vissza a cimoldalra
2017-11-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Momus társalgó (6255)
Milyen zenét hallgatsz most? (24979)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60134)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3855)
Társművészetek (1217)
Kedvenc művek (142)
Kedvenc előadók (2813)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11195)
A csapos közbeszól (94)

Kolonits Klára (1015)
Bartók Béla szellemisége (233)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6422)
Erkel Színház (8507)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1175)
Franz Schmidt (2953)
Verdi-felvételek (530)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2410)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (363)
Élő közvetítések (6678)
Kocsis Zoltán (640)
Operett, mint színpadi műfaj (3346)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2414)
Zenei témájú könyvek (92)
Nagy koncertek emlékezete (32)
Barenboim (70)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: Ardelao
Leírás:
Honlap:
   


Ardelao (3372 hozzászólás)
 
Bartók Béla szellemisége • 2322017-11-18 21:46:15

Bartók Béla és B. Pásztory Ditta kétzongorás estje



Bartók Béla — mint ismeretes — annakidején fiatal zongoranövendékét vette feleségül. Pásztory Ditta azon túl is, hogy Bartókné lett, Bartók-tanítvány maradt s a nagyszerű mester legkiválóbb neveltjeként lépett tavaly, sokévi kemény és lelkes munka után, a nyilvánosság elé. Ez lenne a száraz tényállás, de ennél sokkal többet mond és két egymásnak teremtett lélek bensőséges művészi frigyéről beszél az, hogy Bartók hitvesének rendkívüli zenei tehetségét és fogékonyságát munkatársi viszony kiépítésére tudta felhasználni, sőt ebből a viszonyból alkotó-ihletet is nyert. Hiszen B. Pásztory Ditta zongoravirtuózként való bemutatkozása tavaly egy új, nagyjelentőségű Bartóki- mű előadásával történt s ezt az új művet — két zongorára és ütőhangszerekre — a lángeszű mester úgy és azért komponálta, hogy feleségével közös pódiumon mutathassa be a hazai és külföldi közönségnek.



Igaz örömünkre ezzel nem merült ki a rendkívül szerencsés társulás. A pénteki hangverseny gazdag kétzongorás műsora ismét elénk hozta a nagyszerű művészpárt és páratlanul érdekes, lenyűgöző, egyúttal felvillanyozó élménnyel ajándékozott meg bennünket. Mindenekelőtt: Mozart két zongorára irt szonátáját végre méltó tolmácsolásban hallhattuk. A szokásos sportszerű vagy rögtönzésszerű lezongorázás fogalmat sem adhat ennek a maga nemében egyedülálló remekműnek tartalmi, formai és hangzásbeli szépségéről. De micsoda élet pezsgett most a gyönyörű három tételben, hogy megelevenedett bennük az egész mozarti világ. Ugyancsak felejthetetlen hatást tett az utolsónak játszott három Debussy-darab: «En blanc et noir,» különösen az elsőnek mámorító hangvarázsa. Kétzongorás bemutatót is kaptunk, Sztravinszkij Concertóját, de erről így kapásból nehéz ítéletet mondani. 



Mindenesetre a francia-orosz mester legérdekesebb és legkomolyabb szándékú dolgai közé merjük sorolni a politonalitás és poliritmia végleteiben tobzódó versenyművet. Végül néhány szót még a műsor Bartók-újdonságáról, a «Mikrokozmosz» címszó alá foglalt zongora-vázlatok új sorozatáról. A mester hangképzeletének ezek a játékos kísérletei a legszigorúbb művészi logika és a legteljesebb művészi szabadság határvonalán mozognak. Adalékok egy lángelme természetrajzához. Legőszintébb visszhangot az utolsó darab: «Öt tánc bolgár ritmusban» váltotta ki a közönségből, amely egyébként egész este tombolva ünnepelte Bartókot és kongeniális hitvesét. (Ív.)



PESTI HÍRLAP, 1939. március 25. (61. Évfolyam, 70. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3632017-11-18 11:48:43

PESTI HÍRLAP, 1927.04.30.:



Lohengrin a Városi Színházban



„[…]



Külön meglepetést nyújtott az a fiatal magyar művészgárda, amelyet a színház ma az első tűzvonalba küldött. Elsőízben nagy Wagner-szerepet énekelni súlyos tehetségpróba, de örömmel állapítjuk meg, hogy ezt a próbát valamennyi szereplő sikeresen oldotta meg. Poétikus megjelenésű, édeshangú, melegérzésű Elza volt Bodó Erzsi, akinek lágy és mégis erős, kitűnően képzett szopránjában, zenei és játékbeli intelligenciájában a színház egyik legnagyobb operaértékét bírja. […]“



PESTI HÍRLAP, 1927. 10. 14.:



„(Magy. kir. Opera.) A Trubadur mai előadásának keretében mint Leonóra először mutatkozott be Bodó Erzsi a magyar királyi Opera közönségének. A fiatal művésznő, akit Radnai igazgató a múlt évad végén iktatott a magyar kir. Operaház tagjai közé, a közönség előtt nem ismeretlen. Ismerjük őt a Városi Színház színpadáról, ahol Bodó Erzsi éveken át az első drámai szoprán szerepkörét látta el nagy sikerrel. Emlékezetünkben él kitűnő Aidája, Erzsébetje, Elzája és Leonórája is, amellyel ma este megkezdte operaházi működését. Az operaház Bodó Erzsiben nagytehetségű, a legszebb reményekkel kecsegtető művésznőt nyert. Fényes csengésű, magasan szárnyaló meleg szopránja, biztos muzikalitása, énekbeli kulturáltsága predesztinálják őt arra a szerepkörre, amelyben őt Radnai igazgató foglalkoztatni akarja. Bodó Erzsi mai első fellépése a legteljesebb sikerrel járt. Gyönyörű hangjával, ízléses, meleg érzéstől hevített, formailag nobilis énekével már az első nagy áriájával meghódította a közönséget és az első felvonás után nyert ügye volt. A telt nézőtér viharos tapsokkal és sok kihívással fogadta kegyeibe a debütáló fiatal művésznőt, akitől még sokat remélhetünk.



[…]“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3622017-11-18 11:45:58

Képtalálat a következőre: „Bodó Erzsi”



Bodó Erzsi mint Silvana és Palló Imre mint Basilio Ottorino Respighi A láng című operájában (1930-ban készült felvétel)



BODÓ ERZSI (Budapest, 1899.09.11.-Budapest,1957.06.10.)



Bodó Erzsi drámai szoprán énekesnő életútjáról az interneten viszonylag kevés információ található. Pedig fénykorában rengeteg újságcikk jelent meg szerepléseiről. Többnyire nagyszerű kritikákat kapott, noha voltak elmarasztaló vélemények is. Elsősorban egy Weiner László nevű, zenekritikussá avanzsált zeneszerző, zongoraművész és karmester részéről, akinek – szerencsétlen sorsa miatt – nem maradt életideje arra, hogy saját művészete kiteljesedjék.



Bodó Erzsi szép hangjával viszont nemcsak idehaza, de külföldön is elismerést aratott. Több alkalommal próbálták őt is – mint sok más művészünket – külföldre csábítani.  



Hangjáról – sajnos – az interneten nem találtam felvételt, de még utalást sem arra, hogy valaha is készült volna róla hazai lemezfelvétel. Így azután nem lehet vitába szállni a művészi teljesítményét negatív kritikákkal illetőkkel, de a tehetségét magasztalókkal sem. A következőkben csupán a művésznőről megjelent tudósításokból idézek, minden különösebb logikai sorrend nélkül.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3612017-11-17 10:08:44

Szendy Árpádról részletesebben és nagyobb tisztelettel aligha lehet szólni, mint ahogyan azt Szirányi Gábor, a Zeneakadémia történetét kutató könyvtáros tette az alább belinkelt tanulmányában. Hozzátenni szinte már semmit sem lehet.



Nagyon sajnálom, hogy a YT-n gyakorlatilag semmilyen hanganyag nem található Szendy Árpád műveiből. Talán lesz valaki, aki saját archívumából és technikai eszközeivel pótolja e hiányt.



E téma lezárásaként álljon itt egy nekrológ, amely Szendy Árpád elhunyta alkalmából jelent meg a Szózat c. folyóiratban:



SZÓZAT, 1922. 09. 12.:



"Szendy Árpád

1863— 1922



Nagynevű   és   nagymúltú   zeneművészünk, Szendy  Árpád  kidőlt  az  élők  sorából.  Súlyos,  kemény  és  harcos  egyéniség  volt.  Munkakedve   és munkabírása  bámulatosan  gazdag  lélekre  vallott. Izzó  lelkesedéssel,  törhetetlen  hittel,  rajongó  magyar  szívvel  végezte  áldásos,  szinte  már  apostoli munkáját,  mellyel  mindenben és  mindenütt  a  magyar  zeneművészet  javát  szolgálta.  Akár  mint  zeneszerző,  akár  mint   tanítómestere  az.  ifjúságnak, szent  és  tiszta  hevület  volt  minden  hangja,  mit papirosra  vetett és  minden  szava,  mit  növendékeinek  lelkébe  csepegtetett.

Szarvason   született  1863-ban.   Fiatalon,  tele duzzadó  reménységgel,  akarattal,  tehetséggel került Liszt Ferenchez. A nagy, világjáró Liszt Ferenc lett mestere,  akinek nagyszerű  lelke és káprázatos művészete  egész  életére   kiható   irányításul  szolgált Szendy  Árpádnak.  Olyan  mély,  olyan  feledhetetlen emlék  maradt  Liszt  óriás  alakja  Szendy  lelkében, hogy  benne  minden  kis  zugot  bevilágított  és  mint követendő  példa  lebegett  előtte  hosszú,   munkás életén  keresztül.   Szendy  kémény  és  leszűrődött egyéniségére  kétségkívül  Liszt Ferenc volt  az  első, egyúttal  utolsó  külső  hatással.  Élete,  mely  most váratlanul  kihunyt,  Liszt  szellemének őre,  ápolója, letéteményese  volt.  Művészete  pedig  Liszt  Ferenc hagyományainak  egyenes   folytatása.   Mint  zeneszerző  sok  zongoraműben,  a Szabados  Bélával  közösen  írt  operában,  melynek  „Mária“  volt  a  címe, néhány  zenekrari  szerzeményben, többek  között  a tavaly bemutatott „Helikon szvit“-ben lelkes magyar  érzésről  és  tudatos  faji  törekvésekről  tett  tanúságot  alkotó  lelke.  Emellett  a  tanulmányi  célzattal írott műveknek, átiratoknak, jegyzetes kiadásoknak nagy  számával gazdagította  zeneirodalmunkat,  melyek  az  addig  szervezetlen  és  sok  tekintetben  zavaros  zongoratanítás   módszerének  egészen új  és  egységes  irányát  jelölték  meg.  Bátran  megállapíthatjuk,  hogy  az  utolsó  évtizedek  nagyméretű  lendületében,  mely  a  zenei  művelődést  hazánkban  széles  rétegekben  komoly  és  alapos  tanulmányokra   fektette,   az   oroszlánrész   Szendy Árpád  lankadatlan és céltudatos munkájának eredménye.  Nem  is  szólva  azokról,  akik  a  mesternek közvetlen  közelében  éltek  és  tanultak!  Ezek  legtöbbje  rajongó   híve,   tisztelője  és  bámulója  lett  Szendynek,  a  tanítómesternek  és  vitték,  országszerte  terjesztették  a  magukba  szívott  nemes   és kikristályosodott  művészi  hitvallást,  mit  tőle  tanultak.

Évek  óta  gyötrő   betegség   rágódott   Szendy szervezetén.  Szívbaj  gyöngítette.  Ez  hátráltatta  a mestert  pompás  és  tüneményes  előadóművészetében  is.  Nem  szívesen  tette  ki  magát  a  hangversenyekkel természetszerűleg együtt járó izgalmaknak. Közéleti  tevékenységét  is  gátolta  súlyosabb  természetű  betegsége.  Alighogy  hozzáfogott  a  Nemzeti Zenede  újjászervezéséhez,   mint  az  intézet  elnök- igazgatója,  egy  évi  munka  után  kénytelen  volt  állásáról  lemondani  betegsége   miatt.   A   munka nagyja  ugyan  már  mögötte  volt,  de  élvezni  már nem tudta az  intézet új korszakát.  Szívéhez különben  a  Zeneművészeti  Főiskola  volt  igazán  közel. Ennek  volt  tanára,  útmutató  szelleme,  súlyos  és jelentős  tagja  majd  négy  évtizeden  át.  Az utóbbi időben már  csak  a  zongoraművészképzőt  vezette. A  fiatalabb  nemzedék  nevesebb   zongoraművészei, úgyszólván valamennyien,  az ő neveltjeiként kerültek  innen  ki.  Elve  volt,  hogy  nemcsak  az  előadás benső  szépségére  ügyelt,  de  a  külső  kidolgozottságra  is  nagy  súlyt fektetett.  Valahogy  olyan  módon,  mint  a  jó  festő,  aki  nemcsak  színekben,  de  rajzban  is  tökéletes  munkára  törekszik.  Töredelmes és alázatos  munkát kívánt növendékeitől,   de olyat,  mely  méltó  volt  a hivatáshoz, amit egy művésznek  be  kell  töltenie.  Hitt  és  tanítványainak  is hinni  kellett  a  művészet  szentségében.

Önzetlenül,   áldozatok  árán,  a  kiválasztottak  szenvedést  tűrő  rajongásával   dolgozott,   alkotott, tanított  Szendy  Árpád,  míg  vasárnap  éjjel  szíve dobbanása megállott örökre.  A lobogó munkakedv, mely  még  legutóbb  is  egy  új  magyar   operának terveit szövögette és Hubay Jenővel társultan hangverseny körútra  készült  a  megszállott területek magyarjaihoz,  megfagyott  a  halott  mester  szívében, mint  a  rügy,  melyet  a  fagy  megöl.  Sok  és  nagyszabású  az  örökség,  mit  Szendy  Árpád  a  magyar zeneművészetnek  hagyott,  a  veszteséget  azonban, mit  az élő  mester,  az  utolérhetetlen  tanár jelentett zenei  életünkben,  azt  semmi  sem  pótolja.  Helye, terme  üres  marad  a  Zeneművészeti  Főiskolán úgy lehet  sokáig,  míg  hasonló  tanítószellem  találkozik zongoraművészeink  között.

A  földi  tisztességadás  és  búcsúvétel,  melyen Szendy Árpád utolszor lesz a  szeretett falak  között, kedden  délután  három  órakor  fog  végbemenni  a Zeneművészeti  Főiskola  előcsarnokában.



Radnai  Miklós



Képtalálat a következőre: „Szendy Árpád sírja”



Szendy Árpád (Szarvas, 1863. augusztus 11. – Budapest, 1922. szeptember 10.) zongoraművész, pedagógus és zeneszerző sírja Budapesten. Kerepesi temető: 52-1-22


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3602017-11-16 12:17:40

Szirányi: Szendy Árpád, Liszt Ferenc tanítványa



 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3592017-11-16 12:14:44

MUZSIKA. ZENEMŰVÉSZETI, ZENETUDOMÁNYI ÉS ZENEKRITIKAI FOLYÓIRAT, 1929 / 4. SZÁM:



R Á D I Ó



Magyar kamarazene-est (Papp Viktor)



(Rádió-felolvasás)



„[…]



Szendy  Árpád  legnagyobb  zongorapedagógusunk  volt. Ez a legkimagaslóbb értéke.  Nemcsak  azért,  mert  hagyományosa,   képviselője  és  terjesztője  a  Liszt- tradícióknak,  hanem  mint  saját  lábán  járó,  új  utakat  kereső  pedagógus  is.  Liszttől  rengeteget  lehetett  tanulni  s  minthogy  Szendynek   szeme,  füle  és  befogadó- képessége  rendkívüli  volt,  a  nagymester  óriási  tudásából   sokat  megszerzett.  De nemcsak  megszerezte  a  kincseket,  hanem  át  is  tudta  azokat  adni  tanítványainak.



Puritán,    nemes    egyéniségéért,   megbecsülhetetlen   tapasztalataiért  s  mindentudásáért  rajongtak  tanítványai.  Úgy  beszéltek  róla,  mint  ő  beszélt  Liszt  Ferencről.  Szendy  Árpád  egész  kis  könyvtárnyi  zenepedagógiai   művet  hagyott  hátra. Kincsek  ezek  a  kóták.  A  Liszt-hagyomány  legtisztultabb  őrzői. És  milyen melegen ütközik  ki  belőlük  Szendy  ragyogó  magyarsága.  A  füzetek  okos   bevezetéseiből csak  úgy  cseng  a  színmagyar  szó.  Magyarázatai  rövidek,  világosak.  Magaalkotta magyar  műszavai  pompásak.  Ujj-jelzései  olyanok,  mintha  Liszt  állana  a  zongora mellett.



Szendy,  aki  több  mint  harmincnégy   évig   zongoratanításban   őrlődött, zeneszerzőnek  is  elsőrangú  volt.   Méltán  büszkesége   a  magyar  zeneszerzői  gárdának.  Költői   invenciója  és  erőteljes   fajisága   emeli  az  elsők   közé.   Összesen huszonkét  ópusz  jelzi  zeneszerzői   munkásságát,   köztük  a  kimagasló Helikoni magyar  szvit  nagyzenekarra,  melyet  a  Kisfaludy-Társaság  1923-ban,   a   szerző halála  után,  a  Greguss-jutalommal  tüntetett  ki.

*

Szendy  mint  zongoraművész  elsőrangú  volt.  Nemcsak  a mi  mértékünk szerint,  hanem  a  világ  legelsőihez  képest  is  jelentős.  Popper  Dávid  Beethoven  G-dur zongoraversenye  középtételének  eljátszása  után  ezt  mondta  róla:

—  Rubinsteint  sem  hallottam  megdöbbentőbb  drámai  erővel   zongorázni.

*

Szendy  középtermetű,  őszbevegyülten  szőkés,  szántottarcú,  törékeny  alakú ember  volt.  ívelt, vakító  homloka  s energikus  tekintete  uralta  lényét.  Művelt, kellemes  modorú,  de  sokszor  ridegségbe  burkolódzó.

Legjellemzőbb  és  legértékesebb  kvalitása:  a  magyarsága.  Mindent  magyarul  tudott.  Egyetlen  nagy  művészt  sem   ismertem,   aki   ennyire   magyar  ember lett  volna.  Tőrőlmetszett  szülöttje  a  dúserejű  békési  földnek.  Beszédében,  esze- járásában.  művészetében  önkénytelen  magyar.

*



Szendy  Árpád  csaknem  hét  éve  halott.  A Kerepesi-temető díszsírhelyén, szépen  és  halkan  muzsikáló,  magyar  nyárfasor  mentén  nyugszik.

*

Szendy   két   vonósnégyest   írt.   A   műsorra   vett   mű   nyomtatásban megjelent,  a  másik  kézirat.  1902-ben   komponálta  s  először   Budapesten, a  híres Hubay—Popper-vonósnégyestársaság  mutatta  be.   Egy  évre  rá  Bécsben  is  nagy sikere  volt,  ahol  a  Rosé-kvartett  játszotta.  Azóta  a  nemes  mű  pihent,  míg  most  a Rádió  fel  nem  rázta  méltatlan  álmából.

A  klasszikus  kvartettek  mintájára  készült.  Négy  tételes.  Az  első   (allegro) tétel  markáns  főtémájára  bájos,  palotás-szerű  melléktéma   következik.  E  kettő mesteri  szövetéből  készült  a  szabályos  szonáta-formában  tartott  tétel.

A  második  tétel  szellemes scherzo  presto  tempóban.  Túláradó   muzsikáló kedv  hajtja  a  játszi  könnyedségű,  sziporkázó  témát.  A  scherzo  Triója  lassú,  szélesen  ívelő,  nemes  melódia.

A  harmadik  tétel:  andante.   Szomorú   sóhajokkal  és  mély  fájdalommal telített,  nagy,  magyar  siratóének.  A  szerző  maga  írta  az  élére: lugubre.

A  negyedik  tétel, a finale, gyorsmenetű,  víg  hangulatú  allegro. Csürdöngölö- szerű,  pattogóan  magyar  főtémájára  a „Végigmentem  az  ormódi  temetőn“ kezdetű népdalt  érintő  nyugodtabb  melódia  következik,  majd  a  hangulat  visszaugrik  a vidámságba  s  hódító  magyar  zeneképpé  fejlődik  ki.



***



[…]“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3582017-11-16 11:29:18

Szendy Árpád  neves tanítványai és művei



(a Wikipédia információja szerint):



Neves tanítványai:



Höchtl Margit



Kabos Ilonka (ld. a 327.,328.,330.,334.,335., 336. sz. bejegyzést)



Lajtha László



Nagy Géza



Reschofsky Sándor



Szirmai Albert



Művei:





  • Mária. (Opera három felvonásban Szabados Bélával, ősbemutató Operaház, 1905. febr. 28., hat hét alatt ötször adták elő, soha többé nem játszották)




  • g-moll vonósnégyes (1905 körül)




  • Négy dal, op. 15




  • Pièces antiques, op. 16 (hegedű–vonószenekar, ill. hegedű–zongora változatban)




  • Magyar poémák zenekarra




  • Helikoni szvit (1921,; a Kisfaludy Társaság Greguss-díja, 1923)





zongoradarabok, dalok, didaktikai művek


Bartók Béla (1881-1945) • 1982017-11-15 18:52:37

TÓTH  DÉNES:

BARTÓK ÉS AZ EXPRESSZIONIZMUS.



A Bartóki életmű jelentékeny ideje esik az expresszionizmus kifejlődésére az európai muzsikában. Amikor végigszántott ez a hatalmas forradalom a művészetekben, akkor alakult ki a fiatal Bartók stílusa, érthető tehát, hogy az expresszionizmus döntően befolyásolta a bartóki stílus kijegecesedését. Mégis elhibázott dolog lenne az expresszionista Bartókról beszélni, mert egyénisége sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal átfogóbb, semmint, hogy a háború-utáni izmusok ezen, legerősebbikével el lehetne intézni ezt a döntő jelentőségű művészetet.



Ahogy a fiatal Bartók fantáziáját a Strauss utóromantika ragadta meg, olyan démonikusan hatott reá később az expresszionizmus formatörő eksztázisa, sodróerejű dinamikája. Az expresszionizmus felszabadította az ősemberi szenvedélyeket, a tudatalatti világ titkos erőit és Bartók megigézve követte ezt az új utat, ha kritikusi értelme hamarosan meg is látta a veszélyeket, amik ebben a nagy felszabadultságban rejtőztek és azok felett úrrá is tudott válni. Azonban nem volt közömbös Bartók előtt az a tény, hogy az európai expresszionizmus épp azokat az ősi rétegeket szabadította fel, elemi indulatokat, mitikus erőket, amelyeket ő a magyarság ázsiai rétegében kutatott.



Bartók elindult megkeresni azt az ősi magyar világot, ami mélyen az európaiság rétegei alatt feküdt, az ázsiai barbár erőket, a sámánizmus rejtett világát és miközben a népművészeten keresztül lángeszének fényénél belepillantott ebbe a világba. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan más európai országokban is az impresszionizmus felületi, kolorit kultúrája után annak visszahatásaképpen, de meg világháború döbbenetes élményétől is leigázva és megrendülve eljutottak a művészek a befelé-fordulás koncentrált perceiben a bennük rejlő ősi emberihez, az elemi érzelmek és indulatok világához.



Hogy Bartók művészete összekapcsolódott az expresszionizmussal, annak tehát éppen az ősi magyar, ázsiai lélek felfedezése iránti olthatatlan szomja volt egyik vezető indítéka.  A népballadák, a sirató énekek, a régi típusú népdalok világa feltárta előtte egy ősi élet látomását: Bartók úgy érezte, hogy a kelet-európai ember saját kultúrájának a megalapozását itt kell kezdeni. Eltávolítani mindent, ami ehhez a lélekhez ezer év óta hozzátapadt, az esetlegest, a változót és könyörtelen aszkézissel és fegyelmezett logikával csak erre az ősi lélekre kell szegezni a tekintetet, mert itt rejtőzik a titka annak az új kultúrának, amely csak akkor tud igazán kultúra lenni és élő szellemi hatalom, ha mögötte rejtett népi erők mítosza, metafizikai háttere áll.



De ez a bepillantás egy már elveszettnek hitt ősi világba csupán Bartók egyéni élménye volt.  Hogy ez megtalálja az utat az egyetemes európai zeneiséghez, a hidat az összeköttetést, az expresszionizmus adta. És ez az expresszionista formanyelv készen hozta ennek a meglátott világnak a kifejezési lehetőségeit művészi eszközökkel. Ezeket öntudatosan és kitűnő ökonómiával fel is használta Bartók, aki azonban teljesen és fenntartás nélkül mégsem tette magáévá a nyugat-európai expresszionizmus tantételeit. A maga útját járta és a kínálkozó eszközökből csak annyit használt fel, amennyit szükségesnek talált művészetének továbbépítésére. Az expresszionizmus, azóta eltűnt, beolvadt, feloldódott, részben megsemmisült,  



Bartók művészete azonban teljesen sértetlenül került ki ennek a nagy művészi forradalomnak az összeomlásából. Sztravinszkij kénytelen volt megtagadni ezt a stílusát, radikálisan ki kellett irtania magából mindent, ami erre emlékeztette, hogy továbbfejlődhessen, hogy művészete zsákutcába ne kerülhessen. Bartók azonban tovább építette saját klasszicizmusa irányában mindazt, amit itt nyert. Semmit sem kellett megtagadnia, semmit sem kellett megsemmisítenie.



Az expresszionizmus forradalma magával hozta már pusztulásának csíráit is. Az indulatok dzsungeljében eltévedt és elsüppedt az építő értelem, a formátlanság formája, a kiegyensúlyozatlanság, a lávaként elömlő érzelmi túlfűtöttség alkalmas volt a régi formanyelv elpusztítására, de nem volt alkalmas egy új zenei világ felépítésére. Az expresszionizmus ősanyaga a vitalitásnak ugyanolyan dinamizmusát keltette életre, mint amelyik a barokk zárt formákat áttörő lendületét inspirálta. A barokk mögött azonban ott állt az európai ember biztos hitével, jellembeli szilárdságával, racionalizmusának bizakodásával és ezt az elementáris áradást le tudta vezetni a polifónia rendezett medreiben. Az expresszionizmus, forró lávája elégetett mindent maga körül, és ha hatalmas erőket is szabadított fel, ezeket kormányozni nem tudta. A démonok megfékezésére segítségül sietett a neoklasszicizmus akadémikus testőrsége. Erre tulajdonképpen nem volt szükség, mert ez a láz önmagát emésztette el, sérültjei pedig bemenekültek egy új akadémizmusnak bűvös falai közé.



Aki sértetlenül megúszta ezt a krízist, az egyedül Bartók volt. Nem alkudott meg, nem kért segédcsapatokat a múlt századból, nem perzselte meg szárnyait az expresszionizmus tűzvésze, mert ami csak múló jelenség volt az európai zenében, az nála sokkal mélyebbről jött a magyar és általában a kelet-európai népzene ősi rétegeiből. Nem volt szüksége Bartóknak soha kívülről elfogadott klasszicizáló normákra, mert művészete magában hordozta a klasszicizmust expresszionizmusának legvégletesebb idejében is. Kérlelhetetlen következetességgel kereste meg muzsikájának forró anyagában a forma körvonalait. Az a klasszicizmus, ahová most utolsó műveiben Bartók eljutott, legkisebb részletében sem átvétel múlt századok sémáiból, de teljességgel saját műve, saját erőfeszítéseinek végső eredménye. Így vált a mai Bartók sajátmagának klasszikusává, klasszicizmus alatt természetesen nem történeti stílust, de az alkotó erő sajátos, önmaga törvényei szerint igazodó egyensúlyát értve.



Sokan bennégtek, az expresszionizmus forró-kohójában, elpusztította őket a túlhevített láz, az érzelmek gátlástalan expanziója. Mások megtagadták még idejében ezt az önkívületet, és saját legszebb álmaik megvalósításáról lemondva elmenekültek kevesebb termékenységet nyújtó, de biztonságosabb tájakra. Bartók megérezte az örvény szédületét, de valami ősi magyar mértéktartással, mindig megérezte hol válik ez az eksztázis halálossá, hol lesz méreg, halált-hozó veszély, az ősi indulatok előretöréséből, és meg tanulta kormányozni a felidézett szellemeket. Bartók ma, az egyetlen nagy alkotó, akinek nem kell visszavonnia semmit, akinél nincs stílustörés, mert minden önmagából folyik és következik félelmetes biztonsággal. Nem tért ki a harc elől, megismerte a mai művészi alkotás minden belülről fellépett démonikus veszélyét, de bátran szembenézett velük, nem alkudott meg, nem hátrált meg.  Ezért van külön jelentősége ennek az etikus magatartásnak, mert a nagy művész mögött ott érezzük a heroikusan élő nagy embert is.



A ZENE, 1941. április 15. (XXII. Évfolyam, 11. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2302017-11-15 18:50:43

TÓTH  DÉNES:

BARTÓK ÉS AZ EXPRESSZIONIZMUS.



A Bartóki életmű jelentékeny ideje esik az expresszionizmus kifejlődésére az európai muzsikában. Amikor végigszántott ez a hatalmas forradalom a művészetekben, akkor alakult ki a fiatal Bartók stílusa, érthető tehát, hogy az expresszionizmus döntően befolyásolta a bartóki stílus kijegecesedését. Mégis elhibázott dolog lenne az expresszionista Bartókról beszélni, mert egyénisége sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal átfogóbb, semmint, hogy a háború-utáni izmusok ezen, legerősebbikével el lehetne intézni ezt a döntő jelentőségű művészetet.



Ahogy a fiatal Bartók fantáziáját a Strauss utóromantika ragadta meg, olyan démonikusan hatott reá később az expresszionizmus formatörő eksztázisa, sodróerejű dinamikája. Az expresszionizmus felszabadította az ősemberi szenvedélyeket, a tudatalatti világ titkos erőit és Bartók megigézve követte ezt az új utat, ha kritikusi értelme hamarosan meg is látta a veszélyeket, amik ebben a nagy felszabadultságban rejtőztek és azok felett úrrá is tudott válni. Azonban nem volt közömbös Bartók előtt az a tény, hogy az európai expresszionizmus épp azokat az ősi rétegeket szabadította fel, elemi indulatokat, mitikus erőket, amelyeket ő a magyarság ázsiai rétegében kutatott.



Bartók elindult megkeresni azt az ősi magyar világot, ami mélyen az európaiság rétegei alatt feküdt, az ázsiai barbár erőket, a sámánizmus rejtett világát és miközben a népművészeten keresztül lángeszének fényénél belepillantott ebbe a világba. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan más európai országokban is az impresszionizmus felületi, kolorit kultúrája után annak visszahatásaképpen, de meg világháború döbbenetes élményétől is leigázva és megrendülve eljutottak a művészek a befelé-fordulás koncentrált perceiben a bennük rejlő ősi emberihez, az elemi érzelmek és indulatok világához.



Hogy Bartók művészete összekapcsolódott az expresszionizmussal, annak tehát éppen az ősi magyar, ázsiai lélek felfedezése iránti olthatatlan szomja volt egyik vezető indítéka.  A népballadák, a sirató énekek, a régi típusú népdalok világa feltárta előtte egy ősi élet látomását: Bartók úgy érezte, hogy a kelet-európai ember saját kultúrájának a megalapozását itt kell kezdeni. Eltávolítani mindent, ami ehhez a lélekhez ezer év óta hozzátapadt, az esetlegest, a változót és könyörtelen aszkézissel és fegyelmezett logikával csak erre az ősi lélekre kell szegezni a tekintetet, mert itt rejtőzik a titka annak az új kultúrának, amely csak akkor tud igazán kultúra lenni és élő szellemi hatalom, ha mögötte rejtett népi erők mítosza, metafizikai háttere áll.



De ez a bepillantás egy már elveszettnek hitt ősi világba csupán Bartók egyéni élménye volt.  Hogy ez megtalálja az utat az egyetemes európai zeneiséghez, a hidat az összeköttetést, az expresszionizmus adta. És ez az expresszionista formanyelv készen hozta ennek a meglátott világnak a kifejezési lehetőségeit művészi eszközökkel. Ezeket öntudatosan és kitűnő ökonómiával fel is használta Bartók, aki azonban teljesen és fenntartás nélkül mégsem tette magáévá a nyugat-európai expresszionizmus tantételeit. A maga útját járta és a kínálkozó eszközökből csak annyit használt fel, amennyit szükségesnek talált művészetének továbbépítésére. Az expresszionizmus, azóta eltűnt, beolvadt, feloldódott, részben megsemmisült,  



Bartók művészete azonban teljesen sértetlenül került ki ennek a nagy művészi forradalomnak az összeomlásából. Sztravinszkij kénytelen volt megtagadni ezt a stílusát, radikálisan ki kellett irtania magából mindent, ami erre emlékeztette, hogy továbbfejlődhessen, hogy művészete zsákutcába ne kerülhessen. Bartók azonban tovább építette saját klasszicizmusa irányában mindazt, amit itt nyert. Semmit sem kellett megtagadnia, semmit sem kellett megsemmisítenie.



Az expresszionizmus forradalma magával hozta már pusztulásának csíráit is. Az indulatok dzsungeljében eltévedt és elsüppedt az építő értelem, a formátlanság formája, a kiegyensúlyozatlanság, a lávaként elömlő érzelmi túlfűtöttség alkalmas volt a régi formanyelv elpusztítására, de nem volt alkalmas egy új zenei világ felépítésére. Az expresszionizmus ősanyaga a vitalitásnak ugyanolyan dinamizmusát keltette életre, mint amelyik a barokk zárt formákat áttörő lendületét inspirálta. A barokk mögött azonban ott állt az európai ember biztos hitével, jellembeli szilárdságával, racionalizmusának bizakodásával és ezt az elementáris áradást le tudta vezetni a polifónia rendezett medreiben. Az expresszionizmus, forró lávája elégetett mindent maga körül, és ha hatalmas erőket is szabadított fel, ezeket kormányozni nem tudta. A démonok megfékezésére segítségül sietett a neoklasszicizmus akadémikus testőrsége. Erre tulajdonképpen nem volt szükség, mert ez a láz önmagát emésztette el, sérültjei pedig bemenekültek egy új akadémizmusnak bűvös falai közé.



Aki sértetlenül megúszta ezt a krízist, az egyedül Bartók volt. Nem alkudott meg, nem kért segédcsapatokat a múlt századból, nem perzselte meg szárnyait az expresszionizmus tűzvésze, mert ami csak múló jelenség volt az európai zenében, az nála sokkal mélyebbről jött a magyar és általában a kelet-európai népzene ősi rétegeiből. Nem volt szüksége Bartóknak soha kívülről elfogadott klasszicizáló normákra, mert művészete magában hordozta a klasszicizmust expresszionizmusának legvégletesebb idejében is. Kérlelhetetlen következetességgel kereste meg muzsikájának forró anyagában a forma körvonalait. Az a klasszicizmus, ahová most utolsó műveiben Bartók eljutott, legkisebb részletében sem átvétel múlt századok sémáiból, de teljességgel saját műve, saját erőfeszítéseinek végső eredménye. Így vált a mai Bartók sajátmagának klasszikusává, klasszicizmus alatt természetesen nem történeti stílust, de az alkotó erő sajátos, önmaga törvényei szerint igazodó egyensúlyát értve.



Sokan bennégtek, az expresszionizmus forró-kohójában, elpusztította őket a túlhevített láz, az érzelmek gátlástalan expanziója. Mások megtagadták még idejében ezt az önkívületet, és saját legszebb álmaik megvalósításáról lemondva elmenekültek kevesebb termékenységet nyújtó, de biztonságosabb tájakra. Bartók megérezte az örvény szédületét, de valami ősi magyar mértéktartással, mindig megérezte hol válik ez az eksztázis halálossá, hol lesz méreg, halált-hozó veszély, az ősi indulatok előretöréséből, és meg tanulta kormányozni a felidézett szellemeket. Bartók ma, az egyetlen nagy alkotó, akinek nem kell visszavonnia semmit, akinél nincs stílustörés, mert minden önmagából folyik és következik félelmetes biztonsággal. Nem tért ki a harc elől, megismerte a mai művészi alkotás minden belülről fellépett démonikus veszélyét, de bátran szembenézett velük, nem alkudott meg, nem hátrált meg.  Ezért van külön jelentősége ennek az etikus magatartásnak, mert a nagy művész mögött ott érezzük a heroikusan élő nagy embert is.



A ZENE, 1941. április 15. (XXII. Évfolyam, 11. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3572017-11-15 10:41:39

ZENEI SZEMLE, 1917. ELSŐ FOLYAM, 3. SZÁM, MÁJUS:



„ ….A Rosé-vonósnégyes kamaraestélyén Mozart és Beethoven egy-egy kvartettjét hallottuk a régi híres művésztestületnek hagyományosan előkelő, precíz és színgazdag interpretációjában. Műsoruk egyik számában, Schumann: Zongoraötösében Szendy Árpád, akadémiánk kitűnő professzora és művésze játszotta a zongoraszólamot töké­letesen, szárnyalón, magávalragadón. …..”



ZENEI SZEMLE, 1917. ELSŐ FOLYAM, 3. SZÁM, MÁJUS (86.-87. odal):



SZENDY ÁRPÁD



A zongora letéteményese a zenei kultúrának. Az ország zenei kulturáltságára épp úgy jellemző, hogy hányan és hogyan tudnak zon­gorázni, mint ahogy az általános kultúrfokot kifejezi az írni és olvasni tudó lakosság százaléka. A zongora a zenei eszperantó. Aki közepesen tud zongorázni, elolvashatja mindazt, amit muzsi­kában valaha is leírtak. Otthon, a zongorája mellett, egyedül, opera-előadásokat rendezhet.



Az új magyar zenei kulturkezesei és erősségei azok a zongorázók, akik az utolsó tizenöt év alatt és óta a magyar iskolákban nevelődtek és akiknek a nagyobb része közvetlenül vagy közvetve: Szendy Árpád nevelése. Régebben ezt úgy fogalmazták volna: ő az új magyar zongorakultúra apja. Ma, elmondhatni, hogy pedagógiai munkásságának leszűrődéseképen alakult ki Magyarországon a zongoratanítás szelleme.



Milyen ez a szellem ?



Szigorú hadat üzen a dilettánsságnak, engedményeket nem ismer, a teljesítmények elképzelhető legmagasabbra fokozását követeli, teljes odaadást a tanulmány iránt, nemcsak mekanikus munkát, hanem állandó lelki koncentráltságot, a dologbeli készségnek rekordig való fokozását.



Ez a szellem az idők folyamán fejlődött olyanná, amilyen. Szendy ma egészen másként tanít, mint tanított tizenöt év előtt. Tanítási módszere gazdag tapasztalatainak, mondhatni: öntudatos kísérletezéseinek az eredménye. Ez az eredmény főbb vonásaiban megegyezik azokkal, amelyeket az élő legjelentékenyebb külföldi zenepedagógusok oeuvreje szemléltet.



A pedagógusokat nagy általánosságban két csoportba oszthatjuk. Az első csoportba soroljuk azokat, akiknek a tanítása kimerül a tanítvány munkájának felügyeletében, akik sorsára bízzák a tanulót, egyéniségének kialakulására befolyást nem gyakorolnak, általában: tartózkodóak. A második csoport a saját világnézését, gondolkodását, felfogását, tudását, egész egyéni­ségét átadja a növendéknek, akit a saját képére igyekszik átformálni.



Szendy Árpád ebbe a második csoportba tartozik.



Vizsgáljuk a két módszer előnyeit és hátráltató tulajdonságait. Két­ségtelen, hogy az első inkább kedvez az egyéniség gyors kialakulásának. Ezzel szemben az átlagos növendékanyag teljesítményeit a közepes szín­vonalon túl emelni nem tudja. A második módszer viszont a szinte szuggesztív erejű példa, a már kész eredmények közlésével legalább is, ami a dologbeli tudást illeti, a növendéket olyan készséggel ajándékozza meg, amilyent más úton megszerezni nem tudott volna. Gyakori eset, hogy a tanuló később hozzánő, hozzáfejlődik, megér ehhez a teknikához. De, ha nem fejlődik hozzá, akkor is, jobb, művész modorában zongorázni, mint művészietlenül. Mindez természetesen a növendékeknek csak arra a tömegére vonatkozik, amelyből: közönség lesz. Akiből művész lesz, annak az egyénisége nehezebben bontakozik ki, ha fejlődése közben jelentékeny művész hatása alatt áll, az igazi egyéniség azonban az idegen befolyást idővel asszimilálja a külső hatásnak lelkéből idegen elemeit leküzdi, megszabadul azoktól. Ha viszont az egyéniség erre nem elég erős és a küzdelemben alul maradt: nem kár érte.



Minden pedagógus, aki művész, egyéniségét is beleviszi a tanításba. Senki sem tudja megtagadni önmagát. Most már csak az a fontos, hogy ez az egyéniség, amely példa és szabály gyanánt áll a tanuló előtt, művésszé legyen.



Szendy Árpád a zongora kivételes tehetségű mesterei közül való.



Interpretálásai mintáját adják az öntudatos tervezőképességnek, egységes­ségük mellett is a legapróbb részletekig, logikailag és lélektanilag indo­koltak és kidolgozottak. Teknikai készségében: plasztikus és modulá­ciókban gazdag billentése, tiszta és dús pedálozása, futamainak ragyogó lendülete és biztonsága, kántilénájának szárnyaló ereje és férfias melegsége, énekszerűsége, dinamikai skálájának terjedelmessége: csodálatra késztet.



Nagy művészi és nagy emberi tulajdonságai, minden képesség és erő azonban csak egy célt szolgáltak életében: tanítványainak fejlesztését. Nem lehet csodálkoznunk, ha a tanítványai esküsznek a szavára, fanati­kusan és szinte kritikátlanul lelkesednek érte. A legnagyobbat, a legtöbbet adta nékik, amit csak adhatott. A művészetét. Az életét. Saját magát.



 F. GY.”


Zenetörténet • 2082017-11-14 17:17:18

«Pedro mester bábszínháza»



Manuel de Falla spanyol zeneszerzőnek a múlt szezonban mutatták be «Háromszögletű  kalap» című balettjét az Operaházban. A világhírű zeneszerző egy másik, igen érdekes színpadi munkáját most a Városi Színház kötötte le. Címe «Pedro mester bábszínháza.» Újszerű színpadi játék, amelynek meséje Cervantes „Don Quichote”-jának, egyik; epizódjából készült.



Az opera hőse Don Quichote és Sancho Pansa, akik bevetődnek vándorútjuk folyamán az aragoniai Mancha közelében egy fogadóba. A fogadó istállójában tartja előadásait Pedro mester, akinek bábszínháza a „Melisandra elrablása” című tragédiát játssza. Ez a tragédia pereg le Don Quichote és a közönség szeme előtt. A kóbor lovag azonban nem tűri azokat az aljasságokat melyek a darabban Melisandrával elő fordulnak és lándzsájával szétveri Pedro mester égész bábszínházát,



A színpad két részből áll. A fogadó istállójából és a bábszínházból, amelyet persze szintén élő szereplők játszanak.



Párizsban mutatták be a darabot 1923-ban a szerző dirigálásával. A magyar előadást Keleti Márton rendezi, és Komor Vilmos tanítja be.



AZ EST, 1929. október 3. (20. Évfolyam, 224. szám)

 


Zenetörténet • 2072017-11-14 16:29:12

Manuel de Falla Budapestre jön.



Részt vesz «A  háromszögletű kalap» bemutató előadásán.

Manuel de  Falla, a modern spanyol zeneszerzők vezére, mint értesülünk, nemsokára ellátogat a, magyar fővárosba.

Az Operaház próbatermeiben már készülnek «A háromszögletű kalap» című táncjátékra, amelynek meséje Alarcon nyomán készült és zenéjét Manuel de Falla szerezte. A komponista most arról értesítette magyar barátait, hogy ballettjének bemutató előadására Budapestre érkezik.



Nem lehetetlen, hogy a zenei vendég tiszteletére hangversenyt rendeznek, amelyen saját művei kerülnek előadásra. 



AZ EST, 1928. november 17. (19. Évfolyam, 261. szám)


Zenetörténet • 2062017-11-14 14:12:17

Képtalálat a következőre: „manuel de falla”



Manuel de Falla (1876.11.23.-1946.11.14.



Daniel Barenboim - Manuel de Falla - Nights in Spanish Gardens


Zenetörténet • 2052017-11-14 14:07:37

MANUEL DE FALLA: 



(1876.XI.23-1946.XI.14.)



 



Manuel de Falla emlékére.



71 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a kiváló spanyol – roma származású – zongoraművész, zeneszerző. 



„Manuel de Falla meghalt



Manuel de Falla világhírű zeneszerző, a Cordova melletti Alta Garcia helységben, csütörtökön reggel 70 éves korában elhunyt. A nagy spanyol zeneszerző több éve ebben a községben élt visszavonultságban.”



*



„Manuel de Falla 1876-ban született Cadixban. Fejlődésére döntő hatással volt párizsi tartózkodása, amikor is szoros barátságot kötött az új francia iskola mestereivel: Debussyvel és Ravellel. Egyfelől a modern francia impresszionizmus, másfelől a spanyol népi zene járult hozzá saját rendkívül érdekes stílusának kialakulásához. Első sikerét a «Rövid élet» című operájával nyerte el, nálunk: «A háromszögletű kalap» című pompás balettjével aratott elismerést. Újszerű remekműve:

«Pedro mester» című bábjátéka; kiemelendő továbbá «Éjszakák a spanyol kertekben» zongorára és zenekarra írt szimfonikus műve. «Tűztánc»-a, néhány dala és zongoradarabja közismertté vált. Az új zeneirodalom nemzetközi viszonylatban is sokat veszít Manuel de Fallával.”



NÉPSZAVA, 1946. november 15. (74. Évfolyam, 259. szám)

*

(BEMUTATÓ AZ OPERAHÁZBAN)



«EGY RÖVID ÉLET»

[„La vida breve”]



A komponista személyével a lap hasábjain «A háromszögletű kalap» bemutatója alkalmából  részletesen  foglalkoztunk. Akkor hangsúlyoztuk virtuóz technikai készségét, nagy tudását, stílusának kiforrottságát és azt az imponáló egyéni megnyilatkozást, mely zárt egységet alkotó művéből kicsillant. Ennek a megjegyzésnek mindaz, amit később, de Falláról le fogunk írni látszólag ellentmond; de ha megállapítottuk a két opus keletkezésének időrendjét, olvasóink be fogják látni ennek jogosultságát. Mikor, de Falla a háromszögletű kalap című táncjátékát megkomponálta, már két évtizedes zeneszerzői múlt állott mögötte; szimfonikus költemények, ballettek, bábjátékok, kamarazenekari művek jelentős sikereinek babérai nevét nemcsak hazájában, de Francia- és Olaszország színpadain és koncerttermeiben is népszerűvé tették. Körülbelül tíz év óta Albenizzel, a spanyolok legnagyobb mesterével emlegetik együtt. Ma 57 éves. Párisban tanult a század elején, abban az érdekes korszakban, mikor Debussy már megtörte honfitársai közönyét és amikor Dukas és Ravel csillaga is emelkedőben volt. Mint a madridi konzervatórium növendéke 22 éves koráig alig mutatott nagyobb érdeklődést a komoly muzsika iránt. Chansonokat, operetteket írt, majd kísérőzenét egészen jelentéktelen alkalmi bohózatokhoz. Ekkor érlelődik meg benne egy Wagner-partitúra lapozgatása közben az-az elhatározás, hogy komolyan nekilát fogyatékos tanulmányainak kiegészítéséhez. Mialatt buzgalommal tanulmányozta a spanyol népzenét, megírja első operáját, mellyel pályadíjat nyer. Ez a «La vida breve» volt, operánk  jelen premierje. Első állomása, de Falla nagy ívben felfelé törő pályájának.



Ez a magyarázata annak, hogy operájában annyi az egyenetlenség, kiforratlanság. Wagneri értelemben vett motívumszövés, széles mederben kavargó illusztráló muzsika váltakozik verisztikus, izgalmasan kapkodó recitativókkal, szimfonikus közjátékokkal — melyek sokszor megakasztják a cselekményt — folklorisztikus táncokkal és dalokkal; ezek, mint zárt számok feltűnően emelkednek ki a wagneri «végtelen dallamok»-ból. Kétségtelen, hogy Manuel de Falla operája igen tehetséges ember munkája, zenekara  kitűnően szól, harmóniái érdekesek, ha nem is eredetiek, a spanyol népzene  feldolgozásmódja erős kézre vall, csak kár, hogy a komponista ideges tájékozódása közben  egyről felejtkezett meg: saját invenciójáról. Ott, ahol saját melos-át kellett volna megszólaltatnia, mint például az első kép szerelmi duettjében, vagy a szerencsétlen cigánylány második felvonásbeli szólószámában, igen rövidre fogta jelentéktelen mondanivalóját.



Nem volt szerencsés a szövegkönyv megválasztása sem. Vérszegény meséje hol értelmetlen szimbólumokon akadozik, hol pedig a verismo berkeibe téved, ilyenkor — minthogy a zeneszerző nem mindenben követte a librettó-költőt — inkább melodrámának hat, mint operának. Ez a furcsa stíluskeverék, az első felvonás második képében teljesen megzavarja a hallgatót. Itt egy granadai látképet kapunk, cselekmény nélkül, hosszasan elnyújtott szimfonikus zene kíséretében. Ennek az «intermezzo»-nak zenei tartalma sokkal véznább, semhogy kibírná a tíz perces üres színpad dermedt csendjét. A partitúra legszebb részei a vérbeli spanyol dalok és táncok, pattogó ritmusaikkal, érdekes hanghordozásukkal. Salud egy földhözragadt szerencsétlen cigánylány, Granada külvárosában halálosan beleszeret egy jómódú Don Juanba (Paco, megj. A.). A szerelmesek találkoznak és rövid duett után önfeledten omlanak egymás nyakába. Ez-alatt a leány nagybátyja (Salvaor, megj. A.), izgatottan meséli el anyjának, a leány nagyanyjának, hogy az ifjú szerelmes, egy gazdag leánynak (Carmela, megj. A.), kérte meg kezét, kit nemsokára oltárhoz is vezet.   



A harmadik képben már az esküvő víg tumultusa zajlik előttünk. A lakodalmi ünnepséget megtört szívvel nézi az utcáról az elhagyott Salud. Nemsokára megjelennek az «öregek» és a felháborodott nagybácsi kézen-fogva hurcolja be a szerencsétlen lányt a lakodalom kellős  közepébe, hogy a vőlegényt felelősségre vonja hűtlenségéért. Az utolsó képben a leány odaáll szerelmese elé; de ez nem akar tudni róla. Salud szíve megszakad és holtan terül el a földön. Az öreg cigányasszony megjelenik és megátkozza unokájának megrontóját.



Ennek a mesének szcenírozása nagy feladatot ró, nemcsak a rendezőre, de a díszlettervezőre is. Rékai András mozgalmas, eleven csoportozatai, Oláh Gusztáv ötletesen megkomponált díszletei sokszor elfelejtetik a nézővel a librettókönyv tartalmatlanságát. Színes és dekoratív volt Brada Rezső koreográfiája. A főszerepet Bodó Erzsi énekelte. Gyönyörű meleg hangjával, bensőséges előadásával egészítette ki a cigánylány alakjának elmosódott rajzát. Budanovits Mária sokszor méltatott színjátszó adottsága a vénasszony alakjából valóságos kabinetfigurát faragott.  Kár, hogy a zeneköltő mostohán bánt énekszólamával és gyakran némajátékra fogta. Halmos János sikerrel birkózott meg hálátlan szerepével. Kálmán Oszkár, Farkas Sándor és Maleczky Oszkár kitűnően illeszkedtek bele az együttesbe.

A pompásan egybevágó, kitűnő előadás zenei részének betanítása a vezénylő Ferencsik János érdeme.



A ZENE, 1933. december 1. (15. Évfolyam, 5-6. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3562017-11-14 13:29:33

"Szendy Árpád



Szarvas, 1863. augusztus 11 – Budapest, 1922. szeptember 10.



Szendy Árpád a magyar zenepedagógia egyik legjelentősebb alakja, aki mint kiváló zongoraművész és -tanár Chován Kálmánnal együttműködve kidolgozta a Zeneakadémia zongora tanszakának első rendszeres, valamennyi évfolyamra kiterjedő tantervét és tananyagát. Ezzel nemcsak az akadémiai képzés normáit határozta meg, hanem, miután tantervét kiterjesztették az összes állami zeneiskolára, a magyar zongoraoktatás egészének is irányt szabott.



