A telt hangzás - Oliver Hardy

A világ filmrajongói számára valószínűleg a félistenek kategóriájában foglal helyet két amerikai úriember: Stan Laurel és Oliver Hardy. Hogy a két név nálunk csaknem ismeretlennek hangzik? Ennek egyetlen oka van: a filmvászon fekete-fehér csillagai^* a szebb hangzás és a játékosság mián Stan és Pan néven vonultak be a hazai mozik történetébe. A precizitás kedvéért még közöljük: Stan (Stan Laurel) a karcsúbb, Pan (Oliver Hardy) az enyhén szólva teltebb. A nemzetközi közönség, sőt a filmkészítők számára is kevéssé ismer tény, hogy Hardy mindemellett a korszak legkiválóbb filmzene-szerzője is volt.

Hardy egy álmos kis déli városban született Luisiana államban, egyszerű afro-amerikai családban. A mocsaras vidéken épült településen a fehér lakosság krokodiltenyésztéssel foglalkozott, hiszen a krokodil-showk, a jó pénzért eladható krokodilbőr, és a turisták számára csalogató, ínyencségnek számító krokodiltojás sokat hozhatott a konyhára, ha valaki ügyesen végezte a dolgát. Tulajdonképpen ez az alig háromezer lelket számláló település látta el akkoriban az Egyesült Államok krokodilszükségletének hetven százalékát.

A helybeli afro-amerikaiak - így a Hardy család tagjai is - felszabadításuk után hagyományosan zenei kísérletekből próbáltak megélni, a laboratóriumban előállított termékeket pedig több-kevesebb sikerrel értékesítették piacokon, táncmulatságokon, választási kampányokon, vudu szertartásokon, vurstlikban, szerenádokon, Kuk-klux-klános összejöveteleken.

A karibi világ zenei sokszínűsége kitűnő alapanyagot szolgáltatott a munkához. Hardyék elsősorban az afrikai és a spanyol zene ötvözetén dolgoztak, míg a rivális Johnson család inkább az afrikai és a francia ízek házasítására törekedett. Természetesen mindkét família féltve őrizte az ősi családi receptet, amely a magját képezte minden egyes újításnak. És - természetesen - mindkét családnak született olyan újítása, amely aztán USA-szerte ismertté, egyszersmind a készítők védjegyévé vált. Hardyék például kompozícióikban az egyik bongó szólamot kasztanyettára cserélték, míg Johnsonék tekerőlantot alkalmaztak. Hardyék a dalszövegek bizonyos pontjain az angol yeah helyett a sit és a carrambát alkalmazták, míg Johnsonék az oui-t és az hollallát.

A mesterség természetesen apáról fiúra szállt, s a gyerekek már egészen fiatalon zenélni kezdtek. A kis Oli alig múlt hat éves, amikor négy idősebb testvérével megalakították a The Hardys Five nevű formációt. Ebben Oli volt az egyik szenzáció.
Idősebbre cseperedve Oli úgy érezte, a sors igazságtalanul bánt el vele. Feltűnt neki, hogy a fehér családok egészségesebbek, jobban élnek, és általában véve is könnyebb az életük. A dolog annyira elkeserítette, hogy beteges falánkság lett úrrá rajta: naponta tíz-tizenöt alkalommal is evett, s többnyire egymás után öt-hat fogást a kreol konyha nem mindig könnyű ételeiből. Közben pedig elkeseredett harcba kezdett, hogy \"fehérré\" váljon: plasztikai műtétek során esett át, orrát, állát, száját átszabatta, bőrét fehéríttette. Néhány éven belül úgy festett, mint egy nagy, sápadt pondró. (Egyes gonosz vélemények szerint később nem véletlenül lett ő Bill Haley és Elvis Presley példaképe. Ezt azonban az óta sokan cáfolták.)

Oliver Hardy színpadi pályafutása hamarosan véget ért: a közönség ekkor még nem volt felkészülve egy nagy, sápadt, táncoló pondró látványára. Hardy csaknem ivásra adta a fejét, amikor a véletlen folytán Hollywood egyik producere felfigyelt testi adottságaira. Próbafelvételeket készítettek vele és az ugyancsak kezdő Stan Laurellel, s nem sokkal később már forgott is a Laurel és Hardy (még egyszer: magyarul Stan és Pan) című burleszksorozat.

Hardy már befutott színész volt, amikor ismét felmerült benne a zenélés gondolata. Meglehetős színészi keresetéből Beverly Hills-i birtokán saját laboratóriumot állított fel, s megkezdte kompozíciói kicsiszolását. Terve az volt, hogy a művek azon filmek kísérőzenéi lesznek, amelyet ő visz sikerre Laurellel. Mivel burleszkekről volt szó, hosszasan tanulmányozta a zenetörténet \"használható\" szakaszait. Nagy hatással volt rá a Lúdanyó meséi, az Egy kiállítás képei, a Diótörő, a Péter és a farkas és sok más fontos, nagy mű.

A hónapok alatt létrehozott öt nagyszabású zenemű - ha megszólalt volna - gazdag, telt hangzást képviselt volna: épp olyan teltet, amilyen szerzőjük volt. A sors azonban közbefintorgott. Hardy a lehető leglelkesebben helyezte a partitúrákat producere asztalára, és - mielőtt a derék filmmogul megszólalhatott volna - vagy félórás expozéban ecsetelte, mekkora bevételt jelentene a stúdiónak, ha az ő zenéjét használnák a filmekhez, különösen, ha mindehhez a New York-i Filharmonikusokat bérelnék ki. Hardy számított arra, hogy a New York-iakkal baj lesz, hogy a stúdió nem akar drágán átutaztatni egy zenekart a keleti partról, ha megteszi egy helyi együttes is. Úgy érezte, mindenre fel van készülve. Ami történt, arra mégsem volt. A pénzcsináló pöffentett egyet a szivarjával, ránézett, és azt kérdezte: \"Hülye vagy? Ezek némafilmek.\"

Másnap reggel feltalálták a hangos filmet, a sértődött Hardyt azonban már soha senki nem tudta visszacsábítani a komponáló zongora mögé. Így aztán inkább filmszínészként ismert a mai napig.

A ^*-gal jelölt képzavart a korabeli szaksajtó egy az óta megszűnt orgánumából, a The Fucking Bullshits Of Hollywood című kacsalapból vettük. A mindössze három számot megért magazin cikkei bővelkedtek olyan stilisztikai megoldásokban, mint a \"tavaszi vizek színe sodródik a szélben\", a \"zongorajátéka harkálymód leplezte le az idő nehéz kopogását\" vagy a \"futtában odajátszott, hogy visszafelé már egy görbe jó tanáccsal érkezzék\". A közlés lehetőségét köszönjük.