. Mikor a kísérletezés a zene rovására megy, akkor öregnek és maradinak, igen, igen, írja csak szó szerint, öregnek és maradinak tartom magam. S mikor mindezt mondom, tudom, hogy én vagyok a hibás, én vagyok a meg nem értő, a jövő a fiatalságé, nem az enyém.



Másik központi kérdése a mai alkotónak a népzenéhez való viszony. Hogyan vélekedik tanár úr a népzene szerepéről napjainkban és e szerep jövőjéről, természetesen a műzenére gyakorolt hatás szemszögéből?



— A népzene mindig aktuális, nemcsak napjainkban. A népzenének múltja, jelene és jövője van, nagyon sokáig fog még világítani az útját kereső zeneszerző számára. Hogy ez a befolyás az egyes zeneszerzőknél mennyire intenzív, azt már az illető belső világa, beállítottsága szabja meg. Kivonni magad a népzene hatása alól? Ez véleményem szerint lehetetlenség. ...



Az idei vásárhelyi fesztivál egyik hangversenyén a tanár úr kórusműve is szerepelt. Milyen időszakból származó alkotás ez, és milyen helyet foglal el a zenekari művek, kamaraművek, dalok között? Milyen műfaj területén közelítette meg tanár úr leginkább zenei eszményeit?



— Előadott kórusművem 1953-ban született. Kriza „Vadrózsái-ból” vettem szövegét, címe: „Leterítem keszkenyőmet.” Rövidesen megjelenik a Művelődés-ben. Egyébként elég kevés kórusművet írtam, kedvenc műfajom a dal marad. Barabás Kásler Magda tavaly és a télen több dalomat énekelte, s őszire is tervbe vettünk egy újabb közös szerzői estet. Zenekari műveimet nem tartom olyan jónak, mint dalaimat. ...



Milyen költők verseire írt dalokat legszívesebben, mikortól kezdve, és mi jelent meg nyomtatásban a tudomásom szerint gazdag daltermésből?



— Előszeretettel írtam dalokat erdélyi költők verseire és ezek közül Berde Máriát és Dsida Jenőt említeném meg. További kedvenc költőim, akiknek a verseire dalokat írtam: Balassi Bálint, Juhász Gyula, Shakespeare, Michelangelo, Hugó, Baudelaire, Verlaine, Charles d’Orléans és sokan mások. Legelőször a 40-es években írtam dalokat és jelenleg is írok. Dalaim nincsenek kiadva. Szó van róla, hogy kiadnak belőlük, igen, szó van róla. ...



Fiatalabb muzsikusok, akik a tanár úr növendékei voltak, büszkén szoktak mesélni Önről, mint a bécsi zeneakadémia és zeneszerző mesteriskola egykori ösztöndíjasáról. ...



— Igen, Bécsben ragyogó tanáraim voltak, olyanok, mint dr. Richard Stöhr, vagy Franz Schmidt. Ez utóbbi, aki Bruckner tanítványa volt, különösen emlékezetes maradt számomra. Univerzális zenei zseni volt, valóságos megszállott. Képzeljen el valakit, aki a Bécsi Filharmonikusok cselló koncertmestere, de ugyanakkor zongora-mesteriskola tanár az akadémián, és ugyanott zeneszerzés-mesteriskolát is vezet. Művei most jönnek divatba; nemrég olvastam valahol, hogy Lorin Maazel vezényli őket. Rengeteg történetet, anekdotát hallottam tőle Bruckner, Brahms, Hanslick korából. Gondolom, én vagyok az egyik utolsó tanú, aki ezeket még egyenes, forrásból közvetíthetné. … Jó lenne mindezt egyszer lejegyezni és közölni. ...



Állok rendelkezésére, amikor kedve tartja. ...



  Szóval, Bécs után hazatértem Vásárhelyre, és itt a helyi, konzervatórium, népi művészeti iskola, zenei líceum, majd a pedagógiai főiskola tanára lettem. Most nyugdíjas, vagyok. Sok ezer tanítványom, volt, ha összeszámítjuk a csoportos összhangzattan, ellenponttan és formatan-óráim növendékeit. Olyan növendékeimmel büszkélkedhetek, mint Szabó Csaba, Csíky Boldizsár, Terényi Ede, Orbán György. Mint kuriózumot, azt is elmondhatom, hogy van egy olyan család, ahol a nagyapát, apát és unokát egyaránt tanítottam az évtizedek során....



Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy az igényes zene még sokkal inkább a tömegek közkincsévé váljék?



— Úgy képzelem, hogy az, igény fokozódni fog. Példa volt erre a marosvásárhelyi zenei fesztivál. Csupa telt ház, nem lehetett jegyet kapni. Ez bizonyítja, hogy a jó zene mindig talál magának közönséget. Nem tudom elképzelni, hogy a zene hatása valaha is csökkenne. Az ember nem vonhatja ki magát a zene hatása alól. Még a legbotfülübb, ember is, ösztönösen, énekel vagy fütyül, olyan hamisan, hogy az embernek kinyílik a bicska a zsebében, de igenis énekel. Minden házban van, rádió vagy tévé, mindenhová, behatol a zene.



No, igen, de vajon a rádió, és tévé eleget tesz-e feladatának, hogy hozzájáruljon a jó zenei ízlés kialakulásához? Gondolok a könnyűzene-dömpingre, gondolok az ál-népzenék, özönére stb.



— Nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét, mert nem szeretem a gépi zenét. Gondolom, hogy ha valóban úgy van, ahogy mondja, akkor jó, lenne javítani a dolgon. A komolyzene megközelíthető, fajtáját kéne felkarolni, azt, ami vonz, és nem elriaszt. Ma, már egy Mozart-, vagy Beethoven-mű nem probléma,, mindenki megértheti őket. A rádió és tévé valóban elkényelmesít, leszoktat az élő, zene hallgatásáról, műveléséről, de mindezt nem látom komoly veszélynek, és maradéktalanul optimista vagyok a zene jövőjét illetően."



Simon Dezső



UTUNK, 1973.IX.7. (28. Évfolyam, 36. szám)


A nap képe • 22052020-04-17 12:22:06

Leos Janacek: A Recollection Product Image



Remek zongoradarabok



Meghallgatható, rövid bejátszások


A nap képe • 22042020-04-16 20:47:56



135 ÉVVEL EZELŐTT, EZEN A NAPON SZÜLETETT



WEINER LEÓ (1885-1960) EMLÉKÉRE.


Zenetörténet • 2852020-04-13 09:36:56

PAPP VIKTOR EMLÉKÉRE



Mert innen hoztam, amit hoztam” – Ady Endre Zilahon



 1881.IV.13. Szilágysomlyó - 1954.V.10. Budapest



«139 évvel ezelőtt, ezen a napon született PAPP VIKTOR, a kiváló zenekritikus, zenei író és Ady Endre egyik legközelebbi barátja.



*



„A MÁSIK HÁZI CIGÁNY" Ady zenész barátja (részletek):



Csaknem száz éve már, hogy megjelent a Papp Viktor valceréhöz című vers a Nyugat hasábjain. Az egyetlen, amelyet Ady valaha zenéhez írt. A kézirat alján ez olvasható: „Ezt Viktoromnak írom, de ne mutassa másnak, míg mást és jobbat nem írok helyette.” A költő ugyanis imádta a valcert. Hetekig dudorászta, rabja lett a melódiának. A zeneszerző némiképp csodálkozott: miért lelkesedik Ady ezért a szerény valcerért? Aztán egyszer megemlíti: „Móricz Zsigáéknál éppen százszor kellett elzongoráznom a Bandi parancsából.” De vajon tudja-e valaki manapság, kinek a keringőjére írta Ady az édes-bús sorokat?



(SZÉKELY ILONA írása.) 



… […] Papp Viktor hegedűművész, zeneíró és zenekritikus a „másik” zilahi diák. Szilágysomlyón született, Ady három évvel járt fölötte a gimnáziumban. Révész Béla szerint: hű embere volt a költőnek, nemcsak borozótársa, de szolgálta Adyt dolgaiban, bajaiban, minden időben.[…]



… […] Papp Viktor gimnáziumi és jogi tanulmányai alatt képezte magát kiváló hegedűssé, már Zilahon is játszott az iskolai zenekarban. Ez a zenekar kedvelt találkozóhelye volt az öregebb diákoknak, akik méla érdeklődéssel hallgatták a Rossini-, Verdi- és Glinka-motívumokkal tűzdelt muzsikát. Ady is szívesen járt a próbákra, gyakran beült a másodhegedűs Papp Viktor mellé. A zenész barát lejegyezte róla: Ady Zilahon (is) rengeteget mulatott, sokszor át cigányozta az éjszakát, s Gyuri prímás egy-kettőre szívbéli cimborája lett. Énekhangja Adynak különben soha sem volt, s ha nótázott is, inkább csak szöveggel zenélt. A papok megtanították a kottára, de valójában nem értett a hangjegyek nyelvén. […]



…[…] Papp Viktor a költő halálakor (1919) a Nyugat hasábjain jelentetett meg egy írást, amelyben őszintén mesél Ady zenei ízléséről, szokásairól, s itt derül fény kettejük bensőséges kapcsolatára is. Megtudjuk, hogy Ady Párizsban ritkán járt hangversenyre, inkább a sanzonokat, kabarédalokat kedvelte.

A párizsi évek után Pesten talán kétszer, ha járt az Operában, a koncerttermeket pedig teljesen elkerülte. Reinitz Béla volt „házi muzsikusa”, számos versének megzenésítője. Valamelyik zongorás szeparéból hajnal felé mindig kihallatszott a Reinitz-féle Ady nótázás.



Adybandinak Papp Viktor volt a másik „házi cigánya.” Tizenöt éves volt, amikor először hegedülte el neki a Tell Vilmos nyitányát. Aztán évtizedeken át tartó muzsikálás következett. A birtokában lévő összes kottát eljátszotta neki. Ady gyakran Beethoven-szonátákat, Wieniawski-mazurkákat, Paganinit és Schubertet vagy éppen Mendelssohnt akart hallani, s többször előadatta Viktorral saját szerzeményeit is. Innen ered ez a bizonyos valcer.



Persze nem hagyhatjuk szó nélkül a cigányos mulatozást sem. A végeérhetetlen éjszakákon Ady követelte Viktortól, hogy nótákat játsszon, s megesett, hogy kivették a prímás kezéből a hegedűt. (Ha Papp Viktor hangszere a zálogban pihent.) Aztán volt idő, hogy Bandi még hevesebben vágyott zenére. Amikor Léda asszony eltűnt mellőle. „Összeragadt a kezem a cigányhegedű piszkától, de játszottam.”



„Csókolom a kis kezedet.” A halálba készülődvén ez a dal volt utolsó nótás kívánsága. Papp Viktor vette az olasz fát, s elhúzta neki.



 (A másik házi cigány 1954-ben hunyt el.) […]»



168 ÓRA, 2012.VIII.9. (24. Évfolyam, 32. szám)


Zenetörténet • 2842020-04-12 21:08:40

 





82 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el



Fodor Ivanovics SALJAPIN (1873-1938), minden idők egyik legnagyobb énekese.



*



Döbbenettel értesült a világ Saljapinnak, a nagyénekesnek váratlan haláláról. Kun Imre, aki éveken át volt Saljapin magyar impresszáriója, mondja a következőket:

— Saljapin halála csak azokat érte váratlanul, akik nem tudják, hogy másfél évvel ezelőtti betegsége, amely szintén tüdőgyulladás volt, már-már halállal fenyegetett. Saljapin, aki betegágyából szabadulása után hamarosan ismét hangversenykörútra indult, nevetve mondta nekem:



«Amint látja, velem az ördög sem bírt. Én voltam az erősebb.»



Körülbelül egy éve, hogy Saljapin ismét betegeskedni kezdett, s ha a betegség látszólag nem is volt túlságosan súlyos, és Saljapin állandóan vidáman beszélt is «elmúlt», betegségéről, szűkebb környezete jól tudta, hogy egészsége csak látszólagos és állandóan ott leselkedik mögötte a kikerülhetetlen vég. Saljapin nem akart tudomást venni egyre súlyosodó betegségéről és még a legutolsó időben is azzal a tervvel foglalkozott, hogy működésének ötvenedik esztendejét úgy fogja megünnepelni, hogy még egyszer európai turnéra indul. A turné elmaradt. Saljapin örökre elhallgatott.



 — Budapesten 1917-ben lépett fel először Saljapin a Városi Színházban. Szokatlanul nagy honoráriumot, 5000 dollárt kapott. Ezt a nagy tiszteletdíjat alig tudták egy-két városban megfizetni, Budapesten azonban elfogyott Saljapin előadására az utolsó jegy is a hatalmas színházban. A Faust Mefisztóját énekelte akkor Saljapin, aki a Mefisztón kívül a Sevillai borbélyban énekelte későbben Basilio és a Don Quichotteban a címszerepet. Az összes operák közül legtöbbször a Faustban lépett fel Budapesten Saljapin és a Bordalt valamennyi fellépésekor egymásután kétszer kellett elénekelnie.



— Hangversenyein aránylag keveset énekelt. Mindegyik hangversenyén összesen csak kétszer jött ki a színpadra, egyszer az első és egyszer a második részben. Sohasem énekelt tizennégy-tizenhat dalnál többet. Szokása az volt, hogy minden hangversenye előtt kinyomatta összes dalainak címét és szövegét. A hangverseny megkezdése előtt sohasem tudta, hogy a dalok közül melyiket fogja elénekelni s csak hangverseny közben döntött, hogy melyik szám következik. Ilyenkor előrelépett a színpadon és ö maga konferálta be soron következő dalát.

— Három évvel ezelőtt történt, hogy Budapesten keresztül utazott Bukarestbe. Sürgönyzött, hogy várjam éjszaka a pályaudvaron és vigyek magammal egy-két csomag magyar kártyát. Saljapin nagyon szeretett kártyázni, s nagyon szerette a magyar gyártmányú kártyákat, amelyeknek festett figurái különösen tetszettek neki.



— Nagyon szerette a minél több jövedelmet, maga is rendkívül sok pénzt áldozott barátaira, családjára, s mindenkire, aki segélyért fordult hozzá.

— Körülbelül hat éve, hogy ismét Budapesten hangversenyezett. Ugyanakkor itt tartózkodott Szergej Jarov vezetése alatt a Doni Kozák kórus. Megállapodtam Jarovval, hogy ő és az egész kórus kijön a pályaudvarra üdvözölni Saljapint. Még a kocsi lépcsőjén állt Saljapin, amikor felzengett a kórus üdvözlődala. Saljapin a dal befejezése után leugrott és sorra ölelte a kórus tagjait. Akkor láttam, Saljapin sírt.



— Néhány nappal ezelőtt influenzával szanatóriumba vitték, ahol a hirtelen fellépő tüdőgyulladás megölte. Sokszor hallottam tőle, hogy gyönyörűnek és felbecsülhetetlenül szépnek tartja az életet. Szeretett és tudott is jól élni. A haláltól nem félt.

 



(f.l.)



PESTI NAPLÓ, 1938.IV.14. (89. Évfolyam, 85. szám)

 


A nap képe • 22032020-04-09 19:18:35

Igazad van! Valóban nem ez!


Franz Schmidt • 35762020-04-09 06:23:34



FRANZ SCHMIDT tanítvány, a fiatal Rajter Lajos



 



Diszkózenéből a barokkba?



A Budavári Zeneművészeti Alapítvány negyedszer rendezte meg az egyházzenei fesztivált. A koncertsorozatot az idén Mosonyi Mihály emlékének ajánlották a zeneszerző születésének 180. évfordulóján Budapest/Budavár—Pozsony/Bratislava helyszíneken. A Mátyás-templomban, az osztrák—szlovák—magyar esten Schubert G-dúr miséjét követően Mosonyi F-dúr miséjét László Váradi Gyula, a hangversenysorozat művészeti vezető-rendezője gondozásában dirigálta Rajter Lajos (Ludovit Rajter) szlovákiai karnagy, zeneszerző. A két művész a koncertet megelőző főpróbán beszélgetett a 89 éves karnagy pályájáról, a század végi, ezred végi zenei folyamatokról.



— Karnagy úr pályája is — mint Mosonyi Mihályé — elválaszthatatlan a szlovák—osztrák—magyar zeneművészettől. Milyen hatással volt művészi tevékenységére a hármas kultúra?



— A bécsi klasszikusok, a „második bécsi iskola”, Schönberg, Berg, Webern, Budapesten Kodály és Bartók óriási hatással voltak rám. Alapos pozsonyi zenei előkészületek után kerültem a bécsi Zeneművészeti Főiskolára. Mesterem zeneszerzésben az ugyancsak pozsonyi születésű Franz Schmidt volt. 1924-ben gazdag zenei élet folyt Bécsben, és az ott megforduló zeneművészekkel később személyes kapcsolatba is kerültem. Ezután Bartók Béla ajánlatára Budapestre kerültem Dohnányi Ernő mesteriskolájába. Itt ismertem meg Bartók és Kodály műveit. Nincs olyan Bartók-mű, melyet ne dirigáltam volna.