Szendy Árpád szülővárosában megkezdett zenei tanulmányait 1876-tól a fővárosban folytatta, ekkor a Nemzeti Zenede, majd 1879-től a Zeneakadémia hallgatója lett. A zongoraszakot Gobbi Henrik, a zeneszerzést Hans Koessler irányítása mellett végezte el. Tehetsége és tudása elismeréseként az 1883/84-es tanévre elnyerte a Liszt-ösztöndíjat és – talán ezzel összefüggésben – ebben a tanévben Liszt Ferenc tanítványa lett. A következő két tanévet betegsége és egyéb nehézségek miatt kénytelen volt kihagyni s csak 1887-től folytathatta tanulmányait – minthogy Liszt 1886-ban meghalt – korábbi tanáránál, Gobbi Henriknél. 1889 tavaszán szerezte meg oklevelét, s még az év őszén németországi tanulmányútra indult. Egy évet töltött Weimarban, illetve Berlinben, hogy volt Liszt-növendékeknél, Bernhard Stavenhagennél, illetve Hans von Bülow-nál tovább képezhesse magát. Hazatérése után, 1891 januárjában nevezték ki a Zeneakadémia zongora tanszakának tanárává.



Szendy és két, vele nagyjából egy időben kinevezett kollégája, Chován Kálmán és Thomán István hamarosan szembesült azokkal a problémákkal, amelyek a hazai zenetanítás szabályozatlanságából fakadtak. A zongora- (és általában a zene-)oktatás színvonalának emeléséhez elengedhetetlen volt egy mértékadó és – a zenetanulás alacsonyabb szintjein – az ország egyéb zeneiskoláiban is általánosan bevezethető tanrend kidolgozása. Az éveken át tartó munkában a zongora tanszak mindhárom tanára részt vett, ki-ki a maga egyéniségének és művészi–pedagógiai elveinek érvényesítésével. A Szendy–Chován-, illetve a Thomán-módszer különbségeire már a kortársak is rámutattak, a kettőt hol egymás ellentéteként, hol pedig egymás szerencsés kiegészítőjeként interpretálva.



A Zenei Szemle 1917 májusi számában megjelent Szendy-arckép írója, F. Gy. összefoglalja a kétféle metódus lényegét: „A pedagógusokat nagy általánosságban két csoportra oszthatjuk. Az első csoportba soroljuk azokat, akiknek a tanítása kimerül a tanuló munkájának felügyeletében, akik sorsára bízzák a tanulót, egyéniségének kialakulására befolyást nem gyakorolnak, általában: tartózkodóak. A másik csoport a saját világnézését, gondolkodását, felfogását, tudását, egész egyéniségét átadja a növendéknek, akit a saját képére igyekszik átformálni.    Szendy Árpád ebbe a második csoportba tartozik." Egy hajdani Thomán-tanítvány, Kálmán György 1928-as találó megfogalmazása szerint „a játékot a legkisebb részletekig pontosan előre tervező iskola volt a Szendyé, Thomán iskolája csak a keretet tervezi meg pontosan előre, a keret kitöltésének, a pillanatnyi sugallatnak nagyobb teret engedve."



És valóban: míg Thomán István elsősorban kiváló előadókkal, addig Szendy Árpád mindenekelőtt kitűnő pedagógusokkal ajándékozta meg a világot. Szendy tanítványa volt többek között: Fodor Ernő, Hegyi Emánuel, Kabos Ilonka, Kovács Sándor, Nagy Géza, Reschovszky Sándor, Senn Irén, Unger Ernő és Varróné Picker Margit. Pedagógiai tekintélye elismeréséül Szendyt bízták meg az 1911-ben megszervezett művészképző vezetésével is. Művészjelölt-tanítványai – köztük Kabos Ilonka, Szatmári Tibor, Zsigmondy Gábor – 1914-ben nagy sikerű hangversenyen mutatkoztak be a bécsi Konzerthausban.



Idővel azonban Szendy metódusa is megérett a korszerűsítésre, amivel először Dohnányi Ernő próbálkozott 1918-ban. Szendy, jellemző módon, éppen a pedagógiai progresszivitást, a fokozatosság elvének betartását hiányolta a volt Thomán-tanítvány részéről és különösen abban nem értett egyet, hogy Dohnányi a közreadói kottakiadásokkal szemben az Urtext-kiadások használatát szorgalmazta. Bár Dohnányi reformtervét az igazgatóság elutasította, Szendy mégis egyre inkább háttérbe szorult.



Tóth Aladár Szendy 1922. szeptember 10-én bekövetkezett halála alkalmából írott nekrológjában ennek okáról is írt, árnyalva a Szendyről a kortársakban kialakult képet: „Ha szabad olyan siker- és elismerésdús életben mint az övé, tragikumról beszélni, úgy Szendy tragikumát éppen közéleti s vele kapcsolatos pedagógiai tevékenységében kell keresnünk, mely elvonta őt érvényesülésének legigazibb lehetőségétől: a pódiumtól. [...] Szendy életében tényleg oroszlánrész a zongoraoktatásé. Mégis úgy érezzük, Szendy egyénisége sokkal természetesebben bontakozhatott ki a hangversenydobogón, mint a tanteremben. (...) Szendy iskolájában azonkívül, hogy becsületes, lelkiismeretes munkához szoktak a növendékek, csak a kiváló egyéniség lenyűgöző hatását találtuk, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. A tanárnak tanítványhoz közeledését jobban nélkülöztük nála, mint a modern tanítási módszerek nagy eredményeit, melyek elől mereven elzárkózott." E tartózkodó viselkedés ellenére – ismeri el végül Tóth Aladár –, „erős markát mindig éreztük, s eredeti, kiváló egyéniségének igézete nem szűnt meg most sem, mikor már a sir választja el tőlünk."



Kaczmarczyk Adrien”


A nap képe • 19872017-11-14 12:52:47

Képtalálat a következőre: „Pataky Kálmán”



PATAKY KÁLMÁN1896.11.14.-1964.02.29.



MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON:



„…Tiszta csengésű, rendkívül kiművelt hanganyaga a legkiválóbb olasz tenoristák mellé helyezi. ….“



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1964-03-06 / 10. SZÁM:



„Lapzártakor   érkezett   a hír,  hogy  Pataky  Kálmán, a  világhírű  magyar  operaénekes,  az Operaház  tiszteleti    tagja   Hollywoodban 67  éves  korában  meghalt.

Az  Operaház  igazgatósága  kedd  délelőtt  a  következő  szövegű  táviratot kapta:  »Kálmánunk  szombatra virradó  reggel  nem  ébredt fel többé.  Szeretete,  el nem múló  ragaszkodása  minden időben  a  Magyar  Operaházé  volt.  Pataky  Kálmánná Beregi  Lea.«

Pataky Kálmán a magyar operakultúra  elsőrendű  kiválósága,  a  magyar énekesművészet  egyik  legjelesebb hírvivője  volt  a  világ  minden  táján.  1897-ben  született  Alsólendván,  1921-ben mutatkozott  be  a budapesti Operaházban,  de  csak   öt évig  volt  tag,  mert  Franz Schalk  a  bécsi  Staatsoperhez   szerződtette.   1926-tól 1938-ig  a   bécsi  Operaház egyik  legnépszerűbb  tenoristája  volt,  kamaraénekesi címet  kapott.  1939—40-ben a  milánói  Scala  tagjaként működött,   énekelt    Salzburgban,  Glyndenburnban, Buenos   Airesben,   Párizsban,  a  világ  minden  nagy operaházában.  A  felszalbadulás  után  rövid  ideig még szerepelt  Operaházunkban, majd  Amerikába  költözött. Pataky  Kálmán  az  utolsó esztendőket   Los   Angelesben  töltötte  feleségével  töltötte  és apósával,  Beregi  Oszkárral együtt.  Elsősorban   mint Mozart-énekest  ünnepelték; énekéből igazi  mozarti  költészet,   bensőség,   érzelmi gazdagság  sugárzott. Otthonosan  mozgott  az  olasz  és  a   francia   operák   hőseinek  világában  is.  Hibátlan technikai  tudása  segítette, hogy  egész  szellemi  és  művészi  felkészültségét  a  kifejezés  finomságára,  dinamikai   árnyaltságára   s   a megformálás     szépségére összpontosítsa.  Pataky nagy sikerű   szerepeire  mint   a legnemesebb  énekesi   művészet  eleven  illusztrációira  emlékezünk.“

 



Pataky - Die Zauberflöte - 1927



Pataky Kálmán - Mi par d'udire ancora / Nadir's Aria



 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3552017-11-14 12:41:45

Képtalálat a következőre: „Szendy Árpád”



SZENDY ÁRPÁD



1863.08.11.-1922.09.10.



RÉVAI NAGY LEXIKONA:



Szendy Árpád, zongoraművész és zeneszerző, szül. Szarvason 1863 aug. 11., megh. Budapesten 1922 szept. 10. A Zeneakadémián Gobbi Henrik és Liszt Ferenc volt a mestere. 1890-ben a Zeneakadémián a zongoratanszak tanára lett. 1920-ban kinevezték a Magyar Orsz. Zeneművészeti Tanács ügyvezető alelnökévé s a Nemzeti Zenede elnökigazgatójává, de ez állásáról 1921. betegsége miatt lemondott. Egyike volt a legjobb magyar zenepedagógusoknak, mint előadó művész is kitűnő. Számos zongoradarabot, zenekari- és kamarazeneművet, dalt írt. Szabados Bélával együtt írta Béri Géza (Moravcsik) szövegére a Mária c. regényes dalművet, amely 1905. febr. 28-án került először színre az Operaházban; utolsó kiváló szerzeménye volt a Helikoni szvit (az 1921. évi helikoni ünnep alkalmára), nagy zenekarra. Ezt 1923-ban a Kisfaludy-társaság a Greguss-dijjal jutalmazta.

 



SZÍNHÁZI ÉLET, 1922., 12. SZÁM:



„Zenekari Magyar Est



Nagy zenei esemény színhelye lesz 31-én a Zeneakadémia. Ekkor kerül bemutatásra Szendy Árpádnak a keszthelyi helikoni ünnepség alkalmából írt Magyar Suitje. Ezenfelül : Csobánc-nyitány nagy zenekarral és Liszt: Magyar ábránd, amelynek zongora-szólóját Szendy Árpád játssza. A zenekart Hubay Jenő vezényli, Palló Imre magyar dalokat énekel. Részletes műsor a következő:



1.) Csobánc-nyitány;

2.) Szendy: Magyar suite, előadja a zenekar.

3.) Hubay : Könnyek, Szendy: Ez az én szeretőm, Szabados: Fekete felhőbe..., Kacsóh: Aratáskor; énekli: Palló Imre.

4.) Liszt: Magyar ábránd: zongorán Szendy Árpád zenekarkísérettel. […]“



Szendy Árpádtól a YT-n, sajnos, csak az alábbi hanganyagot - átiratot - találtam. Mindenesetre ez is érdekes, mert az alapdallamot Arany János „szerzette“.



MR Gyermekkórus - Toborzó


Bartók Béla szellemisége • 2292017-11-14 12:27:27

 



Képtalálat a következőre: „Bartók Béla”



BARTÓK BÉLA ÚJ RAPSZÓDIÁJA.



Londonból jelentik:



Benny Goddman, Amerika legelső klarinétművésze, Szigeti József a kiváló magyar hegedűművész tanárára klarinét-szerzemény megírására kérte fel Bartók Bélát, a világhírű magyar zeneszerzőt. 



Bartók erre a célra rapszódiát írt klarinétra, hegedűre és zongorára. Az új mű bemutatóját óriási érdeklődés előzi meg mind az amerikai, mind az angol zenei világban. Goddman egyébként nemrég játszotta gramofonba Mozart klarinét-ötösét a Budapesti Vonósnégyessel.

 



BUDAPESTI HÍRLAP, 1938. október 21. (58. Évfolyam, 238. szám)


Zenetörténet • 2042017-11-13 18:23:23

DORÁTI ANTAL EMLÉKÉRE.



(1906.IV9. – 1988.XI.13.)



29 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el világhírű karmesterünk.



 



AMERIKAI MAGYAR ARCOK:



Doráti Antal az amerikai zenekultúra apostola



(A rangos Wall Street Journal egyik legutóbbi számában jelent meg az alábbi cikk honfitársunkról, Doráti Antalról, a Detrolt Symphony világhírű karmesteréről.)



Egy igazi szimfonikus zenekart, mondja Doráti Antal, ízlelgetni kell, mint a jó konyakot: fény elé tartani a poharat, megcsodálni borostyán színét, megszagolni illatát, megízlelni, aztán letenni az asztalra s egy fél órát beszélni róla.



Egy koncert minőségét, akárcsak a konyakét, az jelzi, mennyit beszélnek róla. S mióta 1977-ben Doráti Antal átvette a detroiti szimfonikusok vezetését, ez a cél lebeg a szeme előtt. Új életet öntött a korábban állandó bajokkal küzdő zenekarba, s elérte, hogy ebben az autóiról híres városban ma már a szimfonikus zenekarról is beszélnek.



A város szimfonikus zenekarának, s így a zenei kultúrának fellendítése érdekében Doráti és közvetlen munkatársai nem ismernek határt. Mióta Doráti a városban tartózkodik, a helyi sajtó háromszor annyit irt a zenei életről, s azon belül a helyi szimfonikusokról, mint előtte sok-sok éven át.



S Doráti Antal tekinthető a zenekar hírverőjének, nyughatatlan ügynökének is, aki minden lehetőséget megragad arra, hogy „áru”-ját népszerűsítse, kelendővé tegye. Igen gyakran tart beszédet a legkülönfélébb embercsoportoknak — autótervezőknek, az autóipar nagyjainak, újságíróknak, gyerekeknek, iparosoknak, munkásoknak. Nevét ma már jól ismerik a város fűszeresei, borbélyai, hentesei is.



—Nagyon fontos, hogy az emberek tudják, mit csinálokmondja a mester.S még fontosabb, hogy minél több barátot, támogatót és műélvezőt szerezzünk a zenekar számára.



Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Dorátit nagyon sok helyen, csak úgy ismerik, mint zenekar-létesítőt, kultúrateremtőt. 55 éves pályafutása alatt, mondhatni, világhíressé tette a dallasi, a minneapolisi és a washingtoni szimfonikus zenekarokat. S ez nem csak a nagy karmester kivételes zenei tudásának, de kivételes szervező készségének is köszönhető.  Detroitban ugyanezt az utat járja, s joggal mondhatjuk, hogy jó irányban halad.



Szervezőkészsége, jó üzleti érzéke a zenei életben fehér hollónak számit. A legtöbb karmester kihúzza magát a hírverés alól, s inkább üres ház előtt vezényel. Doráti azonban, mintha még élvezné is ezt a hasznos „kalmárkodást.”



— Jó üzletembernek lenni is művészetmondja Doráti. — Különben is, mi mások vagyunk, mint a zene ügynökei?



 A mester annak idején éppen időben érkezett Detroitba. A detroiti szimfonikus zenekar hatvanöt éves története során kétszer is feloszlott pénz és kellő támogatás hiányában. Doráti érkezése előtt már-már úgy volt, hogy harmadszor is felosztani kényszerül. A zenészek négy évvel ezelőtti sztrájkja miatt alig kelt el jegy a másodrendű zenekar előadásaira. Támogatást alig élveztek. A bűnözés növekedése is visszatartotta az embereket attól, hogy koncertekre járjanak esténként.



Doráti irányítása alatt a másod-rendű zenekar hamarosan komoly reputációt szerzett. A helyi, a New yorki, s a külföldi kritika egyaránt dicsérni kezdte. De ami talán még ennél is többet jelent, fokozatosan visszatért a közönség is.



De a tekintély, a világhír megszerzéséhez önmagában ez még nem elég. Éppen ezért szervezte meg Doráti a zenekar 24 koncertből álló nyugat-európai turnéját. A tavaly őszi turné sikert sikerre halmozott. Egy nagyszerű muzsikusokból álló, első-osztályú zenekar, írta a londoni Times. Spanyolországban tapsvihar követett minden előadást. Szófia királynő a nagy taps közepette lesurrant a színfalak mögé, hogy személyesen gratuláljon a mesternek.



Igaz, az ilyen turnék sokba kerülnek, s nem sok hasznot, vagy semmi hasznot sem hoznak.  De Dorátinak meggyőződése, hogy erre szükség van.



— A pápa is azért utazikmondta Doráti a detroiti üzletemberek egy csoportjának, — hogy jobb munkát végezhessen Rómában.



S a zenekar nem csak Európába utazik. Rendszeresen lépnek fel az amerikai zenei élet központjaiban, s a tervek szerint évente egyszer fellépnek New Yorkban, ahol a legtekintélyesebb kritikusok bírálhatják a zenekar színvonalát.



Nem szabad elfeledkezni a lemezekről sem. Doráti neve mintegy hatszáz lemezen szerepel, nincs még egy karmestere a világnak, akivel ennyi lemezfelvételt készítettek volna. Ez a tekintély a detroiti szimfonikusoknak is biztosította a lemezfelvételekre szóló szerződést. 



A London Records által tavaly kibocsátott Csajkovszkij album hónapokon keresztül vezetett a komolyzenei bestseller listán.



Csakhogy Doráti még ennél is többet akar. Mindenekelőtt egy jobb akusztikával rendelkező új koncerttermet Detroitban. Amit ezzel kapcsolatban mondott, az mindenki számára megszívlelendő.



— Azok az emberek, akik nem akarják viselni a kultúra költségeit, meg sem érdemlik azt. 



De azok nem is élnek, csak egzisztálnak.  



Doráti hisz és bízik a jövőben. Rendületlenül, fáradhatatlanul dolgozik a kultúra érdekében.



AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1980. február 8. (81. Évfolyam, 6. szám)


Zenetörténet • 2032017-11-12 21:27:25

 184 évvel ezelőtt, ezen a napon született Alekszandr Porfirjevics Borodin orosz zeneszerző és kémikus.



Emlékére:



 



Igor herceg az Operában



Budapest, 1938.



Az operai műsor eddig is meglepte a Pesten járt idegeneket sokféleségével, stílusbeli rugalmasságával. Nem is akad Operaház, a bécsi Staatsoperen kívül, mely egy esztendőn belül ciklust rendezhet Wagner, Mozart műveiből és sorra kitűzheti az olasz operairodalom remekeit. Márkus László nem elégszik meg ezzel sem, ezért a színház legközelebbi feladatául tűzte ki az orosz zenedráma jelentékenyebb műveinek bemutatását is. Muszorgszkij

«Boris Godunov»-ját évekkel ezelőtt hozták színre, utána hosszú ideig szüneteltették az orosz muzsikát az operai színpadon. Az elmúlt szezonban ismét Muszogszkij művel jelentkezett a színház, a «Hovanscsina» remek előadásával lepte meg közönségét. A «Hovanscsina» az elmúlt szezon egyik legnagyobb zenei és színpadi sikerének bizonyult.



A siker megerősítette a direktort művészi szándékában, még a szezon befejezése előtt újabb megállapodást létesített Iaszaj Dobroven*-nel, a pesti Hovanscsina világhírű vendégkarnagyával, hogy ebben az esztendőben is vezényel Budapesten és ismét betanít egy orosz művet. Így került sor Alexander Borodin «Igor herceg» című operájának bemutatójára.



Aleszandr Porfirjevics Borodin katonaorvos és a szentpétervári egyetem orvosi falkultásánaprofesszora, világszerte ismert kémikus. A nagynevű tudós mindenekelőtt a zenét szereti. Baráti köre a legkiválóbb orosz muzsikusokból állott. Liszt Ferenc volt a leghívebb barátja.Borodin valósággal bálványozta Lisztet. Weimarba utazott utána és Weimarból feleségének írott leveleiben rajongással ír a magyar zeneköltőről. Weimarban sor kerül az «Igor herceg»

részleteinek eljátszására is. Liszt megérzi Borodin rendkívüli tehetségét és meleg hangon bíztatja az «Igor» befejezésére.



Borodin, húszéves korában kezdi az Igor herceg című könyvének megzenésítését, de Liszt bíztatása ellenére sem fejezi be a munkát. Negyven év múlva, halála után, Rimszkij-Korszakov és Glazunov állítják össze a hátra-maradt vázlatok alapján az Igor herceget.



A XVI. században, egy kievi szerzetesi cellában találnak egy ószláv nyelven írt pergamentet, a pergament címe „Az Igor seregéről szóló ige.”



Ez a pergament első írott dokumentuma az orosz történelemnek; kiváló esztétikusok megállapították, hogy ez az ószláv irat nemcsak érdekes történelmi bizonyíték, hanem egyben magasrendű irodalmi alkotás, egyenrangú Homérosz elbeszélő költeményeivel. Az ismeretlen szerzőtől származó mondát használja fel Borodin operája szövegéül.



A mese: Igor herceg, aki Putivl városában, a dél-oroszok fővárosában székel, elhatározza, hogy megkeresi a kapcsolatot az; Észak-Oroszországban élő testvérnépekkel. Tervének keresztülvitelénél számolnia kell a nomádéletet élő polovecek erős hadával. Mielőtt hadba indulnia, országa, trónja, gyönyörű felesége Jaroszlavna, védelmére felkéri közeli rokonát a könnyelmű és felületes Galickij herceget.



Igor távozása után Galickij zavartalanul éli kicsapongó életét és vakmerően ostromolni kezdi Igor bátor szívű, erényes hitvesét. Igor ereje megtörik a polovecek ellenállásán, a polovecek előretörő seregei már Putivl városát fenyegetik, a veszély elől menekülők Jaroszlavnánál keresnek oltalmat. A polovecek táborában elkeseredetten töpreng a foglyul ejtett Igor

herceg. A polovec fejedelem felajánlja Igornak a szabadságot, ha előzőleg: Igor megígéri, hogy nem keresi többé a harcot a polovecekkel. A becsületes Igor nem tud kötelező Ígéretet tenni, hiszen minden célja, s törekvése megteremteni a kapcsolatot az északi testvérekkel. A lovagias polovec fejedelem ennek ellenére is szabadon bocsátja Igort. A visszatérő herceget a boldog felszabadulás érzésével fogadja a nép és a bojárok tanácsa.

A nagy lelkesedésben még a kegyetlenül garázdálkodó bűnösöknek, az Igor jóhiszeműségével visszaélő összeesküvőknek is megkegyelmeznek.
 



Borodin Igorról szóló zenéjénél tiszta mesehangulat uralkodik a zenekarban. Helyenként felcsap a nagy szenvedély hangja, felkavarja a kedélyeket unisonos kórusaival, egy-egy érzéki áriával, végül bele dübörög a lelkekbe a poloveci táncok vad, titáni dobogásával.



A pesti előadásban elevenen él Borodin szelleme. A karmester Iszaj Dobroven úgy ismeri Borodint az ő muzsikájával, az ő egész életén át tartó Igor szerelmével, mint önmagát, Neki, s a rendelkezésére álló művész személyzetnek:



Palló Imrének, Báthy Annának, Rösler Endrének, Székely Mihálynak, Budanovits Máriának, Tutsek Piroskának, Losonczy Györgynek köszönhető, hogy az előadás pontosan olyan eredeti és érdekes, mint a mű maga. Az Igor herceg méltó otthonát Oláh Gusztáv, Dobroven rendezőtársának színpadai teremtik meg: Operaházunkban Nádasdy Kálmán a szöveg fordítója gondosan ügyelt a könyv üde, lírikus hangjára. Az Igor herceg negyedik képében, az ellenséges táborban kerül sor a poloveci táncokra. Kazár, tatár elemek dúlnak részeg, mámoros ritmikában. A poloveci ballett szimfóniát Szalay Karola, Vera Ilona, Harangozó Gyula táncolják a táncegyüttes élén.

 



KOVÁCS KÁLMÁN



SZÍNHÁZI ÉLET, 1938. január 23-29. (XXVIII. Évfolyam, 5. szám)



* Dobroven, Iszaj Alexandrovics (1891-1953), orosz származású karmester és zongoraművész. (Megj. A.)


A nap képe • 19862017-11-11 23:03:31

 



134 évvel ezelőtt, ezen a napon született Ernest Ansermet svájci karmester.



A zenei előadó-művészet történetében alighanem példa nélküli Ansermet esete. A jó amatőr muzsikus matematikusnak készül, a számok tudományát tanulja Lausanne egyetemén, s 1906 és 1910 között középiskolai számtantanár ugyanott. A svájci professzor huszonhét évesen fordít a pályáján.  Hazájában, Párizsban, végül Németországban zenét tanul, vezénylést, a többi között a magyar származású Nikisch Artúrtól, s 1914-ben Igor Sztravinszkij ajánlásával lesz karmestere az új zene- és táncművészet talán legnagyobb hatású műhelyének, a Gyagilev vezette Orosz Balettnek. 



A balettkarmester művészi becsülete nem túlságosan nagy: Ansermet sem érte be ezzel a karrierrel.  Genfben 1918-ban megalapította a Suisse Romande Zenekart, amely rövid idő alatt Svájc legjobb szimfonikus együttesévé vált. Zenekarához ritka hűséggel ragaszkodott: 1966-ban köszönt le vezető karnagyi posztjáról, 83 évesen!....



 



Részlet a NÉPSZABADSÁG 1983.XI.10-én megjelent írásából.



 


Bartók Béla szellemisége • 2282017-11-11 22:43:25

Bartók Béla az angol rádióban

LONDON, 1938. január 19.

 



Az angol daventry állomásról, 1500 méteres hullámhosszon, Bartók Béla hangversenyt ad csütörtökön, greenwichi idő szerint este 9 óra 20 perckor, a világhírű magyar zeneszerző személyes közreműködésével. A hangverseny Bartók magánszámával kezdődik, aki «Mikrokosmos» című szerzeményének nyolc darabját mutatja be, ezt követi Frederich Grinke és David Martin hegedűművészek száma, akik Bartók legújabb hegedűkettőseit játsszák, majd Bartók a «Mikrokosmos» további hét darabját zongorázza, ezt követi öt hegedűkettős, végül Bartók öt bolgár táncot játszik.



BUDAPESTI HÍRLAP, 1938. január 20. (58. Évfolyam, 15. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3542017-11-10 12:07:02

Zsedényi Károly témáját lezárandó, még beillesztek egy utolsó hírt, amely e nagyon tehetséges, sokoldalú művész által koreografált darabról szól. Zsedényi Károly nem sokkal ezután – 1948-ban – végleg elhagyta Magyarországot. Ám karrierjét külföldön is képes volt felépíteni, és áldásos művészi tevékenységének csak a halála vetett véget.



A SZEGEDI ÁLLAMI NEMZETI SZÍNHÁZ 1947. ÉVI SZÍNLAPJÁN a következő olvasható:



„Hétfőn 1947. december 29-én este 7 órakor



[…]



S Y L V I A



Mithologiai ballet 3 felvonásban.



Meséjét írta : Barbier és Merante. Zenéjét szerzette: Delibes. Vezényel: Várady László. Koreográfiáját készítette, rendezte és betanította: Zsedényi Károly



Sylvia, Diana nimfája: Bartos Irén



Ámor: Fülöp Dóra



Diana: Rimóczy Viola



Aminta: Bachora János



Orion, a fekete vadász: Zsedényi Károly



Fiatal pásztor: Renkei Gyula



Öreg faun: Jeszenszky Endre



Orion rabnői: Takács Piroska, Földes Zsuzsa, Dési Rózsi



Szóló vadásznők: Rimóczy Viola, Fülöp Dóra



Gyerekek, amazonok, nimfák, faunok, katonák



Díszlettervező: Bozó Gyula“


Bartók Béla szellemisége • 2272017-11-09 23:54:16

 



Bartók-bemutató Kecskeméten. 



A Kecskeméti Városi Dalárda Vásárhelyi Zoltán karnagy vezetésével «Éneklő Alföld» címmel Bartók ünnepélyt rendezett, s azon huszonegy Bartók-kórust mutattak be.



A kecskeméti Katona József Színházban rendezett ünnepélyen megjelentek Bartók Béla, Sergio Failoni, az Operaház karnagya, Issay Dobroven* és sokan mások a főváros zenei életének vezetői közül. A nagysikerű matinén a városi dalárdán kívül három kecskeméti iskolai énekkar, a félegyházi (Kiskun-, megj. A.), úrinők kongregációjának és három nyíregyházi iskolának az énekkara, továbbá két nagykőrösi iskolai énekkar lépett fel.



A bemutatón a bevezető beszédet Harkay Béla kecskeméti főjegyző mondta.



 



BUDAPESTI HÍRLAP, 1937. április 20. (57. Évfolyam, 88. szám)



*Dobroven, Iszaj Alexandrovics (1891-1953), orosz származású karmester és zongoraművész.



(megj. A.)


Bartók Béla (1881-1945) • 1972017-11-09 14:00:44

Kétszáz tagja lesz a pozsonyi Bartók Béla Dalegyesületnek.  



Pozsonyból jelentik:



Az átszervezés alatt álló Bartók Béla Dalegyesület a Toldy Kör helyiségében propagandaülést tartott, amelyen Unger Gusztáv, az egyesület ügyvezetője fejtette ki a megújhodó Bartók Béla Dalegyesület misszióját a pozsonyi magyarság kultúréletében. A szervezési munkából eddig is megállapítható, hogy sikerül a Bartók Béla Dalegyesület énekkarának létszámát rövidesen kétszázra emelni, úgy hogy az énekkar kitűnő vezetője, Németh István László tanár néhány héten belül megkezdheti az énekkarral a rendszeres próbákat. A Bartók Béla Dalegyesület újjászervezésével egyúttal megindult a pártoló tagok gyűjtése is.



BUDAPESTI HÍRLAP, 1939. január 5. (59. Évfolyam, 4. szám)


Zenetörténet • 2022017-11-09 13:53:50

HANGVERSENYEK. 



Zenei életünk jelentős fejlődéséről tanúskodik az-az általános érdeklődés, a mely vasárnapi és hétfői hangversenyeinket kísérte. Négy zenekari hangverseny torlódott a két napon egymásra és mind a négy hangverseny nagyszámú, tapsoló kedvű közönséget vonzott. 



Abból a részvétlenségből, a melyben eddig az önállóan szereplő művészek részesültek, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a zene kedvelői a szólisták-rovására kezdenek mindjobban vonzódni a zenekari hangversenyekhez.



Vasárnap délelőtt volt a Filharmóniai Társaság első ifjúsági hangversenye a pesti Vigadó termében. Haydn, Csajkovszkij és Liszt egy-egy műve került előadásra Kerner István vezetésével, akit igen lelkesen ünnepelt a jórészt fiatalokból álló közönség.



— Délután tartották meg a Zeneakadémia termében az Akadémiai Zenekar nyilvános főpróbáját Hubay Jenő karnagy vezetésével. A főpróba közönségének elismerését jelentékenyen fokozták a hétfőn este megtartott hangverseny műértői. Bevezetésül Liszt Ferenc nálunk még ismeretlen szimfóniai költeménye került bemutatásra. A kissé terjengős,- szélesen kidolgozott, de bravúrosan hangszerelt mű Hugó Viktor «Amit a hegyek beszélnek» című költeményének hatása alatt készült. Liszt egyik ifjúkori műve ez, amely már csalhatatlanul bizonyítja a pusztán hangszerelés kedvéért való zeneszerzés elméletét. 



A másik újdonság Bartók Bélának, a Zeneakadémia kiváló tehetségű, fiatal professzorának első rapszódiája volt. Bartók első művének tekinti ezt a szerzeményét, amely fele-részében csakugyan régebben készült. Az eredetileg zongorára írt művet a szerző most zenekari kísérettel látta el s új második részt irt hozzá: Bartók, mint újabb műveiből láttuk, a nyugat-európai zeneköltők hatása alatt egészen átalakult. Ez az átalakulás még jobban szembetűnik rapszódiájában, amelynek első, régebbi fele a még egészségesen gondolkozó poétától származik. Bár ez a rész sem maradt meg teljesen érintetlenül. Ami azonban ezután következik, azt még a legmodernebb hallószerv sem képes megérteni. A zeneelmélet törvényeinek, a harmonizálás következetességének és a dallamfűzés fölépítésének halomra-döntése hangzik a tomboló zenekar zűrzavaros kombinációiból. Kétségtelen, hogy ebben a hangzavarban sok érdekes, új szín és erő van, ami helyenként használva talán lekötné figyelmünket, de egyfolytában, belső tartalom nélkül, unalmassá válik. El kell ismerni azonban, hogy Bartók Béla csodálatraméltó virtussal játszotta a zongoraszólam csuklótörő nehézségeit. A fölhangzó taps tehát jórészt az előadóművésznek s nem a poétának szólott. 



Milyen más hatása volt a következő számul játszott Mozart szimfóniának. A hármas hangzatok tiszta felhangjai és a vonós-hangszerek kombinációs felhangjai milyen csodálatos erővel zengettek a sok, egymásután következő disszonancia után. Kevésbé tetszett Benoit hollandi zeneköltőnek Mozartnál későbbi, de jóval elavultabb «Corday Sarolta» című zeneműve.



Hubay Jenő gondosan tanította be az előadásra került műveket s a fafúvósok kisebb hibáit nem tekintve, a zenekar színvonala előkelő volt. 



A pesti Vigadó nagytermében ez-alatt Heinrich Knote (1870-1953, német énekes, megj. A.), Wagner-estéjére gyűlt össze hasonlóképpen zsúfolt széksorokban lelkesedő közönség. A világhírű kamaraművész a Filharmóniai Zenekar kíséretével egy-egy részletet adott elő a  Rienzi, A mesterdalnokok, Lohengrin, Tannhäuser és Siegfried című zene-drámákból. A közönség alig tudott betelni azzal a gyönyörűséggel, melyet a művész csodálatos orgánumával és hatalmas előadóstílusával keltett. A zenekar, az énekszámok közben, Kerner István vezetésével igen szépen adta elő a Tannhäuser nyitányát és a Siegfried erdőzsongását.



BUDAPESTI HÍRLAP, 1909. november 15. (29. Évfolyam, 271. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3532017-11-08 16:17:09

E bejegyzés kapcsolódik a 345. számúhoz is:



Úgy látom, a Kósa Györgyről szóló megemlékezést, ill. a vele kapcsolatos zenei anyagot nem lehetett meghallgatni, mert a Rádiófónia 41. része e topicban nem nyílt meg. Pedig abban – néhány zenei részlettel fűszerezve - szó esett az „Árva Józsi három csodája c. műről is. Megpróbálom a hivatkozott adást itt újra belinkelni. Ha a megnyitás ismét csődöt mondana, a YouToube-on meghallgató.



Rádiófónia, 41. rész



A Kósa Györgyről szóló megemlékezés a 39. perc 26. másodperctől hallható.



BUDAPESTI HÍRLAP, 1933-02-26:



Árva  Józsi három   csodája



Az  Operaház  magyar  újdonsága



Mesejátéknak  nevezik  a   szerzőik   az Árva Józsi  három  csodája  című  pantomimet. Mohácsi  Jenő  ötlete  volt,  hogy Kriza  János Vadrózsák  című  népköltési  gyűjteményének Halász Józsi  című  meséjéből  opera,   illetőleg  pantomim szöveget  írjanak. Márkus  László  költői  lélekkel  úgy  alakította  át  a  székelygyökerű  költeményt,  hogy  a  cselekményből  táncos  némajáték  lett,  énekes  kísérettel.   A   zamatos  költemény  mindenben  megőrizte  poétikus,  misztikus hímporát.  Modern  zeneszerzők  antik  mintájára írtak  már  olyan  operákat,  amelyekben  a  cselekményt  állandóan  kórus  konferálja  be,  vagy értelmezi,  itt  azonban  a  szöveg  előadása  teljesen  a  néma  szereplőkre  van bízva.  A mozdulat, a  táncig  fejlesztett  kifejező   mozgás  érzékíti  a  cselekményt,  a   három  favágóból  álló, szimbolikus  kórus  csak  előre  megmagyarázza  a történendőket,  mintegy  mélyebb   emberi  értelmet  ad  a meseszerű  témának,



Árva  Józsi  szerény  kunyhója   szemben  fekszik  a  dőzsölő  nagyságos  úrfi  száztornyú  palotájával.  Türelmesen  halászik,  míg  egyszerre csak  csillogó  aranyhal  akad a  kivetett  horogra. Árva  Józsi  nagyon   megörül  a  fényes   zsákmányának  és  tarisznyájába  rejti   a  halat.  Egy öreg,  kóborló  koldus  kopogtat  nála,  a  nagyságos  úrfi  kitaszíttatta,  Árva  Józsi,  a  nincstelen, jószívű  kamasz  pedig   odaadja  néki  egyetlen vagyonát, a  csillogó  aranyhalat.  Az öreg  koldus visszadobja  a  vízbe  és  ime,  csodálatos  tündér merül  föl  a  patakból.   Az   aranyruhás   halkisasszony   tündéri   kastélyt   varázsol   Árva Józsi  rozzant  viskója  helyére,  ő  pedig  örömében meghívja  magához  ebédre  a  nagyságos  úrfit.  A  nagyságos   úrfi  el  is  fogadja  a  meghívást,  hogy  megnézze  az  új  csodát.  A  halkisasszony  nem  mutatkozik,   de  a  gazdag   vendég mégis  megpillantja  őt  és  őrülten  megkívánja. Három  próbát  mér  a  nagyságos  úrfi  szegény Árva  Józsira,  hogy  elveszejtse  és  a  halkisasszonyt   magának   megkaparintsa.   A   három próba  a  halkisasszony  segítségével  megoldódik, a  csodák  beteljesednek,  a  nagyságos  úrfi  pedig  tornyos   kastélyával   együtt   a   pokolba süllyed  el.



Kósa  György  zenéje  fejezi  ki  a   cselekmény minden  egyes  részletét.  Nagyszabású   orkeszterrel,  modern  hanghatásokkal  dolgozik.  A  táncoknál  felcsendülnek  a  féktelen,   vad   ritmusok, olyan  a,  hangszerelése  ekkor,  mint Bartók  Bélánál  a Fából faragott  királyfiban, egészben mégis mérsékelt  eszközöket  használ.   Úgy  hangzik  a zenekara,  mint  egy  mai,   európai   készültségű muzsikushoz  illik.  Tematikája érthető,  mindenre megvan a jellemző   melódiája,   vagy   ritmusa. Fülemüléje  valóban  játszi  kedvvel  csicsereg.  A diszharmonikus  elemekkel  csak  akkor  él,  mikor erre a cselekmény  kifejezése   készteti,   máskor a  darab  végén,  a  harmadik   csoda   alkalmával meg  egyenesen  magasztos  összhangzatok  szólalnak  meg  a zenekarban  és  a színpadon.  Különösen  a  három  favágó  tercettje  harmonikus  mindig.  Deklamálásukban, melodikus énekükben  érvényesül  a  mesejáték  vokális  jelentősége.  Vitathatatlan  értéke  végül  a  zenének  magyar  karaktere  is.



A  költői  szöveghez   és   az   értékes  zenéhez méltó  a  színpad  képe  és  az  előadás  is. Fülöp Zoltán  díszletei  és  ifj. Oláh  Gusztáv  rendezése tündéri  világot  varázsoltak  a színpadra.  A  fantasztikus  díszletek  és  a rendezés  ötletessége,  ifj. Oláh  Gusztáv  első  ilyennemű  munkája,  őszinte dicséretet  érdemelnek.  A  színpadon  mindig  az van  megvilágítva,  ahol  valami  történik,  a  többi rész sötétben marad. Cieplinsky János koreográfiája  a  modern  orkesztikai  iskola   eredményeit használja  fel.  Mozdulatokban  érthetővé  teszi  a darab szövegének minden egyes részletét. Egyike a  lengyel  balettmester  legértékesebb  munkáinak.

A  szereplők  között  a  legfárasztóbb  és  a  legkényesebb  munkát Csányi   László   végezte   a nagyságos  úrfi  szerepében.  A kielégítetlen  vágy egész  skáláját  kifejezően  érzékelteti.  Zsedényi Károly,  mint  Árva  Józsi,  szelíden  megadó és harmonikus.  Passzív,  félénk,  mint  ahogy  a  szerepe  előírja,  csak maszkja  kissé szlávos. Szalay Karola egyéniségének bájával hat. Jászai András és Sallay  Zoltán  a  kisebb  szerepekben   voltak jók.  A fülemüle  szólamát Szabó  Lujza  csicseregte  el  könnyed koloratúrával,  a három, favágó kórusát pedig Maleczky  Oszkár, Kálmán  Oszkár és Koréh  Endre szólaltatta  meg  zeneileg  és szövegileg  értelmesen.  A  zenekart Fleischer  Antal vezette,  a  darab  minden  értékét  kihozva.



A  közönség  a  mesejátékot  rendkívül  szívesen fogadta  és  a  szerzőket   a   szereplőkkel  együtt igen  sokszor a függöny  elé  szólította.  Úgy  látszik,  az Árva  Józsi  három   csodájának   maradandó sikere lesz az Operaházunk színpadán.  A magyar újdonság után Dolmányt Ernőnek klasszikus  értékű Pierette fátyola  került  színre.



YBL ERVIN“


Franck, César • 362017-11-08 11:57:25

FRANCK: D-MOLL SZIMFÓNIA (1889.)



A Beethovennel záruló klasszicizmust francia földön César Franck közvetíti és ápolja a nemzeti zenében. A gondolat mélységét, a tematika plasztikusságát és a művészi formák tisztaságát hirdeti minden művében és egyik legnagyobb mestere a harmóniának, a periódusok fölépítésének és általában az őszinte beszédnek és világos, áttekinthető szerkezetnek. 



Egyetlen szimfóniát írt, de ez a műve az «esprit gothique»-nak legnagyszerűbb megnyilatkozása: életének utolsó nagy alkotása, művészetének méltó betetőzése.



Vincent d’Indy szerint Beethoven és Wagner géniusza találkoztak César Franck e szimfóniájában. Ezen a helyes megállapításon keveset változtatott a bemutatón jelen volt Gounod-nak az a kijelentése, hogy ez a szimfónia ékesen szóló bizonyítéka a szerző tehetetlenségének.



Bemutatója idején föltünést keltett a zenei világban és pedig külsőségeinek ama „szokatlanságá”-val, hogy csak három tételből áll és ez a három tétel — közös tematikájú.



Első tétele: szonátaforma. Három témájának rendkívül gazdag fantáziával készült kidolgozása mutatja, hogy a poéta Franck mennyire ura a technikának.  A Szép érdekében néha átlépi a „grammatika”szabályait és pedig olyan művészi leleményességgel, hogy később Dukas, d’Indy és Debussy ezzel a mozgási szabadsággal tovább dolgozva elérkeznek a mai legújabb francia muzsikához, amelynek tehát — César Franck volt az ősapja. 



A második tétel — szomorú románc; fájó emlék a tovatűnt ifjúság korából. A vonós-zenekar, hárfa, angolkürt és klarinét csodálatos együtteséből keserű rezignációval hangzik fel a sajgó lélek komor gyászmuzsikája.



A harmadik tétel elemzési részében felvonul előttünk a különböző tételek közös témaanyaga, hogy azután impozánsan fölépített fináléval záruljon a halhatatlan alkotás.



A ZENE, 1927. november 15. (IX. Évfolyam, 4. szám)

 


Franck, César • 352017-11-08 10:27:25

Képtalálat a következőre: „César Franck”



César Franck orgonál


Franck, César • 342017-11-08 09:58:34

 



127 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el CÉSAR FRANCK belga-francia zeneszerző (1822. december 10 – 1890. november 8).



A belgiumi Liêgeben született 1822. december 10-én. Francia volt; annak vallotta magát nemcsak ő, de már atyja is.



Szülővárosában végzett zenei előkészületek után a párisi Konzervatóriumba került, hol Zimmermanntól zongorát, Lebornetól ellenponttant és Benoisttól orgonát tanult. Klasszikus zenén nevelődött, s született tehetség volt a zenei polifóniában. Ehhez járult még fölényes orgonajátszó technikája és zseniális készsége a rögtönzésben. Miután 1840. július 19-én, a Konzervatórium fugaversenyén első díjat nyert, a következő évben az orgonajáték versenyén is sikerrel vett részt. A verseny négy feladatot jelölt ki: egy megadott gregoriándallamot harmonizálni, egy orgonadarabot pedál-résszel bővíteni, fugarögtönzés, végül egy szabad téma fantáziálása szonáta formában. Franck szenzációsan oldotta meg feladatát.

1843-ban végleg Párisban telepedett meg, mint zenetanár. Fokozatosan emelkedvén, 1859-ben a Szt. Clotild Bazilika állandó orgonistája, majd 1872-ben—Benoist utódjaként, — a Konzervatórium orgonatanára lett. E két évszám Franck életének két sorsdöntő pontja.



A magánéletben, — szokásaiból és külsejéből ítélve, — becsületes nyárspolgár volt. Aki azonban közelebbről megismerte, önzetlen tisztelője és rajongója lett. Fiúi szeretettel vették körül tanítványai «Pѐre Franck»-ot; azt az embert, akiről a többség nem akart tudomás venni. Ő mégis békével tűrte mellőztetését, mert többre tudta tartani a művészetet jövedelmező mesterségnél. Befolyásának és munkásságának kettős iránya volt: művészi és erkölcsi. Magasztos feladatnak tartotta a nevelést, s mindvégig azon munkálkodott, hogy tanítványaiból értékes muzsikus-generációt neveljen. Mint beigazolódott, fáradozása nem volt hiábavaló. Nagy fontosságú fordulat volt a Société Nationale megalakulása, mely végre neki is megadta a szólásjogot.



Halálos ágyához — kifejezett óhaja értelmében — csak a St. Clotild Bazilika plébánosa jött el, s adta fel neki az utolsó kenetet. Az a plébános, aki annyiszor hallotta csodálatos improvizációit és korál-játékait. 1890. november 8-án halt meg a meleg-szívű lelkes nevelő.   



César Franck élete arra az időre esik, amikor Franciaországban az opera egyoldalú és túlzott kultusza lehetetlenné tette más műfajok érvényesülését és fennmaradását, s így az ő munkássága életében nem talált tágabb körű elismerésre. Eszméi és eszményei azonban, melyek messzebb értek a képzelet határainál, olyan lelki tulajdonságokkal és vigasztaló tudattal kárpótolták, mellyel csak Isten kiválasztott lángelméi rendelkezhetnek. Szavakkal ki nem fejezhető lelki tulajdonságok ezek, melyekről Franck csak a zene nyelvén szól. Zenéjéből gyermeki hitének hangja hallik, máskor megfejthetetlen misztikuma árad, melynek a legsötétebb mélységekből a legmagasabb megdicsőülésig szárnyaló útját nem mindenki képes követni. E lelki megközelíthetetlenségében rejlik belső tekintélye. Zenéje arisztokratikus, mely nem mindenki számára íródott; abszolút, mert minden ábrázolástól, matériától mentes.



A legtalálóbb vélemény, melyet Emmanuel Chabrier mondott Franck magas személyiségéről, Vincent d’Indy idézetéből ismeretes: «Ő maga volt a megtestesült zene.» Ez azt jelenti, hogy egyes műveivel egymagában is foglalkozhatunk anélkül, hogy a mű megértéséhez szerzőjét,  az embert, külön kellene tanulmányoznunk. Franck minden műve élethű önarckép.  Egyéniségének jellemvonásai, melyek műveiben mind feltalálhatok: őszintesége, jó lelkiismerete, becsületessége, s tüntető kitartása minden mellett, ami gyöngéd és nemes.



Amit minden művészetnek szolgálnia kell, azt ő mindig szem előtt tartotta; hű maradt eszmény képéhez: belső vízióinak mindig háttere, egyben tárgya volt a halvány Krisztus arc. Franck valami megtisztult távoli magaslatról nézi az emberi érzelmeket, s úgy szólaltatja meg azokat a zene világnyelvén. Képtelen volt a bűnt és perverzitást zenéjével kifejezni; ő a művészet és a gondolkodás magasabb régióiban nyilatkozik meg. Mélységesen keresztény; zenéje őszinte, gyermeki hitét tolmácsolja, de szabadon gondolkodik és művészi törekvéseinek nem akar határt szabni.



Az új, romantikus-harmonikus nyelvet Franck mesterien oltotta bele Bach polifon technikájába. Fontos kifejező eszköze a kromatika, mellyel tág harmóniai szerkesztésének ad összefogó erőt. Hívei korának Bachját látták benne; de bármennyire nagyszabású volt is építkezésében, nem ismerkedett meg eléggé a német mesterek formáival, s ez magyarázza azt, hogy a szonátaformát nem tudta teljesen magáévá tenni. Az emiatt érezhető kisebb zökkenőket a ciklikus műforma motívumvonalával igyekezett áthidalni. Hangszerelése néhol külsőségekben hiányos, bátortalan, amiből erősen kiviláglik, hogy nem a nagyzenekar volt legszívesebben használt kifejező eszköze. Érdemei közé tartozik sokszor megkapóan tiszta instrumentális gondolkodása (a dallami elgondolás magában hordja hangszerelését).  Csodálta Liszt zenéjét s benne grandiózus páthoszát, a maga számára azonban az egyszerűbbet, de bensőségesebbet választotta. Volt idő, amikor a wagneri zene őreá is hatott, (vonósnégyese), mégis az ő iskolája törte meg az utánzók pünkösdi királyságát.



Életének utolsó tizennégy éve volt a legtermékenyebb; ez időben alkotta legnagyobb művét — «Les Béatitudes» — mellyel utat nyitott a szimfonikus művészetnek Franciaországban.



Az egész párisi zenei újkor a Franck-iskolából indult ki, s napról-napra igazolja, hogy törekvései újak, iránya helyes, s bár régi alapokra épült, eredeti és egyéni voltánál fogva, maradandó!

 



HUZELLA ELEK*



A ZENE, 1937. december 1. (XIX. Évfolyam, 4-5. szám)



*Huzella Elek (1915-1971) zeneszerző.



(Megj., A.)


Erkel Ferenc • 10312017-11-07 23:48:37

BUDA VÁRÁBAN



Kolozsvár évszázados hagyományokat őrző légköre után Erkel Ferenc Pesten merőben más világba került. Itt is bőven érték benyomások, hangulatok, amelyeknek látása, átélése tovább formálták jellemét, élet- és világfelfogását, a mélyen hatottak alkotó tevékenységére.



A nagyvárosi élet lüktetése, az öntudatosodó polgárság hangulata, a magyar nemzeti-kultúra fokozódó megerősödése az állandó német behatások ellenére mindmegannyi állásfoglalásra késztető, tettekre sarkaló tényező volt. 



Erkel családjával együtt éveken át lakott a budai várban. Lakásuk az Úri utcában, a Ciegler-féle házban volt. Ezen a környéken akkoriban még teljes épségükben pompáztak a XVIII. század végén barokk- és copfstílusban, s a XIX. század elején klasszicista stílusban épült házak. De voltak olyanok is bőven, amelyek még a XV. században épültek. A tulajdonképpeni vár középkori falaival, későbbi századok emlékeivel maga az élő történelem. A XIII. századbeli gótikus templom tornyában – csakúgy, mint az ország valamennyi templomában – minden délben tizenkét órakor megkondult a harang. Ebben a templomban hirdették ki először a pápai rendeletet: Hunyadi János nándorfehérvári győzelmének emlékére világszerte kötelező a déli harangszó! 



A zeneköltő, míg a várban lakott, naponta hallotta a nagy Hunyadi János emlékét hirdető harangszót s naponta átsétált a Szent György téren (ma Dísz tér, megj., A.), ahol valamikor a törökverő hős fiára, Lászlóra lesújtott a bakó. Fény és sötét árny a hősi múltból, mit nem felejthet a magyar. Nem felejtette Erkel sem. Élete végéig – akkor is, amikor már közvetlen környezetében semmi sem figyelmeztette a régmúlt idők eseményeire, hiszen Pestnek, az ifjú világvárosnak lakója lett – minden operájában nemzeti múltunk alakjaihoz, történelméhez nyúlt.  



 



APRÓSÁGOK ERKELRŐL 



Erkel „sasszemű,” biztos és erélyes-kezű karmester volt. Vezénylő pálcája nyomán sorra keltek életre a leghíresebb operák: a Varázsfuvola, a Bűvös vadász, a Fidelió és még sok más. Nemcsak azzal tűnt ki, hogy a hatalmas operai együttest nagyszerűen összetartotta, hanem a zenekari hangversenyek stílusos, gondosan kidolgozott vezetésével is. A Filharmóniai Társaság megalapítása az ő nevéhez fűződik. 1865. március 25-én a Vigadóban elsőnek mutatta be nálunk a szimfóniák legnagyobbját, IX. -et Beethoventől. 



A fővárosi közönség nem maradt adósa Erkelnek. Nemcsak tapssal, éljenzéssel viszonozta művészetét, hanem annyi ajándéktárggyal, hogy ötvenéves karmesteri jubileumán egy kiállításra való gyűlt belőlük össze. Ezüstből, aranyból készült babérkoszorúk és sok más dísztárgy között kitűnt értékes voltával egy vezénylő pálca, amelynek leírását a «Honderű» című újságban olvashatjuk:



„A pálcza nagyobb középrésze ezüstből készült. Markolata egészen arany, arabeszk czifrázatokkal gyönyörűen ékesített. Ez arany markolatnak, mely az ezüst részről lesrófolható, két oldalán Magyarország czímere áll, s alsó gombján egy ezüst lant van. Belső ürege 50 darab aranyat rejte magában.”   



