Dal a guillotine árnyékában - Mme PompaDúr

Egyes vélekedők szerint Mme PompaDúr nevét Romhányi József fordította magyarra. Ezek a bizonyos egyesek arra alapozzák a vélekedésüket, hogy ilyen pontos magyarítás, amelyben a hölgyre jellemző \"pompa\" és \"Dúr\" kifejezések is szerepelnek, csak egy ekkora zseni tolla alól kanyarodhat ki.

Mme PompaDúr - \"eredeti\" nevén Mme Bovary, vagy ahogy második házassága idején nevezték: Mme Recamier - egy álmos kisvárosban született a nagy francia romantika idején. Eredetileg háztartásbeli szeretett volna lenni, de először is: ehhez túl jól játszott a zongorán, másodszor pedig: a Bovaryval kötött házassága mellett kibontakozó törvénytelen kapcsolata érthető módon véget vetett házasságának.

A kisvárosban ezekben a napokban (úgy értve: a házasság felbomlásának szörnyű napjaiban) vendégeskedő, és az asszony szalonbeli zongorajátékát megcsodáló lengyel zseni, Frédéric Chopin többször hangsúlyozta: \"Madame, ön kiválóan zongorázik, kár volna ezt a tehetséget elfecsérelni\". A Chopin társaságában levakarhatatlanul jelenlévő, borzasztóan féltékeny George Sand azonban pöffentett egyet a szivarjából, végigsimított a saját nadrágján, orráról leejtette a monokliját, és ennyit mondott az elképedt ex-Mme Bovarynak: \"ne áltasd magad, édesem, csak ágyba akar vinni\".

Az asszonyt összeroppantotta a lesújtó kritika, ezért gyors házasságot kötött a párizsi bútorgyáros Recamier-vel. Házasságuk rugózása azonban koránt sem volt kielégítő, ezért visszatért a zenéléshez.

Kezdetben óraadóként dolgozott. Egy frankért adott egy órát, de mivel az óráknak csak az anyagára több volt két franknál, hamarosan nem volt mit adnia.

Ekkor döntött úgy, hogy szakít a depresszív életszemlélettel, zenét fog komponálni, méghozzá vidám zenét. Kizárólag Dúr hangnemű zongoraművei nagyon hamar a párizsi művelt társaság középpontjába emelték őt. A kényes zenei ízlésű főúri közönség elragadtatással beszélt munkásságáról. Gascogne egyik grófja például háromszor is így nyilatkozott: \"ejha\". Egy július 14-én pedig, a Bastille lerombolásának emléknapján, amit akkor egyáltalán nem ünnepeltek, sőt meg sem említettek, maga a király mondta: \"nos\".

A roppant hatású életműnek köszönhetően a társaság hamarosan elkezdte hősnőnket Mme Dúrként emlegetni. Ekkor az egyre inkább forradalmi lelkületű zeneszerző asszonynak megfordult a fejében, hogy csak azért is komponál egy moll marsot, de gyorsan letett az ötletről, mert Franciaországban ekkortájt még mindig roppant népszerű volt a guillotine.

Közben darabjai mind nagyobb és nagyobb jólétbe sodorták. A művészetpártoló közönség olyan adományokkal halmozta el, amilyenekről álmodni sem mert volna korábban: egy breton marquis birtokainak harmadát ajándékozta neki, Provence hercege vágómarháinak felét, Párizs érseke az arany tubákosszelencéjét. Mme Dúr életét mind ragyogóbb fényűzés jellemezte, ezért kapta meg új társasági nevét. Ezentúl csak Mme PompaDúrként emlegették. (A szóvicc természetesen nem jön ki a francia eredetiben, de nincs kedvünk ebbe belemenni, és különben sem rontjuk el Romhányi magyarítását okoskodással. Például a Frédibéni is jobb magyarul, tessék utánajárni!)

Mme PompaDúr életműve különös csemege a zenerajongók számára. Igaz, kizárólag dalokból áll össze, ám ezeket a forradalmi lelkesedés és a női báj olyan elegye hatja át, ami egyetlen más kompozítorra sem jellemző. Ezek a dalok valóban örökzöldek, amelyek nem véletlenül arattak sikert később is Edith Piaf, Gilbert Bécaud vagy Jean-Michel Jarre előadásában, illetve átdolgozásában.