— A Budapesten eltöltött időszak nemcsak professzor úr pályáján, hanem a Magyar Rádió történetében is jelentős. ...



— Két évig a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán tanítottam, utána kerültem Budapestre, s a Magyar Rádiónak lettem a karmestere. Mint fiatal dirigensnek ez óriási feladat volt, hiszen akkor még nem volt rádiózenekar, hanem az operaházi és a mai Magyar Állami Hangversenyzenekar elődje létezett. Mindkettő nagyszerű együttes volt. A legtöbb művet kívülről játszották. A legnagyobb feladatom az volt, hogy a partitúrát kitűnően ismerjem. A próbára már teljes kép volt bennem a művekről.



— Hogyan látja karnagy úr a század végi—ezred végi zenei folyamatok alakulását?



— A zeneszerzésben a zenei túlzások kezdenek eltűnni a műsorokból. A kollégáim is visszatérnek a szolidabb zeneszerzési formákhoz, kisebb együttesekre írnak. A fiatalság egyre jobban érdeklődik a barokk zene iránt. Mintha menekülni akarnának a sokdecibeles diszkózene förgetegéből. ... Idővel a túlzott „modernizmus” megszűnik, s egy egészségesebb, érthető stílusnak ad majd helyet. Erősen hiszek a zeneszerzés jövőjében. A megbékélés jegyében.



Lejegyezte: Török Judit                 



MAGYARORSZÁG, 1995.X.13. (32. Évfolyam, 41. szám)


A nap képe • 22002020-04-08 21:27:12



Részlet a könyvből:



A piranói Giovanni Antonio Tartini vagyonos polgárrá küzdötte föl magát. Posztókalmár, földek és házak tulajdonosa, de hiúságból hivatalt is vállal. Büszke nemesi származására, Firenzében élő rokonaira. Fiát, Giuseppét elkíséri Padovába, hogy ez ott elkezdje tanulmányait az egyetemen. Velük tart Cesare Mezzini, Giuseppe barátja, hogy Padovában élő nagybátyját meglátogassa.



Capo d'Istriából Velencéig az utat a Beatrice nevű vitorláson tették meg. Még egyszer búcsút intettek a kapitánynak, az azonban a posztóbálák és gyapjúkötegek kirakására ügyelt. A három újonnan jött a szállására igyekezett.

- Bízzátok rám! - hetvenkedett Giovanni Antonio. - Ismerem Velencét, mint a tenyeremet.

A gondoliereket úgy üdvözölte, mintha tegnap találkozott volna velük. Vidám volt, fölényes, elbizakodott, nyegle, dicsekvő.

- Tudok egy barátságos vendégházat, közel a Canale Grandehoz, oda megyünk - magyarázta Cesare felé fordulva. A gondoliere a kapott utasítás szerint irányította csónakját, simán oldalazott a csatorna partja mellé. Néhány lépésnyi gyaloglás következett, mert a Calle Padovese egyike volt azoknak a kis mellékutcáknak, amelyek száraz lábbal járhatók.



Giuseppe Tartini élete története. ...



Tartini Violin Sonata in G minor ''Devil's Trill Sonata''


A nap képe • 21992020-04-08 21:24:13


A nap képe • 21982020-04-08 15:41:31

Nőcsábászból virtuóz



GIUSEPPE TARTINI (1692-1770)



(Giuseppe Tartini négy hegedűversenye lemezen)

 



A háromszáztíz (ma már háromszázhuszonnyolc, megj. A.) esztendővel ezelőtt Piran-ban (ma Szlovénia, megj. A.) született Giuseppe Tartini életművével komoly fejtörést okoz a zenetörténészeknek és a darabjai iránt érdeklődő muzsikusoknak. Életében műveinek jelentős része nem jelent meg nyomtatásban, s ami megjelent, nem az ő jóváhagyásával történt. Számos kompozíciója csak kéziratban maradt fenn, de azok sem mind autográfok.



A kézjegyével illetett műveken - mint ahogy másutt sem - nem szerepel a komponálásuk ideje, így azután megfelelő kronológiai rendbe tenni a már meglelt műveket csak stílusjegyeik alapján lehet. Mi tagadás, elég slendrián egy szerző volt ez a Tartini.



Egyfelől rendkívül termékeny alkotóművész, aki jelenlegi tudomásunk szerint csak hegedűconcertókból írt vagy kétszázat (ezek jó egyharmada még lappang), ezen kívül duókat, triókat, vokális műveket komponált. Másfelől szertelen és nemtörődöm, akit aligha foglalkoztatott, korántsem izgatta műveinek további sorsa - erre talán ideje sem volt, hiszen szerteágazó tevékenységet folytatott. Mint korának ismert, kiváló hegedűvirtuózát, Európa-szerte hívták mindenfelé. 



Kalandos út vezetett a tiszteletre méltó hegedűtanári és csodált előadóművészi rang eléréséig. Fiatalon botrányok révén került neve a köztudatba.



Tartini Padovában készült egyházi pályára, ahol párbajhősként elhíresült, feltehetőleg álnéven meg is nősült. Száműzetése Assissibe szerencsésnek mondható, mert ottani tartózkodása idején zenei ismereteit jelentősen bővíthette. Az 1710-es években Veracinivel találkozott, aki a mestere és példaképe lett. Ettől kezdve minden erejét technikai tudásának tökéletesítésére fordította. Padova városa 1721-ben visszahívta, a Szent Antal-bazilika első hegedűse lett. Azonban a remek állásnak nem túl sokáig örülhetett - apasági pert indított ellene egy velencei asszony. Önkéntes száműzetésbe vonult Prágába, ahol egy ideig Kinsky gróf zenekarának karnagyaként működött. Padovába 1726-ban visszatérvén megalapította hegedűiskoláját és többé nem hagyta el szeretett Itáliáját. Életének hátralevő részében kiemelkedő szerepet szánt a hegedűjáték tanításának, melyet több elméleti munkájában foglalt össze. Legendás hegedűtanításának titka a vonóvezetés új módszerében rejlett. Csodálói, pályatársai elmondása szerint minden hangmagasságot és minden tempót egyforma könnyedséggel játszott ez a nagyszerű hegedűs, akinek ujjai alatt dalolón szólt a hangszer. Elméleti, pedagógiai munkássága nagy hatást gyakorolt a kortársakra. Leopold Mozart példának okáért saját, 1756-ban megjelent Hegedűiskolájában Tartini kompozícióiból idézett részleteket és a fogásokat is felhasználta a kor jeles tankönyvében.



*



A Hungaroton kiadásában megjelent Tartini-CD-n négy versenyműve szólal meg Paulik László és az Orfeo zenekar kitűnő előadásában, Vashegyi György vezényletével. A világelső felvételen megszólaló, egyenként alig több mint negyedórás concertók jól példázzák Tartini szerzői leleményét, újításait, nagy felkészültségét, továbbá azt, hogy a barokk pátosztól jelentős elmozdulás történt a klasszika periodikus struktúrái és dallamközpontúsága felé. Paulik László, az Orfeo koncertmestere igazán lubickol a virtuóz játék megmutatását szolgáló szólószakaszokban és a kadenciák nyújtotta improvizációs lehetőségekben. Érdemes megfigyelni, ahogyan a lírai és virtuóz elemek sajátos harmóniát alkotva fonódnak össze e pompás versenyművekben.



Kálmán Györgyi



MAGYAR NEMZET, 2002.IX.2. (65. Évfolyam, 204. szám)



Concerto for Violin in A major D 101 Allegro


Franz Schmidt • 35742020-04-08 07:41:13

Franz Schmidt: Symphony No. 4 (Moralt) 1955 - I. Allegro molto moderato - Passionato


Franz Schmidt • 35732020-04-07 21:43:10



Vienna Symphony Orchestra



Rudolf Moralt (conductor)


Zenetörténet • 2832020-04-05 21:37:52



Spohr: "Faust" - Große romantische Oper in drei Akten



Faust – Michael Vier



Mephistopheles – Eelco von Jordis



Graf Hugo – William Pugh



Kunigunda – Diane Jennings



Gulf – Ian Bric



Röschen – Claudio Taha



Kaylinger – Martin Eichwalder



Wohlhaldt – Drummond Walker



Wagner – Ulrich Neuweiler



Moor – Helmut Kegler



Franz – Drew Abbott



Sycorax – Maria Kowalik



 Chor und Extrachchor der Oper Bielefeld



Bielefelder Philharmoniker



Geoffrey Moull (Dirigent)



 CPO 2-CD



*



„Igazi zenetörténeti csemegével, Louis Spohr (1784-1859) Faustjával ismerkedhetett meg az elmúlt hetekben a bécsi Theater an der Wien közönsége. Spohr operája megelőzi Wagner, Schumann, Berlioz, Liszt, Gounod, Boito és Busoni Faust-témájú darabjait; az első teljes érvényű, ízig, vérig romantikus szemléletű Faust-megzenésítés. Cselekménye nem, vagy legalábbis nem kizárólag Goethe hatalmas művén alapul; a librettó írója - a bécsi lapszerkesztő, Josef Carl Bernard - inkább még a Sturm und Drang korszak Faust-feldolgo- zásaiból, a kora romantikus lovagregények és rémtörténetek mesefordulataiból merített.



Mindazonáltal Goethe tudott Spohr operájáról: zenei tanácsadója, Karl Friedrich Zelter - mellesleg a fiatal Felix Mendelssohn tanára volt - többször is elragadtatott hangon számolt be a költőfejedelemnek a darabról. Ám Zeiteméi nagyobb zenészek is szószólójává lettek Spohr Faustjának. A mű átkomponált recitativókkal ellátott, kései, 1852-es változatának németországi bemutatóját Weimarban például nem más vezényelte, mint Liszt Ferenc.



És jegyezzük meg: a beszélt dialógusos, első változat 1816-os prágai ősbemutatójának karmestere sem kisebb kolléga volt, mint Carl Maria von Weber.



Hogy Weber öt évvel későbbi, korszakos remeke, a Bűvös vadász mennyi mindent köszönhet a Spohr-féle Faust - és most Webert idézem – „sejtelmes szellemvilágának”, romantikus „színadásainak”, „bájtól áthatott teátrális és zenei hatásainak” vagy éppen a mű „egészét finom fonálként összetartó,” emlékeztető motívumainak, az a jó fülű kortársak előtt nem maradt titok. Spohr műve ugyanakkor azokat a mai operabarátokat is érdekelheti, akik tudni szeretnék: mi történt a mozarti Varázsfuvola és a Bűvös vadász között eltelt három évtizedben, a német operatörténet e látszólag eseménytelen, lappangó időszakában. Mai szemszögünkből nézve tudniillik ezeknek az éveknek a kietlen operai pusztaságában csak egyetlen faóriás zöldell, s ez Beethoven Fideliója. Ám míg a Fidelio a forradalmi Európa, a napóleoni kor csúcsműve, addig Spohr Faustja már a Szent Szövetség évtizedeinek művészetét, a romantikát harangozza be. Sötétség és fény, gonosz és jó a Fidelióban még élesen szétválnak; ugyanezek az ellentétpárok Spohr Faustjának lelkét már együtt és egyszerre feszítik.



A mostani, látványosan modern színre-állítás rendezője, Torsten Fischer is ezt a felismerést gondolta tovább, amikor Faustot és Mefisztót egymás alteregóiként képzelte el. Kettejük egy egészként való ábrázolása, összetartozásuk hangsúlyozása pedig még az ördög homoerotikus vonzalmait is magától értetődővé teszi. A bécsi Klangbogen fesztivál és a kölni opera közös produkciójában, Ralf Weikert vezényletével és kiváló nemzetközi énekes-szólisták közreműködésével létrejött, szenzációs előadás mindenesetre igazolta a régi megfigyelést, miszerint: a méltatlanul elfeledett remekműveket is csak az arra méltóknak érdemes újra felfedezniük. ... "



(NÉPSZAVA, 1999.IX.25., 127. Évfolyam, 224. szám.)


Zenetörténet • 2822020-04-05 12:33:22



LOUIS SPOHR EMLÉKÉRE (1784-1859)



"Jessonda" – Oper in drei Akten



Jessonda – Julia Varady



Amazih – Renate Behle



Daandau – Kurt Moll



Nadori – Thomas Moser



Tristan d’Acunha – Dietich Fischer-Dieskau



Pedro Lopes – Peter Haage



 



Chor der Hamburgischen Staatsoper



Philharmonisches Staatsorcheter Hamburg



Gerd Albrecht (Dirigent)



ORFEO 2-CD



Jessonda, WoO 53, Act I: Act I: Finale: Reiche, herrliche Natur (Jessonda, Amazili, Nadori)


Zenetörténet • 2802020-04-03 08:22:55

 



PESKÓ ZOLTÁN EMLÉKÉRE (1937-2020)



 



Találkozás Peskó Zoltánnal



„POÉZIS ÉS SZENVEDÉLY”



Peskó Zoltán legutóbb a Magyar Rádió Zenekarát és Énekkarát vezényelte. Liszt Krisztus oratóriumának monumentális előadásával a Zeneakadémia közönségének érdeklődését két alkalommal lobbantotta lángra. Egy esti koncerten, majd az azt követő vasárnap délelőtt. Az elmélyülő, intenzív betanító munkának szokása szerint ezúttal is igen sok időt szentelt. Ennek a hatása meg is mutatkozott. A Krisztus partitúrájának szólamaival régóta összefonódott már. Rómában háromszor dirigálta, a Milánói Rádió (a RAI) zenekarával pedig nyilvános koncerten szólaltatta meg. A méreteiben is hatalmas, háromórás mű gigantikus érzelmi, drámai hevülete, romantikába hajló árnyaltsága, hangulati kifejezésének óriási színskálája magával ragadta áhítatosan figyelő hallgatóit. Az előadás időtartama mintha elsuhant volna. A Rádiózenekar Peskó Zoltán szuggesztív vezénylésével valósággal remekelt. A nagyszerű énekkar pedig (amelyet Sapszon Ferenc tanított be), ugyancsak tudása és képessége legjavával szólaltatta meg a mű szépséges poézisát és szenvedélyét. A szólisták: Andor Éva. Takács Tamara, Fülöp Attila, az igen jó formában éneklő Sólyom- Nagy Sándor és Polgár László.



— A művet indító szoprán szólót Peskó gyermekhangra bízta. A rádió gyermekkórusának egyik igen muzikális kislányáéra. Hogyan támadt ez az ötlete?



— A partitúra nem utal arra. hogy Liszt ezt a szólamot felnőtt- vagy gyermekhangra szánta-e. Én úgy érzem, hogy a gyermekhang a mondandó mélységesen őszinte alázatát fokozottabban érzékelteti.



— Liszt műveit Európa-szerte gyakran dirigálja. ...

— Lisztet nagyon szeretem. Sokszor olyasfajta érzés vetődik föl bennem, hogy valójában ő volt az első magyar európai zenész, s mi, akik külföldön élünk, mintha a dédunokái, sorstársai volnánk.



Peskó Zoltán Magyarországon végezte zenei tanulmányait. 1963-tól kezdve Petrassi, Ferrara és Celibidache irányításával dúsította tudását. Bázelban Boulez mesteriskolájában is új élményekkel gazdagodott. Karrierje tudvalevőn mind följebb ível. Legelőször 1983-ban vendégszerepeit nagy sikerrel idehaza. Mahler III. szimfóniáját dirigálta, az ÁHZ közreműködésével. A hazai élmények, az itthon tanultak eredményei ma is eleven részesei tevékenységének. Amikor beszélgetünk, nemrég érkezett vissza spanyolországi és olaszországi turnéjáról, amelyre az Állami Hangversenyzenekarral indult útnak. Fölkérésekor Ferencsik János még élt. Ö javasolta Peskót maga helyett a koncertkörútra.



— Az Állami Hangversenyzenekarral Spanyolországban és Olaszországban hét-hét hangversennyel léptek dobogóra. ..



— Spanyolországban a legnagyobb sikert Madridban arattuk. Három alkalommal játszottuk ugyanazt a műsort. A nézőtér, zsúfolásig megtelt lelkes, rajongó közönséggel. Olaszországban a velencei Teatro Fenicében fogadtak minket a hallgatók a legnagyobb szeretettel. A zenekart Európa legjobb együtteseinek a rangjához hasonlították. Én is úgy érzem, hogy a zenekar minden muzsikusa koncentráltan, kiválóan játszott, méltón a maguk becsületéhez, magyar voltukhoz. Bensőséges barátság szövődött közöttük. A zenészek kulturális érdeklődése meghatott: szabad óráikban nem az áruházakba rohangásztak, hanem járták a múzeumokat, ismerkedtek a városokkal. Ami pedig Jandó Jenő, a kiváló zongoraművész játékát illeti: engem is valósággal elkápráztatott.