Az ajándékhoz tartozott még egy vörös-bársony tok is, amely szintén 50 darab aranyat tartalmazott. Az értékes ajándékot Erkel nem csak, mint karmester kapta.



A mesébe illő karmesteri pálcáért aranyban fel sem mérhető kincset adott cserébe nemzetének: a Hunyadi László című operát.



Várkonyi Ida (Kis történetek nagy zeneszerzőkről).


Erkel Ferenc • 10302017-11-07 16:12:21

 



EGY TUDÓS ÉS EGY MŰVÉSZ  TALÁLKOZÁSA



Kolozsvárott történt az 1830-as évek elején, hogy Brassai Sámuel, később országos hírű polihisztor – matematikus, nyelvész, filozófus és természettudós – elgondolkozva sétált az utcán. Egyszerre csak valahonnan távolról zongoraszót hallott. A nagy tudós jól értett a zenéhez is. A nyitott ablakból hangzó zongorázásról azonnal megállapította, hogy az nemcsak afféle „klampérozás.” Amint közeledett a hang forrásához, mindinkább meggyőződött róla, hogy komoly zeneművet játszik az ismeretlen zongorista. Mozart, Mendelssohn vagy Beethoven? Egyelőre még nem hallotta olyan jól, hogy biztosan megállapíthassa.



Az utca másik oldaláról egy ismerőse üdvözölte, de bizony ő észre sem vette, mert minden figyelmét a zongoraszóra összpontosította. Már csak néhány lépés választotta el a szép muzsikát árasztó nyitott ablaktól. Szerencséjére az utcán csend volt. Sem járókelők zaja, sem kocsik zörgése nem zavarta meg a zenei műélvezetben. Lassította lépéseit, majd megállt. Háttal egy fának támaszkodott, közvetlenül az ablak alatt, a járda szélén. A kissé kényelmetlen, alkalmi «páholy»-ban elhelyezkedve olyan tökéletes művészi gyönyörűségben volt része, hogy sok karosszékben ülő hangverseny-látogató is megirigyelhette volna!



Az ismeretlen zongorista nagy művésze volt hangszerének. Kolozsvárott akkoriban már bőven volt zongora – több mint az országban másfelé, – akadtak már néhányan, akik mestermódra kezelték, de ilyen feltűnően szép játékot még nem hallott Brassai uram. Nem is mozdult egy tapodtat sem, amíg csak az ismeretlen művész be nem fejezte a darabot.



Brassai most hirtelen mozdulattal a nyitott ablakhoz lépett. Egész egyszerűen és meglehetős harsány hangon bekiáltott a szobába:




  • Ki vagy öcsém?



A megszólított valóban „öccse” volt a tudósnak, legalábbis olyan értelemben, hogy tíz évvel fiatalabb volt nála. Sok elismerő szót, tapsot, virágot kapott már zongorázásáért. Ez a követelő hangsúllyal elhangzott kérdés: - Ki vagy öcsém? – váratlanul érte s éppen ezért módfelett meglepte. Óvatosan az ablakhoz lépett. Kilesett a csipkefüggöny mögül. Látva Brassai bizalomkeltő mosolyát, rokonszenves, értelemtől fénylő arcát, habozás nélkül kihajolt az ablakpárkányon és bemutatkozott:




  • Erkel Ferenc vagyok.

  • Én meg Brassai Samu – hangzott a viszonzásul.



Kezet fogtak az ablakon keresztül, s ezzel meg is történt az ismerkedés.  Mindketten olyan természetűek voltak, hogy kevés szóból is sokat értettek. A zeneértő tudósnak elég volt, amit addig hallott, hogy tisztában legyen vele, milyen nagy művész az a kerek arcú, fürtös hajú, szelíd tekintetű ifjú, aki most kihajol az ablakból. A művész pedig már hallotta Brassai hírét, s megtiszteltetésnek vette, hogy ilyen őszinte nyíltsággal hódol tehetsége előtt.



Ebből a nem mindennapos ismerkedésből – melyet később maguk többször beszéltek el nevetve – életre-szó ló, mély barátság lett.



Várkonyi Ida (Kis történetek nagy zeneszerzőkről).


Erkel Ferenc • 10282017-11-07 15:20:01

Czeizel Endre: A zeneszerzői géniuszság gyökerei



Erkel Ferenc családfaelemzésének tükrében


Erkel Ferenc • 10262017-11-07 14:30:11

Erkel Ferenc szülőháza (emlékháza) Gyulán:




Erkel Ferenc • 10242017-11-07 14:04:27

 



207 évvel ezelőtt, ezen a napon született ERKEL FERENC emlékére:



(1810. november 7.)



ERKEL FERENC KOLOZSVÁROTT



S mit adott Kolozsvár, ahová a pozsonyi tanulóévek után került Erkel?



Ez a város telve van gótikus, reneszánsz, barokk és klasszicista stílusú, magyaros ízléssel formált, megkapóan szép műalkotásokkal. E műemlékek a hangulatoknak szinte vég-nélküli sorát keltették a művész lelkében. Itt, ahol már 1814-ben megindult az «Erdélyi Múzeum» című ismeretterjesztő folyóirat Döbrentei Gábor szerkesztésében, ahol 1819-ben zeneiskolát alapítottak «Muzsikai Egyesület» néven, ahol 1821-ben megnyílt az ország legelső állandó magyar színháza, a fiatal művész joggal érezhette, hogy a magyar kultúra központjába jutott.



Itt természetes volt a magyar szó – nem úgy mint Pozsonyban, vagy akár Pesten,  - a magyar dal pedig állandóan jelenvaló, éltető eleme volt a muzsikálásnak. Kolozsvárt születtek meg az első magyar operai kísérletek is: Ruzitska  „Béla futása” és „Kemény Simon” című operái. Történelmi témák. De lehetett-e ebben a környezetben másképpen, mint évszázadokban gondolkozni? A városban, ahol Hunyadi Mátyás szülőháza állt, hol a mindennapos ismerősök, barátok évszázadok óta ismert családok nevét hordozták, a múlt emlékei mindig ott kísértenek. Az ifjú Erkel – iskolai tanulmányainak elvégzése után – itt teljesen a művészeteknek a muzsikának élhetett. Időközben apja is belenyugodott, hogy zenei pályára megy. Talán Liszt sikerei táplálták reményeit.



Erkel nagyon megszerette Kolozsvárt, de talán még jobban a város lakóit. Az ő magyar szellemükön, derűs és lelkes kedélyükön, zamatos beszédjükön keresztül szerette meg igazán a várost. S mennyire megszerette! Arca kipirult, szeme megcsillant, ha Kolozsvárról beszélt:



„Ami vagyok, mindent Kolozsvárt töltött éveimnek köszönhetek – mondta nemegyszer. – Ott műveltem ki magamat zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek s ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét s ott telt meg a szívem a szebbnél szebb magyar népdalok árjával, melyektől nem is többé szabadulni s nem is nyugodtam meg addig, míg csak ki nem öntöttem a lelkemből mindazt, amit már akkor éreztem, hogy kiöntenem kell.”



 



 Péterfy Ida



 Az idézet: „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” című könyvéből.



Móra Ferenc Könyvkiadó



1959.


A nap képe • 19842017-11-07 12:48:29

 



A 207 évvel ezelőtt, e napon született ERKEL FERENC emlékére:



(1810. november 7.)



"ERKEL FERENC POZSONYBAN



Erkel életútja Gyuláról átmenetileg Nagyváradra, majd hosszabb időre Pozsonyba vezetett. Itt járta ki iskoláit s tanulta szokat a közműveltségi tárgyakat, amelyek bármiféle tekintélyes polgári pálya betöltéséhez szükségesek voltak. A zeneértő édesapa, ki első zongoramestere volt, csupán nemes szórakozásnak szánta fia számára a zenélést, nem kenyeret-adó pályának. Szerencsére nem mondott le arról, hogy fiát zenére taníttassa. Így azután Erkel Pozsonyban rendszeresen tanult zongorát és elméletet. A gyakori hangversenyek, a színház operai előadásai is hozzájárultak zenei fejlődéséhez.



A reformkori Pozsony a politikai, gazdasági és kulturális élet lüktető központja volt. Mondhatnók, itt dobogott akkoriban az ország szíve. Annyira a «jelen» történelmét formáló volt ott az élet, a figyelmet annyira lekötötte a sok új benyomás, a szinte kézzelfoghatóan alakuló jövő, hogy nem sok maradhatott a történelem korábbi eseményei iránti érdeklődésre. Pedig házak, paloták, egész utcasorok beszéltek itt letűnt korok szokásáról, ízléséről. Fent a dombtetőn a Duna felett egy hajdan nagyszabású négytornyos vár romjai büszkélkedett. Volt is rá oka! Hiszen már a XI. század közepén védte a várost a fegyveres német hadak betörése ellen.



Az ifjú Erkel Pozsonyban észrevette, hogy csaknem nyolcszáz évvel a vár lakóinak első dicső tette után még mindig esedékes a «német betörés» elleni védekezés. Bár az ellenség nem fegyveresen, hanem frakkosan s nem is a várban, hanem a főúri szalonokban jelent meg. Jöttét nem kísérte harci zaj és csatakiáltás, csak finom modorban mondott halk szavak. Mégis veszélyesebb volt, mint a hajdani fenyegetés. Mert akinek a fülébe lopózott az idegen szó, és zene, nem volt annak többé hallása és szíve a honi muzsikára! De már megindult minden területen a védekezés, s az ifjú Erkel látta és hallotta a magyar zene előharcosait. Ő is – akár Liszt és Mosonyi – bőven merített abból a mámorba ringató, részegítő „ital”-ból, ami a reformkor hazafiának a Bihari vonója alól áradó muzsika volt.



A magyar zene varázsának, fejlődési lehetőségeinek meglátása – ezt adta Pozsony Erkelnek egy életre ihletéséül.



Péterfy Ida"



( Idézet a „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” című könyvéből.)



Móra Ferenc Könyvkiadó



1959.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3522017-11-07 11:51:33

HUSZADIK SZÁZAD, 1946. OKTÓBER:



"Káprázatos díszelőadással ünnepelte az Operaház az ország teljes felszabadulását



(Részlet)



A bíbor- és aranyszínekben pompázó Operaházban vasárnap délután díszelőadás keretében ünnepelték az Ideiglenes Nemzeti Kormányt abból az alkalomból, hogy áttette székhelyét Budapestre. …………….



…… Failoni Sergio vezényletével felzendültek Bartók csodálatos zengzetei és Operaházunk balett-táncosai a „Fából faragott királyfi”-t táncolták el. Ottrubay Melinda és Tatár György régenlátott kedvvel fodrozták színessé, káprázatossá táncukat. A címszerepben Harangozó Gyula aratott sok tapsot. Ezután Ferencsik János vezénylésével a Bánk bán második felvonása került színre. Különösen Székely Mihály alakítása Tiborc szerepében markolt a szívekbe. Kitűnő volt Palló Imre. Osváth Júlia és Lendvay Andor alakítása is. Végül ugyancsak Ferencsik János vezénylésével Ravel csipkefinom Bolero-ját táncolták el Ottrubay Melinda, Tatár György, Zsedényi Károly, Kálmán Etelka, Horváth Erzsébet, Csinády Dóra, Hamala Irén és a legelsők közé lendült, szoborszép Patócs Kató.”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3512017-11-07 11:48:15

Egy pár bejegyzés erejéig azonban még  visszatérnék a Zsedényi Károly szereplésével kapcsolatos „hírek“-re:



TOLNAI VILÁGLAPJA, 1934-02-07 / 7. SZÁM:



József legendáját“, Strauss Richárd táncdrámáját az Operaház mutatta be. A zene csillogó, érdekes és költői és a szövegkönyv, melyet Hugo von Hofmannsthal és Kessler gróf József bibliai történetéből írtak, alázatos és művészi alkalomnyújtás Strauss zenéjének kibontakozásához. Az Operaház ragyogó előadásának középpontjában Walter Rózsi nagyszerű mimikájú Putifárnéja és Zsedényi Károly Józsefe áll. A díszletek szépek s a rendezés kifogástalan."

-----



A BMC MAGYAR ZENEI INFORMÁCIÓS KÖZPONT nyilvántartása szerint



1937. február 25-én, az Operaházban - kiváló szereposztásban - bemutatásra került  egy egyfelvonásos balett, a Lysistrata, amelyben Ottrubay Melinda és Zsedényi Károly is szerepelt.



Zenéjét Lajtha László szerezte.



Szövegét írta: Lajtha László és Áprily Lajos (Aristophanes története nyomán).



A mű keletkezésének az éve: 1933.



Szereplők:



Lysistrata: Tutsek Piroska,



Myrrhene: Bordy Bella,



Kinesias: Harangozó Gyula,



Athéni lány: Vera Ilona,



Athéni harcos: Kőszeghy Ferenc,



Spártai lány: Ottrubay Melinda,



Lampitro: Mátray Irén,



Első spártai ifjú: Brada Rezső,



Második spártai ifjú: Sallay Zoltán Sallay,



Egy faun: Zsedényi Károly.











Vezényelt: Ferencsik János



(Kottakiadó / Forrás:



 



Alphonse Leduc, Paris)



Kocsis Zoltán • 6362017-11-06 18:47:58

KOCSIS ZOLTÁN EMLÉKÉRE:



(1952-2016)



«Még leírni is döbbenetes, hogy nincs már közöttünk» 



Egy régi Dalos Anna írásával emlékezem rá! (A.) 



 



«KOCSIS ELŐTT TISZTELETTEL MEGHAJOL A ZONGORA»



 



Zoltán Kocsis in Concert

1973-1986 
 



Franz Schubert: f-moll impromtu,



Liszt Ferenc: Csárdás obstiné,



Szergej Rahmanyinov: Esz-dúr etűd op. ЗЗ/7,



Szergej Rahmanyinov: A-dúr prelűd op. 32/9,



Szergej Rahmanyinov: E-dúr prelűd op. 32/3,



Fryderyk Chopin: g-moll ballada op. 23.

Fryderyk Chopin: c-moll mazurka op. 56/3,



Richard Wagner-Kocsis Zoltán: Viráglányok jelenete és finálé a Parsifal II. felvonásából,



Liszt Ferenc: Notturno (Liebesträume, No. 3.),



Liszt Ferenc: Ave Maria (Lebert & Stark),

Liszt Ferenc: Venezia e Napoli,



Kodály Zoltán: Székely keserves.  



Hungaroton Classic. HCD 31 679



Kocsis Zoltán írja új CD-jének kísérőfüzetében, hogy a lemez műsor-összeállítását és a művek előadói megközelítését Liszt Ferenc művészi attitűdje hatja át. A CD négy Liszt kompozíció mellett olyan zeneműveket tartalmaz, amelyeket Liszt játszott vagy játszhatott volna (Schubert, Chopin, Wagner), illetve amelyek nem születhettek volna meg Liszt zeneszerzői-zongoraművészi habitusának hatása nélkül (Rahmanyinov, Kodály). A CD-n hallható tizenkét zongoradarabból hét már 1980-ban megjelent egy Hungaroton-feketelemezen, amelyen 1971 és 1978 közötti koncertfelvételeit adta ki Kocsis. A régi lemezen a hét romantikus zongoradarabhoz Bartók és Schönberg egy-egy kompozíciója társult - helyükre az új CD-n néhány 1983-ban és 1986-ban készült felvétel került. Ezek az új darabok logikusan illeszkednek a Liszt Ferenc alakja köré épített dramaturgiai koncepcióba.



Liszt „szelleme” a művek előadói megközelítésében tulajdonképpen csak áttételesen ragadható meg. Valójában Kocsis interpretációs elveit vesszük górcső alá, az ő művészi meggyőződésének jellegzetességeit próbáljuk meg feltárni. De hogy egyáltalán beszélhetünk interpretációs elvekről és művészi meggyőződésről, abban vitathatatlanul osztályrésze van Lisztnek, illetőleg az ő kiemelkedő szerepének a zenei előadó-művészet emancipációjában.



A virtuozitás a zenei interpretációban elengedhetetlen. Kocsisnál azonban sohasem a l’art pour l’art önimádó csillogását vagy a léha közönségbűvölést szolgálja. Technikai tudása páncél, amely bőrére tapadt, úgyszólván testének részévé vált; ilyen vértezetben merészen járhatja be a zongora birodalmát. Ezért játssza Kocsis a «CSÁRDÁS OBSTINÉ»-t, a «VENEZIA E NAPOLI»-t, ezeket a briliáns variációsorozatokat. Minden variáció egy-egy technikai probléma bemutatása: a dallam és a kíséret hangerőviszonyának kialakítása, akkordfelbontások, pergő futamok, nagy hangköztávolságok, gyors tempó - egyszóval mindaz, amit egy zongoristának tudnia kell.



És Kocsis kétségtelenül sokat tud. Még a «VENEZIA E NAPOLI» felvételén hallható „pedálba rúgások,” a le nem játszott hangok és „félrement” akkordok mellett is elképesztő a technikai biztonsága. Valami mégis hiányzik mindkét Liszt-kompozíció előadásából, éspedig az, ami jószerivel közvetíthetetlen. A felvétel ugyanis nem tudja megőrizni, nem tudja visszaadni a koncertterem levegőjét, Kocsis játékának primer hatását, jóllehet Liszt ezekbe a műveibe eleve „belekomponálta” ezt az effektust.



A Wagner «PARSiFAL»-jának II. felvonásából kiemelt „VIRÁGLÁNYOK JELENETE, ÉS FINÁLÉ”- ból is, amelyet Kocsis átdolgozásában hallhatunk a CD-n, a színház atmoszférája hiányzik. 



Habár Kocsis valóban mindent megtesz (elkülöníti a zenekari kísérőszólamokat a dallamoktól, ha kell, zenekari hatást teremt stb.), interpretációja mégsem nyújtja az operai előadásokból ismert katartikus élményt.



Mindazonáltal a koncertfelvételeknek is megvannak a maguk pozitívumai. Megőrzik számunkra Kocsis játékmódjának jellegzetességeit, zongorahangjának színeit, előadásának tónusát és főként gondolatait a muzsikáról.



Szép pianókat, cantabiléket hiába keresünk Kocsis zongorajátékában. Csengő, feminin hangok helyett inkább sokféle különleges hangszín szólal meg zongoráján. Schubert «F- MOLL IMPROMTU»-jében nincsenek gyöngyöző skálák, futamai sokkal inkább hidegek és kopogósak. Chopin «C-MOLL MAZURKÁ»-jának hangvétele sem idézi „elomló” hangjával a tüdőbajos Chopint. Liszt «NOTTURNÓ»-jának dallama is sötétebb tónusú - kissé nazális hang, mintha magas fekvésű cselló vagy angolkürt játszaná.



Merőben technikailag vizsgálva ezt a hangminőséget, úgy tűnik, Kocsis hangjai nem csengenek fémesen. Ezeket a hangokat valamiféle homály veszi körül. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy Kocsis billentése körvonalazatlan lenne. Sőt épp ellenkezőleg: ez a billentés céltudatosan mindig egy pontra irányul. Mintha a billentyűzet és a kalapácsok között, a zongora húrjaira átlósan, vékony és feszes húr lenne kifeszítve. Kocsis minden hangja ennek az imaginárius húrnak az érintésekor születik meg. Ezzel egyrészt konstans hangminőséget hoz létre, másrészt - tekintettel arra, hogy a hangszer belsejében jön létre a hang - tudatosan lemond arról a csábító lehetőségről, hogy a billentyűk felszínén zongorázzon, és csilingelő hangokkal hódítsa el hallgatóságát.



Természetesen az előadói koncepcióval is megmagyarázható, hogy miért mond le Kocsis a „szép”zongorázásról. Tudja, hogy neki a mű mondanivalóját kell közvetítenie, s ehhez be kell hatolnia az adott alkotás legmélyébe, rá kell találnia a zenedarab igazi jelentésére. Ahhoz pedig, hogy előadásával kibontsa a mű lényegét, nem elegendő a széphangzás, ahhoz sokkal több (és sokkal kifinomultabb) előadói eszközzel kell élnie.



Kocsis például mindig gondosan és érzékenyen kiemeli a fontos modulációkat, hangnemi kitéréseket. Ritmusai is feszesek, karakterisztikusak. Tehát az előadáskor nemcsak sokféle hangszínnel él, hanem a hangnemi, harmóniai, ritmikai effektusokat is élesen körvonalazza. Ebből fakad, hogy Kocsis játéka felettébb gesztikus. Ezekre az apró kifejező elemek érdemes felfigyelni. Chopin «G-MOLL BALLADÁ»-jában az első témát minden egyes alkalommal fél-zárlat előzi meg. Így annak ellenére, hogy a téma domináns felütéssel kezdődik, ez a felütés egyben az előtte elhangzó fél-zárlat feloldása is lesz. Kocsis előadásában az első téma felütésének kettős funkciója mindig tisztán megfigyelhető - a feloldás összeolvad a felütéssel.



A G-MOLL ballada előadásában egyébként, már csak a balladaműfajból adódóan is, fontos szerepet játszik a zenei eszközökkel létrehozható narrativitás. Ezért beszédesek a triolák, ezért erőteljesek a hosszan tartott hangok. S ezért „hadarnak” a rövidebb ritmusértékek, miközben az őket lezáró hosszabbak felé törekszenek, hogy ott végül elérjék céljukat. De nemcsak mimikus eszközökkel lehet elmondani a zenei folyamatot. Néha egyszerűen csak rá kell találni a darab kulcsmondatára (zenében inkább kulcsfordulatnak kellene nevezni), és ebből kiindulva kell felépíteni az interpretációt.



Schubert «F-MOLL IMPROMTU»-jének hidegen kopogó, fel-leszáguldó skálái csak az óramutatók egyenletes járásához hasonló, 3/8-os mozgásformula tükrében válnak érthetővé. A coda végén, a stretta előtt megáll ez a mozgás. Tudjuk, hogy most valójában egy óra állt meg - azaz eljött valakiért (értünk?) a halál. Kocsis szenvtelenül abbahagyja játékát, majd kétütemnyi szünet következik. Egy apró akcentus, picit rövidebb vagy hosszabb szünet, és semmivé lesz a megrázó élmény. És akkor nem értjük meg azt sem, hogy ezek a hidegen közömbös, elképesztő modulációs köröket bejáró, kopogó skálák tulajdonképpen egy kísérteties haláltánc képeit idézik.



Szintén egy-egy apró ötletből indul ki Kocsis Rahmanyinov «ESZ-DÚR ÉTUDE-TABLEAU»- jának és Liszt «AVE MARlÁ»-jának előadásában. Az «ÉTUDE-TABLEAU»-ban egészen az utolsó ütemekig csak akkordokat, akkordfelbontásokat és dallamtöredékeket hallunk. Amikor elérkezünk a darab csúcspontjához, a nagy fortéhoz, a bal kézben megszólal a dallam. Kocsis hősies tónussal emeli ki a darab végére megszületett dallamot. Liszt «AVE MARIÁ»- jának akár a „Variációk harangokra” címet is adhatnánk. Már a kompozíció elején, a jobb kéz kezdő Ave Maria-dallamában benne rejlik a harangozás effektusa; ebből hozza létre Kocsis a darab végén hallható nagy, ünnepi harangzúgást. Kodály «SZÉKELY KESERVES»-é- ben a „Sirass, édesanyám, ...” szövegkezdetű népdal parlando-rubato előadásával  Kocsis lenyűgöző  hitelességgel idézi fel a parasztasszonyok énekét.



Nem szokványos az a Chopin-kép, amelyet Kocsis a «C-MOLL MAZURKÁ»-ban állít elénk. Ahogyan édes-bús hangon elkezdi játszani a kompozíciót, sorban elvonulnak előttünk a táncok, és érezzük, hogy az egészből mindössze csak a suhanás, a könnyed szellő marad meg az emlékezetünkben. Valóban, Chopintől nem is várunk mást. Ám amikor megszó­lal a coda, rádöbbenünk arra, hogy a zongorista rögtönözte ezeket a könnyed, táncos dallamfoszlányokat, és hogy ez a zene sohasem hangzik fel többé ugyanígy. Szembesülünk az elmúlással, és megértjük, hogy miért olyan borongós, olyan végtelenül szomorú Kocsis Chopin-hangja.



Kocsis egyébként is kivételes érzékkel nyúl az egyes művek tónusához. Nagyszerűnek találom, ahogyan megfogja az AVE MARIA, a három rövid Rahmanyinov-darab vagy Chopin  G-MOLL BALLADÁ-jának alapaffektusát. Elemében van, ha megzengetheti az egész hangszert, ha súlyos léptű, mackós akkordokat  játszhat (mint az E-DÚR PRÉLUDE-ben, vagy az AVE MARIA harangzúgásában), ha elhitetheti velünk, hogy milyen bonyolultan kontrapunktikus az A-DÚR és az E-DÚR PRÉLUDE. Szeretem, ahogyan gyúrja-gyömöszöli a zongorát az ESZ-DÚR ÉTUDE-TABLEAU-ban és az E-DÚR PRÉLUDE-ben. 



Boszorkányos mozdulataival hozza létre azokat a mozgással teli, energikus fortékat, amelyektől zsong-bong az egész zongora. Hatalmas küzdelem ez művész és hangszere között, amelynek végén a zongora tisztelettel hajol meg Kocsis előtt.



Dalos Anna



HOLMI (Figyelő), 1997. 9. Évfolyam 5. szám.

 


A nap képe • 19832017-11-06 18:36:35

KOCSIS ZOLTÁN EMLÉKÉRE:



(1952-2016)



«Még leírni is döbbenetes, hogy nincs már közöttünk»



Egy régi Dalos Anna írásával emlékezem rá! (A.)



«KOCSIS ELŐTT TISZTELETTEL MEGHAJOL A ZONGORA»



Zoltán Kocsis in Concert

1973-1986



Franz Schubert: f-moll impromtu,



Liszt Ferenc: Csárdás obstiné,



Szergej Rahmanyinov: Esz-dúr etűd op. ЗЗ/7,



Szergej Rahmanyinov: A-dúr prelűd op. 32/9,



Szergej Rahmanyinov: E-dúr prelűd op. 32/3,



Fryderyk Chopin: g-moll ballada op. 23.

Fryderyk Chopin: c-moll mazurka op. 56/3,



Richard Wagner-Kocsis Zoltán: Viráglányok jelenete és finálé a Parsifal II. felvonásából,



Liszt Ferenc: Notturno (Liebesträume, No. 3.),



Liszt Ferenc: Ave Maria (Lebert & Stark),

Liszt Ferenc: Venezia e Napoli,



Kodály Zoltán: Székely keserves.  



Hungaroton Classic. HCD 31 679



Kocsis Zoltán írja új CD-jének kísérőfüzetében, hogy a lemez műsor-összeállítását és a művek előadói megközelítését Liszt Ferenc művészi attitűdje hatja át. A CD négy Liszt kompozíció mellett olyan zeneműveket tartalmaz, amelyeket Liszt játszott vagy játszhatott volna (Schubert, Chopin, Wagner), illetve amelyek nem születhettek volna meg Liszt zeneszerzői-zongoraművészi habitusának hatása nélkül (Rahmanyinov, Kodály). A CD-n hallható tizenkét zongoradarabból hét már 1980-ban megjelent egy Hungaroton-feketelemezen, amelyen 1971 és 1978 közötti koncertfelvételeit adta ki Kocsis. A régi lemezen a hét romantikus zongoradarabhoz Bartók és Schönberg egy-egy kompozíciója társult -helyükre az új CD-n néhány 1983-ban és 1986-ban készült felvétel került. Ezek az új darabok logikusan illeszkednek a Liszt Ferenc alakja köré épített dramaturgiai koncepcióba.



Liszt „szelleme” a művek előadói megközelítésében tulajdonképpen csak áttételesen ragadható meg. Valójában Kocsis interpretációs elveit vesszük górcső alá, az ő művészi meggyőződésének jellegzetességeit próbáljuk meg feltárni. De hogy egyáltalán beszélhetünk interpretációs elvekről és művészi meggyőződésről, abban vitathatatlanul osztályrésze van Lisztnek, illetőleg az ő kiemelkedő szerepének a zenei előadó-művészet emancipációjában.



A virtuozitás a zenei interpretációban elengedhetetlen. Kocsisnál azonban sohasem a l’art pour l’art önimádó csillogását vagy a léha közönségbűvölést szolgálja. Technikai tudása páncél, amely bőrére tapadt, úgyszólván testének részévé vált; ilyen vértezetben merészen járhatja be a zongora birodalmát. Ezért játssza Kocsis a «CSÁRDÁS OBSTINÉ»-t, a «VENEZIA E NAPOLI»-t, ezeket a briliáns variációsorozatokat. Minden variáció egy-egy technikai probléma bemutatása: a dallam és a kíséret hangerőviszonyának kialakítása, akkordfelbontások, pergő futamok, nagy hangköztávolságok, gyors tempó - egyszóval mindaz, amit egy zongoristának tudnia kell.



És Kocsis kétségtelenül sokat tud. Még a «VENEZIA E NAPOLI» felvételén hallható „pedálba rúgások,” a le nem játszott hangok és „félrement” akkordok mellett is elképesztő a technikai biztonsága. Valami mégis hiányzik mindkét Liszt-kompozíció előadásából, éspedig az, ami jószerivel közvetíthetetlen. A felvétel ugyanis nem tudja megőrizni, nem tudja visszaadni a koncertterem levegőjét, Kocsis játékának primer hatását, jóllehet Liszt ezekbe a műveibe eleve „belekomponálta” ezt az effektust.



A Wagner «PARSiFAL»-jának II. felvonásából kiemelt „VIRÁGLÁNYOK JELENETE, ÉS FINÁLÉ”- ból is, amelyet Kocsis átdolgozásában hallhatunk a CD-n, a színház atmoszférája hiányzik. 



Habár Kocsis valóban mindent megtesz (elkülöníti a zenekari kísérőszólamokat a dallamoktól, ha kell, zenekari hatást teremt stb.), interpretációja mégsem nyújtja az operai előadásokból ismert katartikus élményt.



Mindazonáltal a koncertfelvételeknek is megvannak a maguk pozitívumai. Megőrzik számunkra Kocsis játékmódjának jellegzetességeit, zongorahangjának színeit, előadásának tónusát és főként gondolatait a muzsikáról.



Szép pianókat, cantabiléket hiába keresünk Kocsis zongorajátékában. Csengő, feminin hangok helyett inkább sokféle különleges hangszín szólal meg zongoráján. Schubert «F- MOLL IMPROMTU»-jében nincsenek gyöngyöző skálák, futamai sokkal inkább hidegek és kopogósak. Chopin «C-MOLL MAZURKÁ»-jának hangvétele sem idézi „elomló” hangjával a tüdőbajos Chopint. Liszt «NOTTURNÓ»-jának dallama is sötétebb tónusú - kissé nazális hang, mintha magas fekvésű cselló vagy angolkürt játszaná.



Merőben technikailag vizsgálva ezt a hangminőséget, úgy tűnik, Kocsis hangjai nem csengenek fémesen. Ezeket a hangokat valamiféle homály veszi körül. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy Kocsis billentése körvonalazatlan lenne. Sőt épp ellenkezőleg: ez a billentés céltudatosan mindig egy pontra irányul. Mintha a billentyűzet és a kalapácsok között, a zongora húrjaira átlósan, vékony és feszes húr lenne kifeszítve. Kocsis minden hangja ennek az imaginárius húrnak az érintésekor születik meg. Ezzel egyrészt konstans hangminőséget hoz létre, másrészt - tekintettel arra, hogy a hangszer belsejében jön létre a hang - tudatosan lemond arról a csábító lehetőségről, hogy a billentyűk felszínén zongorázzon, és csilingelő hangokkal hódítsa el hallgatóságát.



Természetesen az előadói koncepcióval is megmagyarázható, hogy miért mond le Kocsis a „szép”zongorázásról. Tudja, hogy neki a mű mondanivalóját kell közvetítenie, s ehhez be kell hatolnia az adott alkotás legmélyébe, rá kell találnia a zenedarab igazi jelentésére. Ahhoz pedig, hogy előadásával kibontsa a mű lényegét, nem elegendő a széphangzás, ahhoz sokkal több (és sokkal kifinomultabb) előadói eszközzel kell élnie.



Kocsis például mindig gondosan és érzékenyen kiemeli a fontos modulációkat, hangnemi kitéréseket. Ritmusai is feszesek, karakterisztikusak. Tehát az előadáskor nemcsak sokféle hangszínnel él, hanem a hangnemi, harmóniai, ritmikai effektusokat is élesen körvonalazza. Ebből fakad, hogy Kocsis játéka felettébb gesztikus. Ezekre az apró kifejező elemek érdemes felfigyelni. Chopin «G-MOLL BALLADÁ»-jában az első témát minden egyes alkalommal fél-zárlat előzi meg. Így annak ellenére, hogy a téma domináns felütéssel kezdődik, ez a felütés egyben az előtte elhangzó fél-zárlat feloldása is lesz. Kocsis előadásában az első téma felütésének kettős funkciója mindig tisztán megfigyelhető - a feloldás összeolvad a felütéssel.



A G-MOLL ballada előadásában egyébként, már csak a balladaműfajból adódóan is, fontos szerepet játszik a zenei eszközökkel létrehozható narrativitás. Ezért beszédesek a triolák, ezért erőteljesek a hosszan tartott hangok. S ezért „hadarnak” a rövidebb ritmusértékek, miközben az őket lezáró hosszabbak felé törekszenek, hogy ott végül elérjék céljukat. De nemcsak mimikus eszközökkel lehet elmondani a zenei folyamatot. Néha egyszerűen csak rá kell találni a darab kulcsmondatára (zenében inkább kulcsfordulatnak kellene nevezni), és ebből kiindulva kell felépíteni az interpretációt.



Schubert «F-MOLL IMPROMTU»-jének hidegen kopogó, fel-leszáguldó skálái csak az óramutatók egyenletes járásához hasonló, 3/8-os mozgásformula tükrében válnak érthetővé. A coda végén, a stretta előtt megáll ez a mozgás. Tudjuk, hogy most valójában egy óra állt meg - azaz eljött valakiért (értünk?) a halál. Kocsis szenvtelenül abbahagyja játékát, majd kétütemnyi szünet következik. Egy apró akcentus, picit rövidebb vagy hosszabb szünet, és semmivé lesz a megrázó élmény. És akkor nem értjük meg azt sem, hogy ezek a hidegen közömbös, elképesztő modulációs köröket bejáró, kopogó skálák tulajdonképpen egy kísérteties haláltánc képeit idézik.



Szintén egy-egy apró ötletből indul ki Kocsis Rahmanyinov «ESZ-DÚR ÉTUDE-TABLEAU»- jának és Liszt «AVE MARlÁ»-jának előadásában. Az «ÉTUDE-TABLEAU»-ban egészen az utolsó ütemekig csak akkordokat, akkordfelbontásokat és dallamtöredékeket hallunk. Amikor elérkezünk a darab csúcspontjához, a nagy fortéhoz, a bal kézben megszólal a dallam. Kocsis hősies tónussal emeli ki a darab végére megszületett dallamot. Liszt «AVE MARIÁ»- jának akár a „Variációk harangokra” címet is adhatnánk. Már a kompozíció elején, a jobb kéz kezdő Ave Maria-dallamában benne rejlik a harangozás effektusa; ebből hozza létre Kocsis a darab végén hallható nagy, ünnepi harangzúgást. Kodály «SZÉKELY KESERVES»-é- ben a „Sirass, édesanyám, ...” szövegkezdetű népdal parlando-rubato előadásával  Kocsis lenyűgöző  hitelességgel idézi fel a parasztasszonyok énekét.



Nem szokványos az a Chopin-kép, amelyet Kocsis a «C-MOLL MAZURKÁ»-ban állít elénk. Ahogyan édes-bús hangon elkezdi játszani a kompozíciót, sorban elvonulnak előttünk a táncok, és érezzük, hogy az egészből mindössze csak a suhanás, a könnyed szellő marad meg az emlékezetünkben. Valóban, Chopintől nem is várunk mást. Ám amikor megszó­lal a coda, rádöbbenünk arra, hogy a zongorista rögtönözte ezeket a könnyed, táncos dallamfoszlányokat, és hogy ez a zene sohasem hangzik fel többé ugyanígy. Szembesülünk az elmúlással, és megértjük, hogy miért olyan borongós, olyan végtelenül szomorú Kocsis Chopin-hangja.



Kocsis egyébként is kivételes érzékkel nyúl az egyes művek tónusához. Nagyszerűnek találom, ahogyan megfogja az AVE MARIA, a három rövid Rahmanyinov-darab vagy Chopin  G-MOLL BALLADÁ-jának alapaffektusát. Elemében van, ha megzengetheti az egész hangszert, ha súlyos léptű, mackós akkordokat  játszhat (mint az E-DÚR PRÉLUDE-ben, vagy az AVE MARIA harangzúgásában), ha elhitetheti velünk, hogy milyen bonyolultan kontrapunktikus az A-DÚR és az E-DÚR PRÉLUDE. Szeretem, ahogyan gyúrja-gyömöszöli a zongorát az ESZ-DÚR ÉTUDE-TABLEAU-ban és az E-DÚR PRÉLUDE-ben. 



Boszorkányos mozdulataival hozza létre azokat a mozgással teli, energikus fortékat, amelyektől zsong-bong az egész zongora. Hatalmas küzdelem ez művész és hangszere között, amelynek végén a zongora tisztelettel hajol meg Kocsis előtt.



Dalos Anna



HOLMI (Figyelő), 1997. 9. Évfolyam 5. szám.

 


Zenetörténet • 2002017-11-06 12:44:02

Képtalálat a következőre: „adolphe sax”



Adolphe Sax (1814-1894)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3502017-11-06 12:36:22

Képtalálat a következőre: „Kósa György”



Kósa György (1897-1984)



zeneszerző, zongoraművész, karnagy, korrepetitor, főiskolai tanár


Zenetörténet • 1992017-11-06 12:33:06

203 éve született ADOLPHE SAX (1814-1894) 



BERLIOZ ÉS A SZAXOFON



Brüsszeli jelentés számol be Adolphe Sax dinanti hangszerkészítő halálának 50 éves évfordulójáról. (1944-ben, megj. A.)



Sax találta fel, a róla elnevezett szaxofon nevű fúvós hangszert. Ugyancsak ő tökéletesítette a legtöbb fúvós hangszer hangját. Érdekes, hogy Berlioz, a nagy zeneszerző örömmel fogadta az új hangszert, amely csakhamar el is terjedt. A szaxofont ma általában csak a tánczenekarok hangszerei között ismeri a közönség, holott igen gyakran alkalmazzák a szimfonikus zenekarok is, mivel a francia szerzőkön kívül Richard Strauss is szívesen alkalmazta szimfóniáiban.



NÉPSZAVA, 1944. március 2. (72. Évfolyam, 50. szám)

 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3492017-11-06 12:23:36

Rádiófónia - 41. rész



A Kósa Györgyről szóló megemlékezés a 39. perc 26. másodperctől hallható.



 



Népszerű videók - Kósa György


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3482017-11-06 12:04:01

Nincsenek véletlenek! Úgy tűnik, nem hiába tűnt el a fotó időlegesen a 345. sz. bejegyzésemből, ami miatt kénytelen voltam azt a 347. számúba ismét beilleszteni. Így aztán a figyelmet önkéntelenül ráirányítottam Kósa György „Árva Józsi három csodája” c. művére. Valószínűleg a zeneszerző szelleme a ludas a dologban. Nehezményezte, hogy róla e fórumban nem emlékeztem meg. Utólag is elnézést kérek tőle, és mulasztásomat az alábbiakban pótolom:



ISMERETLEN ÉLETMŰ



 



Száz éve született Kósa György











Szerző: Dalos Anna 

Lapszám: 1997 május (Muzsikalendárium)


 


Sokak emlékeiben él még a Zeneakadémia Kistermében Bachot zongorázó Kósa György, házihangversenyeirõl legendák keringenek. Mégis, a zeneszerető közönség ma már alig ismer valamit Kósa műveibõl. Tiszteletteljes kötelességünk, hogy legalább most, születése évfordulójának alkalmából megemlékezzünk az elõadóművész-zeneszerzőről.



Kósa György 1897. április 24-én született Budapesten. Apja, Kósa Vilmos ügyvéd volt, s a gyermek így meglehetõsen jó anyagi körülmények között nőtt fel. Édesanyja, Windt Olga fontosnak tartotta, hogy zenei nevelésben is részesüljön: hegedűre és zongorára taníttatta. 1907-ben Bartók korábbi magántanítványa, Freund Etelka hívta fel a zeneszerzőfigyelmét a tehetséges kisfiúra. Ettől kezdve Bartók hetente kétszer órákat adott neki, és az õ tanácsára iratkozott be Kósa 1908 szeptemberében a Zeneakadémiára.



Kezdetben hegedülni és zongorázni is tanult, hegedű szakon Szerémi Gusztáv volt a tanára. Másfél év után azonban felhagyott a hegedüléssel, mert a két hangszer egyidejû tanulása túl sok idejét vette igénybe. Zongorára először Reschofsky Sándor, majd 1909 és 1912 között Székely Arnold oktatta, az 1912/13-as tanévtől kezdve hivatalosan is Bartók tanítványa lett. Az 1910/11-es tanévtõl felvette a zeneszerzés szakot is. Az elsõ évben Kodály osztályába járt, majd 1911 és 1915 között Herzfeld Viktor növendékeként folytatta tanulmányait. Első, kéziratban fennmaradt kompozíciói is ekkor keletkeztek: 1913-ból a Miért?! és a Boszorkánytánc című zenekari darabok, valamint 1915-bõl a zenekari Suite. Az 1915/16-os tanévben szerezte meg zeneszerzői és zongora diplomáját. Bartók tanácsára a következő tanévben Dohnányi növendéke lett.



Ekkoriban már kísérőként is ismert volt: mint az Operaház korrepetitora 1917-ben - Bartók személyes kívánságára - részt vett A fából faragott királyfi betanításában. Õ lett dr. Dienes Valéria 1917-ben alapított Orkesztrikai Iskolájának állandó kísérõje, sõt táncjátékokat, kísérőzenéket is komponált számukra. A táncpróbák alatt rögtönzött kompozíciókból született 1918-ban a 13 bagatell (zongorára), valamint 1918/19-ben három táncjáték: Pán és Kóré, Phaedra, és Mese a királykisasszonyról, aki nem nevetett. A 13 bagatellt újabb bagatellek egészítették ki, és 1919-ben készült el a Bagatellekhez hasonló Hat zongoradarab,amit Kósa még ugyanabban az évben meghangszerelt: a mû Hat zenekari darab címen vált ismertté. 1922-ben a Filharmóniai Társaság Zenekara mutatta be Dohnányi Ernő vezényletével, majd 1925 márciusában Erich Kleiber Berlinben, a Berlini Filharmonikusok hangversenyén. 1925. május 17-én pedig a Prágai Zeneünnepélyen hangzott el a Hat zenekari darab, Václav Talich dirigálásával, aki két nappal később sikerre vitte Bartók Táncszvitjét.



Kósa e hazai és nemzetközi sikereket megelőzően, még 1919 legvégén Koncz János hegedűművész kísérőjeként Olaszországba utazott. Beutazta az egész félszigetet és elfogadta a líbiai Tripoli város színházának karmesteri állását is, csak 1921 őszén tért haza. 1922-ben feleségül vette a szobrász-grafikus Molnár Máriát, 1923-ban lányuk született, Kósa Judit. A magyar zenei életben is megtalálta helyét: már 1921. november 25-én a Zeneakadémián szerzői estként hirdetett hangversenyt adott, melyen bemutatta néhány új kompozícióját, a Hat zongoradarabot valamint - Kármán Gizi közreműködésével - néhány új dalát Ady Endre és Richard Dehmel verseire, de eljátszotta Schumann Karneválját és Beethoven op. 31. no. 2-es d-moll szonátáját is. A siker ellenére lemondott a látványos szólista-karrierről, a következő évtizedekben jelentős magyar és külföldi előadóművészek kísérõje lett; többek között Basilides Mária, Medgyaszay Vilma, Hubay Jenõ, Szigeti József, George Enescu, Bronislaw Huberman, Helge Lindberg és Henri Marteau partnereként lépett fel.



A komponista-zongoraművész a magyar közművelődést is meggyőződéssel szolgálta. Részt vett a Vajda János Társaság irodalmi és zenei estjein, valamint a békéscsabai Auróra-kör hangversenyein. Már a húszas évek közepétől kezdve jelentős szerepet játszott Bach muzsikájának magyarországi terjesztésében, ám a kortárs zene támogatásának ügyét is magáénak érezte. Gyakran játszotta Bartók és Kodály műveit, 1926. március 29-én hangversenyt adott fiatal zeneszerző társai zongoradarabjaiból. 1929 januárjában Kadosa Pállal, Kelen Hugóval, Szabó Ferenccel, Szelényi Istvánnal együtt létrehozta a Modern Magyar Muzsikusok elnevezésű, rövid életű társulást. Az 1927/28-as tanévben kezdett el tanítani a Zeneakadémia zongora-melléktanszakán.



A húszas-harmincas években egyre több Kósa-mű került a nyilvánosság elé. Dohnányi Ernõ vezényletével a Filharmóniai Társaság zenekara mutatta be 1926. április 12-én a Két zenekari Ady-dak, 1929. április 15-én a Kincses Ádám halála címû misztériumot, 1931. március 16-án a II. szimfóniát és 1934. január 29-én a nagyzenekarra komponált Mesesuite-et. Az Erich Kleibernek ajánlott Három ironikus portrét Komor Vilmos mutatta be 1926. január 26-án, a III. szimfónia pedig 1935. január 24-én hangzott fel először a Budapesti Szimfonikus Zenekar hangversenyén, Fleischer Antal irányításával. 1926. október 24-én a Vajda János Társaság Babits-estjén adták elő első alkalommal Kósa 1924/25-ben Babits Mihály költeményére komponált Laodameia című kantátáját. Első szerzői estjét 1928. október 30-án, a másodikat 1938. október 27-én tartotta. Az Operaházban 1933-február 25-én mutatták be az Árva Józsi három csodája című egyfelvonásos mesejátékot, majd 1936. április 3-án az Az két lovagok című háromfelvonásos opera buffát.



A kritikusok nagy érdeklődéssel követték nyomon Kósa zeneszerzői kibontakozását, úgy tekintettek rá, mint Bartók és Kodály zeneszerzői iskolájának legnagyobb reménységére. Műveivel azonban a szakemberek körében csalódást okozott. Habár Kósa Bartókot tekintette mesterének, kompozícióiban tanárának hatása alig mutatható ki, zeneszerzői alkatuk alapvetően különbözött egymástól. Talán maga Kósa mutatott rá legélesebben erre a különbségre, amikor visszaemlékezéseiben* úgy fogalmazott, hogy őt - szemben Bartókkal - mindig érdekelte, műve milyen hatást tesz a közönségre. A hatás valóban legfontosabb eleme Kósa kompozícióinak. Talán ezzel magyarázható, hogy legsajátabb területe a dal-, kantáta- és oratórium-komponálás volt; hogy legjelentősebb alkotásait éppen a szöveges műfajokban hozta létre. E műveiben a zene a szöveg közvetítője, segítségével a zeneszerző másik szférába emeli a költeményt, s így annak hatását is megsokszorozza. Éppen ezért gyakran úgy tűnik, mintha Kósa számára a komponálás csak ürügy volna: amikor zenét ír, valójában missziót teljesít. Ebbűl a küldetéstudatból születtek a harmincas-negyvenes évek oratóriumai, a Jónás (193D, a Húsvéti oratórium (1932), Jób (1933), a Saulus (1955), a József (1939), az Illés (1940) és a Krisztus (1943). És ebből fakadtak a II. világháború utáni években komponált vallásos művek, többek között a Küldetés (1948), a Katakomba ének - Perlekedő prófécia (1953) és a Szól az Úr (1957) című kantáták, amelyek már szövegválasztásuk miatt is csak az íróasztalfiók számára készülhettek. Kósát a "gyermeki tisztaság" iránti igénye, humanitása késztette ezeknek a műveknek a megírására: hitt abban, hogy műveivel felemeli szavát a világ borzalmai és kegyetlensége ellen.



1942-ben a zsidó származású közalkalmazottakat sújtó rendelkezések miatt Kósa is elvesztette állását a Zeneakadémián. 1944 őszén - családjától elszakítva - munkaszolgálatosként Fertőrákosra került. Amikor 1945 tavaszán hazatért, megtudta, hogy feleségét és leányát 1944 végén a nyilasok meggyilkolták. Rájuk emlékezve írta 1946-ban a Vonóstriót, leánya emlékére a Jutka-balladát. Kósa az 1944/45-ös tanév második felétől újra tanított a Zeneakadémián, tagja lett a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezetének is. 1949-tõl a Magyar Zeneművészek Szövetségében az Előadóművészi tagozatban működött, és zongorakísérőként 1952-tõl az Országos Filharmónia szólistája lett. Az 1949/50-es hangversenyévadban 14 koncertből álló sorozatot indított, amelyen Bach összes billentyûs hangszerre írott művét eljátszotta.



Közben magánélete is nyugalmasabb lett. 1946-ban feleségül vette korábbi tanítványát, Ferch Stellát, aki férje tanácsára az énekesnői pályát választotta. Neki írta Kósa a Po Csü-Ji verseire készült Kínai dalok első sorozatát (1954), valamint legjelentősebb operájának, a Tartuffe-nek (1950) Dorina szerepét. 1947-es VI. szimfóniája a "Stella" alcímet viseli. Házasságukból két gyermek született: Márton és Gábor. 1955-ben Kósa-Ferch Stella meghalt. A zeneszerző két kompozícióban állított neki emléket, az 1955-ben Po Csü-Ji költeménye alapján komponált Ének az örök bánatról című balettben és az 1956-ban készült Sirató című három zenekari dalban, amely Károlyi Amy verseire készült.



Felesége halála után Kósa ismét a munkába menekült, sokat komponált, 1955 és 1966 között hat szerzői esten szólaltak meg művei. 1955-ben Erkel-díjat kapott, 1963-ban Érdemes Művész, 1972-ben pedig Kiváló Mûvész lett. 1959-ben feleségül vette Képes Annát, s így élete újból rendeződött. Az 1956 és 1970 között komponált művek többsége azonban válságjeleket mutat. A VII., a VIII. és a IX. szimfónia (1957, 1959, 1969) vagy a Villon-oratórium (1961) és a Cantata Humana (1967) a túlméretezés és a nehézkesség problémájával küzd. Mégis a hatvanas évek kompozícióiban kell keresnünk Kósa időskori zeneszerzői megújulásának gyökereit. Ha a "nagy", oratorikus-szimfonikus műfajokat nem is, de a dalokat és kamaraműveket mindenképpen az új Kósa-stílus fõ kísérletezési területének tekinthetjük. Kósa újra felfedezi a különleges hangszerösszeállításokat, például az énekeskvartettre és gitárra komponált Három Petrarca-szonettben (1957), a szólóhegedűre és fúvószenekarra írt Ballada és Rondóban (1961), a szoprán és basszus hangra, fuvolára, gordonkára, hárfára, üstdobra készült A bárányka címû balladában (1964), vagy éppen a szabad hangszerösszeállítású Miniatűrökben (1964-65). Karakterdarabokat ír: Tizenhét aforizmát hegedűre és zongorára (1964), Hat intermezzót vonóstrióra (1969), Notturnót fuvolára és zongorára (1966). És mindemellett nagyszámú dal készül ebben az időszakban. Ezekben Kósa a versek légkörének megteremtésére törekszik, számára tehát a szöveg nemcsak a darab formáját, hanem annak alap-affektusát is magában hordozza.



E stílusjegyek jellemzik a hetvenes években született Kósa-kantátákat is, amelyekkel az idõs zeneszerzõ újra felhívta magára a zenésztársadalom figyelmét. Elsõ "új stílusú" kantátája a Rainer Maria Rilke költeményére készült Orpheus, Eurydike, Hermes(1967). Ezt követi a Balázsolás (1967, Babits Mihály), a Johannes (1972, Christian Morgenstern), a Szálkák (1972, Pilinszky János), a Karinthy-kantáta (1974, Karinthy Frigyes), a Bikasirató (1974/75, Devecseri Gábor), a Kakasszó (1975, Vas István) és a Szólítlak, hattyú (1978, Nagy László). Stílusa alapján ezekhez a kantátákhoz kapcsolhatjuk Kósa 1971-ben készült Kocsonya Mihály házassága címû kamaraoperáját is. Az idõs Kósa legjelentősebb alkotása, az 1976-ban Paul Celan versére komponált Halálfúga is ebbe a műcsoportba tartozik.