— Most mar három nagy budapesti zenekart vezényelt. ...

— Az ÁHZ-n kívül ezúttal a Rádiózenekarral, tavaly az Operaházéval ismerkedtem. Az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezeket a zenekarokat anyagi és erkölcsi tekintetben jobban megbecsülnék, akkor a világ nagy együtteseinek szintjére emelkedhetnének. Nemrég Prágában dirigáltam a Cseh Filharmonikusokat. Bizony ott sokkal nagyobb anyagi és erkölcsi törődés övezi a zenekart, és a nemzetközi sikereikre való büszkeség csak erősíti ezt a szándékukat.



— Úgy tudom, Budapesten a Hanglemezgyárral is megint kapcsolatba került. …

— Kalmár László Hermes című kompozícióját rögzítettük szalagra. Mindenütt, amerre csak dirigálok, műsoromra tűzöm, vagy lemezre dirigálom az ország valamelyik kortárs zeneszerzőjének művét. Kötelességemnek hiszem a kor kultúrájával való foglalkozást, és ezt az elképzelésemet a társművészetekre is vonatkoztatom. Engem nemcsak karmesternek, zeneszerzőnek is képeztek idehaza. Nádasdy Kálmán véste örök emlékezetembe azt az elvet, hogy a dirigensnek követnie kell az alkotói folyamatot is. Nélkülözhetetlen számára, hogy megismerkedjen a hangszerek lehetőségeivel és az interpretáció problémáival.



— Járja Európát, szerepel a legnagyobb operákban, vezényli a legnevesebb zenekarokat. Most mire készül?

— Franco Donatoni az olasz kortárs zeneszerzők egyik legizgalmasabb és legbonyolultabb egyénisége. Az ő első operájának ősbemutatóját vezénylem a Milánói Scalában. Címe: ATEM. Mindeddig csak hangszeres műveket komponált, az opera műfajához és az emberi hanghoz nem könnyen közeledett. Barátságunk régebbi keletű. De mindaddig, amíg Velencében meg nem hallgatta Richard Strauss Az árnynélküli asszony című operáját, amelyet ott vezényeltem, nem mutatkozott hajlandónak opera írására. Richard Strauss remekmívű operája azonban elbűvölte és inspirálta. Az ATEM partitúrája és gondolatmenete szinte együtt lélegzik a pszichológiával, filozófiával, a jelképek különféle rendszerével. Nem könnyű, de örömteli feladatot ró a karmesterre. Az ATEM bemutatója után Bach Máté Passiójának szcenírozott előadására készülünk, a Scala produkciójában a milánói San Marco templomban. Hogy utána mi minden következik, annak a felsorolása terjedelmes volna. A jövő évad közepe táján, decemberben, a Rádiózenekarral Muszorgszkij Salammbójának budapesti bemutatójára térek vissza.



De mindaddig, jóformán szakadatlanul elmerül a munkában, sorra kerül Wagner Ringje is a bolognai operában. Száguld egyik feladattól a másikig.

 



Gách Marianne



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1985.III.2. (29. Évfolyam, 9. szám)


Zenetörténet • 2792020-03-28 19:52:20

MUSZORGSZKIJ EMLÉKÉRE (1839-1881)





 



 


Zenetörténet • 2782020-03-26 09:50:34

Képtalálat a következőre: „césar cui”



César Cui (1835-1918)



        EMLÉKÉRE





25 Preludes, Op. 64


Zenetörténet • 2772020-03-24 07:21:09

ENRIQUE GRANADOS EMLÉKÉRE, AKI 104 ÉVVEL EZELŐTT,



TRAGIKUS KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT



– FELESÉGÉVEL EGYÜTT –



A TENGERBEN VESZTETTE ÉLETÉT





Enrique Granados - COMPLETE Twelve Spanish Dances, Op 37 no 1 to 12 (FULL)



Granados: Maria del Carmen, Preludio


Zenetörténet • 2752020-03-21 16:34:21



84 évvel ezelőtt hunyt el



ALEXANDER GLAZUNOV


Zenetörténet • 2732020-03-20 19:36:55

Gigli Budapesten



Beszélgetés a világhírű művésszel

(Saját tudósítónktól.)


 



Amikor a Gellért-szálló egyik lakosztályában a nagy énekesre várunk: egy alacsony, molett asszony lép be a szobába. Tipikusan kispolgári jelenség.

— A férjemet keresik? — mondja. —Subito. Azonnal...

És már kiáltja is:

— Beniamino! Beniamino!

— Che cosa? Mi az? — hangzik kissé bágyadtan, álmosan a szomszéd szobából.  



Aztán megjelenik az ajtóban egy középtermetű, egyszerű, tagbaszakadt férfi. Széles, barna arcán a két nagy, mélytüzű fekete szem dominál. Kék zakó van rajta, és szinte kiharsog ebbe a kékségből rosszul megkötött lila nyakkendője. Olyan egyszerű, annyira mentes minden póztól, hogy az ember nem is hinné, hogy: Gigli, a világhírű, a körülrajongott művész, Caruso utóda áll előtte.



— Ma délelőtt a trieszti gyorssal érkeztem Budapestre; — kezdi a beszélgetést. — Mihelyt leráztam magamról az út porát, autósétára indultam a városba. Mondhatom, gyönyörű város.



Szülőföldjéről, szülőfalujáról beszél azután. Onnan jött most Budapestre.

— Az apám harangozó volt; — mondja. — Képzelje el, hat gyermek: négy fiú és két lány. Bizony nem ment valami fényesen a dolgunk. Nekem is korán kellett kenyérkereset után látnom. Gyermekkorunkban mindnyájunknak szép hangunk volt, mind a négyen benne voltunk a Scola Cantorum iskolai énekkarában és gyakran énekeltünk a templomi kórusban. Egyszer aztán jelentkeztem egy énektanárnál, hogy mondjon véleményt hangomról.



— Tényleg van egy kis hangod, una certa voce, — mondotta és megveregette az arcomat.



— TaIán lehet belőle valamit csinálni. . . .



— Körülbelül 17 éves voltam, amikor végre a hangom határozott karaktert kapott. Addig contra-alto hangom volt, s most kiderült, hogy tenorista vagyok. Pár évvel később láttam hozzá komolyan a tanuláshoz. Négy és félévig tanultam és először Rovigóbam debütáltam. Mindjárt első fellépésemkor elég szép sikerem volt és aztán rohamosan emelkedtem. A római operában jól megálltam a helyemet, a közönség is szeretett, de tulajdonképpen Milano szentesítette meg hírnevemet. Hosszadalmas lenne részletesen elbeszélni énekesi karrieremet. 1920-ban leszerződtetett a New Yorki Metropolitan három esztendőre. Hét hónapot New Yorkban, hármat pedig Buenos-Airesben szoktam énekelni.



— És a kritika szerint ön az egyetlen méltó utóda Carusónak.

— Kérem, — mondja erre, — írja meg, hogy én nem vindikáltam magamnak ezt a címet. Gigli egyszerűen csak Gigli akar maradni, nem vár egyebet, csak azt, hogy az ő egyéni kvalitását is értékeljék. Egyébként, furcsa úgy-e, Carusót én soha nem hallottam énekelni.



Rendkívül kedves, közvetlen modorban mesél ezután élményeiről. Többek közt elmondja, hogy a „Márta” című operában olyan nagy sikere volt New Yorkban, hogy a közönség az opera híres románcát mindenáron meg akarta ismételtetni vele. Csakhogy a Metropolitan-ban szigorú igazgatósági rendelet tiltja az újrázást. De a közönség tovább tombolt és mégis csak meg kellett ismételni a románcot. Aminek az lett a szomorú következménye, hogy a dirigenst, aki ebbe belement, elbocsátották.



Végül egészen elérzékenyülve beszél a családjáról. Elmondja, hogy van. egy 13 éves lánya és egy 10 éves fia. New Yorkban is nagy háztartást vezet, gyermekei ott járnak iskolába, de a nyarat mindig lent töltik Recanatiban: a nagyanyjuknál.



Gigli kedden és pénteken énekel a Városi Színházban. Először a Toscában, aztán a Bohéméletben lép fel. Ma délelőtt szállodai lakosztályán tartottak házi-próbát.



8. ÖRAI ÚJSÁG, 1929.V.28. (15. Évfolyam, 118. szám)



 


Zenetörténet • 2712020-03-20 11:32:02

Képtalálat a következőre: „Gigli”



130 évvel ezelőtt született Beniamino GIGLI, minden idők egyik legnagyobb bel canto énekese.



 „Gigli Budapesten.



 A „világsztár” megérkezett, holott a hivatásos budapesti pesszimisták egészen az utolsó pillanatig kételkedtek benne, hogy Gigli, akit a világ legelső tenoristájának neveznek, „éppen Budapesten” törje meg a jeget, azaz „éppen Budapesten” énekeljen először azok közül az európai városok közül, amelyek nem tartoznak Itáliához.



Ám, — Gigli megérkezett, ebben semmi kétség, vasárnap délelőtt, a trieszti gyors hozta Budapestre, felesége, titkára, énekmestere és komornyikja társaságában. Bár egész udvartartással érkezett, csöppet sem gőgös ez a világhírű művész. Készséggel elmondja, hogy bizony igen alacsony sorból származik, sok küzdelmen, szenvedésen, nélkülözésen ment át, volt mesterlegény, pincér, urasági inas, amíg eljutott a dicsőségnek és gazdagságnak azokra az ormaira, amelyeknek magassága csak a New Yorki Metropolitan Opera művészének juthat osztályrészéül.



De itt sem mindenkinek, legfeljebb csak annak, akit Isten különös kegye olyan hanggal áldott meg, hogy Caruso elárvult trónszékét betölthesse. Gigli ma harmincnyolc éves, tipikusan olasz megjelenésű, életvidám, közvetlen férfi, óriási vagyon ura, amely vagyont, az első centtől az utolsó dollárig, mind csak annak az aranynak köszönheti, amelyet Isten a torkába adott születésekor. Irigylésre-méltó ember!”



PESTI HÍRLAP, 1929.V.28. (59. Évfolyam, 118. szám)



Ave Maria - Franz Schubert - Beniamino Gigli


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 482020-03-18 07:34:07

Képtalálatok a következőre: rimszkij korszakov



RIMSZKIJ-KORSZAKOV (1844.03.18.-1908.06.21.)



EMLÉKÉRE





Symphony No. 1 in E Minor, Op. 1 (1884 Version) : III. Scherzo: Vivace


A nap képe • 21932020-03-17 15:19:26

 



GIGLI

 



JEGYZETEK EGY HANGVERSENYRŐL



«Una furtiva lacrima...»



— kezdődik a «Szerelmi bájital» gyönyörű tenor áriájával Benjamino Gigli ária és dalestje a rádióban, Bécsből. Visszafojtott lélegzettel ülünk a készülék mellett és hallgatjuk a zseniális művészt, mint annyian szerte az országban. Hiába csűrjük-csavarjuk a dolgot, felmerült bennünk, ugyanúgy, mint másokban, a kérdés: tud-e még énekelni, vagy csak világhírének „nimbusza” vitte őt a pódiumra? Hát igenis, tud énekelni Benjamino Gigli, még most is, noha március 20-án alkalmasint ezer és ezer táviratot kézbesít a posta a római Via Serchio 2. szám alatti lakásába, a művész hatvanötödik születésnapja alkalmából.



«Száz édes csókban forrott össze ajkunk...»



— ezt a Cavaradossi-áriát énekelte annakidején olaszul, budapesti bemutatkozásakor a Városi (mai Erkel) Színházban, frakkos, estélyi ruhás közönség előtt. Most, hogy a rádióban milliók hallgatták ugyanezt a Levél-áriát, elmondhatjuk, negyedszázadnyi időt csak olyan művész tud töretlen sikerrel megtartani magának, aki annyit tanult, mint Gigli. Ha olyan gondosan konzerválja kincsét a torkában, mint ez a kivételes tudású és hangtechnikában talán veretlen mester. Negyedszázadot írtunk? Első pesti előadása óta ennyi telt el, de gondoljuk még, hogy Gigli 1914 óta énekel ugyanilyen művészettel, lírai szerepet, vagy Lohengrint, Brahms-dalokat, vagy éppen Napolitánát.



«Ne feledje el…»



— énekelte egyszer Gigli a velencei Piazza San Marco-n, szabadtéri hangversenyen, ráadásnak, De Curtis édes dalát, éppen úgy, mint a múlt heti koncerten is. Utána néhányan leülhettünk vele és a zeneszerzővel (vidám, kövérkés, elégedett bácsi volt) a Florian-kávéház teraszára, ahol pillanatonként zavarták az autogramkérők. Akkor is elmondta, mennyit köszönhet tanárának, Enrico Rosatinak. Meg azt sem titkolta, milyen ágrólszakadt szegény szülőik gyermeke volt. Édesapja Recanatiban, Gigli szülővárosában volt harangozó, nemigen futotta a fizetéséiből, hogy taníttassa a fiát. A tenorista, serdülő gyermekkorában többet járt mezítláb, mint cipőben. Beszélt arról az időről, amikor beállt egy derék vargához inasnak, majd később felcserélte munkahelyét és drogista lett, nap, mint nap tisztítószereket szállítva a megrendelők lakására. Mindez azonban csak addig tartott, amíg egy „parfőmös” hölgy észrevette, hogy a fiatalember szépen énekel. Ennek a pártfogásával sikerült kiművelnie a hangját és végre színpadra juthatott. 



«Márta, Márta…»



— hangzott fel a rádióban Gigli ajkán Flotow mámorítóan szép muzsikája és tornyosult a produkció a «Carmen» Virágáriájával, a «Bajazzók» Caniojával. Csaknem minden szép Gigli-szerepből megkaptuk a javát. És a felejthetetlen hangverseny után még sokáig ültünk a néma rádió mellett, elmerengve a szépségen, az igaz művészeten.



Megértettük, miért sértődött meg egyszer Benjamino Gigli, amikor egy felékszerezett dollármilliomos-nő a New York-i Metropolitan-ben rendezett «Tosca» előadás után így köszöntötte az énekest: „Gratulálok! Ön a második Caruso”. Gigli így felelt: „Nem, asszonyom, én az első Gigli vagyok!”

 



Kristóf Károly



SZÍNHÁZ ÉS MOZI, 1955.III.11. (8. Évfolyam, 10. szám)



Ezt a rádióközvetítést (gyermekkoromban) volt szerencsém végighallgatni. Felejthetetlen volt! (Megj., A.)


Zenetörténet • 2702020-03-15 21:02:55

 



…[…] „Luigi Cherubini.



Róla általában két közhely szokott eszünkbe jutni, hatása Beethoven Fideliójára, azután az, hogy 1823 decemberében nem vette fel Lisztet a párizsi Conservatoire-ba, melynek akkor igazgatója volt.



Ha megkérdezhetnénk Beethovent, valószínűleg nem tagadná ezt a hatást, mert Cherubini valóban kiváló mester volt. Olasz létére mindazt tudta — sőt, egy kicsit korábban tudta —, amit a korabeli zenekaron meg lehet valósítani, a zenés színpadról nem is beszélve. Majd negyven évvel Cherubini halála után — már a Parsifal írásának idején — Wagner ezt mondta róla: „Valószínűleg a legnagyobb zenei építész volt... Kissé mereven szimmetrikus, de nagyon szép, nagyon szilárd. Ahányan voltak, Auber, Berlioz, elképzelhetetlenek nélküle.”



Ami pedig azt a felvételi ügyet illeti, szerintem Liszt nagyon jól járt, hogy nem lett a híres, intézmény növendéke. Következő évei, így ha szertelenebbek is, de szabadabbak is maradtak, a Conservatoire-ban vélhetőleg egy kevésbé romantikus Lisztté szelídítették volna.



Arról, pedig kevesen, tudnak, hogy két évvel az elutasítás után Cherubini tagja volt a Nagyopera művészeti vezetőségének, amely egyhangúan elfogadta a tizenéves szerző operáját, a Don Sanche-t, sőt, vezénylését az első karmesterre, Rodolphe Kreutzerre bízta. (Arra, akinek Beethoven híres szonátáját ajánlotta.)