A nyolcvanadik életévéhez közeledõ Kósa kompozícióiban újra és újra felbukkan a halál gondolata. Az Orpheus, Eurydike, Hermes-től kezdődően e motívumra elsősorban a szövegválasztásban figyelhetünk fel. Hol humorral (mint a Kocsonya Mihály házasságában,, hol tragikus hangvétellel (mint a Halálfúgában, vagy a Bikasiratóban) beszél az elkerülhetetlen végről. S nincs is feltétlenül szüksége szövegre ahhoz, hogy műve a halálról szóljon. Az 1977-ben szólóbrácsára készült In memoriamban egy fiatal barátjának állít emléket, a Homályban címû, csellóra és zenekarra készült 1977-es kompozícióban pedig egy korábbi, Hajnal Anna verseire komponált dalciklusából alakítja ki a művet, úgy, hogy az ember halálhoz fűződő viszonyát különböző aspektusokból vizsgáló versek egymásutánja adja a zenei folyamatot.



Kósa György nyolcvanhét éves korában, 1984. augusztus 16-án hunyt el. Hosszú pályafutása során közel háromszáz művet komponált, amelyeknek mintegy harmada még sohasem hangzott fel közönség előtt. Zenéjét, zongorajátékát néhány lemez- és rádiófelvétel őrzi, dalainak, kamaraműveinek egy része hozzáférhető kottakiadványokban. Századik születésnapját hangversenyekkel, portréfilmmel és egy készülő tanulmánykötettel ünnepli a magyar zeneélet.



* Kósa Anna, a zeneszerző harmadik felesége Szabolcsi Bence javaslatára, 1960-tól Kósa haláláig számos dokumentumot gyűjtött össze férje életéréről, pályájáról, valamint beszélgetéseik alapján kisebb memoárt állított össze. A dokumentumgyűjtemény a Kósa-család birtokában van.”


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5532017-11-06 11:56:11

 



203 évvel ezelőtt, ezen a napon született a Adolphe SAX, a belga hangszer tervező, zenész, a saxofon feltalálója.



Szobrot emelnek a saxofon feltalálójának. 



A belga akadémiai szenátus a lüttichi egyetem egyik nagytermében nemrégen ünnepélyes ülést tartott, melyen a saxofon feltalálójának érdemeit méltatták.



Egy saxofon-kvartett válogatott zenedarabokat is előadott ezen az ünnepségen, hogy az egybegyűlt professzorokat meggyőzze arról, milyen kiváló és szépen szóló hangszer a  saxofon. Ennek a manapság annyira népszerű instrumentumnak feltalálója, Adolphe Sax.



1814-ben a belgiumi Dinant városában született. A brüsszeli konzervatórium diákja volt s miután megszerezte az oklevelet, Párizsba költözött, ahol újfajta hangszerek készítésével kísérletezett. Sok irigye és ellensége volt, akik minden áron lehetetlenné akarták tenni a tehetséges fiatalembert. Annak a kornak Párizsban élő legnagyobb zeneszerzői: Berlioz, Rossini és mások azonban pártfogolták és lehetővé tették, hogy állami támogatásban részesüljön. 



Adolphe Sax különösen fúvós hangszerek készítésében volt valóságos zseni.



Az 1840-ben tartott párizsi kiállításra óriási méretű kürtöt, úgynevezett Sax-kürtöt konstruált, mely nagy feltűnést keltett. 1844-ben készítette el az első saxofont, mely azóta az egész világot meghódította. A francia és belga katonazene fejlesztésében is nagy érdemeket  szerzett



Adolphe Sax 1894-ben halt meg Párizsban. Szülővárosában, Dinant-ban most szobrot szándékoznak állítani Adolphe Sax emlékére.



TOLNAI VILÁGLAPJA, 1938. november 16. (38. Évfolyam, 47. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3472017-11-05 13:34:31

Képtalálat a következőre: „http://szalaykarola.oszk.hu/kepek/nagy/arva2n.jpg”



Kifürkészhetetlen oknál fogva eltűnt a 345. sz. bejegyzéshez tartozó kép. Most újra megpróbáltam beilleszteni.


Bartók Béla szellemisége • 2252017-11-05 13:17:39

Bartók Béla:



Kisebb írások a román népzenéről. Bukarest, 1937.

(Serien m
ărunte despre muzica populară românească Bucureçti 1937.)



Aligha található tudós, aki a román népi zene vizsgálatával olyan sokat és olyan lelkiismeretesen foglalkozott volna, mint épen Bartók Béla. Román vezető körök ezt mindig értékelték.



A bukaresti tudományos akadémia már 1913-ban kiadta Bartók egyik gyűjteményét ennek címe:«Chansons populaires roumaines du Comitat Bihar.» A román királyi udvar is több kitüntetésben részesítette. A Román Zeneszerzők  Egyesületének tagja. Műveiből 1924. október 20-án Bukarestben szerzői estét rendeznek, melyen Enescu Bartókkal eljátszotta az egyik hegedű-zongora szonátát. A hangversenyen Constantin Brăiloiu meghatóan meleg szavakkal üdvözölte Bartókot



Az utóbbi években több támadás érte román részről Bartókot.  Legérzékenyebben érintették Petran egyetemi tanár, régész és Sabin Drăgoi  zeneszerző, temesvári zeneiskolai igazgató írásai, akik kétségbe vonták a tudós alaposságát, jóhiszeműségét. Az írások azt látszottak bizonyítani, hogy Bartók lealacsonyítja a tudomány módszereit és működésével politikai fegyvert kovácsol a románság ellen.



Constantin Brăiloiu, a Román Zeneszerzők Egyesületének vezértitkára, a tudós lelkiismeretességével, a kartárs szeretetével, lovagias kötelességének tartotta, hogy Bartóknak minden írását, mely a román zenével foglalkozik, összegyűjtse és azokat román nyelvre lefordítva nyilvánosságra bocsássa. Így minden román, akit az igazság érdekel, meggyőződhetik Bartók szigorúan tudományos és alapos, minden politikától mentes gondolkozásmódjáról. Bartók ezen írásai már részben megjelentek a legelőkelőbb román zenei lapban a «Poezie $i Musica»-ban, az újabban megjelent előkelő kiadású füzethez Brăiloiu írt előszót és abban azt mondja, hogy miután először beszélteti a román népzenéről megjelent írásai útján, egy másik írásban a támadásokra személyesen fog válaszolni.



Előttünk fekvő füzetben Brăiloiu Bartók minden írásából közli azokat a részeket, melyekben a román népzenével foglalkozik. Részletekkel találkozunk Bartók,  következő írásaiból: „A hunyadi románok zenedialektusa.” (Ethnográfia, Budapest, 1914). Ugyanezen írás megjelent német nyelven is  „Der  Musikdialekt der Rumänen von Hunyad” címen (Zeitschrift für Musikwissenschaft, 1920 márciusában). „Rumänische Volksmuzik” (Schweitzerische Sängerzeitung 1933. Bern)., „Román népzene” (Zenei Lexikon,  Budapest, 1931. II. kötet 419— 420. oldal), részletek „Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje,” című műből. (Somló Béla kiadása Budapest). Ezen írás megjelent német nyelven is a következő címen: „Die Volksmusik der Magyaren und der benachbarten Völker” (Ungarische Jahrbücher, 1934. Budapest). „Volksmusik der Rumänen von Maramures” (München, Drei Masken Verlag, 1925),  „Roumanian folkmusik” (A dictionary of modern music and musicians, London. 1924), ugyan ez német nyelven is megjelent (Das neue  Musiklexikon, Berlin. 1926).



Aki ezeket az írásokat elolvassa, az egy pillanatig nem fog kételkedni abban, hogy Bartók a román népzene vizsgálatánál soha más szempontot, mint a tudományos tárgyilagosságot, nem ismert. Mint ahogyan az komoly tudóshoz illik, nem hagyta tudományos vizsgálódásait politikai elgondolásoktól félrevezetni.  Mindez pedig bizonysága annak, hogy Bartók nemcsak, mint tudós, komoly, de mint ember is nagy.



A dolgozatot számtalan Bartóktól lejegyzett népi dallam hangjegye ékesíti.



Lakatos István.



A ZENE, 1939. július 1. (XX. Évfolyam, 15. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2242017-11-05 12:59:53

 



SZIKLAY ANDOR:

MAGYAR LÁBNYOMOK. …



Ott van-e még a hajfürt a falon?”

„Ott.”



(Mindig is rövidre fogta a szavát; legjobban hallgatni szeretett. De most elmosolyodott, ami nagy ritkaság volt nála a háború kitörése óta. Sétált az „amerikai magyar Debrecen” Buckeye Road-jának otthonos magyar cégtáblasorai közt, magyarosan ebédelt, a Csuhaj néni — ez volt a neve — vendéglőjében, és most a Wade Park Manor-ban, ahol megszállt s ahonnan látni lehetett a Kossuth-szobrot, magához vette mindig tömött aktatáskáját, hogy a Severance Hall-beli próbára gyalogoljunk hármasban: Bartók, Gombos, meg én.)



„Hajfürt a falon” — mi ez? Karinthy-humoreszkbeli halandzsa? Vagy „P.Howard” (Rejtő Jenő) valamelyik mókás kalandregényében alcím? Esetleg kémek titkos jeligéje? Mindjárt megmondom.

Visszatérve Amerikából 1931-ben, Pesten meglátogattam Thomán professzort, hogy átadjak egy kis ajándékot, amit egy New York-i volt tanítványa küldött. A dolgozószobába lépve, mindjárt feltűnt egy nagy aranyozott keret a falon, alatta ezüst babérkoszorú, benne pedig — egy szürkésfehér hajfürt.



Az öregúr élénken magyarázott: „Egy napon, óra után, megkérdezett a Mester, hogy nem utaznék-e véle” (így, „véle” — ízesen beszélte ezt a gyönyörű nyelvet, amelyen évtizedek óta először írok ismét nyomdának magyarul) „Bayreuthba, ... hát boldogan, de útiköltségről nem tett említést, nekem meg bizony nem futotta utazgatásra. Éppen az előző napon érkezett jó szüleimtől az összeg, amit most, vizsgáim végeztével, az Akadémián le kellett fizetnem az oklevélért. Hát bizony én nem fizettem le. Elutaztam rajta a Mesterrel. Így hát, kedves öcsém, mai napig sincs diplomám...”



„Kacsintott egyet a kisöreg, nemzetközi hírű tanára Bartóknak, Dohnányinak, Reinernek, Engel Ivánnak, Keéri-Szántónak, Székely Arnoldnak. ...” Az állomáson volt egy borbély, ott a Mester megstuccoltatta oroszlánsörényét. Jó néhány nagyobb hajfürt lehullt a földre az olló alól, ... egyet fölvettem, eldugtam, ... ott lóg, ni, ... ott van, kedves öcsém, Liszt Ferenc hajfürtje, azé az isteni művészé, azé a. ...” Hevületében kicsordult a könnye; elakadt a szava Thomán tanár úrnak.



(„Kedves Mama, Thomán tanár úr már megint jótevőm. Mondta, vegyem meg a Schubert Impromptukat s én megmondtam, hogy e hónapban igazán nem lehet, mert nincsen pénzem, erre megvette nekem — így mondta — emlékbe. ... Aztán az ő közbenjárására elmehettem a Sauer koncertjére s a már megvett jegyemet eladhattam. Most meg a Walkűröket adta ide, és az igazgató úrral beszélt az ösztöndíj ügyében. ...” Bartók-levél, 1900. január 21.)



Amikor Bartók Clevelandban járt (1940. december), még csak két hónapja hagyta oda végleg Magyarországot; októberben volt búcsúhangversenye Budapesten. Az első sorban adott széket Thománnak. Mindvégig gyakori látogató volt a Thomán-otthonban, jól ismerte a „hajfürtöt a falon”... Vajon mi lett azzal, azóta? A háború alatt meghalt Thomán és majdnem meghalt Budapest; él-e ott valaki ma, aki még emlékszik arra a talizmánra, vagy éppenséggel tudja, hogy az hova lett?

 

„A clevelandi magyarok nagy estét adtak, cigányzenével. palotással!! Itt is magyar, ott is magyar, mindenütt magyar, de nem nagyon örvendezhettünk ennek, mert bizony a második nemzedék már csak üggyel-bajjal töri a nyelvet.” (Bartók-levél fiainak, 1940. december 24.)



Bizony igaz. Ezért kellett az angol nyelvhez fordulni a magyar kultúra átszármaztatása céljából: a „Young Magyar-American”-t Báchkai Béla adta ki havonta Kanadában, a „Second Generation”-t pedig én, hetenként, a Szabadság mellékleteként. Bartók tetszéssel nézegette ezek egyes példányait. Általában figyelte az amerikai magyar sajtót; egy levelében rá is szólt akkori legjobb barátjára: „Pali, úgy látszik, nem olvasod figyelmesen a Szabadságot!” (Kecskeméti Pálhoz, a Brandeis-egyetemről nemrég visszavonult, Princetonban élő filozófushoz, 1945. augusztus 11-én.)



 „Milyen volt Bartók?” kérdik gyakran. Még külsejét is, amely alapos válaszban csak mellékszerepet játszana, ellentmondó kifejezésekkel és bizarr jelzőkkel kénytelen az ember megközelíteni: a vézna óriás, alacsony titán, halk szavú forradalmár, beteg halhatatlan, ezüstszobor-fejjel, ... perzselő szemekkel, amelyek Molnár Antal szerint „az ő lelki rejtekének varázslatos ablakai, meg-megvillanva hírt adnak roppant mélységekről, félelmes titkokról, mágikus erőkről.”



Megkérdeztem: „Milyen hangszeren játszott először?”

„Dobon. Kétéves koromban. Mama mondta, hogy váltakozó ritmusokat doboltam órákig. Négyéves koromban magyar nótákat játszottam egy ujjal a zongorán. Kilencéves koromban szonatinákat, Mozart-utánzatokat komponáltam.”



Muzsikustársadalombeli közfelfogás szerint a mi életünk legnagyobb Beethoven-játékosa a néhány évvel ezelőtt elhunyt Wilhelm Backhaus volt. Nagy ajándék a Sorstól, hogy másfél évtizeden át, haláláig, családunk barátja volt. Gyakran voltunk együtt diplomáciai szolgálatom európai évei alatt. Egyszer a Library of Congress-beli felejthetetlen Bartók-Szigeti koncertről beszélgettünk, amelyet hanglemezről ismert; ez vezetett kérdésemhez:



„Milyen zongoristának tartotta Bartókot?” Kissé elfordult, hosszasan nézett ki az ablakon, ... egészen 1905-ig kellett ellátnia, amikor az első európai zongoraművész-versenyt, a Párisban nagy izgalmak közepette lefolyt Anton Rubinstein Competitiont tartották, ... a bírák közt volt a Liszt óta legnagyobbnak tartott virtuóz, Busoni. ...



„Grossartig ... fabelhaft ...” felelt Bachkaus. „Nagy-tudással, eredeti felfogással, ritka ösztönnel játszott, ... a technikája is nagyszerű volt, ...nekem mind között ő tetszett legjobban. ... Első díjat adtam volna neki. ...”



AMERIKAI MAGYAR VILÁG, 1974. október 13. (11. Évfolyam, 41. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2232017-11-05 12:47:24

 



BARTÓK BÉLA ÉS ZATHURECZKY EDE



«matinéja karácsony hétfőn d. e. 11 órakor a Magyar színházban.»



Műsor: Mozart: A-dúr, Brahms: G-dúr szonáta.



Bartók: Magyar Népdalok, Szonatina, II. Rapszódia és Bartók zongoraszerzeményei saját előadásában (Éjszaka zenéje, Kis suite). 



8 ÓRAI ÚJSÁG, 1938. december 23. (24. Évfolyam, 287. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3462017-11-05 10:55:32

Képtalálat a következőre: „http://szalaykarola.oszk.hu/kepek/nagy/elsssler1n.jpg”



Zsedényi Károly mint Reichstadti herceg és Szalay Karola mint Elssler Fanny



Nádor Mihály: Elssler Fanny c. táncjátékának a története itt olvasható.



A cselekmény azért is érdekes, mert főhőse létező személy, híres táncosnő volt:



File:Elssler Fanny.jpg



Elssler Fanny (Bécs, 1810-Bécs, 1884)


Vincenzo Bellini • 4722017-11-04 16:45:35

:-)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3452017-11-04 08:42:05



Kósa György : Árva Józsi három csodája. Mesejáték egy fölvonásban (1930). Bemutató az Operaházban: 1933. február 25-én. Zsedényi Károly mint Józsi, Jászai András mint Öreg ember és Szalay Karola mint Halkisasszony


Bartók Béla szellemisége • 2222017-11-04 00:52:00

VÁZLAT BARTÓK BÉLA ARCKÉPÉHEZ



Tagadhatatlan igazság, hogy az igazán nagy művészek elemi hatása szoros népi közösségükből magyarázható. De ezt a fogalmat az utóbbi időben jobbról is, balról is olyan rablógazdasággal aknázták ki, hogy petyhüdt zsákként esik össze és holmi mángoló deszka alatt bizonyára papírvékonnyá laposodnék. Türelmetlen elméletek burjánzottak el, amelyeknek nem új lényegek feltárása a fontos, hanem a minél gyorsabban foganatosítható gyakorlati hatályuk. Kevésbé fontos itt, hogy mi is az a népi közösség s ezen túlmenően: milyen az a nép, melyek érzelmi és gondolatvilágának jellemző tényezői, mifélék összességükben a nép lelki arculatának kitevői!? Komoly értelemben vett tudományos munkát, az egyéni és tömeglélek elemzéséből, művészeti és társadalomtörténeti kutatásokból leszűrt, illetve csak leszűrendő eredményeket, mint mellékes előfeltételeket ugorja át ez a tudománytalan aktivizmus, amelyet már azzal is megtiszteltünk, ha pusztán áltudományosnak nevezzük. Hiszen előlegezi a feladat egyedül fontos részét, hallgatólag elintézettnek veszi mindazt, aminek elintézése neki voltaképpen csakis azért sürgős, hogy minél gyorsabban a tettek mezejére léphessen vele, illetve a tárgyra térjen.



A nép arca! . . . Hányan ismerik? Kinek van világos elképzelése róla?. . .



Érthető, ha a tömeglélek bizonyos vágyálmainak képviselői támadják ugyanannak a tömegléleknek más irányú kifejezőit. Érthető, de nem menthető, mert az e fajta türelmetlenség mindig korlátoltság és középszerűség mellett bizonyít. Zseniális meglátók épp azért zseniálisak, mert a totalitások íves átfogói. Humoros lehetne, ha nem lenne oly tragikus, hogy néhány magyar zeneíró például kétségbe vonta Bartók Béla magyar érzelmeit, magyar eszmevilágát és zenéjének magyar jellegét. Ki szavatol azért, hogy épp az illetőknek lenne kiváltságosan tiszta megismerésük a magyarság mivoltáról!? Lehet, hogy a keresztmetszet felületének egyik pontcsoportja valóban az övék. De még ez sem biztos. Lehet, hogy vágyálmaik nem is a tömeglélek mélyéből előtört igazi látomások, hanem hamis képzetek, az ideig-óráig türelmes tömeglélekre ráfogott koholmányok. Kifogásaikból legfeljebb az tűnik elő, hogy nekik más az elképzelésük, más az ízlésük és hogy a maguk legkevésbé sem általános érvényű fogalomkörében Bartók Béla nem talál, de nem is kér helyet. Ki merné állítani, hogy tulajdon magyarságuk Bartókénál gyökeresebb és ennél fogva jogosultabb!? S még ha módjukban, illetve tehetségükben állna és fel is sorolnák a magyar embertípus valamennyi megszólaló válfaját, ezzel közvetve legfeljebb mégis csak azt igazolnák, hogy Bartók Béla egy teljesen új — vagy egészen ősi és régóta némaságra ítélt — válfaj nyelvét oldotta meg. Bartók lelkében évszázadokig szunnyadt népi vonások ébredtek új életre, zenéjén keresztül szólalnak meg és hirdetik feltámadásukat. Zengő daluk valahogyan épp, azáltal válik hitelessé és meggyőzővé, mert hiányzik belőle mindennemű támadó él: önmagáért van, mint ahogy a nagy művészet épp azáltal válik természetszerű jelenséggé, hogy szabadon sarjadzik és szabadon bontogatja virágszirmait. Számoljunk le egyszer a «l’art pour l’art» -elmélet mellett és ellen szóló érvelésekkel; a sudár fatörzs ezerféle hasznos célra dolgozható fel, de nedvdús növekedése közben vajmi keveset törődik ezzel a későbbi kitermelhetőségével. A művészetek mesteri alkotásai épp, azáltal oly sokrétűen jelentősek, mert nemzedékek váltakozó érzelmi és szellemi szükségleteit tudják kielégíteni, de már nem is lehetnének olyan kiteljesedettek, ha az eleve eltökéltség és célirányosság józan módszereivel kerültek volna napvilágra. Szabadon születtek, a sors kegyes ajándékaként és nem állíthatók elő a közszükséglet előre kiagyalt iparművészeti receptjei szerint.



A népvándorlás hullámaitól a Duna—Tisza közére sodort magyarság alig néhány évtizeddel honfoglalása után tért át a keresztény vallásra: nála csaknem egybeesett az éghajlati és földrajzi életviszonyainak felforgató változása kultúrájának, egész fogalomkörének nem kevésbé döntő fölcserélődésével.



Ennyi új élettényező még a legedzettebb ellenállást is kemény próbára teszi. Szokatlan tájék közepette testileg-lelkileg egyaránt új benyomások fogták ostromzár alá. Ilyen feldúló élmények sokadalma úgyszólván maga alá temette a múltak emlékeit s ezek még sokkalta mélyebben kerültek feledésbe, mint más népeknél, hiszen a magyar úgyszólván emlékeztető jelek nélkül járt-kelt még majdnem idegen földön, amelyen véletlenül sem találkozhatott régibb önmagával, ősi élmények emlékét felébresztő, visszahívó tárgyi hagyatékokkal. Már-már úgy rémlett, hogy ez az ősi élménykincs végkép lemerült az öntudatlanság titkos rétegeibe.



Mily látnoki biztosságra, mily ösztönös magabiztosságra volt szükség, hogy magyar művész visszatapogatózzék és vissza is találjon a forrásokhoz, amelyekről évszázadok óta közvéleményszerűen hitték, hogy nem buzognak többé és soha újból fel nem fakaszthatok!  Amíg vérsejtek statisztikájában bízó fajbiológusok és más satnya divatú szobatudósok csipeszre fogott halott idegrostokkal próbálják összetákolni az élő néplélek elvont arculatát, addig Bartók Béla előzetes nézetekkel mit sem törődve, az «Éjjel zenéjé»-nek csillagosan szabad ege alatt álmodta meg, álmodta vissza ezt a betemetett ősi arcot és vonásról-vonásra tárta fel ismét előttünk.



Figyelemreméltó ezért, hogy a religió értelmében vett dogmatikus elem mennyire hiányzik Bartók munkásságából: a «Kantáta» miként válik «profánná» abban. Profánná — oly értelemben, amilyenben az egyház valamikor profánnak minősített minden muzsikát, amely nem vallásos célokat szolgált és nem a túlvilági lét metafizikus fogalomkörében, hanem a földi élet tükrében szemlélődő lélek szükségleteit elégítette ki. S ilyen értelemben csakugyan földszagúan, pogányul profán Bartók Béla muzsikája. Ámde kantátába magasztosodik a távlatok által, amelyeket körülötte feltár. Mert a földi élet tükrében szemlélődő lélek gyakorlati tapasztalataiból szűri le minden jó és rossz, minden nemes és aljas, minden boldogítóan kívánatos és lezüllesztően csúf dolgok tudását.



Bartók csakis azokat az életértékeket fejezi ki, amelyeket fajtájának lelkében feltalált és önmagában is újraélt. Ő megajándékozta a világot a magyar falu látomásán keresztül minden falvak ősi képével. A természettel összeforrott, ösztönösen okos, de vallásos absztrakciókkal szemben épp oly türelmes, mint a közönyös paraszt, e falvak lakója.



JEMNITZ SÁNDOR



A ZENE, 1936. (5. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2212017-11-04 00:46:54

JEMNITZ SÁNDOR:



BARTÓK  BÉLA: «A KILENC CSODASZARVAS»

(CANTATA  PROFANA)



Profán kantáta; Bartók Béla első nagy énekkaros szerzeménye: feszült érdeklődéssel vártuk, hogy ez a mű, amelyről már három év óta tudunk és hallunk, végre nyomtatásban váljék hozzáférhetővé. Futólagos belepillantás csak elégtelen áttekintést nyújt ilyen igény-teljes újdonságnál, amely felől viszont értesüléssel kell lennünk, mert Bartók Béla egy-egy új, nagy műve általános érdekű jelenség: az emberi haladás és művészeti fejlődés barátainak közös  ügye.



«Profán kantáta.» Erről a címről önkéntelenül is egy másikra, régebbire, az «Allegro barbaro»-ra kell visszagondolnunk. Külalakjára nézve szabályos klasszikus formájú mű volt az is: «háromrészű dalforma.» Csak éppen a tartalma és a hangulati jellege, dallamvonala és összhangzatfűzése volt megkapóan újszerű és merész. Biskrai; arab, ... A szabályos Allegrónak egészen rendkívüli — «barbár» — volt a hanglejtése.



Ez a «Profán kantáta» is szabályosan tölti ki a kantátaműfaj formaképletét. A kettős vegyes-karra, nagy zenekarra, egy-egy tenor- és baritonszólóra írt mű világosan tagozódik zenekari előjátékra, epikusan helyzetfestő énekkaros bevezetésre és a szöveg által adódó drámai magánénekes és összkaros részletekre, akárcsak a hasonlóan nagy együttesnek szánt számos ismert régibb kantata. Csak éppen a tartalom és a hangulati jelleg más ismét, — egészen más, egyáltalán nem egyházi, mint ennek az eredetileg egyházi műfajnak egyéb irodalma. Profán. . . .



Profán abban az értelemben, amelyben az egyház valamikor megkülönböztetésül profánnak minősítette a nép nem dogmatikus célokat szolgáló, hanem a maga sajátos lelki szükségleteit kielégítő «világi» muzsikáját. Érezzük, hogy ez a megjelölés tőszomszédságba kívánkozik a forradalmian harcos kedvű és kemény «barbár» mellé. S méltán, mert Bartók Béla ezzel a művével is ősi, betemetett, rab népi indulatokat szabadít föl béklyóik közül.



«A kilenc csodaszarvas» szövege régi román népballada. Gyönyörű megrázó népballada.  «Volt egy öreg apó», aki kilenc szép szál fiát nem polgári foglalkozásokra, hanem szabadságra, vadászatra nevelte. A fiúk vadászat közben egyszer csak a csoda-szarvas nyomára bukkantak és addig-addig űzik a nemes vadat, míg maguk is szarvasokká változnak.  Apjuk utánuk ered és visszahívja őket, de ők már nem térhetnek vissza, mert «szarvuk ajtón be nem férhet, karcsú testük gúnyában nem járhat, szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból. . . .»



A csodaszarvas itt a szabadságra született ember végzetét beteljesítő sors jelképe. Aki az igazi szabadság részesévé lett és testében-lelkében teljesen fölszabadult, az nem törik bele ismét, a polgári társadalom szürke jármába, és ezentúl csak, «tiszta forrásból» ihatik.



Alig tévedünk, ha e gondolatból Bartók Béla művészi önvallomását véljük fölcsillanni. Üzenet ez mindazoknak, akik a polgárosodás értelmében vett «lehiggadást» várják tőle. Aki egyszer keresztültörte magát az elavult nézetek és megcsontosodott előítéletek korlátain és az övéhez hasonló bátorsággal rontott ki a szabadság magányos mezejére, az nem térhet vissza többé jámboran az istállóba, mint a közönséges csikó, ha kitombolta a csakis-fiatalság csakis hevületét. Itt magasabb rendű megismerésekről, a szív és értelem fejlődésének eredményeiről van szó és ezek többé vissza nem srófolhatók.



Végtelenül komoly és mély művészi hitvallomás ez, amelyet csakis Wagnernek a «Nürnbergi  mesterdalnokok»-ban lefektetett személyi igazolásával tehetünk párhuzamban. Ellen-Tannhäuser nyilatkozata ez, aki a Vénusz-barlang minden hétköznapiságot fölemésztő, kiégető szerelmeiből nem somfordálhat vissza többé a Biterolfok langyos érzelmi világába,  de e kiváltságosságán nem bukik el, mint az ifjú Wagner romantikus hőse, hanem eltökélten  vállalja sorsát s bár a vadon magányában, de független és szabad marad.



Bartók Béla kantátája zenei vonatkozásában az utolsóelőtti nagy Bartók-újdonság, a II. zongoraverseny stiláris vívmányait építi ki tovább. A bécsi Universal Edition kiadásában egyelőre csak az énekhangos zongorakivonat jelent meg, úgyhogy a zenekari letét szépségei még megközelíthetetlenek számunkra, hiszen a mű eddig még csak Londonban került előadásra. Két különálló négy-négyszólamú kórusa nem képvisel külön föladatokat, hanem zeneileg szorosan kiegészíti egymást. Szokatlanul magas fekvésű tenorszólójában a  «legnagyobbik szarvas, jaj, a legkedvesebb fiú» szólal meg, a baritonszóló viszont az apa hangját értelmezi. Reméljük, hogy a tiszta D-dúrban kicsengő dallam-dús mű mihamarabb  nálunk is hallható lesz. De jól! Mert tessék-lássék előadásoknak nincs semmiféle művészi jelentőségük.



A ZENE, 1934. (3. szám)


Vincenzo Bellini • 4692017-11-03 23:56:24

Róma, 1934.október 14.



Ma megérkezett Carmine Gallone, a híres rendező, s itt az Alleianza Cinematografica Italiana-gyárnál filmet készít majd Vincenzo Bellini, a híres zeneszerző életéről. A film női főszereplője az olasz és az angol változatban is Eggerth Márta lesz. (K.)



Nemzeti Sport, 1934. október 16. (26. Évfolyam, 202. szám)



Vajon elkészült Eggerth Márta Bellini filmje? (megj. A.)


Vincenzo Bellini • 4672017-11-03 21:01:34

Norma



Felújítás az Operában



Vincenzo Bellini halálának századik évfordulója alkalmából világszerte ünnepségeket rendeztek. Különösen Olaszország és Franciaország vették ki a részüket a Bellini-ünnepségekből, ami nem is csoda, mert hiszen a szicíliai születésű nagymester életének utolsó két évét Párizsban töltötte és ott is költözött el az élők sorából fiatalon, harmincnégy éves korában. Több dalművet irt, amelyek majd mindegyike szinte átütő sikert aratott a maga idejében. Legértékesebb zenéjű valamennyi között az Alvajáróval és a Puritánokkal   együtt a Norma, amelyet a kegyeletes évforduló alkalmából kedden este illesztett ismét játékrendjébe az Operaház.



A Norma valamikor népszerű műsor-darabja volt a régi Nemzeti Színháznak, később pedig az Operaháznak is. Abban az időben, amikor még, nagy koloratur-énekesnők szerepeltek ezen a színpadon, Bellini költészete is otthonra talált itt, mert hiszen volt megfelelő interpretálja. Bellini zeneköltészetének a tolmácsolása, igen nehéz feladat. Mint az akkori zeneszerzők túlnyomó része, ő is elsősorban, nagy énekesek számára írta dalműveit. Oly óriási gondot fordított az énekszólamra és arra, hogy bizonyos szerep fekvése valamely kiváló énekes hangjának tökéletesen megfeleljen, hogy dalműveinek komponálásakor képes volt nem egyszer, hosszabb ideig tanulmányozni egy-egy énekes hangjának lehetőségeit s például a Kalózok megírása idején hetekre visszavonult Rubinivel, kora egyik leghíresebb énekesével, hogy a neki szánt szerep az énekes fenomén hangjának a csillogtatását és technikájának a ragyogtatását minél inkább lehetővé tegye.



Akkoriban a drámai aláfestésre nem fordítottak sok gondot és mivel az operákat túlnyomórészt az énekesek számára írták, arra törekedtek, hogy az áriák, minél hatásosabbak, minél szebbek legyenek. A százhúsz év előtti olasz zeneszerzők közül, egyedül Donizettiben és Rossiniben találjuk meg a drámaiságra való törekvést. Különösen utóbbinak a munkái mutatják meg az igyekezetét a történés zenei ecsetelésére, és a dalmű szerves megkomponálására. Bellininél a recitativók még nem annyira kifejező erővel teljesek, mint a nála valamivel idősebb Rossininél. Viszont dallamaiban, akárhányszor igen nagy jellemző erőt talál, a hallgató. Egy-egy édeskés, sokszor egész vidám hangulatú melódia szólal meg hirtelen, moll-ban, olyan hangulatot keltve, mint aminőt a későbbi szerzők különleges harmóniai és zenekari hatásokkal tudtak csak elérni.



Bellini muzsikájának fő erőssége a melódia. Szinte hihetetlen dallam gazdagságú áriái pusztán zenei szépségükkel fogják meg, a hallgató lelkét, és bilincselik le, figyelmét egész este. A Norma muzsikája a szó mai értelmében, nem drámai zene, de annyi szépséggel ékes, hogy operaszínpadon is megvan a hatása.



A kezdetleges és rémdráma-szerű szöveg szinte életet nyer Márkus László főrendező zseniális rendezésében. Színes, eleven és mozgalmas ez a színpad anélkül, hogy a dalmű stílusát megbontaná. Nagy segítségére vannak a rendezőnek Fülöp Zoltán gyönyörű díszletei.



A zenei részt Fleischer Antal karmester tanította be és ő is vezényelte az előadást, Bellini muzsikájának a szépségeit teljes mértékben érvényre juttatva. A címszerep Németh Mária minden tekintetben nagyszeri alakítása. A kitűnő énekesnő hangján ugyan megérzett kissé az indiszpozíció, de ennek ellenére is legtöbbször igaz gyönyörűséget keltően szólaltatta meg Bellini szívbemarkoló dallamait. A másik női főszereplő, Osváth Júlia, Adalgisa személyesítője   szintén kissé indiszponáltan énekelt, de szép hangjával, poétikus  megjelenésével és illúziót keltő játékával méltán rászolgált sikerére. Klotild szerepét Szilvásy Margit énekelte, minden tekintetben rászolgálva a dicséretre. Halmos János érces szép tenorja, pompás éneke és jó játéka Severus szerepében kapott megfelelő feladatot, amelynek a kitűnő művész pompásan meg is felelt, ő volt a legkitűnőbb az egész együttesben. Székely Mihály zengő basszusa és nagy kultúrája a druida főpap szerepében érvényesült. Flavius kisebb szerepében Ney Dávid jeleskedett.



A nagyszámú közönség érthető érdeklődéssel figyelte az előadást. Eleinte igen sokan nem tudták beleélni magukat Bellini stílusába.



A csodás dallamgazdagság azonban később őket is magával ragadta, és a felújítás a jól-ható előadás, szereplőivel együtt megérdemelt nagy sikert aratott.  (g.I.)



AZ ÚJSÁG, 1935. november 13. (11. Évfolyam, 258. szám)


A nap képe • 19812017-11-03 20:59:58

 



Norma



Felújítás az Operában



Vincenzo Bellini halálának századik évfordulója alkalmából világszerte ünnepségeket rendeztek. Különösen Olaszország és Franciaország vették ki a részüket a Bellini-ünnepségekből, ami nem is csoda, mert hiszen a szicíliai születésű nagymester életének utolsó két évét Párizsban töltötte és ott is költözött el az élők sorából fiatalon, harmincnégy éves korában. Több dalművet irt, amelyek majd mindegyike szinte átütő sikert aratott a maga idejében. Legértékesebb zenéjű valamennyi között az Alvajáróval és a Puritánokkal   együtt a Norma, amelyet a kegyeletes évforduló alkalmából kedden este illesztett ismét játékrendjébe az Operaház.



A Norma valamikor népszerű műsor-darabja volt a régi Nemzeti Színháznak, később pedig az Operaháznak is. Abban az időben, amikor még, nagy koloratur-énekesnők szerepeltek ezen a színpadon, Bellini költészete is otthonra talált itt, mert hiszen volt megfelelő interpretálja. Bellini zeneköltészetének a tolmácsolása, igen nehéz feladat. Mint az akkori zeneszerzők túlnyomó része, ő is elsősorban, nagy énekesek számára írta dalműveit. Oly óriási gondot fordított az énekszólamra és arra, hogy bizonyos szerep fekvése valamely kiváló énekes hangjának tökéletesen megfeleljen, hogy dalműveinek komponálásakor képes volt nem egyszer, hosszabb ideig tanulmányozni egy-egy énekes hangjának lehetőségeit s például a Kalózok megírása idején hetekre visszavonult Rubinivel, kora egyik leghíresebb énekesével, hogy a neki szánt szerep az énekes fenomén hangjának a csillogtatását és technikájának a ragyogtatását minél inkább lehetővé tegye.



Akkoriban a drámai aláfestésre nem fordítottak sok gondot és mivel az operákat túlnyomórészt az énekesek számára írták, arra törekedtek, hogy az áriák, minél hatásosabbak, minél szebbek legyenek. A százhúsz év előtti olasz zeneszerzők közül, egyedül Donizettiben és Rossiniben találjuk meg a drámaiságra való törekvést. Különösen utóbbinak a munkái mutatják meg az igyekezetét a történés zenei ecsetelésére, és a dalmű szerves megkomponálására. Bellininél a recitativók még nem annyira kifejező erővel teljesek, mint a nála valamivel idősebb Rossininél. Viszont dallamaiban, akárhányszor igen nagy jellemző erőt talál, a hallgató. Egy-egy édeskés, sokszor egész vidám hangulatú melódia szólal meg hirtelen, moll-ban, olyan hangulatot keltve, mint aminőt a későbbi szerzők különleges harmóniai és zenekari hatásokkal tudtak csak elérni.



Bellini muzsikájának fő erőssége a melódia. Szinte hihetetlen dallam gazdagságú áriái pusztán zenei szépségükkel fogják meg, a hallgató lelkét, és bilincselik le, figyelmét egész este. A Norma muzsikája a szó mai értelmében, nem drámai zene, de annyi szépséggel ékes, hogy operaszínpadon is megvan a hatása.



A kezdetleges és rémdráma-szerű szöveg szinte életet nyer Márkus László főrendező zseniális rendezésében. Színes, eleven és mozgalmas ez a színpad anélkül, hogy a dalmű stílusát megbontaná. Nagy segítségére vannak a rendezőnek Fülöp Zoltán gyönyörű díszletei.



A zenei részt Fleischer Antal karmester tanította be és ő is vezényelte az előadást, Bellini muzsikájának a szépségeit teljes mértékben érvényre juttatva. A címszerep Németh Mária minden tekintetben nagyszeri alakítása. A kitűnő énekesnő hangján ugyan megérzett kissé az indiszpozíció, de ennek ellenére is legtöbbször igaz gyönyörűséget keltően szólaltatta meg Bellini szívbemarkoló dallamait. A másik női főszereplő, Osváth Júlia, Adalgisa személyesítője   szintén kissé indiszponáltan énekelt, de szép hangjával, poétikus  megjelenésével és illúziót keltő játékával méltán rászolgált sikerére. Klotild szerepét Szilvásy Margit énekelte, minden tekintetben rászolgálva a dicséretre. Halmos János érces szép tenorja, pompás éneke és jó játéka Severus szerepében kapott megfelelő feladatot, amelynek a kitűnő művész pompásan meg is felelt, ő volt a legkitűnőbb az egész együttesben. Székely Mihály zengő basszusa és nagy kultúrája a druida főpap szerepében érvényesült. Flavius kisebb szerepében Ney Dávid jeleskedett.



A nagyszámú közönség érthető érdeklődéssel figyelte az előadást. Eleinte igen sokan nem tudták beleélni magukat Bellini stílusába.



A csodás dallamgazdagság azonban később őket is magával ragadta, és a felújítás a jól-ható előadás, szereplőivel együtt megérdemelt nagy sikert aratott.  (g.I.)



AZ ÚJSÁG, 1935. november 13. (11. Évfolyam, 258. szám)


Vincenzo Bellini • 4642017-11-03 15:04:04

BELLINI NYOMÁBAN.



216 évvel ezelőtt, ezen a napon született Vincenzo Bellini a nagy olasz zeneköltő.



Éppen 100 esztendeje (1876), hogy a franciaországi Puteaux-ból hazaszállítatták a Verdi előtti olasz opera egyik legnagyobb egyéniségének, Vincenzo Bellininek hamvait. Catania ma is éppolyan büszke szülöttjére, mint régen. A városban szinte minden a zeneszerzőt dicséri. A Bellini múzeumot a szülőházban rendezték be, de szomorúan tapasztaltam, hogy nem sok gondot fordítanak az épület rendben-tartására, a belső, tisztának éppen nem mondható udvarból ütött-kopott falak között vezet a feljáró a múzeumba. Bent annál nagyobb a rend, a Bellini ereklyéket féltve, dédelgetve őrzik.



Alig két perc innen a Dóm, ahol a harminc négy évet élt nagy cataniai mester nyugszik. Némán álltam az emlékmű előtt, születés és halál mindössze kétszáz méteres közelsége megdöbbentett. Gondolatban tisztelegtem a Norma és a Puritánok zeneköltője előtt.



Cataniában, mindenütt Bellini nevével találkoztam, szobrot emeltek neki. Elneveztek róla egy gyönyörű parkot és az elmaradhatatlan «Teatro» is az operaszerző nevét viseli. Szülővárosa nem lett hűtlen Bellinihez!...[…]…



Lindner András



Film Színház Muzsika,1976. augusztus 14. (20. Évfolyam, 33. szám)

 


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5492017-11-03 12:46:12

Vincenzo BELLINI, olasz zeneszerző, született Szicíliának Catania nevű helységében 1801. november 3. meghalt Puteauxban 1835. szeptember 23.



1819-óta a nápolyi konzervatórium tanulója és tanulmányait leginkább Tritto és Zingarelli alatt végezte. Első nagyobb szerzeménye az Adelson e Salvina című opera (1824. adták Nápolyban); követte Bianca e Fernando című operája. Ez utóbbi annyira tetszett, hogy Bellini meghívást kapott Milanóba, hogy ott a Scala színház számára írjon, mi Olaszországban nehezen elérhető megtisztelés. II Pirata (A kalóz) című dalművével 1827. megalapította hírnevét egész Olaszországban. Ezt követték gyors egymásutánban dalmüvei: La Straniera (Az idegen nő, 1829. Milanóban) ; I Capuletti ed i Montecchi (1830. Velencében);



La Sonnambula (Az alvajáró, Milano 1831; címszerepében Giuditta Pasta); Norma, a nagy Malibrannal a címszerepben (u. o. 1831) és Beatrice di Tenda (Venezia 1833), melyek mindenütt gyönyörrel tölték el a hallgatókat és nemsokára egész Európa visszhangzott a sziciliai zeneszerző epedő, édes dallamaitól. Bellini 1833. Párisban Rossinival és Cherubinivel érintkezett, onnan Londonba ment, hol fényes fogadtatásban részesült. 1834-ben ismét visszatért Párisba, hol a párisi olasz opera számára a Puritani című dalművet írta, melyet 1835. rendkívüli lelkesedéssel fogadtak. A jeles művészt még ifjú korában ragadta el a halál. Életrajzát megírta Pougin Artúr (Paris 1868), Percolla, Florimo, Amore (Catania 1892), Hiller Ferd.)



—Bellini műveit mély, igaz érzés, kevés drámaiság, egyszerű munka jellemzik.  



RÉVAI NAGY LEXIKONA, 1911.

 


A nap képe • 19792017-11-03 12:21:55

Vincenzo Bellini szőke volt és szicíliai. 216 évvel ezelőtt született (1801.XI.3) Cataniában a nagy olasz zeneszerző.



Ez olyan, mintha azt mondanám: kopasz popénekes. A szicíliaiak ugyanis feketék, mint a tengerre terülő bársonyos éjszaka. Ám Bellini szőke volt, olyan szőke, hogy az már szinte árulásnak minősült egy szicíliai részéről. A nőket mindig vonzza a valószínűtlenség: talán a szőkeség miatt volt, hogy Bellini több gáláns kalanddal dicsekedhetett, mint operával, pedig egyáltalán nem tartozott a terméketlen zeneszerzők közé.



Angyalarcúnak mondták őt a kortársai. Ám a muzsikája is angyali volt: édes és behízelgő.  Gyönyörködtetnek a Bellini-melódiák, de nagy tömegben már émelyítenek is egy kicsit.  Operái harmadik felvonásait már eltelten hallgatom meg. Az első három-négy krémest még habzsolja az ember, a tízediket már csak lenyomja valahogy. ...



Mint már említettem, Bellini állandóan szerelmes volt. Nagy erejű fellobbanásai rendszerint nem is maradtak viszonzatlanok, mivel igen tetszetős ifjú volt, akinek nemigen akadt párja széles —illetve keskeny, de igen-igen hosszú — Itáliában. A folytonos szerelmes állapot a fantáziáját is állandó lobogásban tartotta, így aztán rövid életének harmincegy esztendeje alatt viszonylag sok művet hozott létre.



Legnagyobb alkotása a «Norma.» Ennek megrendítő, drámai a zenéje, ennek a harmadik felvonása sem émelyít. Igazi remekmű. Természetesen csúfosan megbukott a Scalában 1831. december 26-án, Giuditta Pastával, Bellini egyik szeretőjével a címszerepben.



Az ifjú zeneszerző megadóan  bólintott: — A színpadi művek esetében a közönség a legfőbb  bíró.



És a maga részéről befejezettnek tekintette az ügyet. Nem úgy az igazgató, ő eszelősen futott a pénze után, makacsul műsoron tartotta a Normát, s az ötödik előadáson megtörtént a csoda: hatalmas ováció fogadta a néhány nappal ezelőtt kifütyült opust!



„A publikum őrjöngött az elragadtatástól, és olyan lármát csapott, hogy azt már pokolinak kell minősítenem ” - írta Bellini egyik levelében.



Mi tudjuk már, hogy a csodák nagyon is földszagú, reális elemekből állnak össze. A Norma esetében sem történt másképpen. Mint már nemegyszer említettük, Bellini igen szerelmes természetű ifjú volt, aki pillanatig sem habozott megunt kedveseit rövid úton elhagyni.  Szamoljova grófnő is a cserbenhagyott szeretők közé tartozott. Bosszújához azonban nem volt elég módos: négy előadás teljes jegyállományát fel tudta még vásárolni, hogy fizetett botránycsinálóit ültesse a nézőtérre, ám az ötödik előadásra kimerült a keret — és a rendes, normális közönség került be végre a színházba. A remekműnek kijáró siker nem is maradt el. […] …



Baranyi Ferenc



NÉPSZAVA, 1988.IV.14.(116.Éf. 88.sz.)

 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3442017-11-03 03:04:52

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM 1942. 05. 29.:



„Prometheus teremtményei“ az Operaház színpadán



A   színházi  évad  utolsó  újdonságát  próbálják  most  az  Operaházban, egy   tánc-époszt,    a    »Prometheus  teremtményei«  című  balettet, amelynek  betanítója:  Milloss  Aurél  —  mint  vendég.  Az  európai  hírű kiváló  táncművész  és  koreográfus  ezúttal  mint  szerző  is  szerepel,  mert a  mesét  ő  dolgozta  fel:  Beethoven  muzsikájára.  Ezt  a  balettet  ugyanis Salvatore  Vigano,  korának  leghíresebb  táncosa  írta,  de  meséje  elkallódott  s  csak  a  beethoveni  nagyszerű  muzsika  maradt  fenn.  Milloss  felkutatta  az  eredeti  színlapot  és  így  sikerült  rekonstruálnia  a  balett  cselekményét.

—   Prometheus  a  hőse  a   balettnek   —    mesélte   nekünk    Milloss Aurél  a  próbán  —,  aki  két  teremtményt  alkot  agyagból.    A   viharból

tüzet  lop  el  és  ezeket    beleoltja   teremtményeibe.    Egyelőre    nagyon ügyetlenek  és  ostobák,  de  Prometheus  érzelmeket  akar  kiváltani  belőlük,  de  ők  —  nem  akarnak  élni!  Össze  akarja  zúzni  a  teremtményeit, mire   megjelenik   Pán,   mint   a   természet   hangja,  aki  Apollóról  és  a múzsákról  beszél.   Prometheusban   felvillan   a   gondolat,   hogy   Apollóhoz   vigye  a  teremtményeit,  talán  ott,  a  kilenc  múzsa   hatására   megváltoznak.   A  második  kép  a  Parnasszuson  történik  és  a  teremtményből   igazi,   érző  ember   lesz . ..

Prometheust  Csányi   László  táncolja,    a  két    teremtményt:    Vera Ilona   és  Sallai.   Pán:   Brada  Rezső,   Apolló:   Zsedényi,    Terpszihore: Ottrubay   Melinda,   Thalia:   Bordy   Bella.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3432017-11-03 02:58:00

További előzmény: 50. sz. bejegyzés.



Még egy kicsit a táncművészetnél időzve:



„Lapozgatásaim“ során Zsedényi Károly nevével is többször találkoztam. Ki volt hát ez a művész?



A MAGYAR SZÍNHÁZMŰVÉSZETI LEXIKON ezt írja róla:



Zsedényi Károly



(Gyenesdiás, 1910– ): táncos, koreográfus, balettmester. Szakmai tanulmányait Trojanov magániskolájában kezdte, majd az Operaházban folytatta Jan Cieplinski irányításával. Az Operaház tagja lett 1933-ban, 1946-ig volt magántáncos. Ekkor Szegedre szerződött, ahol 1948-ig táncolt, koreografált, valamint balettmester is volt. Azóta külföldön él, pedagógiai munkát folytat. Kiváló felkészültségű, muzikális táncművész, számos főszerepben aratott sikert. F.Sz. Árva Józsi (Cieplinski: Árva Józsi három csodája); Petruska (Milloss A.); József (Cieplinski: József legendája); Mercutio (Harangozó Gy.: Rómeó és Júlia); Apolló (Milloss A.: Prométheusz teremtményei); főszerep (Cieplinski: Éji zene, Császárkeringő). F.K. Seherezádé (1946); Coppélia (1947); Csodafurulya (1947); Sylvia (1947). – Ir. Neumann I.: Balettélet a szegedi Nemzeti Színházban a felszabadulás után (Tánctudományi Tanulmányok, 1976–77).“



Egy 2002. évi, március 6-i, angol nyelvű közleményből (itt) még a következőket tudhatjuk meg róla: 



Zsedényi Károly, a Budapesti Királyi Opera sztár táncművésze és balettmestere 2002. február 2-án hunyt el, 91 éves korában. Halálát szívroham okozta.



A 30-as évek elején Párizsban a klasszikus balett terén szerzett gyakorlatot. Magyarországon és Európában 1933 és 1944 között sok szerepet táncolt el a Gyagilev (*) korszakba tartozókból.



1948-ban Belgiumba disszidált, ahol az Antwerpeni és a Brüsszeli Királyi Operaház balettmestere és koreográfusa lett.



1951-ben Chilébe, Santiagoba költözött, ahol tanított, és Kísérleti Balett- és Balettiskolát hozott létre.



1963-ban New Yorkban telepedett le, 39 éven át tanított balettet, és bemutatta a Zsedényi Balett koreográfiáját. 1966. október 23-án, a magyar forradalom 10. évfordulója alkalmából színre vitte eredeti koreográfiáját, a „The Peasant Wedding”-et (Parasztlakodalom), Codoly Zoltán zenéjére.



Zsedényi utolsó stúdióóráit 2001 júliusában tartotta, és növendékei oktatását haláláig az otthonában folytatta.



(*) Szergej Pavlovics Gyagilev 1982-1929):  balett-táncos, a Cári Orosz Balett igazgatója. 1909-ben indította el az Orosz Balettet.



 


Bartók Béla szellemisége • 2202017-11-01 15:17:26

ESEMÉNYEK A HANGVERSENY ÉLETBŐL.

FILHARMÓNIAI HANGVERSENY BARTÓK ÉS HINDEMITH BEMUTATÓK.  



Ernest Ansermet, a modern zene egyik legkiválóbb karmestere vezényelte minap a filharmonikus zenekart. Műsorán két bemutató is szerepelt, amelyek különösen jelentős zenei eseménnyé emelték a hangversenyt. Bartók Béla két zongorára és hét ütőhangszerre írt szonátája külföldi bemutatója és sikerei után most került nálunk először előadásra. Bartók személyes nyilatkozata szerint már néhány évvel előbb tervbe vette, hogy zongorára és ütőhangszerekre ír valamit. Időközben rájött arra, hogy az egyensúly nem lenne kielégítő egy zongora és a lényegében hangos ütőhangszerek között. Ezért két zongorát állított hét ütőhangszerrel szembe. Ezek az üstdob, a nagydob, a réztányér, a gong, a húrozott kisdob, a húrnélküli kisdob és a xylophon. A legfontosabb szerepet ezek közül a xylophonnak és az üstdobnak szánta, amelyek gyakran átveszik a vezetést és a témák hordozói lesznek. A többi hangszerek egyébként csak aláfestik a zongorák játékát, a hangsúlyozandó részeket



erősítik, vagy a zongorarészek ellenpontját játsszák. Megtudjuk még Bartók nyilatkozatából azt is, hogy az első rész lényegében megtartja a klasszikus szonátaforma kereteit, hogy a II. rész dalforma és a III. rész rondó és szonátaforma kombinációja. A modern művész tárgyilagossága nyilvánul meg ezekben a mondatokban, aki az alapos és értékes szakmunkára, a mű tiszta zenei szövetére veti a fősúlyt. Nincs ebben a nyilatkozatban egyetlen szubjektív megjegyzés, szinte úgy tűnik itt elénk Bartók alkotó egyénisége, mint akinek annyi gondja van az új zene építőanyagának összehordásával és megteremtésével, a zenei erők egyensúlyozásával, hogy szinte önzőnek tartaná azt az álláspontot, amely a zenében csak egyéni élmények kifejezését látja.



Új művének legfőbb problémája új hangszerszínek keresése és ezeknek új kombinációja. Az exotikus zenék közelebbi megismerése hozta felszínre az ütőhangszerek új felfogását. Az európaiak eddig ugyanis az ütőkben csak a lárma, a zörej, a dinamikus fokozások eszközét látták. Ősi népzenékből tanulják meg ezeknek a hangszereknek finomabb zenei kiaknázását. Bartók művében ez a törekvés nemcsak ritmikai-dinamikai szempontból jelent erősebb és gazdagabb árnyalatokat, hanem csodálatosan finom színekben is. Ezek az új hangszerszínek már a tavaly bemutatott «Zene húros-hangszerekre, ütőkre és celesztára» című művében is feltűnik, ahol a zongorát, a modern felfogáshoz híven, csak, mint egyszerű ütőhangszert, mint egyet a többi ütők között szerepelteti. A zongora az új stílusban tehát elveszti éneklőhangszerként való szerepeltetését, visszatér eredeti legsajátosabb lényegéhez, amely ezt a hangszert részint a zene motorikus, dinamikus elemeinek ritmikus jellegű pregnáns motívumoknak, akkordoknak, részint a pedáltechnikával lágyan elmosódó pasztelszíneknek érvényesítésére alkalmassá teszi. Hogy lehet ezeket a lényegbeli tulajdonságokat a fent említett 7 ütőhangszerhez hozzásimítani s ezt az egészen eredeti új hangszeres együttest az örök emberi lélek kifejező eszközévé tenni, ezek azok az eredmények, amelyek megelevenednek előttünk Bartók művében. Mert hiába ismerjük a legpontosabban a mű, zenei szerkezetét, hiába vagyunk tisztában a témák zseniális feldolgozásával vagy kombinációjával, az egyes tételek kristálytiszta körvonalozottságával, mit ér mindez, ha igazi élményt nem jelentenek számunkra. És éppen abban látjuk Bartók nagyságát, hogy ebben a tekintetben sohasem lesz adósunk, mert minden problémája, minden új utakat kereső nyugtalansága mögött az egész ember áll. Ahogy a két zongora a többi hangszerrel egy új síkon, ritmusok és színek új kombinációjának síkján összeolvadnak, egymással szembeállnak, a hangérzésnek és ezzel együtt a benső világnak olyan kifinomodásáról, átszellemesítéséről tesznek tanúságot, amely korunk zenéjében párját ritkítja. A szonáta második tétele különösen jellemző ebből a szempontból. Csodálatos hangvíziókat revellál előttünk, amelyek önkéntelenül eszünkbe juttatják azoknak a régi mestereknek tiszta áhítatát, akik a zenében egy magasabb-rendű világ megnyilatkozását látták, amelyhez a halandó ember csak alázattal közeledhet, hogy elleshessen valamit csodálatos titkaiból. Ilyen taktusoknál egyszerre elvesztik érvényüket a modern zene elvei, amelyek a neoklasszicizmus személytelenségére, észkonstrukcióira vonatkoznak. Ennek a neoklasszikus stílusnak lapos egyszerűsége, élesen tagolt formái egy mindent egyéni színezetűvé varázsoló nagy lélek kohójában sajátos intenzitást és ragyogást nyernek.



Bartók invenciójának tiszta zeneisége már magával hozza a kamarastílus, a bensőbb jellegű eszközök előnyben részesítését. Minél kisebb a hangszer-együttes, annál finomabb és tisztább hanghatásokra képes. Viszont ez a kis együttes kifinomult zenei kultúrát követel a hallgatótól, a zene szellemibb felfogását az erősen érzéki hatású nagy zenekarokkal szemben. Bartók művének első budapesti előadása éppen ennek a kamarastílusnak nem megfelelő környezet miatt nem tudta érvényesíteni a mű szépségeit. Az opera nagy színtere, bármennyire is kitűnő az akusztikája, nem alkalmas ilyen intim hatásokban bővelkedő alkotás előadására. Kamarastílus kamaraterembe való, különösen mikor az új, szokatlan hangzás a legnagyobb összeszedettséget kívánja a hallgatótól. A második zongoránál ülő Bartók Béláné teljes átéltséggel, pompás ritmusérzékkel és színes billentéssel tükrözte vissza az egész zenei együttes gyújtópontját, Bartók Béla páratlan szuggesztivitású szerzői és előadói egyéniségét. Az ütőket kezelő Jegesi József és Vigdorovits Sándor tanúbizonyságát adták annak, hogy a köztudatban jelentéktelennek tartott ütőhangszerek milyen nagy zenei képességeket kívánnak az előadóktól.



A másik bemutató Hindemith «Mathis der Maler» című suite-je is már nagy sikert aratott a külföldi metropolisokban. A német modern zene elismert vezérének művészetét elejétől kezdve lehetetlen volt egy bizonyos szellemi magatartásra, vagy irányra beállítani. Valóban a jelen zenésze volt ő, aki a mindennel való játszás öröméből és felszínességéből kiindulva mindenkor aktuális stíluskérdések nyomán haladt. Éppen úgy kipróbálja erejét a «Neue Sachlichkeit» száraz értelemmel irányított, de nagyszerű technikai tudást bizonyító többszólamú szerkezeteiben, mint az élethez közvetlenül kapcsolódó, a gép, a sportok korának szellemét híven kifejező jazz komédiákban, mint az új hanghatásokat kereső, valódi értékeket felszínre hozó brácsaműveiben, dalaiban. Később ő is maga mögött hagyja minden magasabb eszményt felrobbantó, forradalmi korszakát s komoly témák felé fordul. A «Mathis der Maler» című operájának már a hőse is jelzi ezt az átfordulást. Hol van már ez az opera előbbi színpadi műveinek (Hin u. zurück, Neues vom Tage stb.) teljes eszmementes és irodalommentes beállításától. Hőse Mathias Grünewald (1470-1528., megj. A.) a reformáció harcokkal, lelki-szellemi ellentétekkel terhes korának nagy német festője, akit a szerző, mint a halhatatlan művészi alkotó erő megszemélyesítőjét állít a kultúrát romboló, folytonosan fellángoló emberi ellentétekkel szemben. S ez a magasabb eszme, a szellem fölénye az anyag fölött, a nemzeti múltba, való belemélyedés Hindemith zenéjét, is megnemesítette. A most bemutatott suite három részt ragad ki az operából. Az első a bevezető «Angyalkoncert,» ahol Hindemith, mint igazi germán művész, a polifóniában, a szólamok mesteri kontrapunktikus szövésében találja meg sajátos zenei kifejezését. Ezzel is bizonyítja, hogy észak a polifónia igazi hazája s nem véletlen, hogy kiépítésén különösen a germánok dolgoztak. Ez a problematikus szövevényes jellegű stílus Délen el sem volna képzelhető. Ahogy a témákat a különféle hangszercsoportokban az ellenpontozó művészet minden elképzelhető fogásával feldolgozza, egymással szembeállítja, variálja, méltán kelti fel a szakemberek csodálatát, de inkább az ész, mint a szív munkája. A II. rész «A sírbatétel» felírást viseli, megindító siratóének, csupa panasz és fájdalom, amely az opera utolsó jelenetét előzi meg. Nagy erőfeszítéssel kiküzdött emelkedés után annál nagyobb a végső akkordokban újra visszatérő csüggedt rezignáció. A művész nagy, tragikus magányossága él ebben a tételben, búcsú mindattól, ami számára az életet jelentette, amire törekedett, amit alkotott, ami után hiába vágyódott, s amit szeretett. Az utolsó tétel «Szt. Antal kísértése» címen abból a színpadi jelenetből került a suite-be, amely Grünewald híres isenheimi oltárképét eleveníti meg s Szt. Antal képében Mathist állítja a démonokkal szembe. Az élesen körvonalazott pathetikus jellegű főtémának folyton erőteljesebb kibontakozása ábrázolja ezt a küzdelmet, amely a befejező «Lauda Sion Salvatorem» hálaénekben a zenekar teljes összefogásával harcolja ki a Hit győzelmét. Nem hiába ihlette Hindemith alkotását az a német mester, aki a keresztre feszített Krisztust ábrázoló festményén csak magának a felszögezett, fájdalmában égre sikoltó kéznek megrázó ábrázolásával korszakalkotó volt a művészi kifejezés terén. A sok tévelygésen, keresésen keresztül Hindemith is eljutott ezzel a művével a helyes útra, ahol a zene nemcsak a kézzelfogható valósághoz tapad, hanem az ember legnemesebb törekvésének, az önmagunkon való túljutásnak, a fejemelkedésnek lesz legfőbb kifejezője. 



S végre meg kell emlékeznünk a karmesterről, aki a saját személyét háttérbe szorítva, a leghívebb tolmácsolója volt Bartók és Hindemith műveinek. Ernest Ansermet eszményi típusa a modern karmesternek. A modern zene mestereinek legnagyobb keservei közé tartozik az a karmester, aki műveiket saját felfogása szerint akarja tolmácsolni, s nem azt olvassa ki a partitúrából, ami ott van, hanem amit ő szeretne, hogy ott legyen. Ansermet emellett, hogy nagyszerű mesterségbeli tudással rendelkezik és teljesen biztos a zenei problémák meglátásában, fegyelmezett a mű világos, objektív, minden fölösleges, oda nem tartozó elemet kikapcsoló, hű ábrázolásában. Igazi francia karmester, akinek a tiszta vonalvezetés, a formák szépsége, a gazdag, kifinomult ritmika, a legfőbb eszményei, amelyeket éppen olyan plasztikusan tud elénk állítani Haydn szimfóniájában, mint Ravel balettzenéjében, mint Bartók és Hindemith műveiben. Nagyszerű vezénylése nagymértékben járult hozzá, hogy a filharmonikus hangversenyek konzervatívabb közönsége is kellőképp méltányolta az új zenei értékeket, hiszen itt szeme előtt láthatta, hogy világhírű külföldi karmesterek büszkén és boldogan szegődnek a magyar zenei lángelme, az egész világon ma az elsők között emlegetett Bartók Béla művészetének szolgálatába.  



 



PRAHÁCS MARGIT.



A ZENE, 1938. november 15. (XX. Évfolyam, 3. szám)

 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3422017-11-01 11:04:03

        A jelen topicban említésre került művészek a 2017.11.01-i állapot szerint






























































































































































































































































































































































































Adelburg Ágost hegedűművész, zeneszerző



1830



10.



Aggházy Károly zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus



1855



11.,154.,331.



Alexander László zongoraművész, zeneszerző, feltaláló



1895



130.,144.,145.,146.,147.,148.,149.,150.



Anday Piroska operaénekesnő



1903



118.,119.,120.,121.,129.,130.,132.,156.



Antalffy-Zsíros Dezső orgonaművész, zeneszerző



1885



151.,152.,153.,154.,155.



Báthy Anna operaénekes



 



1901



220.,221.,222.



Beleznay Antal



 



1857



227.,228.,231.,232.,233.



Bogáthy Mihály színész, énekes



1926



53.



Böhm Gusztáv zeneszerző, hegedűművész, karmester, operai rendező



1823



83.,85.,86.



Bräuer Ferenc zeneszerző, egyházkarnagy, zenetanár



1799



89.,90.



Burián Károly operaénekes



1870



9.



Buttykay Ákos, zeneszerző, zongoraművész



1871



230.,234.,237.,239.,240.,242.,257.,286.,287.,288.,



289.,290.,291.,292.,293.,294.,295.,296.,297.,298.,



300.,301.



Dohnányi Ernő zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus



1877



79.,80.,81.,128.,130.,158.,166.



Doppler Ferenc fuvolavirtuóz, zeneszerző



1821



191.,192.,193.,337.



Doppler Károly zeneszerző, karmester, fuvolaművész



1825



190.



Durigo Ilona operaénekesnő



1881



130.,131.



Egressy Béni zeneszerző, író, színész



1814



29.



Ember Nándor zongoraművész



1897



41.,42.,54.,55.,56.,277.,278.



Erkel Gyula karmester, zeneszerző, zongoraművész, timpanista



1842



157.,158.,160.,161.



Farkas Ödön zeneszerző, zenepedagógus



1851



186.,187.,188.,189.



Fenyves Gábriel dr. zongoraművész, karmester



1895



130.,142.



Fusz János zeneszerző, karnagy



1777



135.,136.



Gábor Arnold operaénekes



1888



130.,143.



Gárdonyi Zoltán zeneszerző, zenetörténész, zenetudós



1906



158.,159.



Gobbi Alajos hegedűtanár, karmester, zeneiskolai igazgató, zenekari igazgató és zeneszerző



1842



224.,225.,226.



Goldmark Károly hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus



1830



44.,



Goll Bea táncosnő, színésznő



1927



41.,42.,50.,93.



Greisinger István zeneszerző, zongoratanár



18 ?



179.



Hámory Imre színész-operaénekes



1909



247.,248.,249.



Horváth Attila zongoraművész, zeneszerző, zenetanár



1862



173.,174.,175.,176.,177.,



178.,179.,180.,181.,182.



Horváth Mihály zeneszerző, karmester, zenetanár, orgonaművész, zongoraművész



1903



313.,316.,318.



Jemnitz Sándor zeneszerző, karmester, esztéta, zenekritikus



1890



162.,163.,164.,165.,166.,



167.,168.,169.,172.



Joachim József hegedűművész



1831



122.,123.,124.,125.,126.



Kabos Ilonka zongoraművész



1898



327.,328.,330.,334.,335.,336.



Kemény Egon zeneszerző



1905



171.,172.,305.,306.,308.,324.



Kern Aurél zenei író, zenekritikus, zeneszerző



1871



33.



Kosáry Emmi operaénekesnő



1889



230.,234.,235.,236.,235.,238.,239.,240.,241.,242.,



286.,289.,291.,292.,293.,294.,295.,296.,297.,298.



Környei Béla operaénekes



1873



217.,218.,219.



Laurisin Lajos operaénekes (tenor)



1897



302..303.,304.,306.,307.,311.,312.,314.,315.,



317.,318.,319.,320.,323.,325.



Laurisin Miklós zongoraművész, zeneszerző



 



302.,305.,306.,319.,320.,321.,322.



Lumpe Gizella énekesnő, énektanár



18..?



179.



Medek Anna operaénekesnő



1885



212.,213.,214.



Michalovich Ödön zeneszerző, zenepedagógus



1842



45.,158.



Mosonyi Mihály zeneszerző, zenepedagógus, zenei újságíró, zenekritikus



1815



46.,51.,112.,158.,337.,338.



Nyíregyházi Ervin zongoraművész, zeneszerző



1903



100.,101.,102.,103.,104.,105.,106.,114.,115.,116.,



117.,130.



Ottrubay Melinda balett-táncos



1920



324.,326.,339.,340.,341.



Papp Viktor zeneíró, zenekritikus, szerkesztő



1881



6.



Pilinszky Zsigmond operaénekes



1883



130.,133.



Popper Dávid gordonkaművész, zeneszerző



1843



95.,96.,98.,99.



Radnai Miklós zeneszerző, színházigazgató



1892



23.,24.,34.,35.,36.,183.,184.



Rajter Lajos karmester, zeneszerző, pedagógus



1906



57.,87.,88.



Réthy Eszter operaénekesnő



1912



91.,92.,207.,210.



Rubányi Vilmos karmester



1905



58.,59.,60.,61.,245.



Rubinstein Erna hegedűművész, operetténekesnő, színésznő



1903.



250.,251.,252.,253.,254.,255.,256.,257.,258.,259.,



262.,264.



Ruzitska György zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus



1786



83.,84.,158.



Sárosi Ferenc zeneszerző



1855



49.



Schmidt Ferenc zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus



 



1874



70.,72.,74.,76.,77.,78.,81.,108.,111.,113.,



118.,128.,171.,172.



Sebeők Sári operaénekes



1882



32.,67.,68.



Szabados Béla zeneszerző



1867



94.,97.



Szabó Ilonka operaénekes,lírai szoprán



1911



282.,283.,284.,285.



Szabó Lujza operaénekes,kol. szoprán



1904



263.,265.,266.



Szabó-Xavér Ferenc zeneszerző



1848



31.



Szamosi Elza operaénekesnő



1881



215.,216.,217.



Szendrei Alfréd zenetudós, orgonista, karmester, zeneszerző



1884



130.,137.



Tamás Ilona operaénekes, szoprán



1914.



243.,244.,245.,246.,247.



Tóth Péter karmester



 



1924



3.,7.,8.,12.,13.,14.,15.,17.,19.,279.,280.,281.



Tutsek Ilona operaénekesnő



1905



195.,197.,198.,199.,200.,211.



Tutsek Piroska operaénekesnő



1905



195.,196.,197.198.,199.,200.,204.,205.,206.,207.,



209.,210.,211.,260.



Virovay Róbert hegedűművész



1921



38.,39.,40.,171.



Volkmann Róbert zeneszerző



1815



28.,332.,333.,337.



Zádor Dezső operaénekes



1876



130.,134.



Zádor Jenő zeneszerző, zenetörténész



1894



107.,139.,140.,141.



Závodszky Zoltán operaénekes



1892



52.,185.,204.,205.,207.



Zichy Géza író, drámaíró, zeneszerző, zongoraművész



1849



37.,63.,64.,65.,66.



Zsedényi Károly táncos, koreográfus, balettmester



1910



50.



A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3412017-11-01 10:54:12

Az Ottrubay Melindáról készült kisfilm gyakorlatilag minden lényegeset elmond a művésznőről, gazdag képanyagot is szolgáltat. Ezért – e téma lezárásaként – álljon itt csupán egy újságcikk arról, milyen bölcsen gazdálkodott az osztrák hercegnévé lett magyar prímabalerina a megörökölt Esterházy vagyonnal. Igazi mesébe illő történet, annak ellenére, hogy vannak kevésbé szívderítő fejezetei is.



NÉPSZABADSÁG, 2003.01.18.:



Nyugdíjas hercegné polgári környezetben

Burgenland jó egytizede, benne a Fertő tó fele, az Esterházy-család nevét viselő alapítványok tulajdona



Nyolcvankét  évesen  már  el  lehet búcsúzni a közélettől - mondta Esterházy Melinda hercegné, Burgenland nagyasszonya, amikor a nyáron visszavonulását bejelentette.



Esterházy Pál özvegye, az egykori budapesti prímabalerina, Ottrubay Melinda komolyan gondolja ezt a nyugalomba vonulást: zürichi otthonában igyekszik védeni  magát  a kíváncsiskodóktól,  és csak nagyon ritkán tesz kivételt. Ez a szerencse érte a minap a bécsi Format című hetilap újságírónőjét, akit mégiscsak fogadott, így aztán van szemtanúja annak, hogy Európa egyik leggazdagabb asszonya - a Fortune felsorolásában 1,5 milliárd euróra teszi vagyonát - tényleg polgári életet él. Sőt. Autója nincs, a városon belül szívesen villamosozik, vagy taxiba ül, hosszabb utakra pedig a házvezetőnő férje viszi kocsiján. Ezek az utazások se jelentenek igazán nagy távolságokat: Esterházy Melinda évente többször ellátogat Burgenlandba, a kismartoni kastélyban minden ősszel megrendezett  Haydn-fesztiválon  például minden körülmények között jelen van.



Burgenlandba visszatérni különben is nagyon jó. E kicsiny tartomány jó egy tizede a családé - pontosabban ma már a család nevét viselő alapítványoké.  (Mi ez a mintegy 50 ezer hektár az egykorvolt 400 ezerhez képest...) Beletartozik e tulajdonba a Fertő tó fele, annak keleti partja, erdőségek a Lajta-hegységben és Közép-Burgenlandban, kastélyok, várak. Mindez nemcsak részét képezi az imént említett vagyonnak: a gondosan kezelt  gazdaságok,  borászatok  annak gyarapításához  is jócskán  hozzájárulnak. De nem is „a gazda szeme hizlalja a jószágot” elv miatt olyan jó érzés ide visszatérni, hanem a burgenlandiak szeretete miatt. Ezen a tájon az emberek jótevőjüknek tekintik a hercegnét, tudatában vannak segítőkészségének, élvezik a nagyvonalú gondoskodás, a kultúratámogatás  áldásait,  s  szeretetüket  ki  is nyilvánítják. Ezen nem változtat, hogy a hercegné által évekkel ezelőtt előrelátóan  kialakított  alapítványok  élén  már nem ő maga áll, sőt az ő döntése alapján még csak nem is a név viselője, hanem unokaöccse, Stefan Ottrubay. A burgenlandiak számára az 1994 óta létrehozott alapítványok megnyugtatóan biztosítják a jövőt, s ugyanennek tudható be a hercegné iránti megbecsülés is.



Az irdatlan vagyon, végeláthatatlan uradalom egyetlen örökösévé Esterházy Pál a feleségét tette. Ő pedig a 12. Esterházy-herceg 1989-es halála után bármit tehetett volna: ha akarja, eladja az ingatlanokat - tizednyi Burgenlandot - bárkinek, aki a legjobb ajánlatot adja. A hercegi ranghoz házassága révén jutott budapesti asszony azonban nem így járt el, hanem megtalálta a történelmi névhez méltó megoldást, s mindaddig aktív maradt, amíg elképzeléseit keresztül nem vitte. A három alapítvány, amelyre most az egykori uradalom tagozódik, lényegében a jövőt jelenti. Azt, hogy holmi kicsinyes családi belviszály nem befolyásolhatja a vagyon sorsát, hiszen az alapító okirat pontosan kijelöli a kedvezményezetteket, és azt is behatárolja, mire nyújtható támogatás. Talán éppen ezért nem mindegy, hogy a gazdasági tevékenység a kor szellemének megfelelő-e,  hogy  gyarapítja-e  a  vagyont, avagy éppen herdálja.



Az elsőként, 1994-ben létesített Esterházy  Magánalapítvány  központja  a fraknói vár, s hozzá tartozik a környező vidék, valamint a Fertő tó déli része, összesen 19 ezer hektárnyi terület. Az 1300-ban  épített  Burg  Forchtenberg 1622 óta az Esterházyak tulajdona. A gyermektelen Melinda hercegné ezt az alapítványt szánta a kultúra támogatására: a várban évről évre kiállításokat rendeznek, és nem esik messze St. Margarethen sem, ahol évente nyári operaesztivált tartanak.  Az 1996-os keltezésű Eisenstadt családi magánalapítvány haszonélvezője Pál legközelebbi leszármazottja - unokaöccse. Aki sorrendben a  13. herceg, Esterházy Antal (A birtok a Fertő tó nyugati partját és a Lajta-hegység területén lévő összesen  15 ezer hektárt öleli fel, s idetartozik a kismartoni  kastély  is.  A  legkisebb,  az 1995-ben létrehozott Léka alapítvány a városka (Lockenhaus) körüli 6 ezer hektáros erdőséget öleli fel, beleértve a kastélyt:  ennek kedvezményezettje Esterházy Pál Bécsben élő fivére. A három alapítvány külön egység, ami az erdő-, a tógazdasági, a bortermesztési és a föld- művelési hasznosítást és az ebből származó bevételeket illeti, a vagyon azonban egységes marad. Mindehhez, a gazdálkodás korszerűsítése érdekében jött létre  tavaly  az  Esterházy  Gazdaság GmbH.



Stefan Ottrubay képzettsége, 48 évével járó dinamizmusa a korszerűsítésnek kedvez, ez is volt a cél. Ottrubay persze a változtatásokkal érdekeket is sértett. Az alapítványokat a régi uradalmi beidegződések szerint igazgató, ma már idős urak rossz néven vették a fiatalítást, és az ugyancsak hatvanon felüli 13. herceg is mellőzöttségéről beszél. Így aztán az utóbbi időben megszaporodtak a hercegnét és az új igazgatót támadó megnyilatkozások, amit Melinda hercegné ugyancsak rosszul tűrt. A családi viszály nyilvánosságra kerülése pedig éppenséggel beteggé teszi, márpedig a diszkrécióhoz két félre lenne szükség. A világ most úgy tudja, hogy Anton Esterházy apanázsát átmenetileg nem folyósítják. Arról persze kevesebb szó esik, hogy maga a havi támogatás Esterházy hercegné személyes jóindulatának tudható be, erre őt férje végrendelete nem kötelezte, mint ahogy az ifjú Pál Antal iskoláztatását is saját elhatározásból vállalta. A Bécsben élő rokonok legyintenek: ilyen torzsalkodás mindenütt van, és ha Esterházy Antal és Stefan Ottrubay között nézeteltérés van, majd az ügyvédjeik révén rendezik, ahogyan az jobb körökben szokás.



Burgenlandban nehéz elhitetni, hogy Melinda tudtával bármiféle igazságtalanság történne átszervezés címén.  Itt évszázadok óta tapasztalati alapon úgy tudják, hogy az Esterházyak csak úgy nem távolítanak el senkit. Ha valaki magas kort ért meg a család szolgálatában, megérdemelt nyugdíjba megy. Kivétel, ha bűncselekmény vagy méltatlan viselkedés gyanújába kerül, s az bebizonyosodik. Akkor menesztik. De hát ilyesmi ritkán fordult elő.



Stefan Ottrubay a modernizálás keretében immár internetes honlapon  is a nyilvánosság elé tárja az alapítványok működését. Burgenland térképén jól látható az érdekeltségek elhelyezkedése, s megtudható, hogy az alapítványok céljai közé tartozik a műemlékvédelem, a kincsek megőrzése. De nem hiányoznak a gazdálkodás hírei sem: hogy mennyiért mérik a tűzifát, szállítással vagy anélkül, mi kapható a vinotékában, milyen kulturális csemegét támogatnak az idén, melyik  operát  St.  Margarethenben (Szentmargitbányán). Jövőre a forgalom és a bevétel adatait is közzéteszik: elég a mendemondákból,  beszéljenek  a  számok, tudja meg ország-világ, mennyi is ez a vagyon, vallja az új igazgató, aki már az idén sem igazán titkolja ezeket az adatokat.  Hogy aztán a honlapra felkerül-e Esterházy Melinda osztrák nyugdíjának összege is, azt nem tudni, de valójában nem is fontos.



Bécs, 2003. január



Szászi Júlia


Giacomo Meyerbeer • 6462017-11-01 07:31:35

Meyerbeer levele feleségének a Hugenották párizsi bemutatóiról:



Forrás: Heinz und Gudrun Becker - GIACOMO MEYERBEER, Ein Leben in Briefen



A levél magyarázata:



„Meyerbeer már a premier előtt tartott attól, hogy a mű egyes részeit nem fogják megérteni, hogy elsősorban Marcel szerepét, mint túl modernet, elutasíthatják. A bemutatót követően az operáról folytatott heves esztétikai viták bizonyítják, hogy az opera fejlődésében Meyerbeer nagy lépésre vállalkozott. – Az a megjegyzése, hogy nem könnyű megszerezni a megfelelő újságokat, első pillanatra furcsának tűnhet. Az újságokat azonban akkoriban csak előfizetés útján árusították, kiskereskedelmi forgalmazás nem létezett.  Csak 1847 végén vezette be Émile Girardin újságkiadó Franciaországban az újságok utcai árusítását, angol mintára. – Charles Duponchel 1935 augusztusában vette át az Opera igazgatását.



Minna Meyerbeernek (*)



                                                                             [Párizs, 1836. március 6.]



Lelkem Bálványa!



Ostoba, de lelkemben mélyen gyökeredző előítélet, hogy egy opera harmadik bemutatója előtt nem mondom ki a siker szót. De most a harmadik előadás is lezajlott, és azt hiszem, túlzás nélkül  n a g y  ,  eklatáns sikert jelenthetek be Neked, amely jelen pillanatban egész Párizst foglalkoztatja. Nevezetesen a harmadik előadás messze nagyobb lelkesedést váltott ki az első három felvonásban, mint az előző két előadásban. Ami a 4. és az 5. felvonást illeti, a lelkesedés nem lehetett nagyobb az első előadásnál már tapasztaltnál. Egyébként tegnap újra, elölről megismételtették a „Rataplan”-t, Nourrit-t és Falcont  a 4. felvonás után, Levasseuert, Nourrit-t és Falcont az 5. felvonás után visszatapsolták. A jegypénztárnál naponta 2 őrszemnek kell állnia, oly nagy azok tolongása, akik zárt ülőhelyeket vagy páholyokat akarnak bérelni. Egyébként azt, hogy ez sokáig így marad-e, a 3. bemutató után még nem lehet megítélni.



Különben ne gondold, hogy, noha a tetszés a színházban hatalmas és egyöntetű, a színház előterében és a szalonokban ne lenne szó ellenvéleményről és kritikáról. Sokan teljes egészében vagy részben helytelenítik zeneszerzői módszerem esztétikai szemléletét, nevezetesen Levasseur szerepét [= Marcel], az első három felvonásban csak ügyességet látnak, de a zsenit csak a két utolsóban, az egészet a „Robert” alá helyezik. Ám ez az opera sok, megszámlálhatatlanul sok rajongót is szerzett, akik ezt nemcsak a „Robert” fölé, hanem olyan magas szintre helyezik, hogy elpirulok, ha kijelentéseiket megismétlem. – De, aminek a legjobban örülök, az, hogy erről maguk az opera  e l l e n z ő i   is, mint az új kor egyik legjelentősebb zenei jelenségéről beszélnek, még akkor is, ha nem értenek egyet az általam követett iránnyal. Az újságok hangvételével egészen rendkívüli módon elégedett vagyok, nemcsak a  d i c s é r ő v e l , hanem az engem korholóval is. A 20-30 újság között csupán kettő van, amely feltétlenül és keserűen hibáztat engem. Küldtem már Neked néhány újságot, és ma még 9-et küldök Neked. Többet nem tudtam felkutatni, mivel nem könnyű az egyes számokat megszerezni. Ráadásul néhányat csak kölcsönbe kaptam. Légy olyan jó, édes Egyetlenem,  ő r i z d   m e g   m i n d e t : erre nagyon megkérlek. Ha egyébként azt hiszed, hogy nagy sikerem ellenére élvezni tudok egy kis pihenést, nagyon tévedsz. Duponchel (**) leírhatatlan ostobasága és nemtörődömsége miatt minden előadásnál reggeltől estig azon ügyködöm, hogy az ne az  u t o l s ó   legyen, mert ő semmivel sem törődik, és emellett  az ellenem irányuló, alantas rosszindulata sok bosszúságot okoz nekem.



Nonne (***) és én sokszor üdvözöljük kedves Édesanyádat



A Téged örökké szerető (szó szerint: „a Te örökké szerelmes”) Mórod.



Holnap van a 4. előadás, és nincs több leküzdendő akadály.” 



(*) Minna Meyerbeer, sz. Mosson (1804-1886): 1826-tól Meyerbeer felesége.



(**) Charles Duponchel (1795-1868): építész, festő, elsősorban rendező, majd átmenetileg a párizsi Opera igazgatója.



(***) Nonne = Amalia Beer (1767-1854), Meyerbeer édesanyja; idősebb korában a család általánosan (az olasz nonna = nagymama szóból eredeztetve) „Nonné”-nak szólította.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3402017-10-31 12:25:08

Ottrubay Melinda a Magyar feltámadás c. filmben (1938-39)



"»A fegyelem a legfontosabb, a nélkül minden hiába!«



Karrierje kezdetekor Melinda hihetetlenül fiatal volt. 1934-ben tizenhárom évesen táncolta el »A babatündér« című balett beszélő babájának szerepét. Erőfeszítéseit hamarosan siker koronázta, hiszen 1934. július 1-jén tizennégy évesen szerződést írt alá a Magyar Királyi Operaházzal, így ettől kezdve saját fix fizetéssel rendelkezett.



Hogy a többi szólótáncosnő közül kitűnjön, fontos volt, hogy tovább képezze magát. 1935 nyarán ösztöndíjat kapott, és több hónapra Párizsba költözött, hogy sok más világhírűvé lett táncoshoz hasonlóan az orosz Ljubov Jegorovától, a Moszkvai Nagyszínház egykori prímabalerinájától tanuljon. A tizenöt éves lány 1935. november 20-án mutatkozott be szólótáncosként. Léo Delibes »Szilvia« című balettjének címszerepében, vagyis az erényes vadász és nimfa szerepében elbűvölte mind a sajtót, mind a közönséget. »A színpadot mintha friss fuvallat járta volna be Ottrubay Melinda, a fiatal balerina táncának köszönhetően, aki rendkívül kellemes meglepetést okozott a címszerepben. Az ígéretes tehetség finom eleganciával, virtuóz spicctechnikával és mozdulatokkal mutatkozott be első nagy szerepében.«



Fiatalsága ellenére Melinda meg tudta állni a helyét az Operaház három másik nagy szólótáncosnője mellett, 1936. július 1-jén címzetes szólótáncosnővé nevezték ki. Az újságírók is egyre inkább felfigyeltek szerepmegformálásaira, Melinda kisugárzását és táncának intenzitását a legendás orosz balerina, Anna Pavlova képességeivel hasonlították össze: »Tökéletes táncképek követték egymást elegáns beállításokban. Ahogy az első csoport élén megjelent az elragadó Ottrubay Melinda, finom és költői kecsességével, csillogó technikai virtuozitásával a cári balett fényes korszakát és Anna Pavlova szellemét idézte meg.« 



A művészi előadás, a legendás szerepeknek a tánc segítségével történő megformálása olyan kitűnően sikerült, hogy más színházak arra buzdították balett-táncosaikat, nézzék meg a rendkívüli teljesítményt. A fellépés meghatározó esemény volt a balerina magánéletére nézve is. A kultúrát és művészeteket kedvelő Esterházy Pál, aki gyakran járt a budapesti Operaházba, el volt ragadtatva a táncesttől, a »Rómeó és Júlia« kedvenc balettjévé vált. Az egyik előadást követően az öltőzőben hercegi virágcsokor várt Melindára.



Melinda karrierje egybeesett az Európában zajló nagy politikai változások korszakával. 1937 októberében létrejött a szélsőjobboldali Magyar Nemzeti Szocialista Párt, 1938 márciusában Ausztriát a Német Birodalomhoz csatolták. Melindának minden bizonnyal tudomása volt a világpolitikai jelentőségű eseményekről, a balett világának eseményei azonban nagymértékben lekötötték.



Melindát már nemcsak Magyarországon tartották számon, sorozatos vendégszereplései révén Európában is ismertté vált, táncolt Németországban, Olaszországban és Angliában is.  Élvezte a hírnevet és a személye körüli »felfordulást«. »A tánc volt az életelixírem« - emeli ki a lényeget. »A legcsodálatosabb dolog, amikor az embert olyan hosszan tapsolják, hogy már a vasfüggöny is bezárul. A taps rendkívül motivál, jót tesz a léleknek, és lendületet ad.« A piruettek iránti szenvedélye miatt - egyetlen lendületvétellel 14-15 forgásra volt képes - a »Ventilátor kisasszony« nevet ragasztották rá. 



Az egyre nagyobb hírnév ellenére Melinda szerény maradt magánemberként. Szabadidejében legszívesebben a Lendvay utca 23. szám alatti szülői ház nyugodt környezetébe vonult vissza. Szobájában híres filozófusok műveit olvasta, zenét hallgatott, gondolatainak papírra vetésével foglalkozott, az önismeret útját járta. 1939-ben megjelent első és egyetlen könyve »Ritmus és tánc« címmel. Emellett szenvedélyesen szerette az aforizmákat. 



Mérvadó személyiséggé vált fiatal kora ellenére. 1942. április 15-én előadást tartott »Beszélgetés a táncról« címmel, majd a Zeneakadémián 1943. február 11-én megtartott, teltházas előadását is teljes mértékben a tánc témájának szentelte. Az est különlegességét és újszerűségét az adta, hogy kollégái tánccal illusztrálták szavait. A csúcspontot a »Kék Duna keringő« jelentette, amelyet Melinda maga táncolt partnerével. Más szólótáncosnőkhöz hasonlóan Ottrubay Melinda is tett kirándulást a film műfajába. Így a részlegesen fennmaradt »Magyar feltámadás« című filmben az egyik főszerepet játszotta, Horváth Jenő »Pénz áll a házhoz« című filmjének pedig egyik mellékszerepét kapta meg. Önkritikára készen azonban megjegyezte, hogy nem volt megelégedve színészi teljesítményével."


Bartók Béla szellemisége • 2192017-10-31 12:24:21

PÁSZTORY DITTA EMLÉKÉRE



BARTÓKNÉ PÁSZTORY DITTA FELLÉPÉSE



 



Az Állami Hangversenyzenekar hétfői estjének Bartókné, Pásztory Ditta szereplése adott jelentőségetA zeneszerző özvegye szűkebb körben már többször fellépett a nyilvánosság előtt, de a Zeneakadémia nagytermében 1940. október 8-a, a Bartókkal tartott nevezetes búcsú-est óta most játszott először. Bartók és feleség e tizenhét évvel ezelőtt búcsúzni jött erre a pódiumra. Bartók, azóta örökre távozott a halhatatlanságba. Felesége, a zeneszerző zongoraműveinek egyik legkiválóbb interpretátora, most újra fellépett a dobogóra: megható, felejthetetlen pillanat volt.

A műhöz, a kétzongorás szonáta zenekari változatához, mely ezen az estén Pásztory Ditta és Tusa Erzsébet előadásában megszólalt, más személyes vonatkozások is fűződnek: 1943 januárjában a Bartók-házaspár mutatta be New Yorkban, Reiner Frigyes vezényletével.    



Második előadása a zongoraművész Bartók utolsó szereplése volt a nyilvánosság előtt. 



A Zeneakadémia közönsége meghatottan köszöntötte és ünnepelte Pásztory Dittát ezen az estén. Abban a reményben, hogy ez az első lépés volt ahhoz, hogy visszatérjen a koncertéletbe, s minél gyakrabban hallhassuk őt Bartók zongoraműveinek tolmácsaként.

 



A hangverseny első felében Réti József nagyszerű tolmácsolásában Britten «Les illuminations» című dalciklusát hallottuk, majd egy új magyar művet: Lendvai Kamilló «Négy zenekari invokáció»-ját. Sándor János vezényelt, mindhárom műben kitűnően, s újra bizonyítva, hogy az ifjabb karmester-generáció egyik leghatározottabb, legjelentősebb egyénisége.

 



Fábián Imre



Film Színház Muzsika, 1967. szeptember 29.



(11. Évfolyam 39. szám)


Bartók Béla (1881-1945) • 1952017-10-31 12:22:42

PÁSZTORY DITTA EMLÉKÉRE



BARTÓKNÉ PÁSZTORY DITTA FELLÉPÉSE



 



Az Állami Hangversenyzenekar hétfői estjének Bartókné, Pásztory Ditta szereplése adott jelentőségetA zeneszerző özvegye szűkebb körben már többször fellépett a nyilvánosság előtt, de a Zeneakadémia nagytermében 1940. október 8-a, a Bartókkal tartott nevezetes búcsú-est óta most játszott először. Bartók és feleség e tizenhét évvel ezelőtt búcsúzni jött erre a pódiumra. Bartók, azóta örökre távozott a halhatatlanságba. Felesége, a zeneszerző zongoraműveinek egyik legkiválóbb interpretátora, most újra fellépett a dobogóra: megható, felejthetetlen pillanat volt.

A műhöz, a kétzongorás szonáta zenekari változatához, mely ezen az estén Pásztory Ditta és Tusa Erzsébet előadásában megszólalt, más személyes vonatkozások is fűződnek: 1943 januárjában a Bartók-házaspár mutatta be New Yorkban, Reiner Frigyes vezényletével.    



Második előadása a zongoraművész Bartók utolsó szereplése volt a nyilvánosság előtt. 



A Zeneakadémia közönsége meghatottan köszöntötte és ünnepelte Pásztory Dittát ezen az estén. Abban a reményben, hogy ez az első lépés volt ahhoz, hogy visszatérjen a koncertéletbe, s minél gyakrabban hallhassuk őt Bartók zongoraműveinek tolmácsaként.

 



A hangverseny első felében Réti József nagyszerű tolmácsolásában Britten «Les illuminations» című dalciklusát hallottuk, majd egy új magyar művet: Lendvai Kamilló «Négy zenekari invokáció»-ját. Sándor János vezényelt, mindhárom műben kitűnően, s újra bizonyítva, hogy az ifjabb karmester-generáció egyik leghatározottabb, legjelentősebb egyénisége.

 



Fábián Imre 



Film Színház Muzsika, 1967. szeptember 29.



(11. Évfolyam 39. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3392017-10-31 11:46:23

E fórumban helyet kell kapnia a táncművészetnek is. Ígéretemhez híven a következőkben Ottrubay Melindáról  szeretnék megemlékezni néhány bejegyzés erejéig.





OTTRUBAY MELINDA



(Budapest, 1920. május 24. - Kismarton, 2014. augusztus 28.)



Színésznő, táncművész



„Szülei: vitéz dr. Ottrubay Dezső törvényszéki elnök, Schmidt Rózsa.



Gyermekkorában orvos szeretett volna lenni. Édesanyja nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy Melinda lánya elegáns megjelenésű ifjú hölggyé váljon. Az Operaház balettiskolájában Brada Rezső, a Császári és Királyi Operaház első szólótáncosának tanítványa volt. 1933-tól az Operaház tagja, 1937-től magántáncosa, a társulat egyik vezető művésze, 1942-től első magántáncos, „primabalerina assoluta" volt. Az európai balett színpadok ünnepelt csillaga lett és Bécs, München Bayreuth operaházaiban lépett fel. Családjával együtt Budapest ostromát Esterházy Pál herceg a Budai Várban lévő palotája alatti óvóhelyen vészelte át. 1946. aug. 3-án férjhez ment herceg Esterházy Pálhoz és visszavonult a pályától. A herceget 1948-ban koholt vádakkal letartóztatták és a Mindszenty bíborossal közös perben tizenöt év börtönbüntetéssel és teljes vagyonelkobzással sújtották. Ausztriai birtokait az orosz megszálló csapatok kifosztották.  Felesége eleinte havonta egyszer látogathatta majd később évekig azt sem tudta, él-e még a férje. Az Operaházba nem vették vissza, ezért gép- és gyorsírást tanult, de sehol sem alkalmazták.  Családját kitelepítették, ő betegséget színlelve kórházi kezelésben részesült, hogy Budapesten, férje közelében maradhasson. 1956-ban emigráltak, Ausztriában, majd Svájcban éltek, innen irányították a család burgenlandi birtokainak ügyeit is. 1989-től haláláig az ausztriai Esterházy-birtokokat vezette, amihez mintegy 21 kastély, 60 gazdaság, 414 falu, 350 ezer hektárnyi erdőterület tartozott, valamint a Fertő tó jelentős része. Tevékenységének fontos részeként több alapítványt is létrehozott a hercegi család évszázadok alatt felhalmozott, felmérhetetlen értékű kulturális javainak  megmentése érdekében. Sok energiát fektetett az orosz megszállók által 1945-ben elhurcolt kulturális értékek, könyvtárak, műalkotások visszaszerzésére is. A Bibliotheca Esterházyana családi könyvtár 334 értékes kötete 2003-ban ennek köszönhetően térhetett vissza és tíz évvel később is csaknem 1000 kötet került vissza két moszkvai könyvtárból Kismartonba. 1990-ben a budapesti Operaház örökös tagja lett. 2003-ban látogatott haza első ízben, ezt követően csaknem minden évben visszatért. Utolsó budapesti útjára 2007-ben került sor, az Iparművészeti Múzeumban megrendezett  Esterházy-kincsek kiállítása kapcsán. A 2000-es évek elején visszavonult, ezt követően a hatalmas vagyon körüli családi botrányoktól volt hangos a bulvársajtó. Európa egyik leggazdagabb asszonya volt.



A Felvidék visszacsatolása alkalmából készült játékfilm, a Magyar feltámadás, egyik női főszereplője volt, a Pénz áll a házhoz című filmben táncol is. Ilyenformán ez az egyetlen filmfelvétel, ami tánctudását megörökítette. Filmjeit elnézve megállapítható, hogy színészi játéka tükrözte az amatőr színjátszók színvonalát, bár nem erről az oldaláról volt híres színpadi művészete. Színészi játékán a szokottnál erőteljesebb, ugyanakkor kifinomult és légies mozgáskultúra, elegáns gesztusok figyelhetők meg.



Könyve: Ritmus és tánc. Officina Nyomda és Kiadóvállalat, Budapest, 1939.

Életéről és megpróbáltatásairól 2010-ben dokumentumfilm készült "A Nap belülről süt" címmel.



Filmszerepei:



     Magyar feltámadás (1938-39) - Éva



     Pénz áll a házhoz (1939) - Kádár Vilma, balettprimadonna“



A legteljesebb képet azonban az alábbi kisfilmből kapjuk Ottrubay Melinda életéről:



Esterházy Ottrubay Melinda (kisfilm a művésznő életéről)


A nap képe • 19782017-10-31 10:44:35

Vezényel: Ferencsik János



Elragadó előadás-művészete már réges-régen a gazdag, értékes magyar zenekultúra nagyjainak sorába emelte Ferencsik Jánost. Bátran állíthatjuk, hogy utánozhatatlan erővel sugárzó művészete, sajátos zenei kifejező eszközei már hosszú évek óta változatlan ragyogással tündöklenek a magyar zene egén, de a világ minden pontján szinte ünneppé válik az a hangverseny, melyet ő vezényel.

Pályafutásának íve már kezdettől fogva élesen magasba szökött. Még fiatal, mindössze 23 éves, amikor 1930-ban a Bayreuthi ünnepi Játékokra szerződtetik, és azóta az ő forrón szeretett Budapestjén kívül, világszerte megszakítás nélkül gyűjti a siker babérjait. Minden esztendőben nemcsak Európa gazdag zenei hagyományairól ismert városaiban (Bécs, Salzburg, Prága, Edinburg) teljesíti kötelezettségeit, de Földünk többi kontinensén is rendszeresen vendégszerepel.



Szlovákiával, de főképpen annak fővárosával kapcsolatban is bátran, …”szóba hozhatjuk” Ferencsik János nevét. Bratislavában ugyanis nem csupán számos csodálója, de sok közeli ismerőse és munkatársa is van. Ferencsik — ha erre módja nyílik — mindig szívesen vállalja a Szlovák Filharmónia vezénylését.



E rokonszenv eredője talán abban rejlik, hogy e világszerte becsült karmester vezényelte kereken negyedszázada a Szlovák Filharmónia első hangversenyeinek egyikét. Filharmóniánk abban az időben még jóformán ismeretlen volt a külföldi zenei körökben, és ezért nagy megbecsülést s rangot jelentett, hogy Ferencsik János ennek ellenére szívesen vállalta a bratislavai meghívást. Nem véletlen hát, hogy őszinte baráti szálak fűzik őt a kortárs zeneszerzők egész sorához, és műveiket szívesen iktatja hangversenyeinek műsorába.



E szoros, baráti együttműködés ékes példája volt az 1973-as év, amikor a Szlovák Filharmónia Ferencsik János vezényletével hanglemezre játszotta Liszt Ferenc rendkívül igényes szimfonikus vokális zeneművét — a 170 perces Szent



Erzsébet legendát. Mindezidáig még senki sem vállalkozott e roppant nehéz, zeneileg összetett mű feljátszásával, s igy nemcsak a Szlovák Filharmónia és Ferencsik János barátsága mélyült e több hetes munka közben, de egyben zenetörténeti szempontból is úttörő volt ez a nem mindennapos vállalkozás. Ezt igazolja az a Párizsból érkezett hír is, miszerint épp Liszt Legendájának hanglemezfelvétele nyerte a Francia Akadémia Nagydíját, melyet zenei körökben különösen nagyra értékelnek.



Kép (Ferencsik János vezénylés közben, megj., A.) és szöveg: Dr. P. Breier



A HÉT, 1974. február 22. (19. Évfolyam, 8. szám)



A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja, Bratislava.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3382017-10-31 09:49:44

 



Mihály Mosonyi - Symphony No.1 in D-major (1842)



Mihály Mosonyi(1815-1870):Piano concerto in E minor(1844).



Mosonyi Mihály: Libera


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3372017-10-31 09:23:16

Kapcsolódó kép



Az alábbi bejegyzést áthozom az „Évfordulók, jeles napok ….“ topic 546. sz. beírásából. (További előzmény a jelen topicban: a 46.,51.,112. sz. alatt.)



147évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el MOSONYI MIHÁLY, magyar zeneszerző (1870. október 31.).



DR. ISOZ KÁLMÁN:



MOSONYI MIHÁLY



Mosonyi Mihály a hazai zenetörténet egyik legszeretetreméltóbb egyénisége. Nagy tudását, invenciója gazdagságát, nagy munkabírását céltudatosan állította meggyőződéses magyarságával zenei művelődésünk szolgálatába. Hangsúlyozom, meggyőződéses magyarságát, mert ő nem azért volt magyar, mert történetesen hazai földön született, hanem azért, mert boldog volt, hogy itt születhetett s büszke volt arra, hogy magyar lehetett.



A mosonmegyei Boldogasszonyfalván született 1814. szeptember 4-én. Családi neve Brand volt. Tanítói pályára készült, Pozsonyba ment, hol a nagyhírű — később, mint aacheni zeneigazgató elhunyt — Surányi tanította zenére. E nem hosszúra nyúlt tanulási idő alatt azonban zenei ismeretei oly szilárd alapra tettek szert, hogy azokat, autodidaxis útján — gróf Pejacsevich Péter házában 1835-tőÍ 1842-ig, amikor ott zenetanári minőségben volt alkalmazásban — kitűnően fejleszthette ki. Tanulásának komolysága és fáradhatatlansága szinte félelmetes arányú volt egy az élet elején álló, egészséges, tréfát szerető, jó kedélyű, fiatalember rendes életmódjához képest. Kétfalun való tartózkodását csupán a grófi család kíséretében Bécsbe és Pozsonyba tett kirándulásai szakították meg, amikor is igyekezett a zenei élet terén megnyilvánuló minden új jelenséggel megismerkedni. A klasszikus mesterek odaadó tanulmányozásában fejlődött zeneművész, ki jó zongorás és nagybőgős volt, 1842-ben költözött Pestre és vetette be magát a zenei élet akkor nálunk már eléggé élénk mozgalmaiba. Ekkor már kész munkákat hozott magával. A Pest budai Hangász egylet nem is késett Mosonyi Mihály műveinek bemutatásával s 1844. március 3-án első szimfóniáját adta elő. Sikere nagy volt.



E hangversenyen a nála félévvel fiatalabb Volkmann Róberttel, kinek «Tóbiás» című oratóriumából adtak elő részleteket és Doppler Ferenccel, kinek új «Magyar nyitányát» adták, együtt lépett a pesti közönség elé. Röviddel ezután a Belvárosi plébánia templomban mutatták be miséjét 1844 húsvétján, amelyről a Honderű is megemlékezett (I. fv. 490—91. o.), mondván: «Nem lehet nem érintenünk a fiatal Brand úr gyönyörű miséjét, mely a legdicséretesebb szabatosság és lehető legnagyobb erőösszpontosítással adatott elő számlálhatatlan embertömeg előtt a városi főegyházban a derék regenschori: Preyer (Brauer) úr igazgatása alatt. Brand úr — kinek nagy szimfóniája nem régen oly általános tetszésben részesült — újra nagyszerű tehetségének adta jelét, mert pompás szerzeményének minden száma egytől-egyig művészi avatottság és ihletés eredménye. Mi Brand urat üdvezeljük e szép pályán, de szeretnők, hogy képességét más mezőn is megkísértse.» Alíg telik el pár hónap, Péter Pál napján új miséjét játsszák a belvárosi templom kórusán.