Pedig Cherubini kegyetlen, igényes kritikus volt. Liszt meséli fél évszázaddal később, hogy Cherubini meghallgatva Hiller egyik szimfóniáját, csak ennyit mondott: Látszik, hogy nincs jobb dolga.”[…]



Zsoldos Péter,



Film Színház Muzsika, 1986.V.3. (30. Évfolyam, 18. szám)


Zenetörténet • 2692020-03-15 12:53:16

CHERUBINI: Symphony in D Major / Opera Overtures



A 178 ÉVE ELHUNYT CHERUBINI EMLÉKÉRE


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2132020-03-14 17:47:22

 



339 ÉVVEL EZELŐTT, EZEN A NAPON SZÜLETETT GEORG PHILIPP TELEMANN



Georg Philipp Telemann, a XVIII. század egyik legjelentősebb német muzsikusa, Bach kortársa és barátja, sosem tartozott a favorizált preklasszikus mesterek közé, ha teljesen el sem feledték, mint egyik-másik kevésbé szerencsés kortársát. A zenészekben ugyan mindig volt egy kis fenntartás iránta, hisz igen sokat és változó színvonalon alkotott. (A.)



*



EMLÉKÉRE:



Kantáta-bemutató



Érdekes bemutatóra készül áprilisban a rádió: Georg Philipp Telemann, „Az iskolamester” című komikus kantátája hangzik el a rádió gyermekkórusának közreműködésével Az énekkart Botka Valéria vezényli. A kantáta egy vidám hangulatú énekóra történetéről szól. Csányi László dr. a gyermekkórus egyik vezetője a következőket mondja:



„Az iskolamester”-t fiúkórusra és baritonszólóra írta Telemann. A kézirat eredetiben nincs meg, Weyse XVIII. századi orgonista és opera-komponista átdolgozásában maradt ránk.



A baritonszólót Maleczky Oszkár énekli, a szöveget Kistétényi Melinda fordította.



— Igyekeztem a tanító mester figurájából hús-vér alakot formálni - mondja Maleczky Oszkár.



Telemann, mint ezt a korabeli kritikusok meg is írták róla, itt fölényes humoristának és szellemes szatirikusnak mutatkozik, a buffo stílus mesterének. Sok önirónia is van az énektanító alakjában.



(S.)



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1962.III.23. (6. Évfolyam, 12. szám)


Zenetörténet • 2682020-03-12 20:07:21

 



"…[…] A mosóci kastély minden nyáron sok vendéget látott fedele alatt, társadalmi és művészi kiválóságokat. Amióta a Mester elköltözött, a ház csöndesebbé lett, de nyaranként el-eljönnek barátai. S most lehalkult, de felejthetetlen napokat töltenek a házban, egy lelki nagyságban párját ritkító asszonnyal, a Mester méltó asszonyával.



A házban szinte meseszerű csendben, nyugalomban folyik az élet, az ember alig kaphat el egy-egy mozdulatot, röpke pillantást, — mégis megy minden magától. Tágas, nagy ebédlő, a háttérben lovagpáncélok és pálmacsoportok. Sárga ablaktáblákon át tűz be a nap a válogatott ízléssel megterített asztalra. Másik helyiség, benne spinét, a falakon ősök arcképe; dédanya zeneszobája ez, Menuette és Gavotte ölelkeznek itt egymással. Odébb a Mester zeneszobája. Nyaranként itt játszott egy-egy Beethoven-, vagy Brahms-szonátát világhírű művészekkel, de legszívesebben Bach Chaconne-ját szólaltatta meg. A teremsor végén aztán a legegyszerűbb szobácska, benne pianino. Nem egy művét alkotta Hubay Jenő ebben a kastélyban, amelyet határtalanul szeretett, de a kis szobában tartózkodott legszívesebben, pianinója mellett.



1938 nyara. Mélységes csend borul a kastélyra meg a parkra, messze a világtól és a fenyegető történéstől. A rádió néma, az újság olvasatlan. Az agyonhajszolt ember annyira fáradt, hogy nem is a boldogság után áhítozik, csak nyugalomra, lelke nyugalmára vágyik. — Különös vendégek váltják föl egymást. Ma Góth Sándor, a színész, Hubay szövegírója ül a szépséges park egy árnyas helyén, a háziasszonnyal és velem. Odább bölcsőben a grófnő unokája szendereg, meleg napsugarak védőn burkolják be. Míg szülei, a fiatal anya távoli hazájában, Norvégiában időznek, nagyanyja gondjaira van bízva. Góth kezében könyvecske, néha belepillant, aztán leír valamit. Szinte suttogva beszélgetünk s a színész írásmunkája közben is élénk részt vesz a társalgásban: lelkesen, érdekesen beszél a földi s a túlvilági életről. Testetlenül röppennek a szavak ide-oda, a fájdalom, a visszaemlékezés ad szárnyat nekik. Közben Góth — ezt csak utóbb tudom meg — Molière-t fordítja magyarra. Éppen csak úgy közben, s mégis kongeniálisan. Amióta felesége, egyben nagy színpadi szereplőtársa, meghalt, összes híres szerepeit, melyeknek visszfénye ott tükröződik arcán, egyetlen egyre cserélte át. Arra, melyet végigjátszani valamennyiünk sorsa: Góth is azt az utat keresi, mely a végesből a végtelenbe vezet. A lelkek finom tanulmányozója a misztikumra vetette magát. Minden szerep között a misztikusé az, melyben azt a bizonyos kezdetet és véget megsejteni kezdi: minden ember örökkévaló halandó. 



1938 nyara. Csak egy esztendő telt el Hubay Jenő halála óta. …[…]"



Neubauer Pál



 *



Részlet „Hubay Jenő, egy élet szimfóniája” című könyvéből.1941. (Megj., A.)


Zenetörténet • 2662020-03-12 10:55:46

                       HUBAY JENŐRE



                    (1858.09.15.-1937.03.12.),



a világhírű magyar hegedűiskola megteremtőjére 



                            EMLÉKEZVE



Képtalálat a következőre: „Hubay Jenő + Kassai István”



Suite sur l'Opéra Le Roi de Lahore de Jules Massenet Op. 3 No 1 - Allegretto. Allegro con fuoco...


Anna Moffo • 392020-03-10 20:55:52

Megértelek. Nekem is időbe telt, míg sikerült közel kerülnöm Massenet zenéjéhez. De el kellett ismernem, hogy vannak kiváló zongora- és zenekari művei, és operái között is van néhány igazán sikerült darab. Massenet-t talán a "The New York Times"-ban megjelent írás címe jellemzi a legjobban: 



MASSENET - MINOR BUT SIGNIFICANT



: )


Zenetörténet • 2652020-03-10 19:05:17

Képtalálat a következőre: „PABLO DE SARASATE”



PABLO DE SARASATE (1844-1908)



Egy spanyol hegedűművészt lesz alkalmunk közelebbről Kolozsvárott hallani, — Pablo de Sarasatét, ki ma hangszerének egyik leghivatottabb kezelője, s aki előtt még a legfényesebb jövő áll. A művészről a bécsi „Musik-Theater- und Litteratur-Journal”-ban a következő adatokat találjuk:



„Ez új tüneményes jelenség a művészet egén, 1846. karácsony estéjén született Saragossában.*  Sarasate rendkívüli tehetsége már kora ifjúságában feltűnést keltett, s midőn, mint hét éves gyermek először lépett a nyilvánosság elé, tekintélyes zenészek nagy jövőt jósoltak neki. Alig tíz éves korában már bámulatra ragadta Madrid közönségét, s Isabella királynő, ki előtt hasonlóképp játszania kellett, — annyira el volt ragadtatva a genialis gyermek által, hogy enormis tiszteletdíjon kívül még egy ó-olasz hegedűt is ajándékozott Sarasaténak, melynek értékét 25.000 frankra teszik.



Midőn ifjúvá nőtt, Parisba küldték Sarasatét, hol elsőrangú mesterektől nemcsak hangszere kezelésében, hanem az általános zenetudományokban is nyert oktatást, és több évig kitartó szorgalommal folytatta a művészet tanulmányozását. E körülménynek lehet tulajdonítani azt, hogy Sarasate oly előnyösen különbözik a legtöbb „virtuóz”-tól, mert nemcsak kápráztató technika által, hanem inkább a nagy mesterek műveinek szellem- és érzelemteljes interpretatiója által igyekszik hallgatóira hatni, és hat is, — habár voltaképpeni force-darabjai a legnehezebb bravour-darabok maradnak, amennyiben kivált a legbiztosabb vonó-kezelésre s a legkifáradhatatlanabb kézcsuklóra van szükség.



Rendkívül szép és nemes Sarasate hangképzése; reá nézve ugyanis a finom Cantilene nem mellékdolog, melynek a technikai remeklést csupán előkészítenie kell: az neki külön-czél, noha e mellett határtalan képességét a technikai nehézségek leküzdésében, nem is rejti véka alá.



Miután tanulmányait a fiatal művész befejezte, nagyobb körutakra indult. Beutazta az észak-amerikai egyesült-államokat, meglátogatta India fővárosait, a keletet, s játékával mindenütt lelkesedésre ragadta hallgatóit. Németországban múlt év őszén járt először Sarasate, s lipcsei hangversenyeivel rendkívüli sensatiót idézett elő.



Bécsben is hallottuk a ritka művészt és gyönyörködtünk bámulatos talentumában. A bécsi sajtó és közönség ritkán tanúsított még művésszel szemben oly egyértelmű, oly tartózkodásnélküli lelkesedést, mint Sarasate felléptéi alkalmával. Valóban rohammal vette be a szíveket.”



Eddig az előkelő bécsi szaklap sorai, melyekből láthatjuk, hogy egyike a legjelesebb hegedűművészeknek az, ki a közelebbi időkben Kolozsvár közönsége előtt is bemutatja magát. Kétségtelen, hogy nálunk is épp oly enthusiasmust fog Pablo de Sarasate kelteni, mint mindenütt, hol eddig még játszott.



HÖLGYFUTÁR, 1877.II.15. (2. Évfolyam, 7. szám)



*Megjegyzés (A.): Valójában Pamplonában született, és 1844. március 10-én!



Stefan Milenkovich - Sarasate Zigeunerweisen



Jascha Heifetz: Sarasate Carmen Fantasy


Anna Moffo • 372020-03-10 11:04:21

:-)



(Pedig megnyitható)


Anna Moffo • 352020-03-09 22:07:57

ANNA MOFFO EMLÉKÉRE



Képtalálatok a következőre: Anna Moffo Thais cd



https://www.youtube.com/watch?v=Dn78V3dZyGc


Franz Schmidt • 35452020-03-01 07:48:26

Képtalálatok a következőre: mitropoulos dimitri cd schmidt


Franz Schmidt • 35432020-02-26 09:23:24


A nap képe • 21842020-02-17 22:10:10

200 éve, ezen a napon született HENRI VIEUXTEMPS belga hegedűművész és zeneszerző.



A belga Henri Vieuxtemps-t (1820-1881) Bériot vitte Párizsba 1830-ban, s itt vált a francia hegedűiskola nemzetközi hírű alakjává. Magyarországon is több ízben koncertezett.1837 elején tíz koncertet adott Pesten, a Redoute kistermében (a mai Vigadó helyén állt), s legtöbbször Erkel Ferenc kísérte. A magyar zeneszerző első, nyomtatásban megjelent műve („Duo brillant en forme de Phantasie...”) hegedűszólamának kimunkálásában is részt vett a vendég. Vieuxtemps már mint európai hírű művész 1843-ban újra Pesten szerepelt, és több hangversenyt adott. Március 3-án Brunszvik József gróf estélyt adott a tiszteletére várbeli palotájában (Tárnok u. 15., ma már nem áll), ahol felváltva Erkel, illetve a grófné kísérte zongorán a hegedűművészt.



(Magyar Nemzet, 1994.VII.25.)



 *



[…] „Korabeli zenei újságunk a «Honművész» második Paganinit látott benne. Mindenkit ámulatba ejtett szédületes technikájával, lendületes s amellett bensőséges játékával.”[…]



MŰEMLÉKVÉDELEM, 1952. (6. Évfolyam, 4. szám)



*



A híres hegedűs, Vieuxtemps, egy művészi körútja alkalmával egy orosz családnál vett szállást. Az ebédnél valami vadállat szegzé rá villogó szemeit az asztal alól. Vieuxtemps meghökkent. „Fel se vegye kérem, mondá a háziasszony, csak a fekete farkas, nagyon szelíd.” Hálószobájába menve ismét találkozott művészünk a fenevaddal. — „Nem tesz semmit, majd elkergetem.” -szólt az inas. Reggel lövést hallott az udvaron. Mit jelent ez? - kérdé. „Ne aggódjék, - mondá egy belépő szolga — agyonlőtték a fekete farkast, mert az éjjel a szakácsot összetépte.”



(Fővárosi Lapok, 1864.VII.20.)


A nap képe • 21832020-02-14 22:11:27

 



„Gustav Leonhardt (1928-2012)



… […] Rendhagyóan kuriózumjellegű műsorral lepte meg a csembalózene iránt érdeklődők — nálunk sajnos még mindig szűk — táborát Gustav Leonhardt. Szólóestjének programján előbb Froberger, majd Joseph Nicolas Pancrace Royer*, valamint Armand-Louis Couperin kompozíciói szerepeltek műfaji szempontból is igen változatos összeállításban, végül a szünet után a hangverseny második felét teljes egészében Wilhelm Friedemann Bach rendkívül eredeti hangú polonézei töltötték ki.



Feltehetően a válogatás szempontjai is szerepet játszottak abban, hogy a közönség egy része otthon maradt, s a Zeneakadémia nagyterme nem telt meg. Akik azonban eljöttek, tapasztalhatták: Leonhardt hatalmas elméleti és gyakorlati tudása, előadóművészi sokoldalúsága még ahhoz is elegendő, hogy közönségét mindvégig lekötve, akár egy teljes estén át mutassa fel meggyőző erővel másodvonalbeli komponisták műveiben az izgalmasat, eredetit, figyelemre méltót.



Művésztársai közül alighanem nagyon kevesen vannak, akik egy ilyen szokatlan — egyetlen közismerten népszerű darabot sem tartalmazó — műsor összeállítását megengedhetik maguknak, ám ez a körülmény Leonhardt esetében sem holmi zenetudósi arisztokratizmus, sokkal inkább annak a nagyon is reális törekvésnek tiszteletre méltóan következetes érvényesítése, hogy a közönség (és a szakma) ismerje meg az igazi, a teljes barokkot, s ne csak a három-négy legnagyobb egyéniség műveit. Leonhardt játékában persze e törekvést az előadásmód lebilincselően közvetlen, keresetlen volta hitelesíti: a kifejezési skála, amelyet a művész hangszerén, a valójában igen korlátozott lehetőségekkel bíró csembalón létrehoz, bámulatos. Mindenekelőtt a kifogyhatatlanul sokféle díszítésre, a tempóbeli árnyalatok garmadájára, legfőképpen pedig a sajátos, mindent uraló rubato játékstílusra kell hallgatójának felfigyelnie; ez utóbbi úgy járja át Leonhardt zenélését, hogy bármilyen szerkesztésű anyagnak hordozója lehet: a dús arpeggiókkal, homofonikusan kísért, ornamensekkel gazdagított szólódallamnak éppúgy, mint a polifon textúrának, amelynek keretén belül Leonhardt szintén meg tudja őrizni a szólamok szabadon lélegző karakterét.



Játékával számomra legkevésbé a Froberger-blokk nagy terjedelmét tudta megindokolni, a legtökéletesebb azonosulással pedig talán Royer zsánerdarabjainak és Friedemann Bach polonézeinek szegődött szószólójává



(1985. január 9. — Zeneakadémia)[...]”



CSENGERY KRISTÓF



MUZSIKA (Hangverseny), 1985.III.1. (3. szám)



Louis Couperin Suite en ré, Gustav Leonhardt (2001).mp4


Franz Schmidt • 35312020-02-14 04:47:35

Nem tudni, igazából mely történéseknek köszönhető az utóbbi években bekövetkezett változás, de tény, hogy a magyar születésű Schmidt Ferenc, akiről a 20. század második felében a zenével hivatásszerűen foglalkozók is alig hallottak, vagy nem akartak hallani, mondhatni világszerte egyre ismertebbé és elismertebbé válik.



Egy amerikai online újság 2018. évi kiadásában Terez Rose balett- és komolyzene-kritikus F. Schmidt IV. szimfóniájáról ír elragadtatással, mégpedig annak a San Franciscoi Szimfonikusok által, 2008. októberében történt előadásáról.



A cikk bevezető mondata – kissé szabad fordításban - így hangzik:



„Franz Schmidt gyászzenéje gyönyörűvé varázsolja a fájdalmat. Makulátlanul tisztává emeli azt, a hegycsúcson lévő hóhoz hasonlatossá, amely, ha belebotlasz, éget és ledermeszt, talajtalanná tesz, de távolról, óh, ez a leírhatatlan szépség maga. […]”



A teljes írás itt olvasható:



Requiem for His Daughter: Franz Schmidt's Lament


Franz Schmidt • 35282020-02-11 21:41:43

Zuzana Godárová Schmidt Ferencről szóló, tartalmas és értékes fotókkal illusztrált írását smaragd fórumtárs korábban már belinkelte (ld. a 3475. sz. bejegyzést).