Hogy Mosonyi miséi nemcsak kortársainak tetszettek, hanem, hogy igazi komoly értékek, igazolja, hogy amikor bemutatójuk után nyolcvan évvel, Harmat Artúr a belvárosi templom egyházzenei hangversenyén, elismerésre méltó betanításban felújította, minden zenebarát osztatlan tetszésével találkozott s, azóta Mosonyi miséi, templomaink zenés istentiszteleteinek, élő műsordarabjai. Mosonyit a Honderűnek és barátainak nem kellett a komponálásra bíztatniuk. Zeneszerzői munkásságát a belülről kifelé törő lelkesség fűtötte. Kamarazenéjének, nevezetesen vonósnégyeseinek írása is erre az időszakra tehető. Zongorahármasa 1851-ben jelent meg nyomtatásban. Annak dacára, vagy talán éppen azért, mert Mosonyi a nagy klasszikusok tanulmányozása közepette lett zeneszerzővé, korának új zenei mozgalmai iránt nagy fogékonysággal viseltetett. Így történt, hogy Liszt Esztergomi Miséje templomavató előadásakor az ő Grandualeját és Offertoriumát ékelték a misébe. Liszttel ez időben lépett személyes összeköttetésbe s megnyerte a nagymester őszinte becsülését és barátságát.



Kiviláglik ez Lisztnek Erkelhez 1856. november 21-én intézett leveléből, melyben a miséjén közreműködötteknek köszönetét kéri tolmácsolni, s egyben üdvözli Dopplert és Mosonyit. Úgy látszik e bátorításra írt Mosonyi Lisztnek, ki 1857. április 29-én Weimarban kelt válaszában (Isoz K. : Liszt Ferenc három kiadatlan levele Mosonyi Mihályhoz., Magyar Könyvszemle 1928.), e meleg-hangú sorokkal kezdi levelét:



«Először, mint derék, adományokban gazdag és tehetséges zenészt ismertem meg, most barátként szerettem meg.»



A közlendők során örömének ad kifejezést a felett, hogy Mosonyi legközelebb befejezi operáját, azután így szól: «Bravó, Ön egy derék becsületes ember, aki a mi Sopron megyénknek becsületére válik.» Hogy egy kis földrajzi tévedéssel Boldogasszonyfalvát Sopron megyébe kebelezi be, mit sem tesz. A fontos az, hogy Liszt nem tud valakinek kedvesebbet mondani, mint azt, hogy az ő szülőföldéről való. A szóban forgott operát Mosonyi, Pasque német szövegére írta. Címe: «Kaiser Max an der Martins-Wand», három felvonásos regényes opera. Tárgyához mérten, zenéjének stílusa is a nemzetközi vizeken evezett.



Mosonyi még mielőtt Weimarba utazott volna, 1857-ben az Erzsébet-Album részére «Pusztai hangok» címen magyar zenei darabot írt. Alighanem operájával együtt ezt is magával vitte s mutatta be a Mesternek. A tőle nyert tanácsok alapján a vezérkönyvet hazahozta, félretette — az hírlett róla, hogy elégette, amit igen helyesen nem tett meg s ez a mű ma a Nemzeti Múzeum Zenetörténeti Osztályának tulajdona — s weimari útja óta csak magyar irányú műveket komponált. Időközben Mosonyi a Rózsavölgyi és Társa cégnek Bécsben Dunkl Nepomuk János címen fenntartott fiókja részére Liszt Esztergomi Miséjéből négykezes zongorakivonatot készített. Az első két tétel elkészültével a szerző véleményét kikérendő Mosonyi a kéziratot elküldötte Lisztnek, ki azt kézhez véve, azonnal átjátszotta az épen nála időző Hans von Bülowval. Erről Liszt I860. szeptember 24-én kelt levelében ezeket írja Mosonyinak:



«Ha itt lett volna, az előadással majd annyira meg lett volna elégedve, mint a zongorások az átirattal, amelyet mintaszerűnek s mesterinek kell mondanom. Egy ilyfajta partitúrát nem lehet értelmesebben, hívebben és hatásosabban zongorára négy kézre átírni, mint ahogy az Önnek sikerült.»



Időközben Mosonyi saját kompozícióin is szorgalmasan dolgozott, mint mondottuk kizárólag magyar szellemű darabokat írt. Brand ekkor szülőföldjéről a Mosonyi nevet vette fel. Első magyar szerzeményeit vidékről küldötte fel kiadásra a Rózsavölgyi cégnek. Itt az üzletben megforduló zenészek között a művek általános feltűnést keltettek s mindenki a szerző kiléte után tudakozódott. Mosonyinak így az ismeretlenség köpenyébe burkolózva módjában állott, hogy műveiről mindenkinek őszinte és fenntartásnélküli véleményét meghallhassa. És ez a vélemény csak hízelgő volt reá nézve. Volt is álmélkodás, amikor Mosonyi kilétét felfedte. Hogy a Mosonyi nevet mély meggyőződésből vette fel, s hogy a magyar zenének fejlesztését életfeladatául tekintette, legjobban kiviláglik a Szépművészeti Csarnokkal folytatott polémiájából, amidőn a Zenészeti Lapokban (1863. 126. o.) többek között ezeket írja:



«Midőn én, mint Mosonyi, új tollat faragtam magamnak, mellyel írni s működni akartam: korántsem tevém ezt fiatal felhevülésből vagy szalmatűz lelkesedésből (mert 18 évig észleltem, s követtem figyelemmel a főváros zenészeti életét s a hazai művészet viszonyait), hanem érett megfontolással s a tér veszélyességeinek tiszta öntudatával fogtam a nehéz munkához.»



Munkálkodása az I860. évben gazdag aratást nyújtott. Ekkor jelentek meg: «Hódolat Kazinczy szellemének», «Magyar gyermekvilág» című zongoradarabok. «A magyarok tisztulási ünnepe az Ung vizénél» című oratóriumát befejezte, «Széchenyi Gyászhangok» zenekarra, a Filharmóniai hangversenyeken előadatott. Ebből az időből valók a «Tanulmányok zongorára, a magyar zene előadása képzésére» négy füzetben. Hogy zenei kitaláló adománya — idegen szóval: invenciója — ebben a tanulmánysorozatban mily gazdag és mélyen szántó, erről nem kisebb szakember, mint Wagner Richárd tett tanúbizonyságot, ki a «nemzeti zene» fogalmáról való véleményét, azon szerzemények alapján foglalta össze Ábrányi Kornélhoz a Zenészeti Lapok szerkesztőjéhez 1863. augusztus 8-ikán Penzingből intézett levelében, amelyet Reményi adott neki, s amelyek között Mosonyi Tanulmányai is voltak. Wagner a «népzenében rejlő őseredeti gazdagságot», mint ható tényezőt mindenekfelett kiemelve, így folytatja (a szöveget Ábrányinak a Zenészeti Lapokban közölt fordításában ismétlem):



«hogy a valóban jellemzetes művészi feldolgozás miként képes a még tökéletes nemzeties elemből csaknem bevégzett tökélyű műzenészeti termékeket alakítani: erre példa Mosonyi Mihály«Tanulmányok» című műve II. füzetének XIII. számú darabja. Ki ne ismerné fel ebben — mely másrészt feltűnő híven tükrözi vissza a magyar «Lassúk» eredeti típusát — azon szellemet, mely Bach Sebestyén fantasztikus előjátékait átlengi?»



A Filharmóniai hangversenyeken 1861-ben az «Ünnepi Nyitány» került bemutatásra és ugyan-ezen év végén (december 16) volt a Nemzeti Színházban első előadása a «Szép Ilona» című operájának, mely osztatlan elismerésben részesült és műsordarab volt. Szövegkönyve kissé nehézkes, ami újabb-kori felfrissítését megakadályozta, pedig zenéje megérdemelné, mert mindegyik száma, egy önmagában egész, finom művű ékszer. Második magyar operája az «Álmos» nem került előadásra. A Nemzeti Zenede alapításának 25-ik évfordulóján tartott országos ünnepségeken — amelyeken Liszt: «Szent-Erzsébet legendájának» legelső előadása is volt — férfikarra írt «Ébresztőjét», mint összkart adták elő az egybesereglett dalárdák. (Szövege miatt kicsibe múlott, hogy a cenzúra nem engedte meg az előadását.)



Mosonyi zeneszerzeményeinek legfontosabbjait eddig megemlítve, reá kell még mutatnom arra, hogy e tevékenységén kívül, tanítói, karmesteri munkásságot is fejtett ki, s mint elméleti író és kritikus jól forgatta a tollat. Növendékei közül csak Zimay Lászlót és Erkel Ferenc fiait, Sándort és Gyulát említjük fel. Az 1860-ban megindult Zenészeti Lapoknak egyik főmunkatársaként elméleti és mélyen szántó ismertető és kritikai cikkeket írt. A Zenekedvelők Egyesületének egynéhány évig vezető karnagya volt.



Magyar zeneműveinek szépsége nem hervadt és ma is frissek. Céltudatosan dolgozott, határozott művészi elvei voltak, zenéjében gazdag invenció nyilatkozik meg, változatos jeles hangszerelő s minden darabja magán viseli Mosonyinak egyéni bélyegét. Főjellemvonása a legkomolyabb szépségideál áhítatos tisztelete.



Ha Wagner «a legnagyobb elismerés és dicséret pálmáját» (Haraszti Emil: Wagner Richárd és Magyarország 286 o., megj. A.) nyújtotta Mosonyinak, Liszt Ferenc ennél még többet tett: szerette és nagyra-becsülte. Szerzeményeinek megküldését kérte, mert «tudja, hogy azokat nyitott füllel és kész rokonszenvvel fogadom» írta egyik levelében. A Szép Ilonkából vett témára fantáziát írt. S mikor báró Augusz Antalnál Szekszárdon időztében, hol Mosonyi is felkereste volt, értesült ennek 1870. október 31-én bekövetkezett haláláról, gyászzenét írt: a «Mosonyi sírkíséretét» (Isoz Kálmán: Zenei levelek. 465. sz.). E szerzeményét 15 évvel később a «Magyar Arcképek» sorozatába is felvétetni kívánta s erről kedvenc pesti kiadójának, Táborszkynak írván, többek között ezeket mondja (U.o. 950. sz.) — amivel mi is befejezzük rövid ismertetésünket — «Kiváló és jellemes Mosonyinkról, mint magasröptű zenészünkről nem szabad megfeledkeznünk.»



A ZENE, 1931. április 1. (XII. Évfolyam, 13. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3362017-10-31 09:13:38

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA 1973. 06. 16.:



BÚCSÚ KABOS ILONKÁTÓL



Most,  hogy Kabos  Ilonka  Londonban  meghalt,  korunk  zenei  életének  egyik  legérdekesebb,  legszínesebb  művésze,  művészegyénisége  távozott. A világhírű zongoraművésznő négy évtized óta élt külföldön, a koncertpódiumon aratott rendkívüli sikerei csak pedagógiai diadalaival vetekedhettek.  1965  óta  a  tanításnak  élt, az év  egyik felét varázslatos légkörű londoni  házában töltötte, másik felét meg  New  Yorkban,  ahol  a  Juilliard zeneiskola  ünnepelt  mestere  lett.  A továbbtanulni  vágyó,  koncertező,  fiatal  művészek  legkiválóbbjai  voltak növendékei.  Szuggesztív,  dinamikus lénye mindenkit elbűvölt, aki a közelébe  került.  Legutoljára  múlt  év őszén járt idehaza: édesapjának, Kabos  Edének,  a  századforduló  és  századeleje  neves  írójának  és  publicistájának  emléktábláját  leplezték  le akkor  az  Eötvös  utca  32.  számú  ház kapuja  mellett,  erre  az  alkalomra jött  haza.

Kabos Ilonka már  a szülői  házban a  magyar  irodalom  és  művészet  színe  javának  a  közvetlen  közelségébe került, Ady  Endréhez  már  kislány korában  pajtási  barátság fűzte. „Kezei, fehér, kis virágok, j Borzas, barna fejemre hullnak ...” — ezek az első sorai  a hozzá  írt Fehér Lyány virág-kezei  című  gyönyörű  Ady-vers- nek.



Kabos Ilonka múlt ősszel, magával hozta  Londonból  Ady  Endre  negyvenöt  levelét,  és  sok-sok  fényképet a költőről és az érmindszenti  házról, valamennyit  a  Magyar  Tudományos Akadémiának  ajándékozta.  Lapunkban  nyilatkozott  arról  is,  hogy  végrendeletében   a   magyar   államra hagyja Czigány Dezsőnek  és Berény Róbertnek azokat a remekmívű festményeit,  amelyek  londoni  otthonának nevezetességei voltak.



Hosszú  évtizedeken  keresztül  híven  őrizte  meg  anyanyelvének  tisztaságát,  árnyalatokban  gazdag,  fordulatosán  elmés  magyar  beszédét. Szelleme   ragyogott,   és   szőkesége, egész  lénye  mindvégig  oly  fiatalos volt, hogy kortalannak látszott. Jó barátai  és  rajongói  siratják  Európa-szerte  és  minden  égtájon,  ahonnan növendékek,   művészek   sereglettek hozzá. Ady minden kötetét dedikálta neki. A menekülő Élet belső címoldalára, a tudásom szerint, mindmáig is kiadatlan  verses  ajánlást  írta:



„Ez az Élet könyve egy kicsit,



A tied is tehát Ilonka,



S mert nagyon-nagyon a Halálé



Ne tépd ifjú haraggal rongyra.



Élet és Halál egy testvérek



S úgy ülnek egymással szembe



Mint Kabos Ilonka és Ady Endre.”



Vajon  most  egymással  szembe  ülnek-e  megint?



(Gách)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3352017-10-31 09:07:57

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA 1970. 11. 21.:



Gách Marianne:



SZÍNHÁZRÓL SZÍNHÁZRA EURÓPÁBAN



Zenei találkozások Londonban



(Részlet)



„[…] Muzsikussal   nem .  beszéltem   Londonban,  hogy Kabos  Ilonka  nevét  ne említette  volna.  […]



A nagy zongoraművésznő  a  New  York-i  Juilliard  iskola legnevesebb    tanára,    zarándokolnak hozzá   a   fiatal   művészek,   hogy   előjátsszák  műsorukat,  mielőtt  pódiumra lépnének.  Amikor  nála  voltam,  ketten is  telefonáltak:  a  francia Pascal  Rogé, meg  a  spanyol Joaquin  Achucarro.



Az  évnek  csak  a  felét  töltöm New  Yorkban,  a  többit  Londonban. Itt  is  várnak  növendékeim.  S  különben  is,  megrögzött  európai  vagyok. Ámbár  Amerikában  is  szívesen  tanítok, mert a sok  és különféle náció fiataljaiból  érdekes  tehetségek  kerülnek ki.  Nyáron  Svájcban  vezetek  kéthetes mesteriskolát.  Pihenés?  Ebben  az  évben  mindössze  öt  nap  jutott  rá.



 Tíz  év  óta  tanít  ennyire  intenzíven. Hogyan  győzi?



— Nincs  gyerekem,  nem  komponálok,  a  tanítás  életszükségletem.  Akár a  szobrász,  én  is  formálok: a növendékeimet.  Inspirálni  kell  a  legtehetségesebbeket  is.  Hogy  képzeletük  mindig  egy  lépéssel  előbbre  jusson.  Hogy kinyíljék a fülük új és másfajta hangzásokra  is.



1961-ben   a  Liszt—Bartók   zongora- verseny   zsűritagja   volt   Budapesten. Azóta  is  sokat  zsűrizik.



— A  fiatal   művésznek  ma  nem könnyű  a  kezdés.  A  versenyt  jó,  ha megnyeri,  mert  megindul  a  karrierje. De  zenei  és  művészi   tekintetben  a verseny  nagyon  is  rossz. Mert  a  versenyző  ahelyett,  hogy  zongorázásával mindenkit   boldogítana,  valaki   ellen zongorázik.  Ez  csúnya  és  kegyetlen dolog.  És  mindenkiben  nyomot  hagy. Az  idegekben  és  attitűdben.



—  Mi  a  véleménye  a  mai  zongorastílusról ?



Ha Lisztet ma hallanánk, és nem tudnánk,  kicsoda,  azt  mondanánk  rá: hanyag  a   technikája.  A  zongorázás mechanikai  része  annyit  fejlődött  azóta.  De  a  nagy  technika  nem  pótolja az egyéniséget, sőt többé-kevésbé egyformává  gyúrja  a  művészeket.  A  rádióban  például  nagyszerűek,  de  alig tudjuk  egyiket  a  másiktól  megkülönböztetni.  Mégis  azt  hiszem,  elkezdődött  már  az  a  korszak,  amikor  a  közönség betelt a technikával,  és inkább a  művészi   elmélyültségre   figyel.  A művész azt fejezze ki, ami nem írható le  kottafejekkel.  Aki,  mondjuk,  Beethovent  játszik,  annak  emberileg  kell eljutnia oda, hogy megérezze, mit gondolt,  mit  érzett  a  zeneszerző.  Éppen ezért  a  muzsikus  nem  zárkózhat  elefántcsonttoronyba,  ember   legyen,  és halmozzon  fel  magában  minél  több emóciót.



—  Az  imént  a  rádiót  említette.  Hát a  tévé?



— Igen,  a  rádióból  és  a  tévéből  a zene  közelebb jött, de el is  távolodott. Ünnep   helyett   hétköznappá,  háttérzenévé  süllyedt.  Futószalagon  termelt tömegcikk  lett,  de  ez  sem  a  tömegeknek,  sem  a  zenének  nem  jó.  Az  emberek nem az igazit, nem a javát kapják.  Ebéd  közben,  félfüllel  hallgatnak Beethoven-szimfóniát.



Körülnézek.    Kabos    Ilonka    vagy negyven  év  óta  él  külföldön,  mégis, otthonának   falait   csupa   magyar   remekmű  díszíti.  Szemközt  Kabos  Ede, a  kiváló  író  arcképét  látom.



— Czigány  Dezső  festette  édesapám portréját  —  mondja  Kabos  Ilonka  —, s ott  szemben  édesanyámét  is.  Ő  és Ady  mindennapos  vendégeink  voltak.



Ha  megírná  emlékiratait,  izgalmas olvasmány  lenne. „





Képtalálat a következőre: „Kabos Ede”



Ilyen hírességekkel volt alkalma megismerkedni Kabos Ilonkának már kora gyermekkorában. (A Budapesti Napló munkatársai (balról jobbra): Erős Gyula, Pfeiffer Ignác, Lengyel Géza, Rózsa Miklós, Bíró Lajos, Kabos Ede, Csáth Géza, Hegedűs Gyula és Kosztolányi Dezső)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5462017-10-31 00:12:30

147évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el MOSONYI MIHÁLY magyar zeneszerző (1870. október 31.).



DR. ISOZ KÁLMÁN:



MOSONYI MIHÁLY



Mosonyi Mihály a hazai zenetörténet egyik legszeretetreméltóbb egyénisége. Nagy tudását, invenciója gazdagságát, nagy munkabírását céltudatosan állította meggyőződéses magyarságával zenei művelődésünk szolgálatába. Hangsúlyozom, meggyőződéses magyarságát, mert ő nem azért volt magyar, mert történetesen hazai földön született, hanem azért, mert boldog volt, hogy itt születhetett s büszke volt arra, hogy magyar lehetett.



A mosonmegyei Boldogasszonyfalván született 1814. szeptember 4-én. Családi neve Brand volt. Tanítói pályára készült, Pozsonyba ment, hol a nagyhírű — később, mint aacheni zeneigazgató elhunyt — Surányi tanította zenére. E nem hosszúra nyúlt tanulási idő alatt azonban zenei ismeretei oly szilárd alapra tettek szert, hogy azokat, autodidaxis útján — gróf Pejacsevich Péter házában 1835-tőÍ 1842-ig, amikor ott zenetanári minőségben volt alkalmazásban — kitűnően fejleszthette ki. Tanulásának komolysága és fáradhatatlansága szinte félelmetes arányú volt egy az élet elején álló, egészséges, tréfát szerető, jó kedélyű, fiatalember rendes életmódjához képest. Kétfalun való tartózkodását csupán a grófi család kíséretében Bécsbe és Pozsonyba tett kirándulásai szakították meg, amikor is igyekezett a zenei élet terén megnyilvánuló minden új jelenséggel megismerkedni. A klasszikus mesterek odaadó tanulmányozásában fejlődött zeneművész, ki jó zongorás és nagybőgős volt, 1842-ben költözött Pestre és vetette be magát a zenei élet akkor nálunk már eléggé élénk mozgalmaiba. Ekkor már kész munkákat hozott magával. A Pest budai Hangász egylet nem is késett Mosonyi Mihály műveinek bemutatásával s 1844. március 3-án első szimfóniáját adta elő. Sikere nagy volt.



E hangversenyen a nála félévvel fiatalabb Volkmann Róberttel, kinek «Tóbiás» című oratóriumából adtak elő részleteket és Doppler Ferenccel, kinek új «Magyar nyitányát» adták, együtt lépett a pesti közönség elé. Röviddel ezután a Belvárosi plébánia templomban mutatták be miséjét 1844 húsvétján, amelyről a Honderű is megemlékezett (I. fv. 490—91. o.), mondván: «Nem lehet nem érintenünk a fiatal Brand úr gyönyörű miséjét, mely a legdícséretesebb szabatosság és lehető legnagyobb erőösszpontosítással adatott elő számlálhatatlan embertömeg előtt a városi főegyházban a derék regenschori: Preyer (Brauer) úr igazgatása alatt. Brand úr — kinek nagy szimfóniája nem régen oly általános tetszésben részesült — újra nagyszerű tehetségének adta jelét, mert pompás szerzeményének minden száma egytől-egyig művészi avatottság és ihletés eredménye. Mi Brand urat üdvezeljük e szép pályán, de szeretnők, hogy képességét más mezőn is megkísértse.» Alíg telik el pár hónap, Péter Pál napján új miséjét játsszák a belvárosi templom kórusán.



Hogy Mosonyi miséi nemcsak kortársainak tetszettek, hanem, hogy igazi komoly értékek, igazolja, hogy amikor bemutatójuk után nyolcvan évvel, Harmat Artúr a belvárosi templom egyházzenei hangversenyén, elismerésre méltó betanításban felújította, minden zenebarát osztatlan tetszésével találkozott s, azóta Mosonyi miséi, templomaink zenés istentiszteleteinek, élő műsordarabjai. Mosonyit a Honderűnek és barátainak nem kellett a komponálásra bíztatniuk. Zeneszerzői munkásságát a belülről kifelé törő lelkesség fűtötte. Kamarazenéjének, nevezetesen vonósnégyeseinek írása is erre az időszakra tehető. Zongorahármasa 1851-ben jelent meg nyomtatásban. Annak dacára, vagy talán éppen azért, mert Mosonyi a nagy klasszikusok tanulmányozása közepette lett zeneszerzővé, korának új zenei mozgalmai iránt nagy fogékonysággal viseltetett. Így történt, hogy Liszt Esztergomi Miséje templomavató előadásakor az ő Grandualeját és Offertoriumát ékelték a misébe. Liszttel ez időben lépett személyes összeköttetésbe s megnyerte a nagymester őszinte becsülését és barátságát.



Kiviláglik ez Lisztnek Erkelhez 1856. november 21-én intézett leveléből, melyben a miséjén közreműködötteknek köszönetét kéri tolmácsolni, s egyben üdvözli Dopplert és Mosonyit. Úgy látszik e bátorításra írt Mosonyi Lisztnek, ki 1857. április 29-én Weimarban kelt válaszában (Isoz K. : Liszt Ferenc három kiadatlan levele Mosonyi Mihályhoz., Magyar Könyvszemle 1928.), e meleg-hangú sorokkal kezdi levelét:



«Először, mint derék, adományokban gazdag és tehetséges zenészt ismertem meg, most barátként szerettem meg.»



A közlendők során örömének ad kifejezést a felett, hogy Mosonyi legközelebb befejezi operáját, azután így szól: «Bravó, Ön egy derék becsületes ember, aki a mi Sopron megyénknek becsületére válik.» Hogy egy kis földrajzi tévedéssel Boldogasszonyfalvát Sopron megyébe kebelezi be, mit sem tesz. A fontos az, hogy Liszt nem tud valakinek kedvesebbet mondani, mint azt, hogy az ő szülőföldéről való. A szóban forgott operát Mosonyi, Pasque német szövegére írta. Címe: «Kaiser Max an der Martins-Wand», három felvonásos regényes opera. Tárgyához mérten, zenéjének stílusa is a nemzetközi vizeken evezett.



Mosonyi még mielőtt Weimarba utazott volna, 1857-ben az Erzsébet-Album részére «Pusztai hangok» címen magyar zenei darabot írt. Alighanem operájával együtt ezt is magával vitte s mutatta be a Mesternek. A tőle nyert tanácsok alapján a vezérkönyvet hazahozta, félretette — az hírlett róla, hogy elégette, amit igen helyesen nem tett meg s ez a mű ma a Nemzeti Múzeum Zenetörténeti Osztályának tulajdona — s weimari útja óta csak magyar irányú műveket komponált. Időközben Mosonyi a Rózsavölgyi és Társa cégnek Bécsben Dunkl Nepomuk János címen fenntartott fiókja részére Liszt Esztergomi Miséjéből négykezes zongorakivonatot készített. Az első két tétel elkészültével a szerző véleményét kikérendő Mosonyi a kéziratot elküldötte Lisztnek, ki azt kézhez véve, azonnal átjátszotta az épen nála időző Hans von Bülow-val. Erről Liszt I860. szeptember 24-én kelt levelében ezeket írja Mosonyinak:



«Ha itt lett volna, az előadással majd annyira meg lett volna elégedve, mint a zongorások az átirattal, amelyet mintaszerűnek s mesterinek kell mondanom. Egy ilyfajta partitúrát nem lehet értelmesebben, hívebben és hatásosabban zongorára négy kézre átírni, mint ahogy az Önnek sikerült.»



Időközben Mosonyi saját kompozícióin is szorgalmasan dolgozott, mint mondottuk kizárólag magyar szellemű darabokat írt. Brand ekkor szülőföldjéről a Mosonyi nevet vette fel. Első magyar szerzeményeit vidékről küldötte fel kiadásra a Rózsavölgyi cégnek. Itt az üzletben megforduló zenészek között a művek általános feltűnést keltettek s mindenki a szerző kiléte után tudakozódott. Mosonyinak így az ismeretlenség köpenyébe burkolózva módjában állott, hogy műveiről mindenkinek őszinte és fenntartásnélküli véleményét meghallhassa. És ez a vélemény csak hízelgő volt reá nézve. Volt is álmélkodás, amikor Mosonyi kilétét felfedte. Hogy a Mosonyi nevet mély meggyőződésből vette fel, s hogy a magyar zenének fejlesztését életfeladatául tekintette, legjobban kiviláglik a Szépművészeti Csarnokkal folytatott polémiájából, amidőn a Zenészeti Lapokban (1863. 126. o.) többek között ezeket írja:



«Midőn én, mint Mosonyi, új tollat faragtam magamnak, mellyel írni s működni akartam: korántsem tevém ezt fiatal felhevülésből vagy szalmatűz lelkesedésből (mert 18 évig észleltem, s követtem figyelemmel a főváros zenészeti életét s a hazai művészet viszonyait), hanem érett megfontolással s a tér veszélyességeinek tiszta öntudatával fogtam a nehéz munkához.»



Munkálkodása az I860. évben gazdag aratást nyújtott. Ekkor jelentek meg: «Hódolat Kazinczy szellemének», «Magyar gyermekvilág» című zongoradarabok. «A magyarok tisztulási ünnepe az Ung vizénél» című oratóriumát befejezte, «Széchenyi Gyászhangok» zenekarra, a Filharmóniai hangversenyeken előadatott. Ebből az időből valók a «Tanulmányok zongorára, a magyar zene előadása képzésére» négy füzetben. Hogy zenei kitaláló adománya — idegen szóval: invenciója — ebben a tanulmánysorozatban mily gazdag és mélyen szántó, erről nem kisebb szakember, mint Wagner Richárd tett tanúbizonyságot, ki a «nemzeti zene» fogalmáról való véleményét, azon szerzemények alapján foglalta össze Ábrányi Kornélhoz a Zenészeti Lapok szerkesztőjéhez 1863. augusztus 8-ikán Penzingből intézett levelében, amelyet Reményi adott neki, s amelyek között Mosonyi Tanulmányai is voltak. Wagner a «nép-zenében rejlő őseredeti gazdagságot», mint ható tényezőt mindenekfelett kiemelve, így folytatja (a szöveget Ábrányinak a Zenészeti Lapokban közölt fordításában ismétlem):



«hogy a valóban jellemzetes művészi feldolgozás miként képes a még tökéletes nemzeties elemből csaknem bevégzett tökélyű műzenészeti termékeket alakítani: erre példa Mosonyi Mihály «Tanulmányok» című műve II. füzetének XIII. számú darabja. Ki ne ismerné fel ebben — mely másrészt feltűnő híven tükrözi vissza a magyar «Lassúk» eredeti típusát — azon szellemet, mely Bach Sebestyén fantasztikus előjátékait átlengi?»



A Filharmóniai hangversenyeken 1861-ben az «Ünnepi Nyitány» került bemutatásra és ugyan-ezen év végén (december 16) volt a Nemzeti Színházban első előadása a «Szép Ilona» című operájának, mely osztatlan elismerésben részesült és műsordarab volt. Szövegkönyve kissé nehézkes, ami újabb-kori felfrissítését megakadályozta, pedig zenéje megérdelmelné, mert mindegyik száma, egy önmagában egész, finom művű ékszer. Második magyar operája az «Álmos» nem került előadásra. A Nemzeti Zenede alapításának 25-ik évfordulóján tartott országos ünnepségeken — amelyeken Liszt: «Szent-Erzsébet legendájának» legelső előadása is volt — férfikarra írt «Ébresztőjét», mint összkart adták elő az egybesereglett dalárdák. (Szövege miatt kicsibe múlott, hogy a cenzúra nem engedte meg az előadását.)



Mosonyi zeneszerzeményeinek legfontosabbjait eddig megemlítve, reá kell még mutatnom arra, hogy e tevékenységén kívül, tanítói, karmesteri munkásságot is fejtett ki, s mint elméleti író és kritikus jól forgatta a tollat. Növendékei közül csak Zimay Lászlót és Erkel Ferenc fiait, Sándort és Gyulát említjük fel. Az 1860-ban megindult Zenészeti Lapoknak egyik főmunkatársaként elméleti és mélyen szántó ismertető és kritikai cikkeket írt. A Zenekedvelők Egyesületének egynéhány évig vezető karnagya volt.



Magyar zeneműveinek szépsége nem hervadt és ma is frissek. Céltudatosan dolgozott, határozott művészi elvei voltak, zenéjében gazdag invenció nyilatkozik meg, változatos jeles hangszerelő s minden darabja magán viseli Mosonyinak egyéni bélyegét. Főjellemvonása a legkomolyabb szépségideál áhítatos tisztelete.



Ha Wagner «a legnagyobb elismerés és dicséret pálmáját» (Haraszti Emil: Wagner Richárd és Magyarország 286 o., megj. A.) nyújtotta Mosonyinak, Liszt Ferenc ennél még többet tett: szerette és nagyra-becsülte. Szerzeményeinek megküldését kérte, mert «tudja, hogy azokat nyitott füllel és kész rokonszenvvel fogadom» írta egyik levelében. A Szép Ilonkából vett témára fantáziát írt. S mikor báró Augusz Antalnál Szekszárdon időztében, hol Mosonyi is felkereste volt, értesült ennek 1870. október 31-én bekövetkezett haláláról, gyászzenét írt: a «Mosonyi sírkíséretét» (Isoz Kálmán: Zenei levelek. 465. sz.). E szerzeményét 15 évvel később a «Magyar Arcképek» sorozatába is felvétetni kívánta s erről kedvenc pesti kiadójának, Táborszkynak írván, többek között ezeket mondja (U.o. 950. sz.) — amivel mi is befejezzük rövid ismertetésünket — «Kiváló és jellemes Mosonyinkról, mint magasröptű zenészünkről nem szabad megfeledkeznünk.»



A ZENE, 1931. április 1. (XII. Évfolyam, 13. szám)


Operett, mint színpadi műfaj • 33102017-10-30 23:50:49

VISSZASZÁLT A FÉSZEKBE . . . . .



A Fészek nagy étterme ünnepi díszbe öltözött. Kálmán Imrét, aki egy estére visszaszállt a Fészekbe, százötven terítékes banketten ünneplik a színpadi szerzők. Féltizenkettőkor még mindig nem érkezett meg az ünnepelt, mert a bankettet megelőző koncerten nem lehetett könnyen szabadulni az autogramkérő és gratuláló közönségtől. Végre megérkezik Fedák Sárival a karján. A komponista először viseli a magyar érdemkereszt második osztályát a zöld szalagon.



— Méltóságos úr lett belőle — mondja egy bennfentes.

— Ezzel nem jár méltóságos cím, — vitatja egy másik tudós.



Huszka Jenőt kérik fel a kérdés eldöntésére. Huszka sem tudja pontosan. Tény, hogy a méltóságos rangban levők szokták ezt a kitüntetést kapni. A pincérhad máris méltóságos úrnak szólítja Kálmánt



— No de méltóságos úr, ... — énekli jókedvűen egy fiatal színész.

Leintik. Ez a sláger véletlenül nem Kálmántól való.



Elhelyezkedés. Névjegycsere. (Nem lovagiassági afférok, hanem mindenki cserélgeti a névjegyét az asztalon, hogy előkelőbb helyre és kellemesebb szomszédok mellé jusson.)



Relle Gabriellát ünneplik, aki úgyszólván próba nélkül gyönyörűen énekelte a ragyogó Kálmán-melódiákat.



— Mi történt volna, ha nem jól vág be? — kérdi egy zeneszakértő.



Az ismert kártyás válaszol:

— Egyetlen rossz bevágással elronthatta volna az egész paklit!

 

Sarkadi Aladárnak nagy szónoki sikere van. Mindenkinek könnybe lábad a szeme, amikor a Tatárjárásról beszél és így fejezi be mondókáját:

— Kálmán Imre, Wallenstein tartalékos hadnagy alázatosan jelentkezik

és várja, hogy mikor kell újra bevonulni.


 

A nép Fedákot akarja hallani. Fel is áll, hunyorgatva körülnéz, aztán mosolyog, mint aki rossz fát készül tenni a tűzre és így szól:



— Kálmán Imre érdekében nem szívesen beszélek ötvenedik születésnapján. A mester nem tud engem revansolni. Fájdalom, nem engedhetem meg magamnak azt a lukszust, hogy valaha is az életben ötvenéves lehessek. ...



A Cigányprímásról emlékezik meg. Azt mondja:



— Volt férjem, Molnár Ferenc, ...



Éljenzés és taps morajlik végig a termen. Fedák igy folytatja:

— Ő magyarázta meg, hogyan kell ebben a szerepben sikert elérni és neki lett igaza. ...



Vincze Zsiga a karmesterek nevében beszélt. Kálmán Imrét szembeállította a „fütyülő komponistákkal." Nagy csend támadt. Mindenki érdeklődéssel jártatta körül a tekintetét a termen.



— Meg fognak sértődni a fütyülő szerzők — vélte egy jámbor lélek.

— Dehogy is! — nyugtatta meg Rátkai. — Fütyülnek azok a kritikára. ...

 

Faragó Jenő verses rigmusa Kálmán Imrénét élteti. Lelkes taps.



A szép fiatalasszony, aki erre az egy estére jött le Budapestre, maga is kipirult arccal ütögeti össze a tenyerét. Általános derültség és még nagyobb taps. Huszka Jenő megmagyarázza Kálmánnénak:

— Magát éltetik. ...

— Oh! Verzeihung — magyarázkodik őnagysága és most már komoly

arccal fogadja az ovációt.


 

Bemutatják Petschauert Kálmán Imrénének.

— Petschauer, a világbajnok. ...

A népszerű vívó rezignáltan vallja be: — Ex!

És erre az ön-kommandóra fenékig üríti poharát.



Stella Adorján



SZÍNHÁZI ÉLET, 1932. november 13-19- (XXII. Évfolyam, 47. szám)



Képek (A.):



1.kép: Nagy társaság az asztal körül



2.kép: Huszka Jenő szónoklata után koccint Kálmán Imrével



3.kép: Még az ünnepi torta ís zongorát ábrázol. ... Ennivaló hangszer…



4.kép: Kálmán Imre és felesége a banketten



5.kép: FEDÁK: Imruskám, írjál nekem egy jó Fedák-operettet!



            KÁLMÁN: Igyunk rá!

 


Operett, mint színpadi műfaj • 33092017-10-30 19:33:02



Érdekes egybeesés:



Koppstein Károly keze fiának, (Kálmán) Imrének a vállán egykor éppoly szeretettel és védőn nyugodott, ahogyan később Imre keze ölelte át saját kisfia vállait. 


Operett, mint színpadi műfaj • 33082017-10-30 19:06:31



Kálmán Imre családja körében


Operett, mint színpadi műfaj • 33072017-10-30 18:34:45

 



A SZÍNHÁZ ÉLET RIPORTJA KÁLMÁN IMRÉVEL



KÁLMÁN IMRE 50 ÉVES



Az ötvenéves Kálmán Imrét ünnepelte az elmúlt héten Budapest és az egész világ. Az osztrák kormány magas kitüntetésben részesítette. Bécsben díszelőadást rendeztek tiszteletére és nem volt olyan nagy rádióállomás, amely a jubileum estéjén megfeledkezett volna arról a tiszteletről, amely a világhírű magyar zeneszerzőnek kijár.



Az ötvenéves Kálmán Imréről bajos volna valami újat mondani. Karrierje egy régi példabeszédet illusztrál, azt, hogy nincs olyan rossz dolog az életben, aminek ne volna egy jó oldala.



Eredetileg zongoraművésznek készült a Zeneakadémián. Az volt az álma, hogy valamikor, mint zongoravirtuóz, a hangversenytermek pódiumán fogja megszerezni a világhírt. Egyszer megfájdult a karja, hosszú hónapokig nem tudott zongorázni. Beiratkozott a zeneszerzés-szakra.

Amint látjuk, jól megtanulta a szakmát.



Hogy miért lett bécsi lakos? Ugyanabból az okból, amiért a másik nagy magyar zeneszerző, Lehár Ferenc is kénytelen volt itt hagyni Budapestet. Akkoriban, amikor Kálmán nevét a «Tatárjárás»-sal szárnyára kapta a világhír, a magyar szerzői jogot semmi sem védte a külföldön. Molnár Ferenc „Ördög”-ét például egyszerre két amerikai társulat játszotta évekig, anélkül, hogy az író az erkölcsi dicsőségen kívül más őrömben is részesült volna.



Lehár és Kálmán kénytelenek voltak Bécsbe költözni. És az is az élet furcsaságai közé tartozik, hogy Oscar Straus és Leo Fall mellett éppen ez a két nagy magyar zeneszerző csinálta meg a bécsi operett renaissance-át.

 

A legkabbalásabb zeneszerzők egyike.
Amikor Bécsbe költözött, szerény kis lakást vett ki magának egy eldugott mellékutcában, a Paulaner-gassén. Itt tartott ki kabbalából tizenöt éven keresztül, holott akkor már egyre fényesebben ragyogott csillaga. Valóságos aszkéta életet élt és tizenöt éven át önfeláldozóan ápolta nagybeteg feleségét, akit a régi kis lakásból vittek utolsó útjára.  



Új lakását viszont minden elképzelést felülmúló ízléssel és gazdagsággal rendezte be. Amikor néhány évvel ezelőtt Ray Götz, a világhírű amerikai zeneszerző meglátogatta, lelkesülten így kiáltott fel:

— Mindig mondom, hogy minden zeneszerzőnek így kellene laknia!

Ray Götz nyilván nem hallott Kálmán Imre régi lakásáról.



Második feleségét a «Montmartrei ibolya» próbáin ismerte meg. A ragyogó szépségű, orosz származású fiatal leány a kórusban énekelt és táncolt. A legboldogabb családi életet élik, a családi szeretet egyébként is alapvető vonása Kálmán Imre jellemének.

 

Rajong az édesanyjáért, de az anyja is érte. Amikor Pesten a «Tatárjárás» ment, Kálmán-mama egy szanatóriumban feküdt, amely valahol egy kaszárnya mellett volt. Egy este, amikor az ezredkürtös éppen a takarodót fújta, Kálmán-mama átszellemülve így szólt az ápolónőhöz: — Das ist auch von meinen Sohn!



A mama különben egyre fiatalabb lesz. Ilyenkor látja az ember, hogy egy világhírű fiú rajongása mennyire meg tudja szépíteni az édesanya életét.



Most is azért örül legfőképpen a jubileumnak, mert tudja, hogy az édesanyját milyen boldoggá tette az ünneplés.



INCE SÁNDOR,



SZÍNHÁZI ÉLET, 1932. november 6-12. (XXII. Évfolyam, 46. szám)



Melléklet: (A.)



Kálmán Imre fényképe (8. oldalon)



Molnár Ferenc és Kálmán Imre („Húszéves kép, 9. oldalon)



Kálmán Imréné gyermekeivel: Károly Imrével és Vera Erzsébettel (9. oldalon)

 


Operett, mint színpadi műfaj • 33062017-10-30 16:47:14

KÁLMÁN IMRE EMLÉKÉRE:



PROFILBAN TILOS KÁLMÁN IMRÉT LEFOTOGRAFÁLNI

London, 1933. október 19.



A Langham Place-on, a londoni West, a legfinomabb városnegyed kellős közepén emelkedik az angol rádió csodálatos székháza. Idetartunk együttesen: Kálmán Imre, a világhírű magyar zeneszerző, Mr.Lubbock, a jónevű, fiatal angol komponista, a BBC operett-rendezője és én. Megyünk Kálmán Imre londoni rádióestjének főpróbájára. . . .



A magyar komponistát különös reverenciával fogadják az óriási épületben. Emeletek és folyosók végtelen labirintusán keresztül jutunk el végül a próbaterembe. Sötétszürke, vastag posztó takarja a falakat és messze-nyúló fémágon, egészen kicsiny mikrofon hajlik a zongora fölé, amely elé Kálmán Imre ül le most a próba megkezdésekor. . . .



Azzal kezdi, hogy a kottalapokba külön bejegyzéseket ír és megkéri John Hendriket, a tenoristát, hogy vegye figyelembe ezeket a külön jegyzeteket, amelyek operettjeinek rendes kiadásából hiányoznak, de amelyekre ő külön súlyt helyez itt, a londoni előadáson. Azt akarja, hogy minden úgy történjék, ahogyan ő azt elgondolta, hogy a legeredetibben, legigazabban, önmagát nyújthassa az angol BBC-n keresztül — az egész világnak.



John Hendrik odaáll a mikrofon elé a (mikrofon nincsen bekapcsolva), felemeli karját és Kálmán Imre belekezd Marica grófnő című operettjének világhírű dalába, a «Jöjj cigány» dallamába. Lassan, szinte dúdolva énekel a tenorista — a mikrofon kívánja így — majd egyszerre, hirtelen, szállni kezd a hangja (elhajlik a mikrofontól), azután újra suttogva folytatja (most egészen belehajlik a mikrofonba), hogy végül a legzengőbb akkorddal fejezze be!



Kálmán abbahagyja a zongorázást; odahajlik a tenorista kottája fölé, magyarázni kezd neki Különböző jelek kerülnek a papírlapra. A tenorista boldog, hogy kottáján a nagy zeneszerző kézírásával örökíti meg külön zenei megjegyzéseit. Utána újra kezdik a dalt próbálni. A végén Kálmán Imre, legteljesebb tetszésének ad kifejezést, még külön meg is kérdezi a tenoristától, hogy kitől tanult énekelni, annyira tetszett neki az «iskolája.»



Aztán áradozva dicséri az angol tánczenét és az angol rádió magas fokú szervezettségét, majd, amikor meg jelenik a próbateremben a BBC külön házi fotografusa, hogy számomra lefotografálja a muzsikust, Kálmán semmiképpen sem akarja az utasításait meg fogadni. Nem hagyja magát, csak szemben lefotografálni. Profilban tilos!



Amikor vége van a próbának, együtt távozom Mr. Lubbockkal, a Kálmán-estély rendezőjével. (Egyike a legjobb neveknek ma az angol rádióban.) Nem tudja eléggé dicsérni Kálmánt! Ennyire kedves, ennyire közvetlen, ennyire melegszívű nagy muzsikussal még nem találkozott!

És milyen remek, szinte a minuciózusságig tökéletes, alkotó-komponista.



Ó, bárcsak minden nagy muzsikus, akivel dolgom van, ilyen volna! — fejezi be egy sóhajjal a beszélgetést Lubbock mester, azután visszasiet a próbaterembe, ahol a megadott instrukciók alapján, tovább folytatja a megkezdett munkát. . . .



LÓRÁNT MIHÁLY



SZÍNHÁZI ÉLET, 1933. október 29 – november 4. (XXIII. Évfolyam, 45. szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5452017-10-30 16:35:19

64 évvel ezelőtt (1953. október 30.), ezen a napon hunyt el Kálmán Imre a világhírű magyar zeneszerző, karmester.



Emlékére:



PROFILBAN TILOS KÁLMÁN IMRÉT LEFOTOGRAFÁLNI

London, 1933. október 19.


 



A Langham Place-on, a londoni West, a legfinomabb városnegyed kellős közepén emelkedik az angol rádió csodálatos székháza. Idetartunk együttesen: Kálmán Imre, a világhírű magyar zeneszerző, Mr.Lubbock, a jónevű, fiatal angol komponista, a BBC operett-rendezője és én. Megyünk Kálmán Imre londoni rádióestjének főpróbájára. . . .



A magyar komponistát különös reverenciával fogadják az óriási épületben. Emeletek és folyosók végtelen labirintusán keresztül jutunk el végül a próbaterembe. Sötétszürke, vastag posztó takarja a falakat és messze-nyúló fémágon, egészen kicsiny mikrofon hajlik a zongora fölé, amely elé Kálmán Imre ül le most a próba megkezdésekor. . . .



Azzal kezdi, hogy a kottalapokba külön bejegyzéseket ír és megkéri John Hendriket, a tenoristát, hogy vegye figyelembe ezeket a külön jegyzeteket, amelyek operettjeinek rendes kiadásából hiányoznak, de amelyekre ő külön súlyt helyez itt, a londoni előadáson. Azt akarja, hogy minden úgy történjék, ahogyan ő azt elgondolta, hogy a legeredetibben, legigazabban, önmagát nyújthassa az angol BBC-n keresztül — az egész világnak.



John Hendrik odaáll a mikrofon elé a (mikrofon nincsen bekapcsolva), felemeli karját és Kálmán Imre belekezd Marica grófnő című operettjének világhírű dalába, a «Jöjj cigány» dallamába. Lassan, szinte dúdolva énekel a tenorista — a mikrofon kívánja így — majd egyszerre, hirtelen, szállni kezd a hangja (elhajlik a mikrofontól), azután újra suttogva folytatja (most egészen belehajlik a mikrofonba), hogy végül a legzengőbb akkorddal fejezze be!



Kálmán abbahagyja a zongorázást; odahajlik a tenorista kottája fölé, magyarázni kezd neki Különböző jelek kerülnek a papírlapra. A tenorista boldog, hogy kottáján a nagy zeneszerző kézírásával örökíti meg külön zenei megjegyzéseit. Utána újra kezdik a dalt próbálni. A végén Kálmán Imre, legteljesebb tetszésének ad kifejezést, még külön meg is kérdezi a tenoristától, hogy kitől tanult énekelni, annyira tetszett neki az «iskolája.»



Aztán áradozva dicséri az angol tánczenét és az angol rádió magas fokú szervezettségét, majd, amikor meg jelenik a próbateremben a BBC külön házi fotografusa, hogy számomra lefotografálja a muzsikust, Kálmán semmiképpen sem akarja az utasításait meg fogadni. Nem hagyja magát, csak szemben lefotografálni. Profilban tilos!



Amikor vége van a próbának, együtt távozom Mr. Lubbockkal, a Kálmán-estély rendezőjével. (Egyike a legjobb neveknek ma az angol rádióban.) Nem tudja eléggé dicsérni Kálmánt! Ennyire kedves, ennyire közvetlen, ennyire melegszívű nagy muzsikussal még nem találkozott!

És milyen remek, szinte a minuciózusságig tökéletes, alkotó-komponista.



Ó, bárcsak minden nagy muzsikus, akivel dolgom van, ilyen volna! — fejezi be egy sóhajjal a beszélgetést Lubbock mester, azután visszasiet a próbaterembe, ahol a megadott instrukciók alapján, tovább folytatja a megkezdett munkát. . . .



LÓRÁNT MIHÁLY



SZÍNHÁZI ÉLET, 1933. október 29 – november 4. (XXIII. Évfolyam, 45. szám)

 


Operett, mint színpadi műfaj • 33052017-10-30 14:55:51

 



64 évvel ezelőtt (1953. október 30.), ezen a napon hunyt el Kálmán Imre a világhírű magyar zeneszerző, karmester.



Emlékére egy 1932-ben készült riportot közlök.



Szeretném, ha Pesten az Operában játszanák: «Az ördöglovast» — mondja Kálmán Imre



Kezdjük talán vallomással. Kicsit félve ültem be a múlt hét egyik estéjén a bécsi Theater an der Wien-be, hogy végignézzem Kálmán Imre új operettjét, a «Der Teufelsreiter»-t. Amilyen nagyon örültem előre is Kálmán Imre zseniális magyar muzsikájának, amely mint mindig, biztosan most is a magyar zenének szerez a nagyvilágban újabb diadal-koszorút, picit borsódzott a hátam, vajon mennyi tücsköt-bogarat hordtak itt össze kedves osztrák librettista barátaink.



És túl a bűbájos muzsika minden magyaros szépségén, a legkedvesebb meglepetése az estének a librettó volt. Schanzer és Wellisch könyve.



És a színház a darab magyar voltát a festői kiállítással és a szép előadással valósággal kihangsúlyozza. A Brada mester által betanított magyar csoportos táncok, az álomszép magyar ruhák és a pazar színpad monumentális díszletei meséskönyvbe illő keretet adnak Kálmán Imre tündéri muzsikájának.



(Zárójelben: a ruhákat a program szerint Lilian tervezte. Lilian egyenlő Karczag Lilivel. Hubert Marischka feleségével. Karczag Lili édesanyja Kopácsy Juliska volt. A vér nem válik vízzé!)



Kálmán Imre vendégszerető házában, fehér asztal mellett arról beszélgettünk, hogy miképpen képzeli el «Az ördöglovas» pesti előadását?



— „Legjobban szerelném” — kezdett Kálmán Imre az intervjuba,— „ha az Operában kerülhetne színre a darab. Radnay Miklós be is jelentette, hogy feljön Bécsbe megnézni az operettet, de eddig még nem volt szerencsénk hozzá.” ...

(— Annyi dolga van Radnainak a jövő szezon személyzeti ügyeivel otthon — mondom,— hogy előbb biztosan rendet akar a saját házában.)



— „Úgy képzelem” — folytatta Kálmán,— „hogy a Nemzeti Színház néhány kitűnőségével kellene kiegészíteni az Operaház nagyszerű együttesét és akkor nagyon érdekes produkcióval lehetne megajándékozni a pestieket.



A címszerepet Kiss Ferencnek szántam.” ...



(Újra közbevágok: — Remek szerep lenne Ferinek!)



— „Metternichet Odry játszhatná és a királyné szerepére, ... a királyné szerepére, ... kitünő lenne, ...

(Kálmán elgondolkozik, én segítek neki: — Tasnády Ilona!)



— „Ezt a két szerepet, amely teljesen beszélő-szerep, Bécsben is prózai színészek játszották, illetve játsszák. Ami a címszerepet illeti, Kiss Feri remekül énekel.”



Sietek Kálmán Imre érdekes tervét itt átadni a nagy nyilvánosságnak, mert úgy érzem, hogy ez az elgondolás valóban remek produkcióval és egy nagyon nagy sikerrel ajándékozhatná meg a pesti Operaházat. És ezúton is kérem Radnai Miklóst, hogy szakítson időt magának és nézze meg Bécsben az új Kálmán-operettet, mert nagy öröme lesz benne!



Az ebéd végén megvizitelte a nagyok asztalát a ház két kicsinye is. Kálmán Imre Károly úr és Kálmán Lili Erzsébet kisasszony. Az előbbi kétéves. Az utóbbi négyhónapos. Karli már ma zeneszerzői pályára készül, külön gramofonja van, amelyen dadájától személyesen rendeli a slágereket. Például este elaltatni csak úgy lelhet, ha a dada a gramofonnal odaül az ágy mellé és egymásután felteszi Karli kedvenc lemezeit.



— „Tegnap este sokára aludt el a gyerek?” — kérdi Kálmánné a dadát.



A piros-arcú nő mosolyogva válaszol: — „Két Sonnyboy és egy Ronny után.”...

 



BÚS FEKETE LÁSZLÓ



SZÍNHÁZI ÉLET, 1932. május 8-14. (XXII. Évfolyam, 20. szám)



Megjegyzés (A.)