Ebben Z. Godárová, mint azt másutt is olvashattuk, a következőt írja a zeneszerzőről: „[… legszebb hangú hangszernek az orgonát tartotta, amelynek titkaiba a közeli ferences kolostor orgonistája, Móczik József – Felicián atya avatta be. …]”                        



Felicián atyáról fotót eddig még nem láttam, avagy elkerülte a figyelmemet? Mindenesetre – ugyancsak egy, a Pozsonyi Kifliben megjelent cikkben (itt) – annak szomorú tartalmától eltekintve - örömmel fedeztem fel Schmidt Ferenc szeretett oktatójának a fényképét is.


Franz Schmidt • 35272020-02-11 21:39:08

 



Schmidt Ferenc halála.



Bécsből jelentik, hogy Schmidt. Ferenc, a kiváló, magyar származású zeneszerző 64 éves korában meghalt. Schmidt Ferenc Pozsonyban született. Zenei tanulmányait Bécsben, Hellmesbergernél végezte. A bécsi udvari Opera gordonkása lett, majd a bécsi Zeneakadémia tanára és később igazgatója.  



A kitűnő zenésznek magyar zenei körökben is sok barátja volt. 



BUDAPESTI HÍRLAP, 1939.II.14.


Milyen zenét hallgatsz most? • 250542020-02-11 19:39:48

 



FRANZ SCHMIDT



Symphonie No.4 in C major



Radio Bratislava Symphony Orchestra

L’udovit RAJTER  (conductor)

(23.05.2000)



OPUS CD



*



Quintet in A major for Piano left-hand,



Clarinet & String trio



LINOS ENSEMBLE



Konstanze Eickhorst (Klavier, linke Hand)



Rainer Müller von Recum (Klarinette),Winfried Rademacher (Violine)



Matthias  Buchholz (Viola), Mario Blaumer (Cello)



CPO CD



*


Franz Schmidt • 35242020-02-11 06:14:00

 



81 évvel ezelőtt, a mai napon hunyt a Franz SCHMIDT



(1874. december 22. Pozsony – 1939. február 11. Perchtoldsdorf)



*



SCHMIDT FERENC, a bécsi zeneakadémia igazgatója meghalt

Bécs, február 13.



(Az Est külön tudósítójától)



Schmidt Ferenc, a kiváló zeneszerző 64 éves korában meghalt.



Schmidt, akit baráti szálak fűztek több magyar zeneszerzőhöz, Pozsonyban született. Zenetanulmányait Bécsben végezte, ahol az udvari opera zenekarához került gordonkásnak. 1910-ben zongora-szakos tanára lett a bécsi zeneakadémiának. 1925-ben kinevezték igazgatónak és ebben a pozíciójában Marx József utódja lett. Így egyben vezetője lett a bécsi állami színművészeti akadémiának is, amely szoros összefüggésben van a zeneművészeti főiskolával. Schmidt Ferenccel, magyar ember, kitűnő muzsikus került a nagy-múltú bécsi zenei intézet élére.



Szerzeményei közül legismertebb két hatásos dalműve: a Notre Dame, amelyet nálunk is bemutattak és a Fredigundis, továbbá három romantikus stílusú szimfónia, és a drámai hatású negyedik szimfónia, azon-kívül zongora,- orgona és kamarazeneművek.  



Vele most Bécs reprezentáns zenésze tűnt le.

 



AZ EST, 1939.II.14.



*



RÁDIÓ:



Budapest I.



23.00:



Az Operaházi Zenekar Schmidt Ferenc emlékhangversenye.



Bevezetőt mond Papp Viktor.



Vezényel: Rajter Lajos.



Előadásra kerül Schmidt Ferenc IV. szimfóniája.



PESTI NAPLÓ, 1939.III.31.



*


Milyen zenét hallgatsz most? • 250512020-02-09 10:14:49

 



DOHNÁNYI ERNŐ:



 



Piano Quintet in C minor Op.1 (1895)



Kassai István (piano)



Auer String Quartet 



Hungaroton CD 



*



Ruralia Hungarica for cello & piano Op.32d



Maria Kliegel (cello)



Jandó Jenő (piano)



Nicolaus Esterházy Sinfonia



Michael Halász (conductor)



NAXOS CD


Zenetörténet • 2642020-02-09 08:08:19

DOHNÁNYIRA EMLÉKEZVE …





60 éve hunyt el Dohnányi Ernő (Pozsony, 1877.07.27.-New York, 1960.02.09.)



Dohnányi Ernőnél



Finom, törékeny alakú, ősz hajú úriasszony fogad, fekete a ruhája, egyetlen dísz rajta egy elefántcsont melltű. Dohnányi édesanyja.

— A fiam még nincs itthon, — mondja és talán még Dohnányi muzsikája sem tudná vissza adni azt a szeretetet, amely ebben a szóban dalol: — A fiam.



A Trombitás úti villa magas fák között elrejtve áll, az első emeleten laknak Dohnányiék. A szobát csaknem egészen betölti a hatalmas koncertzongora. A zongora felett családi képek. Barabás modorában két kép: magas homlokú, Kossuth-szakállas férfi és egy fiatalasszony, fehér ruhában, mellette egy kis asztalon metszett pohár virágokkal. Szlabey Mátyás, besztercei főügyész és neje: Dohnányi nagyszülei. Aztán a dédszülők, Kossuth-szakállas, dacos arcú magyar, breznóbányai földbirtokos.

A zenetörténet majd kikutatja, hogy hol, mikor, mely ágon gyűlt össze a zene iránti szeretet, sok kis ér, amíg az óceánig vitte a habját. Hozzátartozói iránti ragaszkodó szeretetét nemcsak Dohnányi híres, mély, kék szemei gyöngéd jóságából olvashatjuk ki. Az ebédlőben is két nagy kép: Dohnányi édesatyja, Brahms-fejű öregúr; édesanyja, törékeny finom alakjával; az édesapja még egy képen, őszi, aranysárga lombú fák alatt. Aztán Galafrés Elza képei, híres szerepeiben, egyedül kisfiával, majd Dohnányival, végül ketten egy szép festményen, Pogány Willy egyik legszebb alkotása.

A dolgozószoba egyik falát teljesen elfoglalja a hatalmas könyvszekrény, egy másik zongora, nagy állványok, tele hatalmas kotta-tömegekkel, a mesterek kiadásaival, Dohnányi művei bekötött példányaival. Az íróasztal felett egy hatalmas rézkarc: a Joachim vonósnégyes; a szögletben remek faragott ébenfa-állvány, felette vitrin, tele csodaszép dolgokkal, rajta felirat: Budapest Székesfőváros Dohnányi Ernőnek. Az íróasztalon példás rend, kis jegyzőkönyvek, ceruzák és tollak egész arzenálja. Egy kefelevonat, Dohnányi legújabb szerzeménye: egy vonósnégyes. Az álló-íróasztalon ceruzával írt kottafejek, különböző hangszerekre, vázlatok egy zenekari műhöz, mellette szép kalligrafikus kotta, az új szerzemény első fogalmazványa. A könyvállványon magyar klasszikusok, remek Aranykiadás, Csokonai versei, az egyik kötet felnyitva. Teljes Dosztojevszkij, Nietzsche és Gerhardt Hauptmann.  ...

S már jön is Dohnányi. Az arca teltebb; hiányzik róla az a két mély vonás, amelynek fájdalmasságát a szeme tiszta kéksége alig tudta enyhíteni. Vonásai derűsek, látszik, hogy jól kipihente magát.



— Nem voltam én sehol a nyáron. Itthon nyaraltam, a Hűvösvölgyben, egy kis telken teniszpályát rendeztem be, és ott játszottam a feleségemmel, vagy kirándultam a hegyekbe. Nagyon jól esett, egészen megfrissültem bele. A nyár nem múlt el hiába, itthon komponáltam egy vonósnégyest.



— Nem, nem, az út nem fárasztó, sőt valóságos üdülés és pihenés nekem a tengeri út. Ebben az évben is Amerikába szólít a szerződésem. Októbertől februárig leszek kint, nemcsak dirigálok, hanem néhány szólóhangversenyem is lesz. Onnan egyenest hazajövök a Beethoven centenáriumra, csak közben Németországban adok néhány hangversenyt.



— Párizsba nem megyek. Igen, hallottam, hogy egyik nagy hangversenyiroda világkörüli bérleti hangversenyei sorozatába az én nevemet is fölvette. Gaveaut-ék is hívtak, de nem tudok menni. Azt az új muzsikát, amelyet főképp párizsi vagy Párizsban élő zeneszerzők művelnek, s amelynek következményét egyesek abban látják, hogy Berlin helyett Párizs legyen a világ zenei fővárosa, mint minden komoly zenei dolgot, figyelemmel kísérem. De hogy Stravinsky, Honegger, Hindemith zenéje a jelené, vagy a jövőé-e, az igazán a jövő titka.



— Régi dolgaim közül a Düsseldorfban bemutatott «Vajda tornyát» a következő szezonban több más német városban is adják, a «Ruralia hungaricát» több helyen: így legközelebb Münchenben mutatja be az ottani Filharmonikus zenekar. A legújabban komponált vonósnégyesem most fog megjelenni.



— A Beethoven centenáriumra nagy lelkesedéssel készülődöm, örömmel olvastam, hogy nemcsak Budapesten lesz európai nívójú Beethoven-ünnep, hanem a vidéken is készülődnek. Elsősorban Debrecenben, ahol a IX. szimfóniát akarják előadni, ami páratlanul érdekes vállalkozás. Debrecen nagyszerű zenei fejlődésének, nemcsak mint muzsikus, hanem mint a város most megválasztott polgára is szívből örülök. Most kaptam levelet dr. Bencs Kálmántól, Nyíregyháza polgármesterétől, aki Nyíregyházán csinálja azt, amit a Zenekedvelők Köre Debrecenben; szintén a IX. szimfónia előadása iránt érdeklődik. De Szegeden, ahol kitűnő filharmonikus zenekar van, Miskolcon, Nyíregyházán szintén készülnek Beethoven-ünnepre. A száztagú zenekar és száztagú kórus, ami a szimfónia előadásához legalább szükséges, nagy terhet jelent, ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha a zenekarok, mint Ausztriában vagy Németországban, ingyen utazhatnak, és a kormány egyébként is támogatja ezt a nagyszabású kultúr akciót. A kultuszminiszter úrban megvan ez iránt a teljes jóakarat.



— Nagy örömmel hallom, hogy a Literatúra, ez a fordulatosan és ügyesen szerkesztett irodalmi folyóirat, állandó zenei rovatot nyit. A fiatalok egy csoportja szintén készül zenei lapot kiadni. Amilyen fejlett zenei életünk van, hála Istennek, két-három zenei lap is elfér nálunk.



— Szívesen teszek eleget a Literatúra kérelmének: a legújabb amerikai felvételből, amely még sehol sem jelent meg, adok egy példányt és őszintén kívánom, hogy a «Muzsika» minél hathatósabban szolgálja a magyar zene; kultúra szent ügyét. ...”



LITERATÚRA 1., 1926. 8. szám.



Ernst von Dohnanyi: Ruralia Hungarica Op. 32


A nap képe • 21812020-02-02 22:45:02

Fritz Kreisler a Vigadóban



Pénteken a Vigadó nézőtere grande toilettebe öltözött. Ezen az estén a zene múzsája ugyan a Mammon isten fővédnöksége alatt szerepelt: Fritz Kreisler hegedült, az a művész, aki nemcsak édes hegedűtónusával vonzza a közönséget, hanem azokkal a mesébe illő fellépti díjakkal is, melyekkel Amerikában valamennyi kollégáját túlszárnyalja.



De akik Kreislerben a hegedűsök dollárkirályát ünneplik, ne felejtsék el, ez a «kincset érő» művészet, tulajdonképpen nagyon kispolgári, sőt népies származású. Bölcsője a bécsi kedély szerény kis otthonaiban ringott, valahol a «Heurige» világában, ahol Lanner és a Straussok édes szavú hegedűje melengette az osztrák szíveket.



Valóban, Kreislerben ennek a kedélyes bécsi középszerűségnek géniusza hódította meg a világot. Andalító érzelgősség, «fess» táncritmusok, kellemes formák és mindenekfelett édes, elbájolóan, szívdöglesztően édes hegedűhang. A Lanner és Strauss-hegedű varázsa, mely nélkül nincs igazi schrammli-zenész: itt hatványozott «koncertpódium» formában hódítja a közönséget. A mi Reményinkről azt mondták, hogy koncertjátékossá nőtt cigány. Nos, ez a Kreisler egy ragyogó koncertjátékossá nőtt «Schrammel-Musikant».



Azonban sikerének nem az a legfőbb titka, hogy ezzel a «Heurige» lélekkel, ezzel az osztrák népi hegedűsszellemmel a virtuozitás, a technika legmagasabb csúcsaira tudott emelkedni. Éppen ellenkezőleg: azt ünnepeljük benne, hogy a nagyvilági virtuóz köntösében is meg tudott őrizni valamit a «Ländler» világának üde, őszinte poéziséből. Mert ez a költészet, melynek egykor Schubert is hódolt, mely Lannerben, a Strauss Jánosokban, megtalálta könnyűvérű zsenijét, ez a szívbéli eredeti poézis százszor többet ér, mint az a virtuozitás, melyet az ifjú amerikai hegedűmatadorok az öreg Kreislertől ellesnek.  



Ha csodáljuk Kreisler játékának gyönyörű könnyed dallamosságát, behízelgő eleganciáját, a hegedű lelkéből lelkedzett érzéki varázsát, akkor ezt az osztrák poézist csodáljuk benne. Ez emelte a koncertteremben Kreislert a tömegek kedvencévé. És a nehéz dollárok és felhőkarcolók urai nem is sejtik, hogy Kreisler hangversenyein a felső-ausztriai kisvárosok «Musikantentumja» adóztatja meg őket.



Természetesen mondanunk sem kell, hogy ezzel a kedélyes, formásan érzelmes poézissel meg lehet ugyan hódítani a tömegeket, de nem lehet meghódítani egy Bach-szonátát. Kreisler, a virtuóz, persze fölényesen uralkodik Bach technikai problémáin, de Kreisler a nyájas poéta, legfeljebb jóakaratú mosolyra késztetheti a zeneértőt, ha olyan mélységesen lélekbemarkoló zeneköltemény tolmácsolására vállalkozik, amilyen a pénteki est Bach-száma, a g-moll szólószonáta. Kreislernek egyébként külön balszerencséje, hogy közönségünk ezt a remekművet két nappal előbb Huberman grandiózus interpretálásában hallhatta. A felhők fölé szárnyaló sas után ez a bájosan turbékoló kis galambocska! Hiába Bach zenei felhőkarcolóiba nem lehet a bécsi «Gemüt» kényelmes liftjén felemelkedni. Ide nagy, tragikusan nagy érzések kellenek.



Schumann hegedű-fantáziájának romantikája sem olyan egyszerű költői probléma, ahogy azt Kreisler képzeli. De már Paganini koncertjét bátran átmodernizálhatja a kreisleri lélek: mert a kreisleri virtuozitás itt a mellényzsebéből fizeti ki mindazt, amivel a bravúrjátékos Paganininek tartozik. És végül: mikor Kreisler saját kis szerzeményeit kezdi játszani, akkor megszűnik minden kritika, akkor felszabadul a művész lelkének egész természetes költészete és a közönség Kreisler lábainál hever.



Tóth Aladár”



PESTI NAPLÓ, 1937.II.13. (88. Évfolyam, 35. szám)



Kreisler plays Paganini


A nap képe • 21802020-01-31 21:15:52

 



„Film készül George Gershwin életéről



Az egyik amerikai filmgyár tervbe vette, hogy filmet készít a legnépszerűbb, tragikus ifjúságában elhunyt modern amerikai zeneköltő életéről. A filmgyár George Gershwinnek bátyjával, Ira Gershwinnel szerződött, hogy az állítsa össze testvére életének legérdekesebb mozzanatait, valamint válogassa ki alkotásaiból azokat a részleteket, amelyek szerinte művészetére a legjellegzetesebbek. Az újdonság címe a kiváló zeneszerző legismertebb alkotása után „Rapshody in Blue” címet fogja kapni.



AZ ÚJSÁG, 1941.V.15. (18/110)



*



Rhapsody in Blue



Az amerikai Warner filmgyár megfilmesítette a Rhapsody in Blue világhírű szerzőjének, a klasszikus jazz megteremtőjének, George Gershwinnek az életét. Ebben a valóban monumentális zenei filmben lepereg előttünk a nagy zeneköltő élete, az, east sidei kis nyomortanyától a hollywoodi luxusvilláig, ahol Gershwin rövid, de tüneményes és sikerekben gazdag földi pályafutása véget ért. Ami a két állomás között van, diadalma Broadway-revük, jazz szimfóniák és zenei fantáziák sorozata és egy eredményekben jelentős, de alapjában véve boldogtalan élet. A Warnerék, akik ilyen zenei biográfiákban úgy látszik specialisták, valóban nem kíméltek anyagi eszközöket, hogy nagy barátjuk emlékét méltó módon örökítsék meg..



Szemtanúi leszünk a Rhapsody in Blue születésének és diadalmas premierjének, amely egyúttal a klasszikus jazz születését is jelenti, és amely premiernek a hőse Gershwin mellett Paul Whiteman volt.



Érdekessége még a filmnek, hogy Gershwin iránti kegyeletből szerepet vállaltak benne a nagy komponista meghitt barátai, az említett Paul Whitemanon kívül Al Jolson, az első hangosfilm, „Singing Fool” felejthetetlen főszereplője, Jascha Heifetz, a világhírű hegedűművész és még sok elismert zenész, karmester és kritikus.*



Gershwin megszemélyesítője Robert Alda, aki nemcsak kiváló színész, de remek zongorista is, amellett megszólalásig hasonlít Gershwinre, da szerepelnek még a filmben Joan Leslie és az új hollywoodi filmcsillag, Alexis Smith. A filmet Gershwin testvére Ira Gershwin írta.”



— m



MAGYAR NEMZET, 1947.IV.6. (3. Évfolyam, 78. szám)



*Megjegyzés (A.)



Továbbá: Oscar Levant, George White, Hazel Scott, Anne Brown, stb.



A film remek! Méltó Gershwin emlékének!


A nap képe • 21782020-01-31 07:56:47

"A jazzkirály



Látogatás Georg Gershwinnél, akinek több jövedelme van, mint az Egyesült Államok elnökének, s aki 27 esztendős.



(New York, február)



Mindjárt a dolog velejénél kezdem, mert amióta Georg Gershwin első zongorahangversenyét adta, bizonyára megállapította a közönség (éppúgy, mint a legtöbb kritikus), hogy ő az útszéli dallamok igazi művésze, amint ezt «Svanee» és «Lady be Good» című szerzeményei igazolják.



Ezek után képzeljenek el egy barna, 27 év körüli, komor fiatalembert, aki a Pall-Mallbeli szobájában a nyitott ablaknál ül, felemeli ujjait és játszani kezd. Az alkonyat már csaknem teljesen leszállt, amikor zongorájához ült, és amikor befejezte játékát, már égtek az utcán a lámpák. Ez-alatt a rövid idő alatt azonban olyan különös zenei élményben volt részem, aminőben még soha. Egy kis kábulatra volt szükségem, hogy pontosan le tudjam írni ezt az élményt, mert amit akkor éreztem, az a mámorhoz volt hasonló. Csak rapszodikus szavakkal, csak élénk és kiabáló jelzőkkel lehet rekapitulálni azt a kusza és csalogató ritmust, amely betöltötte az egész sötétségbe boruló szobát



Vajon le tudom-e írni most ezt a ritmust! Természetesen ma már mindenki ismeri a rendes jazz-zene fogásait. A legtöbb jazz-zene olyan, mintha zenei csuklóst végezne a rezgések ügyes beosztásával. Mindenki ismeri ezeket a kis fogásokat. Ezek olyan régiek, akár csak Bach, vagy talán régebbiek.



Az első öt percben megállapítottam, hogy Gershwin sokkal messzebbre ment vissza hangversenyén. Igen komplikált matematikai leírásra volna szükség ahhoz, hogy pontosan meglehessen magyarázni, mit csinált, és ha valaki már meg is magyarázta, az emberek többsége, akik esetleg ugyan ezt tennék, azt hiszem, semmivel sem jutnának előbbre, mint azok, akik hivatkozással Einsteinre elfogadják a relativitás elméletét. Egy sereg élesen disszonáns dallamot játszott le bizonyos mágikus ellenpontozásban, mindezeket csillogó tömegben hullámoztatva, amely tömeg azonban egyszerre úgy rendbe jött, mint egy masírozó sereg. És mégis szép ez a zene. ...



Mindig szép. Ez volt a benyomásom, amikor ezt a zenét hallottam.



Ki nem állhatom azokat az embereket, akik zenét hallgatva, üresen vigyorognak, és a vízcsobogásra hivatkoznak, amikor egy Liszt kadenciát hallanak, akik akkor fedezték fel zenei hajlamaikat, amikor Chaminade egyik szentimentális valcerét hallgatták és akik számára Chopin Preludje csakugyan nem jelent mást, mint amikor az eső csapkodja a tetőt, vagy amikor Georges Sand érzeleg. A világ teli van ilyen emberekkel és én gyakran hízelegtem magamnak, hogy nem tartozom ezek közé. Ügy látszik, tévedtem.



Mert amikor erre a zenére figyeltem, úgy tűnt fel nekem, mintha egész Amerika gyönyörűen kivirágzott volna előttem, A dallamok úgy szálltak ki a zongorából az előbukkanó csillagokkal, mint a felhőkarcolók masszívságának szépségei. A basszus hangok úgy harsogtak szüntelenül egy őrült néger orgiájának vadságával, hogy szinte belekábultam. Voltak élénk és vidám részletek, voltak halk rejtelmes melódiái, amelyek úgy hatottak, mint valami erdő óriási titokzatossága. A hangok összeütköztek és harcoltak egymással, összekuszálódtak, azután ismét kitisztultak, összekapcsolódtak és azután egy végső rohanással végigszáguldottak a billentyűkön, mint a dübörgő csorda a vadnyugati prérin, hogy elakadt a lélegzetem.



*



Amikor befejeződött mindez és a csendet fokozatosan áthatolta az utcáról beszűrődő mindennapi élet zaja, éreztem, hogy itt az idő, amikor előállhatok és mondhatom azt, amit Schumann mondott, amikor Chopint először hallotta játszani: «Le a kalappal, uraim, ez az ember zseni.»



Itt azonban nem volt kalap, amit levehettünk volna. Ezért rámutattam a kotta egyik legkomplikáltabb oldalára és megkérdeztem tőle: hogyan csinálta ezt?

Nem tudom.

Kérem, játssza ezt le ismét, de egészen lassan.



Játszani kezdett. Három különböző ritmus harcolt egymással — kettő a magas hangokban, egy pedig a basszus hangok között. Nevetni kezdtem.



— Min nevet?

— Ezeken a fülsértő ritmusokon. Hogyan csinálja?



Megrázta a fejét és tovább Játszott.



— Belülről érzek valamit és azután kidolgozom — ez az egész.



— Érzelmei bizonyára nagyon vulkánikusak lehetnek, ha ilyen zenét szerez. .Mindig viharosak az érzelmei?



— Nem, az általános, jazz-zene mást kíván.



Mialatt beszélt jobb kezével állandóan nyomogatta a billentyűket. Kis ritmus töredékek születtek, tovahömpölyögtek és aztán meghaltak. Itt-ott kétszer, háromszor is lejátszott egy-egy zenei frázist, majd elnyomta egy disszonanciával. Azután ismét egy megragadó ritmus csendült fel.



— Mondhatom, — szóltam, hogy ez tetszik nekem.



— Nekem is.



Ismét játszott rögtönözve a «kővetkező» témát.



— Ez tulajdonképpen charleston zene és még sincs charleston ritmusa.



És ezzel kínozni kezdett egy szegény dallamot, ahogyan csak egy dallamot kínozni lehet. Ismét és ismét játszotta ezt, amíg csakúgy nem éreztem, hegy bárcsak sohase hallanám többé. Azután, amikor már úgy látszott, hogy befejezte, így szólt:



— Nos, ez egy bevezetés.



*



Mielőtt azonban cikkemet befejezném, meg kell még mondanom, amit már az elején kellett volna megírnom, hogy Gershwinnek több jövedelme van, mint az Egyesült Államok elnökének.



— Néhány esztendővel ezelőtt kezdtem meg pályafutásomat — szólt Gerswin — egy kis Broadway-i lokálban. Minden este 9 órakor ott ültem a zongoránál és játszottam népszerű dalokat mindazoknak, akik bejöttek. Többnyire négerek jártak oda és kértek, hogy játsszam az «Isten, küldj vissza» című dalt. Kóristalányok lihegtek a hátam mögött. A vendégek közül sokan kellemetlenül viselkedtek, de voltak köztük kedvesek is. Ezek között volt Fred Astair.



    Egyszer Fred Astair egy kis operettet írt saját színháza számára és többször megkért, hogy hallgassam meg néhány új dalát. Emlékszem, hogy egyszer azt mondtam neki:



     Nem volna furcsa, ha egyszer én is írnék egy operettet az én színpadom számára és ti játszanátok a főszerepet benne? Nevettünk ezen. De azután mégis valóra váltottam tervemet. Írtam egy operettet. Ennyi volt az egész."



PESTI NAPLÓ, 1928.II.19. (79/41)


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 18552020-01-28 00:11:16

Az Ábrahám Pálról szóló emlékműsort meglehetősen kiábrándítónak találtam. Az a személy ugyanis, aki a legautentikusabban nyilatkozhatott volna a zeneszerzőről, szinte alig kapott szót. Pedig a meghívott vendégek között jelen volt Kemény Anna Mária, Ábrahám Pál „munkatársának” (de kijelenthetjük: zseniális szerzőtársának), Kemény Egonnak a leánya is, aki Ábrahámot személyesen is ismerte. Igazán Anna Mária gyermekkori emlékeinek a felelevenítése lett volna érdekes, mivel ő – feltételezem - már csak a szülei beszélgetéseiből is minden jelenlévőnél többet tudhatott Ábrahámról.



Azt már nem is említem, hogy Anna Mária - tudomásom szerint - kiválóan beszél németül, jól ismeri az Ábrahám Pálról megjelent német irodalmat, így Waller Ábrahámról írt könyvének a teljes  tartalmát is. Ennek ellenére Nemlaha György csaknem minden alkalommal faragatlanul félbeszakította a Kemény Egon leánya által éppen megkezdett mondatot, noha az erőszakos úr (?) közbevetéseiből kiviláglott, hogy felkészültsége az adott témában hagy némi kívánnivalót maga után. Talán attól félt, hogy hangsúlyt kap az az állítás, amely szerint Ábrahám sikerdarabjai a zeneszerző Kemény Egonnal történt együttműködése idején születtek? Pedig Wallernak a TV-műsorban bemutatott könyvében is ez olvasható. (Ld. a 3348. sz. bejegyzésben idézett részt.)



Még szerencse, hogy Anna Mária finoman, úrinő módjára elhallgatott, szabad utat engedve a tahóság érvényesülésének.



Így történt, hogy az érdeklődéssel várt műsor – a kellemes (bár nem minden esetben a legjobb előadókkal) bemutatott zenés részletek ellenére – számomra bosszúságot okozott.


Zenetörténet • 2622020-01-24 21:43:22

 



NEMZETI SZÍNHÁZ



Pest, kedden, augusztus 3-án, 1869.

Mártha, vagy: a richmondi vásár.

Vig opera 4 felvonásban. Írta Friedrich Wilhelm Riese; fordította Szerdahelyi. Zenéjét szerzetté Flotow. Karnagy: Huber Károly. Rendező Böhm Gusztáv.



SZEMÉLYEK:

Lady Harriet Durham, a királyné udvarhölgye — Helvey Ilka.

Nancy, meghittje — Saxlehner E.

Lord Tristan Miklefort, rokona — Bodorfi.

Lyonel — Ellinger.

Plumkett, gazdag haszonbérlő — Kőszegi.

Richmondi bíró — Kaczvinszky.

Tanácsírnok — Perron.

Pitt Molli— Korcsekné.

Smith Poli— Haviné.    } pórlányok

Witt Betti — Szövési A.



Árusok. Haszonbérlők. Pórnők és leányok. Szolgák. Vadászok. Apródok. Nép.



FŐVÁROSI LAPOK, 1869.VIII.3.


Zenetörténet • 2612020-01-24 21:05:58

 



137 évvel ezelőtt hunyt el Friedrich von Flotow német zeneszerző.



 Akinek Liszt Ferenc örömében megcsókolta a fülét...



A „Márta” első magyar előadásának egyetlen élő szereplője

emlékeiről mesél. . .



Friedrich von Flotow Márta című vígoperáját újítja föl csütörtökön az Operaház. A Márta a régi Nemzeti Színházban került először színre magyar nyelven. A bemutató szereplői közül ma már csak özv. Cerri Gyuláné Saxlehner Emma* él. Az Ugocsa-utca egyik modern házában lakik. A „Bauhaus”- stílusban épült modem szobákban különösen hatnak a régimódi bútorok. De a nyolcvan-hatéves Saxlehner Emma asszony olvasóasztalán modern regények hevernek, egy német kötet, egy Zilahy-regény és egy Bókay- könyv. Századvégi fekete ruhája, botja, erős szemüvege levendulaillatot idéz a nagyasszony köré. A hajdani nagy alténekesnőre emlékeztető, kedvesen zengő hangon beszél az első Márta-elöadásról:



— 1867-ben mutatta be a Nemzett Színház Flotow Mártá-ját. Az első előadáson Pauli Richardné Markovits Ilka énekelte Mártát, a szopránszerepet, Nancyt, az altszerepet pedig én. Pauli Richard, a régi tenorista volt Lyonel és Kőszegi játszotta Plumkettet. A Nemzeti Színház főzeneigazgatója Erkel Ferenc volt. Fia, Erkel Gyula vezényelte az operát, Erkel másik fia pedig Sándor, a nagydobot verte a zenekarban. A karmesterek között volt Huber Károly is, Hubay Jenő édesapja, s ha jól emlékszem, ő is vezényelte egy párszor a Mártát. Őszintén szólva, nem tudom megmondani, hányszor énekeltem Nancyt. Radnóthfáy intendatúrája alatt sokszor játszottuk Flotow víg-operáját, mindig nagy sikerrel.



— 1884-ben nyitották meg a mai Operaházat. A megnyitó előadáson Ortrudot énekeltem Lohengrinben. Nem-csak a Márta első szereplői közül, de az operai megnyitó előadás résztvevői közül is csak én vagyok még életben. A Márta operaházi bemutatójára csak tíz év múlva, került sor. Ezen az előadáson is én énekeltem Nancyt s azután még számtalanszor, míg Mahler igazgatása alatt aztán nyugdíjba nem mentem.



— A Márta örökké kedves emlékem marad. Ennél csak Liszt Ferenchez fűződő emlékeim kedvesebbek. Nagyon sokszor találkoztam Liszttel, énekeltem a dalait hangversenyeken, régi híres nagy banketteken. Liszt Ferenc sokszor kísért zongorán. 1869-ben mutatták be a Redout-ban, a mai Vigadóban Liszt nagy kantátaszerű szerzeményét, a 137. zsoltárt. Az altszólót én énekeltem. A hegedűszólót a nagynevű Reményi Ede játszotta a zenekarban. Az előadás után Liszt Ferenc felugrott, hozzám jött és elragadtatva, örömében megcsókolta a fülemet. Ezt sohasem felejtem el! Liszt azután is gyakran meglátogatott, ha Budapesten járt.

— Sok szomorú emlékem van és egy nagy boldogságom: a fiam, Cerri Károly és a menyem. Elégedetten, visszavonultan élek. Csak egy kívánságom volna: bár ne lenne tükör a világon. . . .



Holott erre a kívánságra Saxlehner Emmának semmi oka sincs, hiszen egyike a legbájosabb öregasszonyoknak. S még egy kis szomorúsága van a nagyasszonynak. Az Operaház csütörtöki Márta felújítását nem láthatja. Gyöngélkedik. Esténként már otthon a helye. Pedig nagyon kíváncsi lenne a fiatalokra. Orosz Júliára, az új Mártára és Gere Lolára, aki az ö régi szerepét, Nancyt énekli. . . .



—cent



BUDAPESTI HÍRLAP, 1935.I.23. (55. Évfolyam, 19. szám)



*Saxlehner Emma (1849-1938) operaénekesnő, zenepedagógus.



WIKIPEDIA (Megj. A.)


Franz Schmidt • 35112020-01-24 19:43:15

 



NAGY ÖRÖM LÁTNI ÉS HALLANI EZT A NAGY SIKERT!!!