Az ördöglovas. Operett 3. felvonásban. Egy operett, ami eltér a sablontól. Ősbemutató: Bécs, Theater an der Wien, 1932. március 10. A magyarországi bemutató: Budapest, Király Színház, 1934. április 21.



A mű Sándor Móric grófnak, a legendás lovasnak állít emléket dalban és muzsikában. A cselekmény lényege, hogy Sándor gróf szerelmes Metternich unokahúgába, Leontine hercegnőbe. (Németh Amadé: A magyar operett története. 2001.)

 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3342017-10-30 12:54:24

 



Megemlékezés Kabos Ilonkáról - Rádiófónia, 33. rész



A Kabos Ilonkáról szóló megemlékezés, majd zongorajátéka (Bartók: Három rondó) a 25. perc 34. másodperctől hallható:



Idézet a Rádifónia kommentárjából:



Kovács Sándor a századforduló neves zenetanára és esztétája a következő  gondolatokat írta le, amikor Kabos Ilonkát hallotta zongorázni:



„Vannak virtuózok, vannak muzsikusok, akik a zongorát választották hangszerüknek. Vannak művészek, akik – ha zenélnek – zongoráznak. Vannak nagy emberek, akik – többek közt – művészek is, és muzsikálnak is, és zongoráznak is. A szuggesztív zenészek valahogy csak vendégek az emberek közt. Egy magasabb rendű, szellemibb világból az álmok, a fantázia, az eszmék, a démonok világából vetődtek közénk. Ott szemtől szembe néztek a dolgok lényével, s most kézen fognak minket is, és odavezetnek, hogy lássuk. Vágyaink, visszavágyódásaink teljesedéséhez, a boldogsághoz vezetnek. Megváltók. Megváltanak az élettől. A virtuózt irigylem. A géniusznak hálás vagyok az önfeláldozásig. Ezek jutottak eszeme, mikor Kabos Ilonkát zongorázni hallottam.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3332017-10-30 12:04:21

Robert Volkmann - Egyveleg


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3322017-10-30 11:58:43

Képtalálat a következőre: „Volkmann Róbert”



134 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Volkmann Róbert, Németországból származó és magyarrá lett, neves zeneszerző.



Volkmann Róbert életrajza



Írta: dr. Hans Volkmann



 Volkmann halálának harmincadik évfordulója alkalmul szolgál arra, hogy a zenekedvelő körök figyelme e felé az előkelő művészegyéniség felé forduljon. Egyrészt az a körülmény, hogy hosszú éveken át budapesti lakos volt, s mint ilyen 1849-ben nemzetőri minőségében részt vett a szabadságharcban is, másrészt pedig az, hogy műveiben gyakran dolgozott fel magyar motívumokat, méltóvá teszik Volkmannt, a művészt és az embert egyaránt a magyarok meleg érdeklődésére.



Volkmann Róbert Frigyes, második fia Volkmann Frigyes Ágost Gotthelf kántortanítónak, 1815. április 6-án született Lommatzschban, egy Meissen közelében fekvő kis városkában. A szülői ház szűkös körülményei csak üdvös hatással voltak reá, megacélozták erejét, s így képessé tették ama nélkülözések és csalódások elviselésére, melyeket az élet tartogatott számára. Az apa hivatása már korán érintkezésbe hozta a fiút a zenével, s rendkívüli tehetsége már ekkor mutatkozott, úgy, hogy részt vehetett egyházi zeneművek betanításában. De az apát, sem a gyermek kiválóan szép hangja, mellyel mint a templomi előadások szólistája elragadtatta Lommatzsch lakóit, sem korán megnyilatkozott zeneszerzői tehetsége (már 13 éves korában írt egy áriát zenekar-kísérettel), nem indították arra, hogy a fiút muzsikusnak nevelje, még kevésbé arra, amit szülők oly gyakran tesznek meg sok tehetség kifejlődésének kárára, hogy őt mint csodagyermeket kihasználja. A családban hagyományos tanítói, illetőleg kántori pályára szánta fiát, s Freibergbe küldte (a Szász Érchegységben), s ott a gymnasiumban, majd a szemináriumban végezte tanulmányait. Itt azután Anacker A. J., akinek neve a „Bergmannsgruss“ révén még ma is ismeretes, döntő befolyással volt fejlődésére, mert rábírta a fiatalembert, ki időközben elvesztette volt édes atyját, hogy szentelje magát teljesen a zenének.



Mikor Volkmann szerencsésen befejezte szemináriumi tanulmányait, Anacker tanácsára s az ő ajánlóleveleivel ment el Leipzigbe, s ott Becker G. F.-nél, a Nicolai-templom orgonistájánál kezdett összhangzattant és zeneszerzést tanulni, mert hisz első sorban zeneszerző akart lenni. Zongoraleckékkel szerezte meg szerény életmódjának anyagi eszközeit, mert arra nem is gondolhatott, hogy öreg édesanyja segélyezze. 1839 őszén befejezte Beckernél tanulmányait, Prágába ment s ott énektanítói állást vállalt egy kevéssel azelőtt alapított zeneiskolánál. De Prágában nem tudott véglegesen megmaradni, és örömmel fogadta el a rá következő évben Stainlein-Saalenstein grófnő meghívását Ipolyság mellett fekvő birtokára, Szemerédre, hogy ott leányai zongora- és énektanítását elvállalja.



Ennek a meghívásnak azért tett eleget, hogy kielégítse vándorlási hajlamát, be akarta járni a világot, s akkor még nem sejtette, hogy már az első idegen országban, melynek határát átlépte, horgonyt fog vetni. Mert 1854—58-ig tartó bécsi négyévi tartózkodásától eltekintve, élete azontúl Magyarországon folyt le. Mikor a grófi családtól megvált, annak összeköttetései révén Pestre került. Itt, mint zenetanító, sokszor nagy nélkülözések közt küzdötte át magát az életen. Pesti tartózkodása első évtizedében mély hatást gyakoroltak reá a politikai viharok, a nemzet szabadságharca, s 1849. május havában, mint nemzetőr, ténylegesen részt vett az eseményekben. (A nemzetőrségnél a káplárságig vitte.)



Minden szabad percét a zeneszerzésnek szentelte Volkmann, s az éhség és a lelki megrázkódtatások mellett is nőttön-nőtt szerzeményeinek száma. Persze, hogy művei elterjedését nem igen mozdította elő az ő csendes, szerény egyénisége, s minden vásári reklámtól idegenkedő, előkelő lénye. Ellenben jó barátai, akik művei becsét felismerték, legnagyobb áldozatkészséggel karolták fel azokat. Hans von Bülow a b-moll-triónak, ennek a Beethoven utáni idők legmélyebb és legnagyobb kamarazene-művének előadásával az egész zenei világ bámulatát szerezte meg Volkmannak, s e siker következtében Heckenast Gusztáv akképp intézte el művei kiadásának ügyét, hogy a mester azon-túl minden anyagi gondtól menten, teljesen alkotó művészi munkájának szentelhette idejét. Mikor azután 1875-ben meghívták a már öregedő komponistát az akkoriban megalapított Országos Magyar Királyi Zeneakadémiához az összhangzattan és zeneszerzés tanárának, úgy érezte, hogy elérte élete célját. Budapest zenei köreinek tisztelete, tanítványainak rajongó szeretete vette őt körül ez állásában, amelyben sok kiváló zeneszerzőt nevelt Magyarországnak, s mint a zeneakadémia tanára hunyt el 1883. október 29-én.



Nem könnyű dolog Volkmannt, a zeneszerzőt jellemezni, mert művei, noha valamennyiükben van közös, sajátságos vonás, egymás közt mégis nagyon különbözők. Nem mondhatjuk Volkmannról, mint akárhány más zeneszerzőről, hogy elég egy művét ismernünk, s már ismerjük valamennyit, ha meg akarjuk érteni az ő művészi egyéniségét, külön-külön kell tanulmányoznunk minden egyes alkotását, mert mindenikben más-más oldalról mutatkozik be.



A zene fejlődésére, különösen az ifjú oroszok iskolájára (Csajkovszkij, stb.) mélyreható befolyással voltak első sorban Volkmann zenekari művei.



Két szimfóniája, a heroikus d-moll és a vidám B-dúr a 19. század legjelentékenyebb művészi alkotásai közé tartozik. Ezekben szigorúan ragaszkodik a klasszikus formákhoz, nyitányaiban pedig sajátos, egészen eredeti, modern utakon halad, legkivált abban a démonikusan hatalmas, megrázó nyitányban, melyet Shakespeare: III. Richardjához írt. Inkább szabad zenekari fantáziának mondható ez a mű, invenciójában és kialakulásában geniális, nagyszerű s amellett legfényesebben hangszerelt műve a mesternek. Másik két nyitánya, a hangverseny- és az ünnepi nyitány szerényebb jellegűek, de mindkettő nemes és tele van a leggazdagabb melodikával.



Két hangversenyt írt zenekari kísérettel, az egyiket, a csellóversenyt, ennek a hangszernek a mesterei a legjobb és legszebb műnek mondják, melyet valaha csellóra írtak és minden csellistának szinte a szívéhez nőtt, a másik a zongoraverseny, csak kevéssé terjedt el, noha rendkívül bájos és szép-hangzású.



Volkmann legeredetibb alkotásai közé tartozik három vonós szerenádja. Az első (C-dúr) nem tudott meghonosodni a hangversenytermekben, a másik kettő időnkint meg-megjelenik a műsorokon. A második (F-dúr) finom keveréke a kicsapongó jókedvnek és a kényelmes jóérzésnek, ez utóbbi különösen a népszerűvé vált bájos kis valcerben nyilvánul meg, a harmadiknak (d-moll) fő-szépsége az a bánatos csellószóló, mely végig vonul az egész művön.



Kamarazene-művei közül hat vonósnégyese maradt fenn Volkmannak, közülük a g-moll és e-moll négyesek gondolataik ereje és szépsége révén, állandó műsorszámaivá váltak a legkiválóbb négyes társaságoknak. Ezt az elterjedtséget legalább épp úgy megérdemelné az f-moll négyes, mely talán a legmélyebb gondolatokat tartalmazza valamennyi között. A már előbb említett mélységesen szép b-moll-trión kívül egy könnyed, kecses kisebb triót is írt F-dúrban, mely különösen dilettáns körökben terjedt el. Úgy látszik, ezeknek a köröknek szánta a mester hegedűdarabjait is, különösen a mélázó „Chant du Troubador“-t, a temperamentumos Allegrettót és a szenvedélyes Rapszódiát.



Egyes zongoradarabjaiban a német klasszikus és magyar elemek sajátságos egybeolvadása mutatkozik. Gondoljunk csak, „Visegrád”-ra, erre a tizenkét megható poémára, melyek a régi királyi vár nevéhez fűződnek, vagy a Bajza költeményeihez írt „Improvizációk"-ra. Händel ú.n. „Grobschmied“ témájára írt variációja, Volkmannak ez a legjelentékenyebb zongora szerzeménye viszont teljesen klasszikus tartalmú, minden nemzeti jellegtől ment, magasztos irányú mű. Német kedély vonul végig a „Wanderskizzen“ és „Lieder der Grossmutter“ című ciklusokon; ez utóbbiak gyermekeknek szánt darabok, melyek méltán megállják helyüket Schumann gyermekdarabjai mellett, s népszerű jellegük otthonosakká tették őket mindenfelé a német családok körében.



Méginkább áll mindez Volkmann négykezes zongoraműveire, melyek az e téren alkotott legfényesebb művek közé sorolhatók. Van-e leendő zongoraművész, akinek a színekben gazdag „Musikalisches Bilderbuch“ ne nyújtott volna élvezetet, buzdítást, felüdülést, s van-e, ki azt érettebb éveiben ne venné ismét elő szívesen? „A nap szakai“ is rendkívül gazdag belső szépségekben tárja elénk egy a gyermek életéből vett nyári napnak, változatos kedves eseményeit, amint azok a reggeli énektől kezdve az éjjeliőr nyugovóra intő daláig elvonulnak előttünk. Volkmann négykezes művei közül azonban legjobban elterjedt a „Hét magyar vázlat“, ezeknek a fülbemászó, német fülnek egészen különleges dallamai és élénk rythmusai nagy közvetlenségükkel mindenkor megkapják a hallgatót.



Volkmann dalai is méltók az ugyanolyan érdeklődésre, mint amilyennel zongoraműveit mindenfelé fogadják, de mégis mindeddig csupán két napsugarasan derűs dala „A megtért“ (Goethe : Die Bekehrte) és a „Csalogány“ nyerték meg szélesebb körök érdeklődését. Pedig mennyi gyönyörű, értékes dala van, melyek méltóan sorakoznak e kettő mellé! Hadd mutassak itt rá néhányukra: „Megbánás," „Álom“ (op. 16.), „Fenn az égből“ (op. 52.), „A korsócska“ (op. 72), a német lyrának mindmegannyi gyöngyei.



Vegyes karra túlnyomólag egyházi tartalmú műveket alkotott Volkmann, s ezek közül a „Karácsonyi ének a tizenkettedik századból“ című hatalmas kórus, messze túlszárnyalja művészi érték tekintetében a többit és Palestrina és Bach halhatatlan alkotásai mellé méltán sorakozik.

Nagyobb terjedelmű vokális művei közül különösen kiemelendő két énekjelenet női hangra, zenekari kísérettel, ezek: „Az éjszakához“ és „Sappho,“ utóbbi különösen hálás előadási darab magas drámai szopránhangnak.



Két világi karából „A légy oly csendes“ és a „Csatadal“ színművekből a természet nemes szeretete árad, gyengéd kedélyének öröme sugárzik ki. Ugyanebbe az érzelmi szférába tartoznak nagyrészt férfikarai is, sok figyelemre méltó akad köztük, s a dalárdák, melyek eddig mellőzték azokat, mivel túlságosan nehezeknek híresztelték el, bátran megpróbálkozhatnának velük. Előkelő jellegük mellett is túlnyomólag könnyen énekelhetőleg tette le őket a mester.



Íme, röviden vázoltam Volkmann életét, s megemlékeztem legkiválóbb műveiről, valamennyire e szűk keretben nem terjeszkedhettem ki. Az itt megemlített művek méltón sorakoznak a zene legkiválóbb mestereinek alkotásai mellé. Halálának most küszöbön álló harmincadik, — születésének rövidesen bekövetkezendő századik évfordulója bizonyára alkalmul fognak szolgálni arra, hogy műveit mindenütt, ahol él a nemes zene kultusza, újból felkarolják, hiszen az érzelmek egész skáláját felölelik azok.



Mert Volkmann egyforma erővel és biztonsággal kezeli az égető, mélységes fájdalom és a csapongó humor hangjait, a heroikus büszkeség, a jóllakott kedélyesség, a romantikus félhomály, a klasszikus derű mind él, vibrál, visszhangra talál az ő gazdag kedélyében, dús kincseiből mindenki számára tartogat adományt, mindenik más-más, de egyaránt értékes és elbűvölő.



Forrás: A ZENE, 1913. október hó (V. Évfolyam, 8. szám)



(Ford. M. Gy.-né.)



Áthozva az "Évfordulók, jeles napok, .." topic 543. sz. bejegyzéséből.



 


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5432017-10-30 11:33:43

Képtalálat a következőre: Volkmann Róbert



134 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Volkmann Róbert, Németországból származó és magyarrá lett, neves zeneszerző.



Volkmann Róbert életrajza



Írta: dr. Hans Volkmann



 Volkmann halálának harmincadik évfordulója alkalmul szolgál arra, hogy a zenekedvelő körök figyelme e felé az előkelő művészegyéniség felé forduljon. Egyrészt az a körülmény, hogy hosszú éveken át budapesti lakos volt, s mint ilyen 1849-ben nemzetőri minőségében részt vett a szabadságharcban is, másrészt pedig az, hogy műveiben gyakran dolgozott fel magyar motívumokat, méltóvá teszik Volkmannt, a művészt és az embert egyaránt a magyarok meleg érdeklődésére.



Volkmann Róbert Frigyes, második fia Volkmann Frigyes Ágost Gotthelf kántortanítónak, 1815. április 6-án született Lommatzschban, egy Meissen közelében fekvő kis városkában. A szülői ház szűkös körülményei csak üdvös hatással voltak reá, megacélozták erejét, s így képessé tették ama nélkülözések és csalódások elviselésére, melyeket az élet tartogatott számára. Az apa hivatása már korán érintkezésbe hozta a fiút a zenével, s rendkívüli tehetsége már ekkor mutatkozott, úgy, hogy részt vehetett egyházi zeneművek betanításában. De az apát, sem a gyermek kiválóan szép hangja, mellyel mint a templomi előadások szólistája elragadtatta Lommatzsch lakóit, sem korán megnyilatkozott zeneszerzői tehetsége (már 13 éves korában írt egy áriát zenekar-kísérettel), nem indították arra, hogy a fiút muzsikusnak nevelje, még kevésbé arra, amit szülők oly gyakran tesznek meg sok tehetség kifejlődésének kárára, hogy őt mint csodagyermeket kihasználja. A családban hagyományos tanítói, illetőleg kántori pályára szánta fiát, s Freibergbe küldte (a Szász Érchegységben), s ott a gymnasiumban, majd a szemináriumban végezte tanulmányait. Itt azután Anacker A. J., akinek neve a „Bergmannsgruss“ révén még ma is ismeretes, döntő befolyással volt fejlődésére, mert rábírta a fiatalembert, ki időközben elvesztette volt édes atyját, hogy szentelje magát teljesen a zenének.



Mikor Volkmann szerencsésen befejezte szemináriumi tanulmányait, Anacker tanácsára s az ő ajánlóleveleivel ment el Leipzigbe, s ott Becker G. F.-nél, a Nicolai-templom orgonistájánál kezdett összhangzattant és zeneszerzést tanulni, mert hisz első sorban zeneszerző akart lenni. Zongoraleckékkel szerezte meg szerény életmódjának anyagi eszközeit, mert arra nem is gondolhatott, hogy öreg édesanyja segélyezze. 1839 őszén befejezte Beckernél tanulmányait, Prágába ment s ott énektanítói állást vállalt egy kevéssel azelőtt alapított zeneiskolánál. De Prágában nem tudott véglegesen megmaradni, és örömmel fogadta el a rá következő évben Stainlein-Saalenstein grófnő meghívását Ipolyság mellett fekvő birtokára, Szemerédre, hogy ott leányai zongora- és énektanítását elvállalja.



Ennek a meghívásnak azért tett eleget, hogy kielégítse vándorlási hajlamát, be akarta járni a világot, s akkor még nem sejtette, hogy már az első idegen országban, melynek határát átlépte, horgonyt fog vetni. Mert 1854—58-ig tartó bécsi négyévi tartózkodásától eltekintve, élete azontúl Magyarországon folyt le. Mikor a grófi családtól megvált, annak összeköttetései révén Pestre került. Itt, mint zenetanító, sokszor nagy nélkülözések közt küzdötte át magát az életen. Pesti tartózkodása első évtizedében mély hatást gyakoroltak reá a politikai viharok, a nemzet szabadságharca, s 1849. május havában, mint nemzetőr, ténylegesen részt vett az eseményekben. (A nemzetőrségnél a káplárságig vitte.)



Minden szabad percét a zeneszerzésnek szentelte Volkmann, s az éhség és a lelki megrázkódtatások mellett is nőttön-nőtt szerzeményeinek száma. Persze, hogy művei elterjedését nem igen mozdította elő az ő csendes, szerény egyénisége, s minden vásári reklámtól idegenkedő, előkelő lénye. Ellenben jó barátai, akik művei becsét felismerték, legnagyobb áldozatkészséggel karolták fel azokat. Hans von Bülow a b-moll-triónak, ennek a Beethoven utáni idők legmélyebb és legnagyobb kamarazene-művének előadásával az egész zenei világ bámulatát szerezte meg Volkmannak, s e siker következtében Heckenast Gusztáv akképp intézte el művei kiadásának ügyét, hogy a mester azon-túl minden anyagi gondtól menten, teljesen alkotó művészi munkájának szentelhette idejét. Mikor azután 1875-ben meghívták a már öregedő komponistát az akkoriban megalapított Országos Magyar Királyi Zeneakadémiához az összhangzattan és zeneszerzés tanárának, úgy érezte, hogy elérte élete célját. Budapest zenei köreinek tisztelete, tanítványainak rajongó szeretete vette őt körül ez állásában, amelyben sok kiváló zeneszerzőt nevelt Magyarországnak, s mint a zeneakadémia tanára hunyt el 1883. október 29-én.



Nem könnyű dolog Volkmannt, a zeneszerzőt jellemezni, mert művei, noha valamennyiükben van közös, sajátságos vonás, egymás közt mégis nagyon különbözők. Nem mondhatjuk Volkmannról, mint akárhány más zeneszerzőről, hogy elég egy művét ismernünk, s már ismerjük valamennyit, ha meg akarjuk érteni az ő művészi egyéniségét, külön-külön kell tanulmányoznunk minden egyes alkotását, mert mindenikben más-más oldalról mutatkozik be.



A zene fejlődésére, különösen az ifjú oroszok iskolájára (Csajkovszkij, stb.) mélyreható befolyással voltak első sorban Volkmann zenekari művei.



Két szimfóniája, a heroikus d-moll és a vidám B-dúr a 19. század legjelentékenyebb művészi alkotásai közé tartozik. Ezekben szigorúan ragaszkodik a klasszikus formákhoz, nyitányaiban pedig sajátos, egészen eredeti, modern utakon halad, legkivált abban a démonikusan hatalmas, megrázó nyitányban, melyet Shakespeare: III. Richardjához írt. Inkább szabad zenekari fantáziának mondható ez a mű, invenciójában és kialakulásában geniális, nagyszerű s amellett legfényesebben hangszerelt műve a mesternek. Másik két nyitánya, a hangverseny- és az ünnepi nyitány szerényebb jellegűek, de mindkettő nemes és tele van a leggazdagabb melodikával.



Két hangversenyt írt zenekari kísérettel, az egyiket, a csellóversenyt, ennek a hangszernek a mesterei a legjobb és legszebb műnek mondják, melyet valaha csellóra írtak és minden csellistának szinte a szívéhez nőtt, a másik a zongoraverseny, csak kevéssé terjedt el, noha rendkívül bájos és szép-hangzású.



Volkmann legeredetibb alkotásai közé tartozik három vonós szerenádja. Az első (C-dúr) nem tudott meghonosodni a hangversenytermekben, a másik kettő időnkint meg-megjelenik a műsorokon. A második (F-dúr) finom keveréke a kicsapongó jókedvnek és a kényelmes jóérzésnek, ez utóbbi különösen a népszerűvé vált bájos kis valcerben nyilvánul meg, a harmadiknak (d-moll) fő-szépsége az a bánatos csellószóló, mely végig vonul az egész művön.



Kamarazene-művei közül hat vonósnégyese maradt fenn Volkmannak, közülük a g-moll és e-moll négyesek gondolataik ereje és szépsége révén, állandó műsorszámaivá váltak a legkiválóbb négyes társaságoknak. Ezt az elterjedtséget legalább épp úgy megérdemelné az f-moll négyes, mely talán a legmélyebb gondolatokat tartalmazza valamennyi között. A már előbb említett mélységesen szép b-moll-trión kívül egy könnyed, kecses kisebb triót is írt F-dúrban, mely különösen dilettáns körökben terjedt el. Úgy látszik, ezeknek a köröknek szánta a mester hegedűdarabjait is, különösen a mélázó „Chant du Troubador“-t, a temperamentumos Allegrettót és a szenvedélyes Rapszódiát.



Egyes zongoradarabjaiban a német klasszikus és magyar elemek sajátságos egybeolvadása mutatkozik. Gondoljunk csak, „Visegrád”-ra, erre a tizenkét megható poémára, melyek a régi királyi vár nevéhez fűződnek, vagy a Bajza költeményeihez írt „Improvizációk"-ra. Händel ú.n. „Grobschmied“ témájára írt variációja, Volkmannak ez a legjelentékenyebb zongora szerzeménye viszont teljesen klasszikus tartalmú, minden nemzeti jellegtől ment, magasztos irányú mű. Német kedély vonul végig a „Wanderskizzen“ és „Lieder der Grossmutter“ című ciklusokon; ez utóbbiak gyermekeknek szánt darabok, melyek méltán megállják helyüket Schumann gyermekdarabjai mellett, s népszerű jellegük otthonosakká tették őket mindenfelé a német családok körében.



Méginkább áll mindez Volkmann négykezes zongoraműveire, melyek az e téren alkotott legfényesebb művek közé sorolhatók. Van-e leendő zongoraművész, akinek a színekben gazdag „Musikalisches Bilderbuch“ ne nyújtott volna élvezetet, buzdítást, felüdülést, s van-e, ki azt érettebb éveiben ne venné ismét elő szívesen? „A nap szakai“ is rendkívül gazdag belső szépségekben tárja elénk egy a gyermek életéből vett nyári napnak, változatos kedves eseményeit, amint azok a reggeli énektől kezdve az éjjeliőr nyugovóra intő daláig elvonulnak előttünk. Volkmann négykezes művei közül azonban legjobban elterjedt a „Hét magyar vázlat“, ezeknek a fülbemászó, német fülnek egészen különleges dallamai és élénk rythmusai nagy közvetlenségükkel mindenkor megkapják a hallgatót.



Volkmann dalai is méltók az ugyanolyan érdeklődésre, mint amilyennel zongoraműveit mindenfelé fogadják, de mégis mindeddig csupán két napsugarasan derűs dala „A megtért“ (Goethe : Die Bekehrte) és a „Csalogány“ nyerték meg szélesebb körök érdeklődését. Pedig mennyi gyönyörű, értékes dala van, melyek méltóan sorakoznak e kettő mellé! Hadd mutassak itt rá néhányukra: „Megbánás," „Álom“ (op. 16.), „Fenn az égből“ (op. 52.), „A korsócska“ (op. 72), a német lyrának mindmegannyi gyöngyei.



Vegyes karra túlnyomólag egyházi tartalmú műveket alkotott Volkmann, s ezek közül a „Karácsonyi ének a tizenkettedik századból“ című hatalmas kórus, messze túlszárnyalja művészi érték tekintetében a többit és Palestrina és Bach halhatatlan alkotásai mellé méltán sorakozik.

Nagyobb terjedelmű vokális művei közül különösen kiemelendő két énekjelenet női hangra, zenekari kísérettel, ezek: „Az éjszakához“ és „Sappho,“ utóbbi különösen hálás előadási darab magas drámai szopránhangnak.



Két világi karából „A légy oly csendes“ és a „Csatadal“ színművekből a természet nemes szeretete árad, gyengéd kedélyének öröme sugárzik ki. Ugyanebbe az érzelmi szférába tartoznak nagyrészt férfikarai is, sok figyelemre méltó akad köztük, s a dalárdák, melyek eddig mellőzték azokat, mivel túlságosan nehezeknek híresztelték el, bátran megpróbálkozhatnának velük. Előkelő jellegük mellett is túlnyomólag könnyen énekelhetőleg tette le őket a mester.



Íme, röviden vázoltam Volkmann életét, s megemlékeztem legkiválóbb műveiről, valamennyire e szűk keretben nem terjeszkedhettem ki. Az itt megemlített művek méltón sorakoznak a zene legkiválóbb mestereinek alkotásai mellé. Halálának most küszöbön álló harmincadik, — születésének rövidesen bekövetkezendő századik évfordulója bizonyára alkalmul fognak szolgálni arra, hogy műveit mindenütt, ahol él a nemes zene kultusza, újból felkarolják, hiszen az érzelmek egész skáláját felölelik azok.



Mert Volkmann egyforma erővel és biztonsággal kezeli az égető, mélységes fájdalom és a csapongó humor hangjait, a heroikus büszkeség, a jóllakott kedélyesség, a romantikus félhomály, a klasszikus derű mind él, vibrál, visszhangra talál az ő gazdag kedélyében, dús kincseiből mindenki számára tartogat adományt, mindenik más-más, de egyaránt értékes és elbűvölő.



Forrás: A ZENE, 1913. október hó (V. Évfolyam, 8. szám)



(Ford. M. Gy.-né.)



Előzmény: "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei", 28. sz. bejegyzés



Népszerű videók - Volkmann Róbert


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3312017-10-30 01:07:53

További előzmény: 154. sz. bejegyzés.



Képtalálat a következőre: Aggházy Károly



162 évvel ezelőtt, ezen a napon született Aggházy Károly, magyar zongoraművész, egykori Liszt tanítvány.



"Aggházy Károly



A magyar zenetörténet szeszélyesen kanyargó útján friss útjelzőt állítunk fel. Rá van írva: «Ha erre mentek, Aggházy Károllyal találkoztok!»



Huszonöt éve halt meg. (1918-ban. Papp Viktor írása 1943-ban készült. - Megj., A..)



Nem a közismertek közül való, de olyan érték, akit a magyar kultúra elrétegeződésében előkelő hely illet meg. A negyedszázad csaknem elfeledte, holott a magyar zeneművészet egyik legtehetségesebb, legmagyarabb és legműveltebb munkása volt. Azok közé az úttörők közé tartozik, akiknek zeneművészetünk magas színvonala és virágzása nem kismértékben köszönhető.



«Élete – tulajdonképpen a csalódások hosszú láncolata» - mondta róla legrégibb barátja, Hubay Jenő. Mi pedig hozzátesszük: alkotóművészete a késői elismerés jegyében állt. Így járt Liszt Ferenc is, aki zenekari műveinek sikertelenségeire fölényes daccal mondta: «Én várhatok.»



Aggházy szerényen hallgatott és meghalt, nekünk hagyva másfélszáz művét.



Aggházy Károly keveset tudott a származásáról. Születése idején nagyszülei nem éltek, régibb felmenőiről is csak keveset hallott. Történetbúvár fia, vitéz Aggházy Kamill nyugalmazott ezredes kutatta ki a család múltját. A család minden valószínűség szerint az erdélyi Sepsiszékből származik, ahol állítólag ma is élnek Aggházyak. Egyik a XVIII. században Veszprém vidékére szakadt águkból a művészhajlamú Aggházy György 1830 körül világgá megy s a művészetek klasszikus hazája, Olaszország felé tart. A megélhetés közben szabóiparosnak kényszeríti. Bejárja Itáliát, Ausztriát és Németországot. A szabadságharcban, már, mint 31 éves férfi, keszthelyi nemzetőr. Később az osztrák besorozás elől Dombóvárott húzódik meg. Gyula fiának megszületése után, 1851-ben Pestre költözik. Kitűnő megjelenésével, műveltségével és tudásával hamarosan érvényesül. Az elnyomatás alatt a magyar női divat egyik előharcosa, ruhaterveit a pesti divatlapok kőnyomatos mellékleteiken közlik.



1855. október 30-án születik Károly fia. Gyula és Károly rajzolgat, festeget. Gyula hegedülni, Károly zongorázni tanul. Apja, aki közben a Nemzeti Zenede Egyesületnek, majd igazgató választmányának tagja lett, eleinte Bartalus Istvánra bízza Károly oktatását. Később a Nemzeti Zenedébe íratja be, ahol Zapf Antal és Feigler Géza a tanára. Már az első vizsgákon feltűnik zongorajátékával. 14 éves korában a Táborszky-cégnél egy kánonja jelenik meg. Az apa ekkor már szép jövedelmének jelentékeny részét költi két művész-fia nevelésére.  



Gyula az érettségi után a Nemzeti Színház operai zenekarának hegedűse, de egy szép napon vonóját az ecsettel cseréli fel és Bécsbe, Münchenbe, majd Párisba megy, ahol Munkácsynál fejezi be tanulmányait s a hetvenes évek közepén úgy tér haza, mint az akkor aranykorát élő zsánerfestészet nagy ígérete.



Károly gyönge erejét megviselik zenetanulmányai, s hogy ezeket folytathassa kénytelen a gimnáziumból kimaradni. Mint magántanuló azonban ifjú Szathmáry Károly vezetése mellett, széleskörű, általános műveltségre tett szert. 1871-ben Bécsbe megy, ahol Brucknertől tanul zeneszerzést és 1873-ban aranyéremmel kitüntetve tér haza. Volkmann Róbert tanítványa lesz, majd a pesti Hal-téri Zeneakadémián Erkel Ferenc növendéke.



1875. február 18-án az eddigi gyöngybetűk helyett naplójában nagy betűkkel és aláhúzásokkal örökíti meg életének eddig legfontosabb eseményét:



«Délután 2-kor Lisztnél voltam. Az Öreg igen kedvesen fogadott. Tanítványa vagyok! Az Isten jó, hatalmas, legyen áldott az Ő neve!»



Tehetségének és szorgalmának köszönhette Aggházy, hogy Lisztnek nemcsak tanítványa, hanem kedvence is lett, akit Liszt mindvégig, mindenütt a legmelegebben pártolt.



A következő évben Aggházy Szegeden, a dalos verseny alkalmából rendezett hangversenyen nagy sikert arat. Itt ismerkedik meg Hubay Jenővel, akivel egész életére kiható barátságot köt. 1878-ban Liszt ajánlatára megkapja a főváros Liszt-ösztöndíját és Párisba megy.



Szép, nagy, azúrkék szemével, barna fürtjeivel, délceg, előkelő alakjával, a legjobb fogadtatásban részesül. Az év végén ismét összetalálkozik Hubayval. Ettől kezdve elválaszthatatlanok. 1879 elejétől, amikor a Salle Erardban közös hangversenyt adnak, és óriási sikert aratnak, a két fiatal magyar művész az egész párisi társaságot meghódítja. A legelőkelőbb szalonok versengtek értük. Némely este két-három helyen is kellett játszaniuk. A köztársaság elnökénél, Grévynél, Gambettánál, Lessepsnél éppúgy otthon voltak, mint Dumas filsnél, Saint Saënsnél, Sarasatenál és Sarah Bernhardtnál, vagy a híres festők: Bataille, Bastien Lepage, Doré, és mások irigyelt körében. Az ott élő magyarok közül Munkácsy szalonján kívül Türr István tábornok, Nemeskéri Kiss Miklós, Bertha Sándor és Szarvady estélyein gyakran szerepeltek.



A szegedi árvízkárosultak javára rendezett párisi hangversenyükről a világ legnagyobb lapjai írtak. Május végén hazalátogattak, hogy megpihenjenek. De annyira elhalmozták őket meghívásokkal, hogy 35 magyar városban kellett hangversenyezniük. Mindenütt négyes-fogat, szerenád, lakomák és bálok. Az elsüllyedt «Arrogante» csatahajó áldozatainak családja javára rendezett margitszigeti ünnepségen, melyre Munkácsy és Türr is hazajött Párisból, Márkus Emíliával és Odry Lehellel együtt léptek fel.



Párisba visszatérve, egyik hangversenyük a másikat követte. Több ízben játszottak a híres csillagász Flammarion Camille házában, kinek hatása alatt Aggházy élete végéig lelkes műkedvelő csillagász maradt.



1880-ban Csiky Gergely és Almási Balogh Tihamér népszínműveihez Aggházy Hubayval együtt írt zenét, de annak magyaros szellemét az akkori pesti közönség nem igen tudta méltányolni.



Májusban, Londonban hangversenyeztek, fényes sikerrel. Innen Brüsszelbe és aztán Kolpachba utaztak, ahol Munkácsy kastélyában két hónapig pihentek és zenélgettek.



A következő évben a nagybeteg Vieuxtemps meghívására a hátrahagyott műveit a két barát rendezte sajtó alá. Ezután a hazatérés következett s vele a babérkoszorúzta doó is szétvált. Hubay visszatért Párisba. Aggházy megnősült s a Nemzeti Zenede tanára lett. Kacziányival és Ernyeivel együtt szerkesztett «Harmónia» című zenei szaklapjában feldolgozta külföldi tapasztalatait, «mintegy hatodik érzékével megállapította, hogy az a forrás, melyből tüzes magyar lelke a nélkül meríthet, hogy nemzeti mivoltából, fajiságból veszítene, a francia kultúra.



A hazai művészeti lehetőségek azonban nem elégítették ki s így 1883 elején, Liszt ajánlatára a berlini Stern-Kullak konzervatórium tanári állását foglalta el. Az ott töltött 6 év alatt sok jeles német művész került ki keze alól. Zeneműveit Németország legnagyobb kiadói adták ki.



1889 elején az észak-amerikai Cincinnatiba hívják, de Justh Zsigmond tanácsára nem oda, hanem haza készül. Justh hatalmas propagandát csinál mellette, Trefort kultuszminiszter az átszervezett Zeneakadémián tanári állással kínálja meg. Aggházy tehát családostól visszatér hazájába. Közben Trefort meghal, az utód az előd ígéretét nem vállalta s így Aggházynak a Nemzeti Zenede és a Zenekedvelők Egyesületének kiművelési osztályával kellett megelégednie. Büszkesége nem engedte, hogy a jóvátételre később tett ajánlatokat elfogadja s halála percéig a két intézet tanára maradt.



Közben 1890-től két évig az Operaház korrepetitora is volt.



1890 után egyre ritkábban szerepelt, mint előadóművész és dirigens.



1902-ben és 1903-ban svájci hangversenykörútra vállalkozik.



Utoljára 1911-ben, mint volt Liszt-tanítvány, játszik a budapesti Liszt-ünnepségeken.



Munkaerejét inkább a tanítás és a zeneszerzés között osztja meg. A tanítás azonban a komponálásban is gátolja, s így többnyire csak nyári pihenőit használhatja nagyobb-szabású művek megírására.



A világháború kitörése, hadbavonult fiának és vejének sorsa, rongált egészsége teljesen elhallgattatja. Utolsó művének, egy 1915-ben írt «Győzelmi induló»-nak csak futólagos vázlata maradt. 1918 nyarán Kőszegre ment, hogy az ottani hidegvíz-gyógyintézetben keressen gyógyulást idegbántalmaira. Hazatérve, ágyba hanyatlik. A Jendrassik-klinikán meglátogatják a régi barátok, körülveszi családja és néhány hű tanítványa. Egy verőfényes őszi napon, 1918. október 8-án, délután 3 órakor, 63 éves korában megállt a szíve. . . . .



…. Aggházy Károly elsősorban zongoraművész volt. Meghódította hazáján kívül Berlint, Londont, Párist. Nem tartozott a megszokott zongoraművészek közé, akik mindig egyformán jól adják elő a műsorra tűzött szerzeményeket. Ihlet nélkül nem tudott játszani. Ennek hiányában egykedvű volt a játéka, de ha hangulatba jött, a legnemesebb zongora-művészetet képviselte. Finom, meleg, magyar (mert van ilyen), zongorahangja elszállt, de itt maradtak zongoraművei.



Összesen 130, kis részben kiadatlan alkotás. «Magyar Estéi» méltó folytatásai Liszt rapszódiáinak, s f-moll Elégiá-ja a nemzeties irány egyik legszebb megnyilvánulása. A világháború kitörése előtt egy amerikai pályázaton Zongora-szvit-jével díjat nyert – 1500 pályázó között.



Alkotó-művészetében a zongoraművek vezetnek, de minden műfajban jelentős kottákat hagyott hátra. Kamara-, kar- és szimfonikus művei értékben máig nem kisebbedtek. Két operát is írt és 32 szép dalt.



Pedagógiai munkásságát nem szabad érdemei felsorolásánál ki nem emelni.



Forrás: Papp Viktor: ZENEKÖNYV -Tanulmányok, kamarazene.”



Stádium Sajtóvállalat Rt. Budapest,1943.



(Áthozva az "Évfordulók, jeles napok..." topic 542. sz. bejegyzéséből.)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5422017-10-30 01:01:48

Képtalálat a következőre: Aggházy Károly



162 évvel ezelőtt, ezen a napon született Aggházy Károly, magyar zongoraművész, egykori Liszt tanítvány.



"Aggházy Károly



A magyar zenetörténet szeszélyesen kanyargó útján friss útjelzőt állítunk fel. Rá van írva: «Ha erre mentek, Aggházy Károllyal találkoztok!»



Huszonöt éve halt meg. (1918-ban. Papp Viktor írása 1943-ban készült. - Megj., A..)



Nem a közismertek közül való, de olyan érték, akit a magyar kultúra elrétegeződésében előkelő hely illet meg. A negyedszázad csaknem elfeledte, holott a magyar zeneművészet egyik legtehetségesebb, legmagyarabb és legműveltebb munkása volt. Azok közé az úttörők közé tartozik, akiknek zeneművészetünk magas színvonala és virágzása nem kismértékben köszönhető.



«Élete – tulajdonképpen a csalódások hosszú láncolata» - mondta róla legrégibb barátja, Hubay Jenő. Mi pedig hozzátesszük: alkotóművészete a késői elismerés jegyében állt. Így járt Liszt Ferenc is, aki zenekari műveinek sikertelenségeire fölényes daccal mondta: «Én várhatok.»



Aggházy szerényen hallgatott és meghalt, nekünk hagyva másfélszáz művét.



Aggházy Károly keveset tudott a származásáról. Születése idején nagyszülei nem éltek, régibb felmenőiről is csak keveset hallott. Történetbúvár fia, vitéz Aggházy Kamill nyugalmazott ezredes kutatta ki a család múltját. A család minden valószínűség szerint az erdélyi Sepsiszékből származik, ahol állítólag ma is élnek Aggházyak. Egyik a XVIII. században Veszprém vidékére szakadt águkból a művészhajlamú Aggházy György 1830 körül világgá megy s a művészetek klasszikus hazája, Olaszország felé tart. A megélhetés közben szabóiparosnak kényszeríti. Bejárja Itáliát, Ausztriát és Németországot. A szabadságharcban, már, mint 31 éves férfi, keszthelyi nemzetőr. Később az osztrák besorozás elől Dombóvárott húzódik meg. Gyula fiának megszületése után, 1851-ben Pestre költözik. Kitűnő megjelenésével, műveltségével és tudásával hamarosan érvényesül. Az elnyomatás alatt a magyar női divat egyik előharcosa, ruhaterveit a pesti divatlapok kőnyomatos mellékleteiken közlik.



1855. október 30-án születik Károly fia. Gyula és Károly rajzolgat, festeget. Gyula hegedülni, Károly zongorázni tanul. Apja, aki közben a Nemzeti Zenede Egyesületnek, majd igazgató választmányának tagja lett, eleinte Bartalus Istvánra bízza Károly oktatását. Később a Nemzeti Zenedébe íratja be, ahol Zapf Antal és Feigler Géza a tanára. Már az első vizsgákon feltűnik zongorajátékával. 14 éves korában a Táborszky-cégnél egy kánonja jelenik meg. Az apa ekkor már szép jövedelmének jelentékeny részét költi két művész-fia nevelésére.  



Gyula az érettségi után a Nemzeti Színház operai zenekarának hegedűse, de egy szép napon vonóját az ecsettel cseréli fel és Bécsbe, Münchenbe, majd Párisba megy, ahol Munkácsynál fejezi be tanulmányait s a hetvenes évek közepén úgy tér haza, mint az akkor aranykorát élő zsánerfestészet nagy ígérete.



Károly gyönge erejét megviselik zenetanulmányai, s hogy ezeket folytathassa kénytelen a gimnáziumból kimaradni. Mint magántanuló azonban ifjú Szathmáry Károly vezetése mellett, széleskörű, általános műveltségre tett szert. 1871-ben Bécsbe megy, ahol Brucknertől tanul zeneszerzést és 1873-ban aranyéremmel kitüntetve tér haza. Volkmann Róbert tanítványa lesz, majd a pesti Hal-téri Zeneakadémián Erkel Ferenc növendéke.



1875. február 18-án az eddigi gyöngybetűk helyett naplójában nagy betűkkel és aláhúzásokkal örökíti meg életének eddig legfontosabb eseményét:



«Délután 2-kor Lisztnél voltam. Az Öreg igen kedvesen fogadott. Tanítványa vagyok! Az Isten jó, hatalmas, legyen áldott az Ő neve!»



Tehetségének és szorgalmának köszönhette Aggházy, hogy Lisztnek nemcsak tanítványa, hanem kedvence is lett, akit Liszt mindvégig, mindenütt a legmelegebben pártolt.



A következő évben Aggházy Szegeden, a dalos verseny alkalmából rendezett hangversenyen nagy sikert arat. Itt ismerkedik meg Hubay Jenővel, akivel egész életére kiható barátságot köt. 1878-ban Liszt ajánlatára megkapja a főváros Liszt-ösztöndíját és Párisba megy.



Szép, nagy, azúrkék szemével, barna fürtjeivel, délceg, előkelő alakjával, a legjobb fogadtatásban részesül. Az év végén ismét összetalálkozik Hubayval. Ettől kezdve elválaszthatatlanok. 1879 elejétől, amikor a Salle Erardban közös hangversenyt adnak, és óriási sikert aratnak, a két fiatal magyar művész az egész párisi társaságot meghódítja. A legelőkelőbb szalonok versengtek értük. Némely este két-három helyen is kellett játszaniuk. A köztársaság elnökénél, Grévynél, Gambettánál, Lessepsnél éppúgy otthon voltak, mint Dumas filsnél, Saint Saënsnél, Sarasatenál és Sarah Bernhardtnál, vagy a híres festők: Bataille, Bastien Lepage, Doré, és mások irigyelt körében. Az ott élő magyarok közül Munkácsy szalonján kívül Türr István tábornok, Nemeskéri Kiss Miklós, Bertha Sándor és Szarvady estélyein gyakran szerepeltek.



A szegedi árvízkárosultak javára rendezett párisi hangversenyükről a világ legnagyobb lapjai írtak. Május végén hazalátogattak, hogy megpihenjenek. De annyira elhalmozták őket meghívásokkal, hogy 35 magyar városban kellett hangversenyezniük. Mindenütt négyes-fogat, szerenád, lakomák és bálok. Az elsüllyedt «Arrogante» csatahajó áldozatainak családja javára rendezett margitszigeti ünnepségen, melyre Munkácsy és Türr is hazajött Párisból, Márkus Emíliával és Odry Lehellel együtt léptek fel.



Párisba visszatérve, egyik hangversenyük a másikat követte. Több ízben játszottak a híres csillagász Flammarion Camille házában, kinek hatása alatt Aggházy élete végéig lelkes műkedvelő csillagász maradt.



1880-ban Csiky Gergely és Almási Balogh Tihamér népszínműveihez Aggházy Hubayval együtt írt zenét, de annak magyaros szellemét az akkori pesti közönség nem igen tudta méltányolni.



Májusban, Londonban hangversenyeztek, fényes sikerrel. Innen Brüsszelbe és aztán Kolpachba utaztak, ahol Munkácsy kastélyában két hónapig pihentek és zenélgettek.



A következő évben a nagybeteg Vieuxtemps meghívására a hátrahagyott műveit a két barát rendezte sajtó alá. Ezután a hazatérés következett s vele a babérkoszorúzta doó is szétvált. Hubay visszatért Párisba. Aggházy megnősült s a Nemzeti Zenede tanára lett. Kacziányival és Ernyeivel együtt szerkesztett «Harmónia» című zenei szaklapjában feldolgozta külföldi tapasztalatait, «mintegy hatodik érzékével megállapította, hogy az a forrás, melyből tüzes magyar lelke a nélkül meríthet, hogy nemzeti mivoltából, fajiságból veszítene, a francia kultúra.



A hazai művészeti lehetőségek azonban nem elégítették ki s így 1883 elején, Liszt ajánlatára a berlini Stern-Kullak konzervatórium tanári állását foglalta el. Az ott töltött 6 év alatt sok jeles német művész került ki keze alól. Zeneműveit Németország legnagyobb kiadói adták ki.



1889 elején az észak-amerikai Cincinnatiba hívják, de Justh Zsigmond tanácsára nem oda, hanem haza készül. Justh hatalmas propagandát csinál mellette, Trefort kultuszminiszter az átszervezett Zeneakadémián tanári állással kínálja meg. Aggházy tehát családostól visszatér hazájába. Közben Trefort meghal, az utód az előd ígéretét nem vállalta s így Aggházynak a Nemzeti Zenede és a Zenekedvelők Egyesületének kiművelési osztályával kellett megelégednie. Büszkesége nem engedte, hogy a jóvátételre később tett ajánlatokat elfogadja s halála percéig a két intézet tanára maradt.



Közben 1890-től két évig az Operaház korrepetitora is volt.



1890 után egyre ritkábban szerepelt, mint előadóművész és dirigens.



1902-ben és 1903-ban svájci hangversenykörútra vállalkozik.



Utoljára 1911-ben, mint volt Liszt-tanítvány, játszik a budapesti Liszt-ünnepségeken.



Munkaerejét inkább a tanítás és a zeneszerzés között osztja meg. A tanítás azonban a komponálásban is gátolja, s így többnyire csak nyári pihenőit használhatja nagyobb-szabású művek megírására.



A világháború kitörése, hadbavonult fiának és vejének sorsa, rongált egészsége teljesen elhallgattatja. Utolsó művének, egy 1915-ben írt «Győzelmi induló»-nak csak futólagos vázlata maradt. 1918 nyarán Kőszegre ment, hogy az ottani hidegvíz-gyógyintézetben keressen gyógyulást idegbántalmaira. Hazatérve, ágyba hanyatlik. A Jendrassik-klinikán meglátogatják a régi barátok, körülveszi családja és néhány hű tanítványa. Egy verőfényes őszi napon, 1918. október 8-án, délután 3 órakor, 63 éves korában megállt a szíve. . . . .



…. Aggházy Károly elsősorban zongoraművész volt. Meghódította hazáján kívül Berlint, Londont, Párist. Nem tartozott a megszokott zongoraművészek közé, akik mindig egyformán jól adják elő a műsorra tűzött szerzeményeket. Ihlet nélkül nem tudott játszani. Ennek hiányában egykedvű volt a játéka, de ha hangulatba jött, a legnemesebb zongora-művészetet képviselte. Finom, meleg, magyar (mert van ilyen), zongorahangja elszállt, de itt maradtak zongoraművei.



Összesen 130, kis részben kiadatlan alkotás. «Magyar Estéi» méltó folytatásai Liszt rapszódiáinak, s f-moll Elégiá-ja a nemzeties irány egyik legszebb megnyilvánulása. A világháború kitörése előtt egy amerikai pályázaton Zongora-szvit-jével díjat nyert – 1500 pályázó között.



Alkotó-művészetében a zongoraművek vezetnek, de minden műfajban jelentős kottákat hagyott hátra. Kamara-, kar- és szimfonikus művei értékben máig nem kisebbedtek. Két operát is írt és 32 szép dalt.



Pedagógiai munkásságát nem szabad érdemei felsorolásánál ki nem emelni.



Forrás: Papp Viktor: ZENEKÖNYV -Tanulmányok, kamarazene.”



Stádium Sajtóvállalat Rt. Budapest,1943.



Ld. még: "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topic 11. és 154. sz. bejegyzését.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3302017-10-29 23:42:23

Képtalálat a következőre: „Kabos Ilonka”



Az alábbi interjút a cikk írója 8 hónappal Kabos Ilonka halála előtt jegyezte le.



Film Színház Muzsika,1972.09.30.:



„Kabos Ilonka Budapesten



Emlékek Adyról



Eötvös  utca  32.  A  kapu  mellett  frissen  csillogó  márványtábla  hirdeti, hogy  ebben   a   házban  lakott   egykor Kabos  Ede,  a  századforduló  és  a  századeleje  neves  írója,  harcos,  szenvedélyes   tollú   újságírója,  Ady  Endre egyik  legjobb  társa,  barátja,  buzdítója.   Az   emléktábla   leleplezésének   az ünnepségén  leánya, Kabos  Ilonka  szőke  feje,  elérzékenyült  arca  tűnik  fel:  a   csaknem  négy   évtized  óta   külföldön   élő,   világhírű   zongoraművésznő ismét  hazalátogatott  erre  az  alkalomra.



Vajon  milyen  érzésekkel  tekint  föl a  harmadik  emeletre,  oda,  ahol  gyerekkorának  éveit  élte?



— Gyönyörű  emlékek  fűznek  ehhez a  házhoz.  Erkélyünk  az  Eötvös  utcára nyílott,   itt   mintha   semmi   nem    változott   volna.   Innen  kezdtem a  Zeneakadémiára  járni,  az  első  három   előkészítőben   Chován   tanár   úr   tanított, később  kerültem   Szendy  Árpádhoz,  de mesterem    volt   Kodály   is, Weiner   is. Boldog  gyerek   voltam ,  már csak  azért is,  mert  apámra  és  anyámra  úgy  néztem   föl,  mint  a   világ  két   legokosabb emberére.   Zavartalan   lelki   egyensúlyomat,  amely  egész  életemben  végigkísér,  ezeknek  a  szép  gyermekéveknek köszönhetem .  Korombeliek  nem   érdekeltek,    minden  szabad    időmet    szüleimm el  és  az  ő  barátaikkal  töltöttem .



Eltűnődve  folytatja:



— Az   üvegfalú   folyosóra   nyílt   az ebédlőnk.  Ady Endre és Czigány Dezső,  a  kiváló  festőművész,  évekig  mindennap  nálunk  étkezett,  még  akkor  is, amikor  a  szüleim   elutaztak.