A nap képe • 21772020-01-22 16:24:53

 



[…] Csöndesen álmodó Duna-parti palota a budai Margit-rakparton, benne muzeális értékeket őrző, tágas, nagy szobák: ez az otthona élő nagy büszkeségünknek, Hubay Jenőnek, a magyar zenekultúra világhíres úttörőjének. Kívülről előkelő, mint egy – grandkanali - csipkepalota, homlokzatán Brügge régi házainak mesélő némasága, belülről pazar gazdagságú, csudálatosan szép művészi élet lüktetése. Dalok születnek itt, művészet fakad, ifjú titánok nevekednek fel a mester nevelésében s indulnak világgá. ...



Innen indult útnak Vecsey Ferencz, Geyer Stefi, Szigeti József, Gyárfás Ibolyka, Telmányi Emil s a tüneményes tehetségű Pártos István, de külföldi hírességek is, így többek között az amerikai Sol Cohen és Brown Eddy, az orosz születésű Kogan és több neves művész. Szerte-széjjel a nagyvilág minden irányából zarándokolnak ide a művészi kiképzés áhítói, akiknek ez időszerinti élő nagy mestere a magyar Hubay Jenő. A művészet vándorainak tarisznyáiba a hírneves mester nemcsak a virtuozitás művészetét adja útravalóul, hanem a lelkét is, a gazdag, mélységekben pompázó érzéseket, a melyek ott zajlanak valamennyi Hubay növendék előadó művészetében. ...[…] (Hubay Jenő otthonában [részlet] - Vasárnapi Újság 1917) 



A fénykép az utolsó művészképző osztályról készült a Fő utcai zeneteremben 1936-37 telén. A fényképen láthatók (balról jobbra): Bruckbauer Ferenc, Bardócz Margit, Fejér Sándor, Hubay Jenő, Fenyves Lóránd, Zathureczky Ede, Lengyel Gabriella, Virovai Róbert.



A zongoránál Farnadi Edith, hegedül Wanda Luzzato. (Zenemű Kiadó Bp. 1976.)


Zenetörténet • 2602020-01-21 20:31:54

 



LORTZING EMLÉKE



 



ÉPPEN MA, 169 évvel ezelőtt halt meg Berlinben ALBERT LORTZING német zeneszerző.



Első kisoperája a „Janinai Ali pasa” (1820) volt. Münsterben mutatták be a „Krisztus mennybemenetele” oratóriumát (1828). „A lengyel és gyermeke” (1833) már több német színpadot járt be. Sikert romantikus operái (A vadorzó -1842, Undine - 1845) hoztak számára.



„A fegyverkovács” című vígoperája bemutatója (1846) után Bécsbe karmesterként szerződtették. Fő műve a Nagy Péter cár történetét elmesélő „Cár és ács” (1837).



Érdeme, hogy a német népművet és mesejátékot a romantikus opera, a vígopera szintre emelte.



*



— Nemcsak a pietás vezérli most a németeket, hogy oly sűrűn látogatják meg Albert Lortzing sírját (Ez még 1899-ben történt, a „Fegyverkovács” akkori bemutatója alkalmából).



A roskadozó keresztet friss repkénnyel futtatják tele, melyet a megtérés és megbánás könnyei öntöznek sűrűn.



A nemzeti érzés, mely most hatalmas lángra lobbant a németeknél, Albert Lortzingot  is megmenti a feledéstől. Igaz német volt, minden érzésében s tettében. Ha nem is oly hatalmas erő lüktetett benne, mint Wagnerben vagy Weberben, úgy Lortzing működését, különösen nemzeti szempontból, alábecsülni nem lehet.



Ő volt az, ki a német vígoperát a kezdetleges tökéletlenségektől megszabadította s oly magas művészi színvonalra emelte, hogy a modernebb német vígoperák közül kevés vetekedik az övéivel. Nem volt az a világraszóló reformátor, mint Wagner. Tehetségében nem a drámai erő van túlsúlyban, hanem a kedvesség és egyszerűség. A mikor még neve alig volt ismeretes, sokan voltak, kik sehogyan sem tudtak megbarátkozni múzsájának termékeivel. Sem vígaknak, sem komolyaknak nem tartották, hanem, egyszerű keresetlenségénél fogva, inkább jelentéktelennek. Lipcsében, hol leghosszabb ideig tartózkodott, igen kevés barátja volt. A kevesek közé tartozott azonban dr. Fink, az akkori kritikus-gárda legkiválóbb tagja. Ez Lortzing munkásságáról külön tanulmányt írt, melyben a többek között Lortzing zenéjéről ezeket mondja:



„Nem akar mást, mint kellemesen szórakoztatni. A természetet a keresett fölé helyezi, s ezért a ritmus és dallamok egyszerű fonása által inkább tetszeni, mint feltűnni törekszik. Sehol sem banális, de sehol sem igyekszik túlzottan eredeti lenni. Az eredetiségre való törekvésnek is meg van az a káros hatása, hogy gyakran a tehetségtelenségnek palástjául szolgál. Szóval Lortzing zenéje egyszerű és természetes, ment minden külső máztól.”



Mikor egy-két dalműve osztatlan sikert aratott, akkor már elismerték Lortzing nagy tehetségét. És ki is tüntették a «bájos» jelzővel. Mindenütt csak a «bájos» Lortzingról beszéltek, de megélhetésre nem igen nyújtottak neki módot. Soha embert annyi bal- szerencse nem üldözött, mint ezt a művészt, ki gyakorta kénytelen volt nagy családjával éhezni.



Igaz színész-családból származott. Apja becsületes bőrkereskedő volt, ki különös gyönyörűséget talált abban, hogy vasárnaponként műkedvelői színpadokon felléphessen. Egy ilyen előadás alkalmával ismerkedett meg Peidel Zsófiával, ki szintén rajongott a színművészetért. A fiatalok megszerették egymást s elhatározták, hogy együttesen megvalósítják régi tervüket: színészek lesznek. A férfi a hősszerelmes szerepkört választotta, az asszony szubrett lett. S így vándoroltak egyik városból a másikba, mint egy vándor komédiástrupp tagjai.



Albert Lortzing 1801. október 23-án született. Egyetlen fiú volt, kis nővére, ki két évvel idősebb volt, mint ő, tizenegy-éves korában meghalt. A szülők azon voltak, hogy gyermeküknek jobb sora legyen, mint nekik. A lehető leggondosabb nevelésben részesítették. Az iskolai tanulmányokon kívül azonban, különösen ügyeltek arra, hogy zeneileg is kellőképpen képezze ki magát, a szülők vándorélete azonban gyakorta hátráltatta a fiút tanulmányaiban.



Különben is a gyermek nem-szívesen forgatta a könyveket, hanem csak akkor volt boldog, ha valamelyik kis szerephez jutott: a színpadra léphetett. Rajongó szeretettel csüngött szülőin, sok keserves könnyeket hullatott, mikor látta, hogy olykor esténként még a száraz kenyér is hiányzik az asztalról. Minden módot kigondolt, hogy szüleinek segélyére lehessen. Titokban partitúrákat adott ki, s mikor néhány garast összekuporgatott, vidáman adta anyjának.

— Itt van, anyuskám! Most talán valami meleg ételre is telik!



A viszonyok mind rosszabbak lettek, s Lortzing abbahagyva tanulmányait, maga is kénytelen volt, mint színész megkeresni kenyerét. Mint fiatal szerelmes lép fel, majd tenor-szerepeket is énekel. A sors ide-oda veti. A trapp végigjárja az összes kisebb városokat. Aachenben felismeri Lortzing tehetségét a kölni színház igazgatója, Eingelhardt. Magához veszi őt szüleivel együtt s mindent megtesz, hogy Lortzing nyugodtan dolgozhassék. Ezek voltak legboldogabb napjai. Az érzések szunnyadoztak lelkében, a gondolatok rajzottak fejében s csak alig várta a pillanatot, hogy papírra rögzítse őket. Nagy lelkesedéssel lát a munkának. Gyors egymásutánban írja az egyházi dalokat, de csakhamar észreveszi, hogy e dalok talentumának sehogy sem felelnek meg.



Akkortájban (1831-ben), az egész világ, rajongó érdeklődéssel követte a lengyelek szabadságharcát. Mindenki lelkesedett a kis nemzetért, mely hősies bátorsággal felvette a küzdelmet a hatalmas Oroszország ellen. Lortzing ügyes módon felhasználta ezt az osztatlan rokonszenvet s egy kis egyfelvonásos operát irt, melynek tárgyát a lengyel szabadságharc egyik epizódjából merítette. «A lengyel és gyermeke» (Der Pole und sein Kind) volt a címe s mikor 1833. január 4-én bemutatóra került, Lortzing ezt írta apjának:



„Soha annyi könnyet nem láttam, mint e kis darab előadásánál. Sírt a színházban mindenki.



S mikor a meghatottság kissé elmúlt, kitört a lelkesedés. Tomboltak, tapsoltak s én alig győztem megköszönni az elismerést.”



A rendkívüli siker természetesen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy alkotókedvét növelje. A színházi elfoglaltsága dacára maradt annyi ideje, hogy a múzsának is áldozhasson. A kisebb, egy-vagy két-felvonásos operák gyors egymásutánban követik egymást s mindegyik tetszik a közönségnek. Az önérzet mindjobban dagasztja Lortzing kebelét; érzi, tudja, hogy valami nagyobb mű alkotására van hivatva. Szövegkönyv után néz s jónak találja, hogy ismét a lengyelek életéből merítse tárgyát. Rövid idő alatt megírja a «Cár és ács» című operáját. A legszebb s legértékesebb művét. Azaz őszinte friss humor, mely Lortzing egyéniségét jellemzi, hatalmas, széles mederben buzog végig az operán. Nemcsak Németországban, de a külföldön is mindenütt a legnagyobb elragadtatással fogadják az operát. Még Oroszországban is előadják, De itt a cárból a cenzúra német nagyherceget formált.



Mennél jobban növekedett Lortzing, annál inkább növekedtek anyagi gondjai is. Az operái, a nagy siker dacára, alig jövedelmeztek valamit; a nagyobb színházak 60—70 tallért, a kisebbek 25—30-at fizettek az előadási jogért. Így Lortzingnak ugyancsak meggyűlt a baja, hogy nagy családját és szüleit eltartsa. Dacára annak, hogy Lipcsében magasztalják, kezébe ragadja a vándorbotot s megy mindenhová dirigálni, tanítani, csakhogy keressen. Mennyit dolgozott, fáradozott, azt könnyű elképzelni. Ez a cigányélet azonban még mindig nem lohasztotta alkotóerejét. «A vadorzó», «Undine», «A fegyverkovács» ezekből a vándorévekből valók.



A negyvennyolcas forradalmi évek azonban még ezt a szomorú helyzetét is rosszabbá tették. A színházi élet teljesen pangott s a legtöbb színház a tönk szélén állott. Ekkor Lortzing a hamburgi színháznál volt. A kiadásokat, ahol csak lehetett összevonták s egy szép napon Lortzing szerződését is felbontották. Nem is kapott többé szerződést.



„Színházba nem járok — írja ekkor egyik barátjának — de az emberek, kikkel találkozom, még mindig szánakozva néznek reám, mintha azt mondanák: «Szegény ördög, még mindig szerződés nélkül?» A zenekar tagjai s a többi emberek, kik eddig «karmester úrnak» szólítottak, most zavarba jönnek, ha köszöntőm őket, s azt felelik: Ah jó napot... izé úr!... Hisz a karmesteri cím már nem illet engem!”



Ez időtől fogva rohamosan hanyatlik Lortzing pályája. Tengődik, vállalkozik, próbálkozik siker nélkül. Végre az ivásban keres enyhülést és feledést. Egészsége erősen megromlik, s gyakorta panaszkodik fejfájásról, vértolulásról. 1851. január hó 20-án este holtfáradtan tér haza. Egész nap munka után nézett eredménytelenül. Szomorúan elkölti vacsoráját övéivel, s korán lefekszik. Reggel hét órakor halva találják ágyában.



Mindössze 49 évet élt.



Mélyen érző, igaz költőember volt. Nem méltányolták eléggé életében, most, halála után emelik számára a piedesztált. Igazi költő-sors. Míg élt: éhezett, nyomorgott, halála után nemzeti hőssé avatják. Mi haszna van már a szegénynek belőle?



A.



Régi folyóiratokból válogatva.



(Magyar Nemzet, Fővárosi lapok, Zenelap, Pesti Napló stb.)


Milyen zenét hallgatsz most? • 250492020-01-20 22:01:26

 



BALASSA SÁNDOR:



 



5 Testvér (5 Brothers), Op. 5 (1960)



Levelek a rezervátumból (Letters from the Reservation), Op. 87 (version for piano) (2004)



2 Zongoradarab (2 Piano Pieces), Op. 137 (2014)



Ládafia, Vol. 1 (From an Old Chest, Vol. 1), Op. 113 (2009)



Ládafia, Vol. 2 (From an Old Chest, Vol. 2), Op. 120 (2010) 



Piano Sonatina No. 1, Op. 23, No. 5 (1961)



 



KASSAI István (zongora)



GRAND PIANO GP 803. sz. CD lemez



 



A nagyon kellemes zongoradarabok a kiváló zongorajátékkal párosulva igazi élvezetet nyújtanak!


A nap képe • 21762020-01-20 20:51:10

Portré



Balassa Sándor



A Tribune Internationale des Compositeurs 1971-es párizsi seregszemléjén Legenda című művével III. helyezést ért el. A külföldi sikert hazai elismerés is követte, az idén Erkel-díjat kapott. Balassa Sándor nevével 1971 előtt ritkán találkoztunk a hangversenyműsorokon, holott már 1965-ben megszerezte zeneszerzői diplomáját.



Mit jelent számára az elmúlt néhány év? A belső érlelődés miatti tudatos visszavonulást vagy inkább kényszerpihenőt — esetleg még talán most is ott tartunk, hogy senki sem próféta a saját hazájában?



— A hasonlat ez esetben nem szerencsés, sőt félrevezető, mert semmi esetre sem tartom magam prófétának. Egy kezdő komponista számára a visszavonulásnak nincs értelme, ugyanis még nincs honnan visszavonulnia. Nem hiszem, hogy 1965 óta megváltoztam volna. Minden embernek van egy eredendően sajátos töltése, s azt kell kibontakoztatnia, amivel rendelkezik. Különböző kaliberű ágyúk vannak, amelyek természetesen csak a méretüknek megfelelő löveggel használhatók. Így van ez az ember tehetségével is: eredményesen mindenki csak saját keretein belül működhet. Ez a tevékenység teljesen leköt, műveimnek nem voltam és nem is leszek propagandistája, reklámfőnöke. Minden műnek megvan a saját életútja, s ezen az úton már a zeneszerző nem kísérheti — saját lábán kell megállnia. Ezért tartom fontosnak a zene pontos lejegyzését, hogy később „szülői" segédlet nélkül is bárki, bárhol megszólaltathassa.



— Korunk zenei termésében az eligazodás nemcsak a zenekedvelőknek, hanem a hivatásos muzsikusok számára is nagy probléma, ugyanakkor a zene elvesztette azt a társadalmi presztízsét, amivel, évszázadokkal ezelőtt rendelkezett. Miben látja e kettős jelenség okát?



— A jelenlegi zűrzavar létezik, de megfelelő távolságból nézve biztosan kitisztul majd. Próbáljuk vizsgálni például a szerteágazó okozatok egyik kézenfekvő szálát. Sok esetben zenén kívüli rendszerekkel akarják igazolni a zene létezését. Különböző matematikai, fizikai, pszichológiai stb. összefüggésekkel szervezik meg a zene anyagát, mintha elvesztették volna hitüket a zenei szerveződés lehetőségeiben.

     A tudományos megközelítés a dolgokat önmagukban vizsgálja az én kizárásával, ez zavaróan befolyásolhatná a pontos eredményt. A művészi megközelítésből nem hagyható ki a szubjektum, sőt minden más összefüggés is csak erre vonatkoztatható. Az anyag itt közvetítő közeg, mely embertől emberig viszi az üzenetet. Ennek az üzenetvivő anyagnak a művészi elrendezését tanuljuk meg, mint szakmai szférát, ez a mesterség. A többi nem tanítható, az ember a saját énjének rejtelmeiből hozza felszínre, érzésem szerint ez a lényegesebb szféra.

     Nem akarom szétválasztani ezt a két tényezőt — egy mű szintjén ez nem is lehetséges, de bármely oldal túlzása olyan torzulást okozhat, mely megrendítheti a művészet alapjait. Erre ma nagyon sok példát találhatunk. A mérték és egyensúly utáni vágyam ösztönöz, idézném a költőt: „Jót s jól, ebben áll a nagy titok."

      Az üzenetről csak annyit — a kiválasztott írástudók nem dobhatják vissza az embereknek a betűket, mondván: rakjátok össze magatok, mert én nem tudom. Ezzel saját létezésüket számolnák fel. A fogalmazást meg kell kísérelniük még akkor is. ha ez lehetetlennek tűnik.     



      A  kérdés második részére válaszolva, hogy ti. a zene elvesztette azt a társadalmi presztízsét, amivel hajdan rendelkezett — azt mondhatom, ez sajnálatos, de egyáltalán nem meglepő, összehurkolva az előbbi témakörrel: a középkorban a tudomány volt a teológia szolgálólánya, korunkban úgy látszik, a művészet válik a tudomány szolgálólányává. A zeneszerzőnek, gondolom, meg kell próbálnia visszaszerezni az elveszett presztízst, — hogy lehet-e? Kérdéses, de mindenképp meg kell próbálnia.



      A zene fáján vannak új hajtások, de az alapprobléma ma is az, ami hétszáz évvel ezelőtt volt. A műnek, a mű megszólaltatójának és a közönségnek kell zárnia azt a hárompólusos áramkört, amelyben a varázslat létrejöhet.— Hogyan látja a különböző iskolák, irányzatok fejlődését s ezek között hová helyezné saját munkásságát?

     Az ágakon megjelenő friss hajtások nem fejlődhetnek a fa törzse nélkül, a törzs viszont a hajtásokon keresztül lélegzik, a gregoriántól ível Bachon, Mozarton át a jövő felé. Ez a fa mindeddig megújult, különböző népek zenéjéből, csodálatos géniuszok által, de a pálya tovább ívelhet, nyitva a tér.

      Irányzatokhoz nem szívesen kötődnék, mert elveszíthetném látásmódom szabadságát. Egy irányzat vagy iskola látszólag biztonságot, védettséget adhat, de idegenszerű korlátokat is. Az így keletkezett darabokon a szerző — amikor már kikerült a csoport hatása alól — utólag nem segíthet.

      De amit legkevésbé látok gyümölcsözőnek: egy még újabb irányzatért otthagyni a nemrég felvett régebbit, így a szerzőnek egyrészt nincs alkalma belenőni, mélyen megragadni a stílust, megtalálni a saját összefüggésrendjét az anyagon belül, másrészt a látszólag friss irányzat ha máshonnan került ide, pillanatnyilag talán újnak hat, de Föld-méretekben gondolkodva csak „felmelegítés", máshol unott holmi — más szóval: ha a darab legfőbb ereje csak újdonságában van és nem az összefüggések gazdagságában, úgy mulandó jelenség csupán. Ezeket a gondolatokat azért vetem fel így, mert munkámban felmerülnek, nap-mint nap viaskodom velük — a létezésemért.



— Legtöbbször önmagunk sem vesszük észre, hogy elveink az idő múlásával mennyire átalakulnak. Szeretném megkérdezni: a Főiskoláról kikerült Balassa Sándor felfogása mennyiben tér el mai elképzeléseitől?



— Sokat tanultam előadott darabjaim visszahallgatásából. Ilyenkor az elképzelés és a megvalósulás ütközik meg, a zeneszerző számára ez valóságos szürete a tapasztalatoknak.

      A Főiskolán Szervánszky Endre professzor tanítványa voltam, azt megelőzően autodidakta módon foglalkoztam komponálással. Szervánszky tanár úrtól a kötelező klasszikus anyagú tanulmányokon kívül (melyek rendkívül fontosnak bizonyultak, és ezt figyelmébe is ajánlom minden főiskolás kollégámnak) magasrendű etikai útravalót kaptunk. Ez az utóbbi az évek múlásával egyre drágább kincsemmé válik: iránytű, mely mindig az igazabb út felé ösztökél akkor is, ha az látszik a nehezebbnek. Ennek a szemléletnek fundamentuma az, hogy mindennél fontosabb az emberség, mert az igazi művészet is csak erre az alapra épülhet. Tanárom erősített meg abban a felfogásomban is, hogy csak a lényegi kapcsolatok a fontosak, minden más ezekre függeszkedik csupán. A nehéz kor, melyben élünk, a civilizáció kőkorszak-ártalmai eltompítanak, felőrölnek bennünk valami alapvetőt.

      Ennek az alapvetően emberi tartásnak a megőrzésében látom a kiút megtalálásának egyik lehetőségét. A bajok orvoslása túlesik az egyén hatáskörén, mégis szeretnék a saját portámon rendet tartani, mert ezt megtehetem, s ezért a rendért vállalnom is kell a felelősséget."



Ifj. Fasang Árpád



MUZSIKA, 1972.VII.1. (7. szám)



-------



2019 májusában a „GRAND PIANO” lemezcég 2 CD lemezen (GRAND PIANO GP 803, 804) válogatást jelentetett meg Balassa Sándor zongoraműveiből. A felvételeken Kassai István zongoraművész játszik. Kiválóan és élvezetesen adja elő a jobbnál jobb zongoradarabokat. Balassa Sándor a hazai kortárs muzsika jeles képviselője.  



5 Testvér, Op. 5: No. 3, Sostenuto, pesante



Legenda - vegyeskarra



Balassa Sándor - Hunok völgye, Op. 69


Zenetörténet • 2582020-01-11 18:06:59

G L I È R E



145 évvel ezelőtt, 1875. január 11-én (a Julián naptár szerint: 1874. december 30-án) született Kijevben az apai részről német-belga, anyai részről lengyel származású  Reinhold Moricevics Glière (oroszul: Рейнгольд Морицевич Глиэр, ukránul: Ре́йнгольд Мо́ріцевич Гліер), születési nevén Reinhold Ernest Glier. Vezetéknevének írását - származására hivatkozva - 1900 körül Glière-re változtatta.



Keldis  „Az orosz zene története” című könyvében azt írja, hogy: „ […] Glière az orosz zene nagy nemzeti stílusának «utolsó mohikánja» volt, fáradhatatlan a tanításban és a komponálásban. A zeneszerzés mestere a zene valamennyi műfajában.



Nem szakad el az orosz klasszikus hagyományoktól Glière, aki Tanyejev, Arenszkij és Ippolitov-Ivanov tanítványa:  az 1890-es évek végén és az 1900-as évek elején tűnik fel több nagy zenekari darabbal (I. szimfónia, vonós-szextett és oktett). […]”



1891-ben a kijevi zeneiskolában tanult, ahol többek között Otakar Ševĉik hegedűjátékra oktatta. 1894-ben a Moszkvai Konzervatóriumban tanult tovább, ahol Tanyejev (ellenpont), Ippolitov-Ivanov (zeneszerzés), Arenszkij és Georgi Conus  (összhangzattan) tanítványa volt. 1900-ban diplomázott. Ezután tanári állást vállalt a moszkvai Gnyeszin Zeneiskolában.



Újra Keldist idézem: „[…] 1902-ben két magániskolában is tanít, amit Tanyejev szerez számára. Itt többek között Mjaszkovszkij és a 11 éves Szergej Prokofjev is a tanítványa lesz. 1905-1908 között Berlinben is dolgozik. Visszatérve Moszkvába, ismét a Gnyeszin Zeneiskolába megy tanítani.



A fiatal zeneszerző, egyszerű és világos melodikai szerkesztéssel, zenéjének határozott nemzeti jellegével, a formaadás és a kifejezés nagy művészetével vonja magára a figyelmet. Az I. szextettért Glinka díjat kap. A nemzeti kolorit és a népdalhoz való közelség jellemzi későbbi alkotásait is, melyekben az „Ötök” alkotó útját követi: ilyen a 2. vonósnégyes Op. 20 (1905), a II. szimfónia Op. 25 (1908).



Az «Ilja Muromec» című hatalmas és dekoratív III. szimfóniában, Op. 42 (1911) az orosz nemzeti eposz nagyszerű hőseit, ezek egészséges, céltudatos és életerős jellemét állítja szembe a modernista művészet cikornyásságával és beteges dekadenciájával. Glière a népi élet témáit néha passzívan, szemlélődően fogja fel, de művei tartalmát és kifejezési eszközeit tekintve alapjában véve haladó és realista marad.



1913-ban tanárnak nevezik ki a kijevi zeneiskolába. amelyet egy évvel később konzervatóriumi szintre emelnek. Ekkor elnyeri az igazgatói állást is.



Egészséges realizmusa lehetővé tette, hogy a Nagy Októberi Forradalom után azonnal aktívan bekapcsolódjon a szovjet zenekultúra fejlesztésébe és megtalálja a helyes utat az új hallgató-tömeg kielégítésére. […]”



Életének első felét a cári uralom idején, a másodikat a proletárdiktatúrában töltötte. Glière az, aki nem szenvedte meg a Lenin, majd Sztálin nevével fémjelzett korszakot, sőt, a haszonélvezők körébe lépett, mégpedig a legfelsőbe. 



1920-ban Glière Moszkvába költözött, ahol a Moszkvai Konzervatóriumban 1941-ig tanított.



Több neves tanítványa volt, többek között: Alekszandrov, Hacsaturian, Davidenko, Moszolov. Néhány évig a «Proletkultur» szervezetében is dolgozott, mint oktatási népbiztos.



Ez a "közepes tehetségű" zeneszerző a harmincas évek közepétől 1948-ig a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnökeként működött, címeinek-kitüntetéseinek listája elképesztő (három Glinka-díj, Munka Vörös Zászló Érdemrend, három-három Lenin- és Sztálin-díj, népművészeti díjak [pl. szovjet, üzbég, azeri] stb…).



Művei közül említést érdemelnek: a már szóba hozott III. szimfónia (Ilja Muromec), Hárfa-versenye (Op. 74, 1938), Kürtversenye zenekarra (Op. 87, 1951), több, a Vörös Hadsereg részére írt katonaindulója, továbbá Hegedűversenye (Op. 100, 1956), kamaraművei (vonósnégyesek, oktett), zongoradarabjai, operái (pl. Rachel, Op.81 /1942-43/), balettjei (pl. Bronz lovas, Op. 89 [1948-49]; Taras Bulba, Op.92 [1952]), dalai, koráljai, kantátái és filmzenéje.



A szovjet rendszer nagy becsben tartotta Glière-t. 75. születésnapján (1950-ben) nagy ünnepséget tartottak a zeneszerző tiszteletére. Műveiből összeállított hangversennyel üdvözölték a „kitűnő szovjet zeneszerzőt”, aki – mint írták – kiváló őrzője az orosz zene legjobb hagyományainak. Különösen a szovjet balettzene terén alkotott nagy értékűt.



(A Szabad Nép nyomán, 1950.I.22.)



Glière 1956. június 23-án – 81 éves korában – hunyt el, Moszkvában.



Reinhold Glière : String Quartet No. 1 in A major Op. 2 (1900)


Milyen zenét hallgatsz most? • 250452020-01-11 16:49:13

 



VASILY SERGEYEVICH KALINNIKOV:



 



Symphony No.1 in G Minor



Symphony No.2 in A Major



 



National Symphony Orchestra of Ukraine



Theodore Kuchar (conductor)



 



NAXOS CD



  


Zenetörténet • 2572020-01-11 12:57:47

KALINNYIKOV



154 évvel ezelőtt, 1866. január 13-án született, és 119 évvel ezelőtt, 1901. január 11-én*  hunyt el és Vaszilij Szergejevics Kalinnyikov (Васи́лий Серге́евич Кали́нников) orosz zeneszerző.



Kalinnyikov annak a generációnak sarja, mely Borogyint, a nagy romantikust vallotta mesteréül. Zenei képzésben Moszkvában részesült, ahol Iljinszkij** és Blaramberg *** voltak mesterei. 25 éves korában a moszkvai Kis Színház és az Olasz Színház vezető karmestere, de lassan elhatalmasodó tüdőbaja arra késztette, hogy lemondjon állásáról és délvidékre költözzék. Ekkor kezdett szorgalmasan komponálni. Előbb egy kantátával (Johannes Damascenus) vonta magára a német zenekritikusok figyelmét, majd I. szimfóniájával, amelyet Bécsben (1898) és Párizsban (1900) is nagy sikerrel játszottak.



Liszt hatása alatt szimfonikus költeményeket is írt (A nimfák, A cédrus és a pálma), majd illusztráló zenét Tolsztoj Boris cár-jához.



Súlyos betegségének a Krím-félsziget enyhe klímája sem használt, és fiatalon halt meg, alig 35 éves korában.



Forrás: A ZENE 1936. évi 11. száma



 



*más forrás szerint: 1900. december 29-én



** Alexej Alexandrovics Iljinszkij (1859-1920), zenetanár és zeneszerző



 ***Pavel Ivanovics Blaramberg (1841-1907), zeneszerző, író



 



Kalinnikov - Tsar Boris - Ouverture


A nap képe • 21722020-01-08 07:56:11

 



Hans Guido von Bülow éppoly híres volt gorombaságáról, mint zenei tehetségéről. Egy társaságban bemutatták Dumden lordnak, az angol főúr szerette a tréfát, de el is értette. Bülow azonban még a művészeknél megszokott hiúság mértékén is túltett és különösen fájt neki, ha egy-egy kudarcát említették.



A lord egészen elfogulatlanul kérdi:

— Bocsánat, mester, mikor játszott utoljára Angliában?

— Két éve, — felelte Bülow és arca elsötétedett visszagondolva arra a lesújtó kritikára, melyben az akkori szereplését az angol lapok részesítették.



— És hol játszott, doktor úr?

— Joachimmal együtt a Kristálypalotában.

— Igen, igen, emlékszem, olvastam róla. Mit is játszott, hogy úgy lerántották?



Ez már Bülownak is sok volt és gorombán így válaszolt:

— Mit? Az „Oh du lieber Augustin”-t, tudja? Ráadásul Joachim meg én elfütyültük a „God save the Queen”-t. Talán azt is szeretné tudni, mit ettünk? Plum-puddingot.



Ezzel fölállt és otthagyta a lordot. A társaságban kínos zavar keletkezett, csakhamar azonban visszatért a goromba mester és nyugodtan odalépett angol barátjához.



— Haragudtam önre az imént, — mondta, — de nem volt rá okom. Tudakozódtam ön felől.

— No, és jót hallott?

— Sajnálatomra nekem nem jó, amit hallottam. Ha egy Bülow egy Dumdennel muzsikáról beszél, akkor az egyik bizonyosan ökör. Ez az ökör a jelen esetben én vagyok, mylord.



*



Hans Guido von Bülow mondta:

— A jó karmester abban különbözik a rossztól, hogy az egyiknél a partitúra van a dirigens fejében, míg a másiknál a fej van a partitúrában.



AZ ÚJSÁG, 1936.IV.22. (Anekdota Lexikon)


A nap képe • 21692020-01-04 11:13:48

 



PERGOLESI RENESZÁNSZ





Megírtuk azt a mozgalmat, amely főleg Olaszországban Pergolesi művészetének újjáélesztése érdekében támadt. Hírt adtunk arról is, hogy a nápolyi zeneszerző bicentenáriuma alkalmából (1936) bizottság alakult, melynek célja Pergolesi összes műveinek kiadása. Az összkiadást 25 kötetre tervezik. Elképesztőén nagy szám ez, ha arra gondolunk, hogy Pergolesi 26 éves korában örökre letette a tollat és rövid életét is tüdőbajban, betegen töltötte.



Ezenkívül sem volt a szerencse gyermeke: meg kellett küzdenie a sikerért és az elismerésért. S ma mégis úgy áll a zenetörténetben, mint a nápolyi iskola egyik vezérszelleme. Sorsa igazi művészsors: halála után egyszerre óriásira nőtt a híre. Van erre több példa a zenetörténelemben: Bizet, aki a Carmennel megbukott, vagy Mozart, akinek csak tömegsír jutott. Halála után versengtek a fejedelmek a Pergolesi-kéziratokért, hogy lemásoltathassák és előadhassák őket.



A tervezett 25 kötetből már 9 megjelent. A 9 kötet tartalma minden muzsikus számára a legnagyobb meglepetés, mert a kinyomtatott művek csaknem mindeddig ismeretlenek voltak.



Az eddig megjelentek között van Pergolesi első nagy színpadi műve: „Giulielmo d’ Aquitania,” két zenés komédia, a „Lo frate innamorato” (A szerelmes fivér) és az „Il geloso schernito” (A kigúnyolt féltékeny) címűek, a „La morte di San Giuseppe” (Szent József halála) című kétrészes oratórium. Vonószenekari concertinókat, triószonátákat, különböző hangszerekre szonátákat és koncerteket írt és egy misét, mely 10 szólóénekre, kettős ének- és zenekarra van írva.



A Pergolesi-reneszánsz mind a hangszeres, mind a színpadi zene terén megindult. Egyre-másra elhangzanak két évszázados tetszhalott állapot után új és új Pergolesi művek. Eddig az Úrhatnám szolgálón és a Stabat Mate