A  Kabos   család   mindennapos   vendégeinek   neve   között   felbukkan Bíró  Lajosé,  Csáth  Gézáé,  Berény  Róberté,  Weiner  Leóé,  Reinitz  Béláé  is  a többi  között.



Kabos  Ilonka  most  negyvenöt  Ady levelet  hozott  magával  Londonból,  és sok-sok  fényképet  —  amatőrfelvételeket  is  —  a  költőről  meg  az  érdmindszenti   házról:   ezeket  Vezér Erzsébet közbenjárásával,  mind  a  Magyar  Tudományos   Akadémiának   adományozta.



—  S úgy   rendelkeztem  —  mondja —, hogy   a   magyar   államra   hagyom Czigány  Dezsőnek  és  Berény   Róbertnek  azokat  a  festményeit  is,  amelyek most  londoni  otthonom   falait  ékesítik.



—  Mit tartalmaznak   a   számunkra ismeretlen  Ady-levelek?



— Nem csak világrengető eseményekről ír bennük, hanem hétköznapi gondjairól  is,   például   arról,   hogy soha  sincs  egy  vasa  sem.  S arra  is  szó kerül,   hogy   mennyire   rajong   a   lencséért,    a    szamócáért,    a    vörösborért. Gondunk  is  volt  rá,  hogy  ezeket  tálaljuk neki.



Kabos   Ilonka   kedves,   kis   húgomnak”  —  írta  Ady  Endre Fehér  lyány virág-kezei  című  versének  az  élére ... „Kezei,   fehér,   kis   virágok,  / Borzas, barna  fejemre  hulltak ...



—  Hogyan   született   a   barátságuk? A hírneves költő és a zeneakadémista kislány  között?



— Adyt  nem   érdekelte  a  zene,  semmi   köze   sem    volt   hozzá.   De   egyszer mégis  nagyon  tetszett  neki  a  játékom , emlékszem   Debussyt  zongoráztam   éppen. Pajtási barátságunk már  korábban   kialakult.   Vagy tíz éves lehettem, amikor szüleim nagyobb vendégséget  rendeztek,  és  több  kis  asztalon  terítettek.  Engem  Adyhoz  ültettek és lelkemre kötötték,  gondoskodjak arról,   hogy   mindig  legyen   bor   a   poharában.   Szót   fogadtam,    de   közben magam  is  versenyt  ittam Adyval,  nekem    meg   se   kottyant,   amikor  ő   már az  asztal  alatt  hevert.  Azt hiszem,  akkor  szeretett  meg  engem.   Ami  a  Fehér  lyány  virág-kezeit  illeti,  azt  meglepetésnek  szánta.  Szüleimmel  utazásról  tértünk  haza,  Ady  a  vonatnál  várt minket,  egyik  kezében  egy doboz Gerbeaud-val,  a  másikban  új   verseskötetével.   Én a csokoládé  helyett a könyvet választottam, az után nyúltam,  pedig  nem   tudtam,  hogy  a  nekem dedikált   vers   jelent   meg   benne. „Te vagy  az  én  legfrissebb,  legmélyebb  új megértőm ..."   — mondogatta.



Hát  a Lakodalmi  köszöntő  távolból, amely  alá  Ady  azt  írta: „Kabos  Ilonkának  táviratoztam”?



— Igen,   azt   a   verses   táviratot   az esküvőmre   küldte.   Ennek  a   kéziratát is  elhoztam  most. Ha  visszagondolok Adyra, hangjának  furcsa, rekedtes zenéje  él  bennem   legelevenebben.  Aki nem hallotta, el sem  tudja képzelni, milyen  megrendítő  volt,  ahogy  egyik-másik    versét    felolvasta,    csöndesen, halk  vibrálással.



Ugorjunk át a  tegnapból a mába. Eszembe  jut  Kabos  Ilonka  londoni  otthonának  varázslatos  légköre,  hiszen  ott  még  a  falak  is  muzsikálnak, művészi   remekműveket   visszhangoznak.  Az év  felét  ott  tölti,  a  másikat New  Yorkban,  ahol  a Juilliard zeneiskola ünnepelt mestere. Világszerte elismert zongorapedagógiai   munkásságának  alighanem  az  a  legfőbb  bizonysága,   hogy   a   Föld valamennyi kontinenséről  tódulnak  hozzá  a  fiatal, továbbtanulni  vágyó, koncertező  művészek.  Legutóbb  a  londoni  fesztivál alkalmával  a Purcell  hangversenyterem  pódiumán  egy  hétig  minden  délután  kilenc zongoristát  tanított. Háromszáz   főnyi   közönség   jelenlétében nemcsak  meghallgatta  és  útbaigazította  őket,  hanem   el  is  játszotta  nekik mit  hogyan  gondol.



—  Rosztropovics  —  vetem  közbe  — egyszer  elmondta  nekem,  hogy  tanítás közben  nem  játssza  el  csellón  a  tanítványainak  azokat  a  műveket,  amelyeket  tanulnak,  inkább  zongorán  mutat meg  egy-egy  részletet,  nehogy  véletlenül  őt  utánozzák ...



— Én  sem   akarom,  hogy  utánozzanak,  de  véleményem   szerint  a  tanárnak  az  az  egyetlen  igazi   funkciója, hogy megnyissa  a  növendék fantáziáját.   Új látásmódot  tárjon  fel  neki. Én csak  egy-egy   modulációt, egy-egy frazírozást  játszom   el  nekik,  olyasmit, amit   csak   megmutatni   lehet,   magyarázni  nem.  Ha  ezt  megértik,  nem   engem  utánoznak,   hanem  a  zeneszerzőt értik  meg.  Mert  hiszen  minden  hangnak  megvan  a  maga  értelme, az  előadóművésznek  épp  az a  feladata,  hogy a   kottafejeket   emberi  nyelvre   fordítsa   le.   Úgy,   hogy  mindenki  megértse, aki  hallgatja.



—  Milyennek   látja   a   mai   fiatalokat?



— Sokat  szidják  őket,  hogy  kábítószerrel  élnek,  lusták,  züllöttek.  Az én tapasztalatom    az,   hogy   a   tehetséges fiatal   muzsikusok   megható   alázattal, odaadással  szentelik  magukat  a  munkának, a tanulásnak. Különben  is minden  ellenkező  híreszteléssel  ellentétben,  az  igazi  zseni:  szorgalmas.  Az én fiatalkorom a romantikus lázában letagadtuk, szégyelltük egymás előtt, ha gyakoroltunk.



—  Zongoraművészetére   ki   volt   a legnagyobb  hatással?

— Mindenekelőtt    Dohnányi.    Az ő csodálatos   zongorahangja,    billentésének  a  szépsége,  frazírozásának  a  természetessége.  Technikailag Lhévinne játéka  kápráztatott  el.



Elbúcsúzunk,   mert   Kabos   Ilonka útnak  indul.  Rója  a  várost,  újra fölfedezi   magának   Budapest   szépségét,  örül  neki,  gyönyörködik.  S  izgatottan  készül  rá,  hogy  ellátogat  a  Zeneakadémiára   is,   viszontlátni   a   régi falakat,  a  régi  barátokat.



(gách)”





Képtalálat a következőre: „Kabos Ede emléktáblája”



Az emléktábla, amelynek leleplezésére Kabos Ilonka Lodonból hazajött.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3282017-10-29 08:42:21

SZÍNHÁZI ÉLET, 1929. 49. SZÁM:



„Ady Endrétől kapott csókot Kabos Ilonka,

aki Bartókot, Kodályt és Dohnányit játssza — Párizsban



          Magyar zongoraművésznő érkezett hozzánk Párizsból. Zsigmondyné Kabos Ilonka. Eddig sohasem ültem vele így négyszemközt — mégis ismerem. Ismerem — a kezét... egy Ady-versből. Édesapja, néhai Kabos Ede, a kitűnő író, Ady barátja volt és Vészi Józseffel együtt a „Budapesti Napló" fénykorában felhívta a költőt Budapestre Nagyváradról. Ady akkoriban mindennapos vendég volt Kabosék házában. És 1910-ben a „Szeretném ha szeretnének" című kötetben így jelent meg egyik verse:



Fehér lyány virágkezei



 (Kabos Ilonka kedves kis hugomnak.)



A versnek ez az első strófája:



Kezei, fehér, kis virágok,



Borzas, barna fejemre hulltak.



Ott elaléltak, szétsimultak



Halkul s azután megremegtek . . .



Kabos Ilonkát, a „fehér lyányt“ és

„virágkezeit" azóta ismerem.



         — Mikor ment el közülünk és miért ment Párizsba? — kérdezem.



         — Három és fél éve annak, hogy elmentem. Édesapám meghalt — fátyolosodnak el a kék szemek — éreztem, jobban tudok dolgozni, ha miliőt változtatok. Párizsban senkit sem ismertem, nem úgy, mint Berlinben, ahol sok a jóbarátom. Nem volt semmi értelme, hogy Párizsba menjek, talán épp ezért mentem oda . . . Vonzott. És nem hogy csalódtam volna benne, de sokkal többet kaptam tőle, mint amit vártam. Pedig a kezdet nem volt éppen könnyű. Nő létemre és teljesen egyedülállóan helyet szorítani magamnak egy idegen országban, amelynek zenei kultúrája és mentalitása egészen más, mint a miénk — bizony, ez feladat volt. Hanem akartam, és ment. Három hónapig odakint egyebet sem csináltam, csak tanultam. És megismerkedtem a helyzettel. Azután adtam első hangversenyemet. Sikerem volt. Csupa ováció, elismerés hangzott felém. A „Le Figaro" azt írta rólam, Teresa Careno óta nem zongorázott így nő Párizsban. Ezzel arriváltam. De ez Párizsban nem jelenti azt: beérkeztem és most pihenhetek. Sőt! Ez azt jelentette: most kezdhetem el! Tanulni és haladni! Egyetlen napig nem szabad stagnálni Párizsban .. . Maga volt már kinn. Tudja, hogy ott minden vibrálás és lüktetés. Az életnek ott szédületes tempója van. Ez áll a produkcióra is. Rájöttem, ha egyetlen nap elmúlik, amelyen én, mint muzsikus, nem tudok valamivel többet, mint előző napon — akkor elvesztettem egy hónapot!  



            Kabos Ilonka mélyet lélegzik. Csupa sugárzás, csupa lelkesedés az arca — így csak az beszél, aki imádja mesterségét.



        — Igen, imádom — mondja csendesen — és végtelenül hálás vagyok Párizsnak, hogy ennyire igényes a produkcióval szemben. A múltnak, vagy az egyéniségnek nincs Párizsban varázsa, csak annak, amit produkál az ember . . .

        — Milyen okos ez a megállapítás — mondom.



        — Okos, hogy ez így van! — feleli. — Ezt illusztrálni is tudom. Múltkoriban Dancingba mentem, a Floridába, egyszerre látom, hogy Mistinguett táncol mellettem bluest. Privát társaságban, mint privát nő — egy ember nem fordult utána. Pedig Mistinguett a színpadon ma is érdekli a párizsiakat: ő „a tradíció". De a privát élete — Párizsban! — nem tartozik senkire. Ilyen élesen válik el francia talajon az egyéniség és a produkció . . .



        — Én mégis szeretném tudni, hogy Kabos Ilonka, az egyéniség, hogyan él Párizsban, kiket lát maga körül .. .



        — Passyban élek, anyámmal penzióban. A lakást feladtuk, mert már-már túlságosan igénybe vett a társadalmi élet. De így is rengeteg emberrel kell összejönnöm, ismerem tout-Paris-t és a világ minden tájékáról vannak fehér és színes barátaim . . . Persze, a legszorosabb kontaktust a muzsikusokkal és zeneszerzőkkel tartom fenn. Én, mint pianista, nem tartozom egy bizonyos csoportba. De modern muzsikát játszom s ennélfogva leginkább progresszív művészek keresnek fel. Feladatomnak tekintem, hogy Párizsban minél több Bartókot, Kodályt és Dohnányit játsszam — viszont itt, Magyarországon szeretem előadni azokat a külföldi avantgardistákat, akiket itt kevésbé ismernek . . . Neveket említsek? Például: Albert Roussellt, a legnagyobb élő francia mestert, aki bár hatvanéves, de progresszív, mint a tizennyolcévesek . . . Vagy P. 0. Ferroud-t, aki merészségben leginkább megfelel Kodályéknak . . . Aztán a legfiatalabbak társaságát, az „Új hatok"-at, amelynek Párizsban élő magyar tagja is van: Harsányi Tibor, aki jazzhatás alatt egyfelvonásos operát írt, a „Les invités"-t, amelyet az idén mutatnak be Párizsban és Gerában . . .



        — Meddig marad a művésznő most Magyarországon?



        — December elsejéig. Azután elmegyek hangversenyezni Olaszországba, Hollandiába — Párizsba.



        — A múltba egy pillanatra nem (jönne még velem?



        — De, nagyon szívesen...



        — Ady Endre . ..



        — Oh, Ady!



        — Ady Endre milyen körülmények között írta „kedves kis húgának" azt a verset?



        — Köszönöm, — mondja Kabos Ilonka — hogy Adyról beszél. Hogy róla kérdez… Tízéves lányka voltam, anyám lábadozó volt s a Riviéráról jöttünk haza születésem napján, december 7-én. Édesapám „születésnapi asztallal" várt, amelyet teleraktak ajándékkal. Ady Bandi az asztal mellett állt. Kezében új könyve, mely aznap jelent meg. „Képzeld, — mondta apám — egyik versét neked ajánlotta"... Nem akartam hinni, hogy ez igaz lehet! Ilyen öröm! Ilyen kitüntetés! Leültem a szőnyegre, kalapban, kabátban és olvastam a verset. Olvastam és újra olvastam. Azután elolvastam az egész könyvet. Nem érdekelt „az asztal!" A sok játék! A sütemény és a torta! Csak a Bandi könyve! A vers, amit én kaptam . . . Ady, akit akkor én még bácsiztam, akkor este meg is csókolt . . . sohasem felejtem el, milyen finoman, gyöngéden — a hajamat.. .



        Kabos Ilonka önkéntelen mozdulattal felemeli a kezét. A „fehér lyány" „virágkezét". Homlokára szorít egy engedetlen fürtöt. Fogadni mernék, észre sem veszi hogy ezt a mozdulatot tette . . . Közben rám néz, mosolyog, de a szeme csupa könny.



DÉNES ZSÓFIA“


Bartók Béla szellemisége • 2172017-10-28 18:38:21

Bartók-bemutató, a második filharmóniai hangversenyen



Az új zene sikere elsősorban az előadótól függ, Bartók Béla első kísérletei nagyrészt azért nem találták meg a közönséghez vezető utat, mert első tolmácsolói nem tudták átérezni, meggyőződés nélkül, sugalló erő nélkül szólaltatták meg Bartók muzsikáját, és minthogy maguk sem értették, megértetni sem tudták. Ernest Ansermet genfi karmester világhírét annak köszönheti, hogy benne megértőre talállak a zeneköltészet új klasszikusai; bár korban nem tartozik az új nemzedékhez, együtt érez vele és úgy tudja hangra változtatni az úttörők hangjegyeit, ahogyan a zeneköltők azt elképzelték. ő volt a második filharmóniai hangverseny vendége.



Ez a hangverseny eseménye volt zenei életünknek. Ha valaki nem is híve az új mestereknek; de muzsikus, bizonyára eseménynek tekinti, mégpedig kimagasló zenei eseménynek az olyan hangversenyt, amelynek műsorán egy Bartók- és egy Hindemith-bemutató mellett ott szerepel Ravel Daphnis és Chloe-szvitje és Haydn 95. számú c-moll szimfóniája, még hozzá hiteles — mert maguk a költő-kortársak által hitelesített — előadásban. Hindemith műve: Szvit a Mathis a festő című dalmű zenéjéből, egyike a kiváló német mester legjellemzőbb, legérettebb alkotásainak. Ha kifejezőereje nem is olyan gazdag, színei nem is olyan meg- ejtőek, mint operája hősének: Mathias Grünewaldnak, az isenhelmi oltár alkotójának színei és kifejezőereje, mesteri kompozíció az Angyalok hangversenye, a Sírbatétel és a Szent Antal megkísértetése. Láttató erejű. Természetes, hogy sikeréért csak kongeniális tolmácsolás kezeskedhet. Az Ansermeté ilyen volt.



Bartók Béla legújabb művének bemutatása volt az est fénypontja. A szonáta két zongorára és ütőhangszerekre készült. Előadásában a két zongora mellett üstdob, nagydob, réztányér, gong, húrozott kisdob, húr nélküli kisdob és xilofon vesz részi. Ez a hangszer együttes meglepő, bár nem szokatlan, mert hiszen az úgynevezett «jazz-kamarazenében» gyakran találkozunk zongora és ütőhangszerek együttesével. Ha szigorúan vesszük, a modern zongora is lényegében ütőhangszer. Bartók csodálatos és elragadó fantáziával él a kilenc hangszer színeivel, keveri azokat, fokozza hatásukat s olyan új hangzáslehetőségeket talál mondanivalójának előadása közben, amelyek nem szokatlanságukkal, hanem művésziességükkel ejtenek bámulatba. De költői mondanivalója is új és mély ebben a nemes formájú művében. Ama kevesek közé tartozik ő, akik, ha megszólalnak, sohasem ismételnek.



Ansermet vezényletével négy művész szólaltatta meg a szonátát: maga a költő és felesége: Pásztory Ditta, továbbá Jegesi József és Vigdorovits Sándor. Feljegyzésre érdemesnek tartjuk, hogy a filharmóniai hangversenyek inkább konzervatív hajlandóságú közönsége rendkívüli melegséggel fogadta a Bartók-bemutatót, a zenei évad nagy ajándékát. A taps arra vallott, hogy egyre nagyobb azoknak a száma, akik legalább intuícióval tudják megközelíteni a hangoknak azt a csodálatos birodalmát, amelyet Bartók fedezett fel a művelt világ számára.



A Filharmóniai Zenekar második hangversenye a nagy siker jegyében folyt le. A közönség örült az új zenének. A zeneművészetnek azok a barátai is, akik nem lelkesednek az újért és nem szívesen néznek szembe a Mával, nyereségnek tekintik, ha időnként tájékoztatják őket a költészet új irányairól, ha megismerkedhetnek új remekművekkel. Érdekesebb és élvezetesebb ez, mint a tegnap unalomig ismert hangversenydarabjainak örökös ismétlése. (f. gy.)



ESTI KURIR, 1938. november 3. (16. Évfolyam, 248. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3272017-10-28 13:40:26

Képtalálat a következőre: „Kabos Ilonka”



KABOS ILONKA (Budapest, 1898. december 7.—London, 1973. május 27.)



A MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON  3., KIEGÉSZÍTŐ KÖTETÉBEN röviden ez olvasható róla:



„[…] zongoraművész, Kabos Ede író leánya. A budapesti Zeneakadémián Szendy Árpád tanítványa volt. A húszas évek elejétől hazai és külföldi hangversenyeken nagy sikerrel szerepelt. 1931 — 1936 között Budapesten, a Zeneakadémián tanított. 1938-ban Londonban telepedett le. A nyilvános szerepléstől 1961-ben vonult vissza. Zongorapedagógusként működött Londonban és New Yorkban. 1956-ban a Liszt-, 1961-ben a Liszt —Bartók-zongoraverseny zsűritagja volt Budapesten. Utoljára 1972 nyarán volt Magyarországon. […]”



A Wikipédiában (itt) található információ valamivel bővebb.



A legrészletesebb leírást a Zeneakadémia honlapján, a Nagy elődökről szóló írások között olvashatjuk róla (itt).



Édesapja, Kabos Ede, a következőket meséli Kabos Ilonka művészpályájának valódi kezdetéről:



SZÍNHÁZI ÉLET 1918. 42. SZÁM:



"Kabos Ilonka



          Október huszonnyolcadikán lesz Zsigmondyné Kabos Ilonka első idei hangversenye. Nem régi név még a neve a magyar zeneéletben. De hogy tudásban és lélekben kiállja a versenyt bármelyik már beérkezett nagysággal, azt tavalyi hangversenyei eléggé bebizonyították. A tehetséget volt kitől örökölnie: a művésznő leánya Kabos Edének, a kitűnő írónak, őt kerestük fel, hogy mondjon el egyetmást nagyrahivatott lányáról.



          — A zenei képességeit én nem tudom megbírálni, — szabadkozott Kabos Ede, — és különben a törvény is kimondja, hogy az apa nem köteles lánya ellen tanúvallomást tenni. Dicsérni isten őrizz! Csak dicsérjék mások. Ha azonban a gyerekéveiről akar olyan apróságokat hallani, amelyek nekem nagyon kedvesek, azokat szíves örömmel.

          — A lányom irodalommal és írókkal már egészen apró éveiben meleg és szoros barátságot kötött. Négy éves volt mindössze, mikor a megboldogult Mikszáth Kálmán ezt írta neki egy fényképére (Megj. A.: A négyéves Kabos Ilonka és Mikszáth keze írásának fotója a lapban.):



„Egy puszit küldök a kis Ilonkának, hogy ő is tartozni fog eggyel.

Mikszáth Kálmán bácsi.”



— Ezt úgy kell érteni, hogy majd húsz év múlva adja meg. Tízéves korában már Molnár Ferenc írta a nevenapjára a következő verset:



„Kabos Ilonkának üdv!



Mindnyájunknak kritikussa,



Bizony van is hozzá jussa –



Kívül szép és belül okos



Kedves Kabos Ilonka,



Kinek büszkesége jogos,



Logikája nem csonka,



Hogy Isten soká éltesse,



Karcsúra, nagyra növeszsze,



Megáldja sok örömekkel,



Rossz versben, de jólélekkel,



Ezt kívánja, mert ismeri



            tisztelője



                            Molnár Feri”



(Megj. A.: E valóban „rossz”!, de kedves vers Molnár Ferenc kézírásának a fotójával látható a lapban.)



           Négy évvel később, mikor már megismerte és megszerette Ady Endre líráját, Ady a „Vér és arany" első példányát a következő sorokkal dedikálta neki:



Ez az Élet könyve, egy kicsit



A Tied is tehát, Ilonka.



Mert nagyon-nagyon a Halálé,



Ne tépd ifja haraggal rongyra.



Élet és Halál egy testvérek



És ugy ülnek egymással szembe.



Mint Kabos Ilonka és



                                   Ady Endre.



Ady különben még sok verset ajánlott ezután is Ilonkának; például a híressé vált „Fehér virágkezeid" című költeményt is. Ezt a verset később Zágon Géza Vilmos megzenésítette és szintén a lányomnak dedikálta a művet. Róna, a Népopera akkori baritonistája, elénekelte egy hangversenyen ezt a dalt és meghívta Ilonkát, hogy neki énekelje.

          — Még gyereklány volt ezidőtájt, mikor érintkezésbe került a komoly muzsikával. Egy nyarat töltött Weiner Leó és Reiner Frigyes, a mostani drezdai karmester társaságában. Zenei körökben általában nagy népszerűségnek örvend, úgy látom. Kabai, a zeneesztétikus, neki ajánlotta „Prolegomena a zeneesztétikához" című négyszázoldalas munkáját, valamint neki ajánlotta könyvét: a nemrég tragikus véget ért szegény dr. Kovács Sándor is.

          — Én az ő fejlődésébe óvakodtam beleavatkozni. Hittem, mint ahogy minden apa szereti hinni, hogy a gyerekem tehetséges, de hagytam, hogy ha tehetséges, akkor a talentuma csak bontakozzék ki a művészetnek abban az ágában, amelyik legjobban megfelel neki. Eleinte az irodalommal kacérkodott, hozzá is fogott egy ifjúsági regény megírásához, de csak pár fejezetet csinált meg belőle. A zenére az édesanyja irányította a figyelmét. Eleinte még biztatni is kellett. De evés közben jön az étvágy. Most már olyan rajongója a zenének, hogy tavaly például két ízben kellett a Tátrába küldeni, mert kimerült a sok gyakorlástól.

          — Hét éves korában kezdett zongorázni, kilenc éves korában már felvették a zeneakadémiára. Elvégezte a művészképzőt is és egy napon kapott oklevelet Zsigmondy Gáborral, aki akkor már vőlegénye volt.

          — De azért nem kell azt hinni, hogy más művészettel nem foglalkozik. Gyerekkora óta megszokta, hogy igen sokat olvasson. Nem hinném, hogy lenne még valaki, aki olyan biztonsággal tudna eligazodni a Jókai-birodalomban, mint ő. Most filozófiát olvas és a kedvencírója — Plátó.”



Ilona Kabos plays Liszt "Weihnachtsbaum" (Christmas Tree, excerpts)



(A felvétal alatti kommentárban Kabos Ilonka "angol" zongoraművészként szerepel. Tanulhatnánk az angoloktól!)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3262017-10-28 11:19:48

Valóban terveztem, hogy Ottrubay Melindáról is megemlékezem ebben a topicban. Az ötlet felvetését mindenképpen köszönöm. Teljesítésére visszatérek. : )


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3252017-10-28 11:16:41

Nem tudom, hogy a YT-n korábban megjelentetett (és a szerzői jogok védelme okán letöröltetett) változat melyik volt. Majd újranézem a gyűjteményemben szereplő DVD-felvételt. De a „fülem” nem emlékszik arra, hogy abban elhangzott volna az általad említett foxtrott. Nyilvánvaló, hogy javították az eredeti film minőségét. Talán nem sikerült minden részletet újraéleszteni, vagy annyira megsérült a film, hogy bizonyos szakaszokat ki kellett vágni belőle. Bárcsak megalapozott lenne az optimizmusod! De, ahogy nézem a dolgokat, több is veszett „Mohácsnál”, mintsem bölcselmünk álmodni képes. (Shakespeare után szabadon …)  :-(


A nap képe • 19732017-10-27 18:56:42

A GENOVAI VARÁZSLÓ



A csodálatos, felbecsülhetetlen értékű hegedűt, a «Guarnerl del Gesu-t» üveg szekrényben őrzik a genovai múzeumban. Néha a városi tanács engedélyével megszólaltathatja egy-egy világhírű hegedűs, köztük Vecsey Ferenc, Yehudi Menuhin és David Ojsztrah. .. De nem úgy, ahogyan, „... a hegedű királya,  világcsavargó,  hercegnők  s  perditák  kegyence,  aranysarkantyús  lovag,  báró  és  kocsmavendég, sárral dobált s babérral övezett művész, a genovai varázsló, az  „eretnek,“  „az  istentagadó carbonarók barátja,“ „az  ördög  cinkosa,“ Niccolo  Paganini szólaltatta meg! ...  Nem úgy! ...



1840. május 27-én halt meg, s azóta talán, a hegedűje is csak félig él.  ...



Az alvó Genova csendjét vergődő sikoly hasította át, Teresa Bocciardi vajúdott a Fekete macska sikátor egyik ódon házikójában, s amikor a bábaasszony nemsokára megmutatta az újszülöttet az apának, Antonio Paganininak, az dühösen morogta:



— Vigye már előlem, mert, ... az ilyet legjobb lenne a tengerbe fojtani  —  azután  meg a  feleségére förmedt  —  Jettatorét szültél! 



Ördögfattyút, iszonyú rút kölyköt, szégyent a Paganini-házba!



Négy-éves volt Niccolo és tátott szájjal hallgatta a kintornás szakadozott melódiáit, egy régi-régi szárd dalt. ...  Azután a kisfiú belopódzott a kamrába és leakasztotta a falról apja legnagyobb kincsét, az öreg gitárt. ... Madárkaromként görbülő, hosszú ujjai nyomán felcsengett az imént hallott dallam.



Teresa rettentően megrémült, Toni megöli ezt a szerencsétlen gyereket, ha rajtakapja:

— Santa Maria! Niccolo! Tedd le, tedd le azonnal!



Ekkor lépett be a férje és most nem esett neki a kisfiúnak, mint máskor minden ok nélkül is, hanem leintette az asszonyt:

— Ne bántsd, hagyjad! ... Lássuk csak, mit tud az ördögfatty! — és a szemében megvillant valami. — Tanulni fogsz, muzsikát tanulsz. Értetted? ... Hohó, gyerek, vége a naplopásnak. ...  Csodagyereket faragok belőled, ...Tehetséged van, nekem  meg van botom, hogy szorgalmad is legyen!



S megszűnt Niccolo gyermekélete. Az apja az ócskapiacon vett neki egy hegedűt, s attól fogva végtelennek tetsző órákon át tanulnia kellett. Apja bezárta a kamrába, s ha abbahagyta Niccolo a játékot, bement hozzá és irgalmatlanul megverte.

Antonio Paganini a Pénz Zsoltárát hallotta egyre!



Az egyik híres tanítómester a másik után. ... S Niccolo nemsokára már ott állt a hangversenydobogón: kék bársonyruhában, görbe lábszárain fehér harisnya, az arcán nincsen félelem, szeme Nicolettát kereste, az egyetlent, akit életében szeretett: a húgát. ... Azután, a vénember külsejű fiú felemelte a vonót és játszani kezdett. ... S amit játszott, ismerős voltugyan, de így, ebben a formájában még nem hallotta senki.



A  Carmagnola melódiája, a régi francia dal, a piemonti nemzeti himnusz, de micsoda vad, vérforraló változatban. ...Niccolo hajladozó árnyékteste a nézők fölé magasodott, s mintha csak belőle áradt volna a zuhogó vágy, a végzetes, forró melódia. ...

Mindenki megbűvölten figyelt, azután a fiú leengedte a vonót. ... 



Diadalmenete megkezdődött!



Ez már csoda, ez már varázslat! ...

Ezek a felfelé pergetett pizzicatók! ...

Ezek a diabolikus, idegtépő tremolók! ...

Emberi kéz nem képes erre! ...



Hazug rágalmakat terjesztenek hegedűjének húrjairól is a szent inkvizíció megszállottjai: Az első egy olyan íj húrja, amivel száz embert megöltek! ... Elpattant ér a második, amiből a vér kifolyt! ...  A harmadik szűzlány beléből készült, a negyedik pedig a hóhér köteléből. ...  Igen, ez áll a szent inkvizíció irattárában lévő jegyzőkönyvekben!



Egy hangverseny után hazafelé tartott a Mester, amikor három fiatalember megszólította és egy pohár borra invitálta. ... Az első pohár bor után elmondták, hogy ők carbonárók.

— Ma fehér ágyban hálunk, de ha jön a szénégető testvérek üzenete, megyünk hozzájuk és velük együtt bújdosunk, gyűjtjük a népet.  S lecsapunk, ha elegen leszünk!



És Paganini tudta, hogy kik a carbonarók! Az irigy, a fukar Paganini, aki minden garast a fogához vert, még az ételére is sajnálta a pénzt, a belső zsebébenyúlt, egy köteg bankót húzott elő:



— Ezt vigyék el a carbonaro központba! ... Húsz-ezer líra, a hangversenyem bevételei — s aztán, hogy elérzékenyülését eltitkolja, ijesztő mosollyal folytatta:



—  Nem tagadom, hogy nehezen válok meg ennyi pénztől. ...  A famíliám egész életében nem látott ennyi bankót! — azután átlépett a küszöbön.

S valóban nem sajnálta a pénzt. Tudta, hogy mióta Mazzini Marseille-ben 



meghirdette a Giovane ltalia programját, a carbonárók vad elszántsággal harcoltak  hazájuk felszabadításáért. A raboskodók és a kivégzettek helyébe mások álltak. A  „peste carbonaro” —ahogyan Ausztriában nevezték — egyre terjedt. ...



Azután, a Mester megismerkedett Antonia Bianchi énekesnővel és úgy érezte, hogy megtalálta a boldogságát. ... De az asszony kezdettől fogva gyűlölte, irigyelte Niccolo sikereit és elhitte a Jezsuiták otromba és alaptalan vádjait is. Amikor megszülte fiát, nem engedte, hogy az apa hozzáérjen:

— Eressze el! ... Ne nyúljon hozzá! Hisz maga megfertőzi! ... Ha tudnám, hogy olyan Istentelen lesz, mint maga, olyan átkozott carbonaro, — megfojtanám a saját kezemmel!


Paganini otthagyta a dühöngő asszonyt, bezárkózott a szobájába, gyötörni kezdte ujjaival a hegedűt. ... A vonóval olyan ijesztő hangokra késztette, sikolyokra, melyeket még sem ember, sem hegedű nem hallatott. ...

 



Paganini végtelenül szerette a fiát és ezt a felesége ki is használta ellene. Miután elhagyta férjét, állandóan azzal ijesztgette, hogy magával viszi. ... Hatalmas összegeket zsarolt így ki a szerencsétlen apából. A jezsuiták meg papot szerettek volna csinálni Paganini fiából, hogy az apja után örökölt hatalmas vagyona majd a rendre szálljon. ...



Csakhogy Paganini még élt, egyre járta Európát, egyik hangverseny a másik után, gyűlt a sok arany. ... S a fiát mindenhová vitte magával. ...

 



Közben az újságok „jóvoltából“ borzalmas históriák keltek róla szárnyra:

„Az ördög személyesen kísérte Bécsbe. ...



Mellette ült a postakocsiban. ...Véle lakik a szállodában. ...“

„Paganini nem is ember, ijesztő gépezet, lárva csupán, melybe pokoli praktika varázsolt életet.“

.....”Rejtélyes anatómiai csoda folytán vérkeringése más, mint az élőké, egészen más, mert nincs szíve; igen, szív nélkül született.“

.....”Szívét húszéves korában maga a Sátán operálta ki. ...”



A reklámfőnökök szerint minden volt már: asszony gyilkos, útonálló, leánykereskedő és gályarab, de semmiféle hazugság-zuhatag nem állíthatta meg ezt a csodálatos tehetségű művészt. ...Csak ő maga tudta, meg az orvosa, hogy milyen gyorsan fogy az ereje. ... Az orvos szerint minden hangversenye egy évet rabolt el életéből. ...Ha viszont nem hegedült volna, talán azonnal meghal.



„Képes egy egész hangversenyt végighegedülni, s egy egész zenekart helyettesíteni.”  — „A többi hegedűssel csak úgy hasonlítható össze, hogy nekik is van hegedűjük és vonójuk“ — „Egyetlen húron a hangnak olyan sokszerűségét formálja ki, s oly könnyedséggel, mintha erre más eszközök nem is léteznének. ...“  „Temperamentuma lenyűgöző! ...“  — Írták róla a kritikusok.



Paganini kibéreli a párizsi Operát, meghirdeti búcsúelőadását, amikor a francia fővárosban százával szedi áldozatait a döghalál. ... Az operaházban fojtott várakozás, s az emberek észre sem veszik, hogy a szomszédjuk penész-színű arccal lecsúszik a széksorok közé...



A kolera szedi itt is az áldozatait. ...



Paganini démoni arcára tapad minden tekintet, melyen a mély szemgödrökben a farsangi halál fáklyái lobognak vadul. ... Aztán a Mester előrelép és játszani kezd.

Ördög-trilla. ... Moto-perpetuo. ...Elképesztő kötött staccatók. ...Az „ugrasztott vonó” siklik a húrokon. ... A Boszorkánytánc vad trillái, zokogó kantilénák, fájdalmas és érzéki vibrátók. ...Paganini ördögi táncát járja a hegedűvel, s a közönség együtt őrjöng a hangok démonával. ... Őrjöngve tapsol. ...



Halálos ágyán feküdt a Mester, mellette ült fia, Achille.

— A hegedűmet. ... — olvasta le apja ajkairól a hangtalan kérést, és már hozták is a Guarnériust, karjai közé tették. ...S a már néma Paganini játszani kezdett. ... A húrok egymás után pattantak el, már csak a G-húron siklott a dallam oly különös, kísérteties hangszínekkel, melyeket azelőtt nem hallgattak még tőle sem, soha. ...  Azután a G-húr is elszakadt s vele az édes és tiszta melódia. Paganini ülő teste oldalt dőlt; feje előrebukott. A Guarnérius kicsúszott kezei közül és panaszos zengéssel a padlóra hullt. ...



A zenei világ mélységes megrendüléssel fogadta a gyászhlrt. ...Liszt Ferenc, a  Gazette Musicale-ban, így jelentette be a Mester halálát: 



„Paganini életlángja kialudt és vele olyan pompás jelenség tűnt el, amilyent a természet csak azért ad a világnak, hogy hamarosan visszakövetelje. ...“



Az egyház viszont, megtagadta Paganini holttestének tisztességes eltemetését, és a gyász-szertartást is. Cannes közelében, Sain Jean Cap Ferrat félszigetén titokban temették el először, de újra meg újra kiásták, más helyre temették, míg a halott maestro milliomos fia új és új egyházi alapítványt tett.  Végre a pápa engedélyt adott rá, hogy Paganinit a polleviai birtokán épített kriptában eltemethessék s a Szent György lovagrend pármai templomában megadhassák neki a végtisztességet. 



Harminc év múlva még méltóbb gyászünnepség keretében kiemelték a sírjából és átvitték a pármai köztemetőbe. ...

Achille,  a  fia, aki mindezt kiharcolta, belevénült a küzdelembe, és majd az egész  öröksége, több mint két millió frank, a római apostoli kúria consistoriumának   pénztárába került. ...



Gránit emlékmű s rajta aranybetűs felirat:

 



„Itt nyugszanak hamvai NICCOLO PAGANININAK ,aki  hegedűjéből égi harmóniákat  csalván ki, s maga felülmúlhatatlan zsenialitásával megrázta egész Európát és  újabb  ragyogó koronával ékesítette hazáját, Itáliát. ..."



(— NLE —)



 A HÉT, 1970. szeptember 6.



A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetségének hetilapja.

 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3222017-10-27 17:58:48

Nagyon örülök, hogy korábbi bejegyzésedben felhívtad a figyelmet erre a filmre is. Utánanéztem. A Laurisin Miklósról szóló ismertetőkben a ”A hölgy egy kissé bogaras” c. a filmnek a zenéjéről valóban nem esik szó. Bejegyzésed tehát mindenképpen gazdagította a "történelemkutatás" eredményeit. :-)



Szerencsére megtaláltam e film teljes változatát. Remélem, egy ideig még elérhető lesz. Jó a zene, és jó a film is! Egy kis napfény ebben az egyre sötétedő világban...



A hölgy egy kissé bogaras (1938)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3202017-10-27 16:19:45

 



Laurisin Miklósnak az Operaházban bemutatott táncjátékáról:



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM 1943. 12. 10.:



„Debreceni história



Gimnazistakorom  Jókai-olvasmányainak  bódulatában  varázsosan  kísértett  a  Csittvári  krónika.  Csiklandott  maga  a  szó  is. Sokszor elgondoltam, de jó  lenne  megkaparintani  egyszer  a régi debreceni  diákélet  »chronigue  scandaleuse«-ét.  Föllapozni  és  kiolvasni  belőle,  — okulásul   — hogy   mi   mindenféle  huncut csínytevésekkel   törtek   borsot   a  hajdani   tógátusok   szigorú professzoraik  orra  alá.  Ma már  nem  vagyok  benne  egészen  bizonyos,  létezett-e  csakugyan  a  hírhedt   könyv,   vagy  csak  a kétes  hitelű  szájhagyomány  csúsztatta  nemzedékről  nemzedékre  a  dugdosott  diákkrónika  legendáját. De akármint  van, jó,  hogy múlt századbeli  anekdotázó  irodalmunk  megörökített  valamicskét  a  Csokonai-kollégium  derűs  hagyományaiból.  És most  örömmel üdvözlöm  talentumos  zeneszerzőnket,  Laurisin  Miklóst  azért  az ötletért,   hogy   a  Csittvári mondakörből   merített   tárgyat   és ihletet  magyaros  szellemű,  a  szó  mindkét  értelmében  »talpraesett«-  táncjátékához.



Miklós-napi  díszelőadáson,  Kormányzó  Urunk  névünnepére hozta  ki  az  Operaház  a Debreceni  históriát.  Az idei második újdonság-est,  történetesen,  megint  balett-produkcióval  kedveskedik  a  közönségnek.  Cieplinski  mester  újból   megmutathatta bevált  koreografáló  tehetségét   és   tudását,   ezúttal  magyar zenei  anyagon.   Szerencséje  van,  mert  Laurisin  zenéje  ízig vérig  táncos  lendületű muzsika:  egészséges  leleményű,  temperamentumos,  formás  és  hatásos.  Amellett  sok  cselekményábrázoló jellegzetességet   visz  a   motívum játékba,   néhol  mozzanatról mozzanatra  kíséri  és  hangszerelési  ötletekkel  is  kihangsúlyozza a  színpadi  történést,  sőt  egyes  figurákat,  helyzeteket  különböző elváltozásokban  megjelenő  zenei  témákkal  jellemez.  Így nemcsak  zárt  táncformákra,  hanem  pantomimikus  megoldásokra  is bőven  nyílik  alkalom.



A  balettnek  öt  képre   tagolt  meséje   igénytelen,  de  épkézláb  és  fordulatos.  Kezdődik  a  debreceni  vásár  tarka  sokadalmában, ahol  a  nagy  diákok  valami   rossz  fát  tesznek  a  tűzre. A  botrányokozásért  feleniök  kell a  tanári  szék  előtt.  A  főkolompos  karcerbe  kerül,  mert  az  egyik  tettes  féltékenységből  rá vall. Node meglakol az árulkodásért: a fiúk berúgatják, úgyhogy részeg  fővel  csúnyán  kompromittálja  magát  ideálja,  az  egyik professzor  úr  Rózsika  leánya  és  annak  szülei  előtt.  A  botránynak  a  karcerből  megszökött,   mindenkinek  rokonszenves   tógátus vet  véget s persze ő nyeri el jutalmul  a lány kezét, általános vígasság  közepette.



Laurisin  Miklós  kiváló elmélettanár  a  Zeneakadémián.  De mint  zeneszerző,  csak  annyiban  »tanáros«,  hogy  teljes  és  alapos mesterségbeli  fölkészültséggel  írta meg  első  balettpartitúráját. Operaházunk  játékrendjén   tartós  életet,   őszinte  közönségsikert  jósolunk  a  Debreceni  históriának.  Nem  veszett  kárba  az  a  műgond és áldozatkészség,  amit  az  Operaház  új  magyar  szerző  munkájára  áldozott.  Fülöp  Zoltán  színpadi  képeiben a műfajhoz illő,  kezdetlegességet  mímelő,  de  voltaképpen  nagyon  furfangos  stilizálás  elve  érvényesül,  igen  szerencsésen.   Az   elmés  és tetszetős díszletekkel jól  harmonizálnak a  Márk Tivadar tervezőműhelyéből  kikerült  jelmezek.  Cieplinskinek  és  táncos  gárdájának  dicséretére  legyen   mondva:   értelmesen   elképzelt,  eleven balettcsoportok  népesítik  be   a  színpadot.   A   szólisták  pedig remekelnek.  Ottrubay  Melinda  megint  új  oldaláról  mutatkozik meg:  virtuóz  táncát  és  pantomimikáját  finom  karikírozó  vondásokkal  fűszerezi.   Tatár  György   jókiállású,   elegáns,   tehetséges  táncos.  Harangozó  Gyula  megint  pompás  groteszkszereppel brillíroz.   Kálmán  Etelka  tánca  csupa  kecsesség,  Pintér  Margit csupa  kedves  humor,  Raksányi  Margit  mulatságos  balettkómika. Szándékosan  hagytam  utolsónak  a  feisorolában  Bordy  Bellát, a »vásár  szépét«, aki  mint  debreceni  lány,   sokszoros  illetékességgel  díszíti  szülővárosának  vásári  forgatagát.



Lányi Viktor“



A Carusoban erről az eseményről Mikulás az Operában címmel a következő olvasható:



„1942-ben nem készültek premierrel, Liszt szcenírozott oratóriumát, a Krisztust adták. A következő évben egy méltatlanul elfeledett magyar egyfelvonásos, Kenessey Jenő Az arany meg az asszonya mellett Laurisin Miklós – Jan Cieplinski: Debreceni história című balett-premierje került színre. Az opera az ötvenes évek végéig repertoáron maradt, a táncjáték ebben a formájában eltűnt a játékrendről, míg az 50-es években Harangozó Gyulának eszébe nem jutott, s felkérte Farkas Ferencet új zene megírására, ebből lett a Furfangos diákok.“



A darab színlapja: 




A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3192017-10-27 16:12:35

Képtalálat a következőre: „Laurisin Miklós”LAJO



Laurisin Miklós (1899-1949)

zongoraművész, zeneszerző



Mivel a korábbi bejegyzésekben többször került szóba Laurisin Lajos öccsének, Miklósnak a neve is, úgy illik, hogy róla is álljon itt néhány adat.



A Magyar Hangosfilm Lexikonban személyéről a következő információ olvasható:



„LAURISIN MIKLÓS



ZENESZERZŐ



Születés: Kalocsa, 1899. augusztus 21.



Halálozás: Budapest, 1949. november 6.



Teljes neve: Laurisin Miklós Dezső

Szülei: Laurisin Miklós ítélőtáblai bíró, Fittler Irén

Bátyja: Laurisin Lajos operaénekes

Lakása: Budapest I. Alkotás u. 13. (1936), XII. Gömbös Gyula u. 13. (1943), VI. Andrássy u. 38. (-1949)



Gimnáziumi érettségi után harcolt az I. világháborúban, majd egyetemi hallgató volt Budapesten, végül tanulmányait 1922-ig a Zeneakadémia zeneszerzés szakán folytatta Siklós Albert és Weiner Leó tanítványaként. 1922-től a Nemzeti Zenede, 1924-től a Fodor Zeneiskola tanára, 1930-tól 1946-ig a Zeneakadémián a zeneelmélet, a kamarazene és a zongora tanára volt. 1921-től 1929-ig Banda Mártonnal és Baranyai Gyulával sikeres hangversenytriót alkottak. Főként dalokat, zongoradarabokat írt, Debreceni história c. daljátékát az Operaház mutatta be 1943-ban.



Első felesége Devich Anna Mária volt, akit 1922. december 24-én vett feleségül és akitől 1930-ban elvált Második felesége Magyar Ilona énekesnő volt.



Zeneszerző:



A pusztai királykisasszony (1938)



Szeressük egymást (1940)



Az első (1944)“



Munkásságáról a MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON kicsit bővebben ír:



„[…] 1921-ben Banda Mártonnal (hegedű) és Baranyai Gyulával (gordonka) triót alakított, mely 1929-ig működött. Mint zongorakísérő is elismert volt. – Fő művei: zenekari művek, daljátékok (Vidám szüret, Ludas Matyi); táncjáték (Debreceni história, 1943; saját librettóra – a librettót később Farkas Ferenc Furfangos diákok címen szintén megzenésítette); bábjáték (Toldi); filmzenék (Pusztai királykisasszony, 1938, Szeressük egymást, 1940, Megjött a posta, Budapest fürdőváros stb.); népdalfeldolgozások, dalok József Attila, Petőfi stb. költeményeire.”




A filmeken kívül, amelyeken - zeneszerzőként - az ő neve szerepel, Laurisin Miklósnak egyetlen műve sem található meg a neten. Nem sikerült kiderítenem azt sem, hogy zongorajátékáról készült-e lemezfelvétel. Elképzelhető, hiszen az újságok folyamatosan méltatták tehetségét.




Mindenesetre még beillesztem ide azokat a filmeket, amelyeken az ő zenéjét hallhatjuk. 306-os sz. bejegyzésemben „Az első” c. film már szerepel, a két további további film:



Szeressük egymást (1940)



Pusztai királykisasszony (1938)


  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
MOM Kulturális Központ

"A hangszerek világa" – MVM Koncertek
Vigh Andrea hangszerbemutató koncertje gyerekeknek

11:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma)
Budafoki Dohnányi Zenekar
Előad és vezényel: Hollerung Gábor
"Vokális univerzum"
KODÁLY: Liszt Ferenchez
KODÁLY: Akik mindig elkésnek
KODÁLY: Öregek
KODÁLY: Jézus és a kufárok
KODÁLY: Mátrai képek

11:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Várjon Dénes, Roman Rabinovich (zongora)
Veronika Eberle (hegedű), Perényi Miklós, Marie-Elisabeth Hecker (cselló)
Escher Vonósnégyes:
Adam Barnett-Hart, Danbi Um (hegedű), Pierre Lapointe (brácsa), Brook Speltz (cselló)
"kamara.hu/4"
A Zeneakadémia Kamarazenei Fesztiválja
SCHUMANN: Fantáziadarabok, Op.88
SOSZTAKOVICS: 9. (Esz-dúr) vonósnégyes, Op. 117
SCHUMANN: Meseképek, Op.113
SMETANA: g-moll zongoratrió, Op.15

11:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

"Énekeljen mindenki!"
KODÁLY: Háry János

11:00 : Budapest
Erkel Színház

MOZART: Parázsfuvolácska

17:00 : Budapest
BFZ Székház

Bodó Antónia, Illési Erika, Molnár Noémi, Nagy Gabriella (hegedű),
Gálfi Csaba, Juhász Barna, Yamamoto Nao (brácsa), Kertész György,
Mód Orsolya (cselló), Jóföldi Anett (fuvola), Szitka Rudolf (klarinét),
Polónyi Ágnes (hárfa), Teraszova Brigitta (zongora)
"Vasárnapi Kamarazene"
ENESCU: F-dúr hangversenydarab brácsára és zongorára
MOZART: A-dúr klarinétkvintett, K.581
BAC: Elegiac Trio
DVOŘÁK: Esz-dúr vonósnégyes, Op.51, No.10

18:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Juhász István (tenorharsona), Veér Mátyás (basszusharsona)
Kodály Filharmonikusok Debrecen
Vezényel: Dobszay-Meskó Ilona
KODÁLY: Galántai táncok
HIDAS: Florida - kettősverseny
LAJTHA: VI. szimfónia, Op.61

18:00 : Budapest
FUGA Budapesti Építészeti Központ

Környei Miklós (gitár), Pregun Tamás (zongora)
BEETHOVEN: G-dúr szonáta (Op.49, No.2)
TÁRREGA: Traviata fantázia
RODRIGO: Concierto de Aranjuez
RAHMANYINOV: Etudes-Tableaux (Op.33)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Simon Izabella, Várjon Dénes (zongora)
Megyesi Zoltán (tenor), Muriel Cantoreggi (hegedű), Kim Kashkashian (brácsa), Perényi Miklós (cselló)
Klenyán Csaba (klarinét), Radovan Vlatković (kürt)
Escher Vonósnégyes:
Adam Barnett-Hart, Danbi Um (hegedű), Pierre Lapointe (brácsa), Brook Speltz (cselló)
"kamara.hu/5"
A Zeneakadémia Kamarazenei Fesztiválja
BRAHMS: Változatok egy Schumann-témára, Op.23
SCHUMANN: A költő szerelme, Op.48
WOLF: Olasz szerenád
DOHNÁNYI: C-dúr szextett, Op.37

19:00 : Budapest
Erkel Színház

ROSSINI: Olasz nő Algírban

19:00 : Budapest
MűPa, Fesztivál Színház

"Cimbalom és tárogató, hagyomány és megújulás"

19:00 : Budapest
Marczibányi Téri Művelődési Központ

Kemény Krisztina és tanítványai (gordonka)
Fauré, Glazunov, Popper, Klengel, Csajkovszkij és Dvořák művei

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Solymári Tímea (gitár)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Musica Nostra Nőikar, Szekér Bernadett (zongora)
vez.: Mindszenty Zsuzsánna
Meláth Andrea (mezzoszoprán), Szabó Ferenc János (zongora)
Vass Lajos Kamarakórus, Baja Mónika (zongora)
vez.: Darázsdi Zita és Somos Csaba
Kolonits Klára, Megyesi Schwartz Lúcia (ének)
Budapesti Monteverdi Kórus
Erdődy Kamarazenekar (koncertmester: Szefcsik Zsolt)
vez.: Kollár Éva
"A KÓTA ünnepi hangversenye Orbán György 70. születésnapja alkalmából"
ORBÁN GYÖRGY: Missa sexta
ORBÁN GYÖRGY: Kilenc dal Weöres Sándor verseire
ORBÁN GYÖRGY: Prédikátor-ének
ORBÁN GYÖRGY: Liber scriptus
ORBÁN GYÖRGY: Tószunnyadó
ORBÁN GYÖRGY: Zsoltárváltozat
ORBÁN GYÖRGY: Tavaszi szél
ORBÁN GYÖRGY: Stabat Mater
10:00 : Tatabánya
A Vértes Agorája

Tatai Ütőegyüttes:
Májer Dániel, Wéber Péter, Molnár Szabolcs
Szerkesztő, műsorvezető: Ocskai Gabriella
"Ráhangoló"
A mai nap
született:
1921 • Anda Géza, zongorista († 1976)
1928 • Pernye András, zenetörténész, zenekritikus († 1980)
1944 • Agnes Baltsa, énekes
elhunyt:
1828 • Franz Schubert, zeneszerző (sz. 1797)