Ratio Educationis

Hogy Max Ritter sikerkönyve, az Elfeledett zeneünnepek mennyire körültekintően precíz, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ellentétben más hasonló munkákkal - noha nem azért, hogy nekünk hízelegjen, csak a filológiai pontosság kedvéért - magyar vonatkozású eseményekre is utal.

Később megvilágítandó okokból ma már kevesen tudják, hogy Mária Terézia iskolázott, de amatőr zeneszerző volt. Az udvari neveltetés természetesen előírta a hangszerismeretet (a császárnő közepesen, de lelkesen játszott spinéten), ám a magyar rendeket megkoronázásakor pátoszos vérgőzbe borító uralkodóasszony nem állt meg itt: kisebb darabokat komponált a magányos éjszakákon, amelyekből - az udvari szóbeszéd szerint - nem volt túl sok.

A császárnő 1775-ben megbízta az udvari kancellária egy fiatal tanácsosát, Ürményi Józsefet, hogy dolgozza ki az iskolarendszer átfogó reformját, mert itt a felvilágosult abszolutizmus ideje, nincs helye tétlenségnek. Ürményi kiváló szakembereket vett magához: Makó Pál, volt jezsuita egyetemi tanárt (akinek rendjét maga a császárné oszlatta fel, hogy vagyonára téve a kezét abból finanszírozzon egyet s mást - például az iskolareformot), Tersztyánszky Dániel levéltár-igazgatót és Kollár Ádám történészt, a bécsi udvari könyvtár vezetőjét.

A lelkes emberek hozzáértő munkálkodását látva az iskolarendszer reformja nagy eseménynek ígérkezett. A császárnő két dolgot határozott el: hogy a neve Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere, rövidebben Ratio Educationis lesz, és hogy maga komponál egy kórusművet a kihirdetés napjára. Mára Terézia továbbá azt is eltervezte, hogy a művet egyszerű gyermekekből verbuvált kórus adja majd elő, jelképezvén, hogy ez a reform őérettük van.

A munka jó két évig tartott, a végső szöveg jóváhagyására - és az ünnepségre - 1777. augusztus 22-én került sor. Eredetileg augusztus 20-ára tervezték, de Mária Terézia ragaszkodott ahhoz, hogy kedvenc magyar testőrségével nézhesse végig Pesten a Szent István napi tűzijátékot, és a Ratio Educationist csak azután iktassák be, hogy visszaértek Bécsbe. Az egész kissé körülményes volt, de a testőrség így legalább három napig ihatott.

Mária Terézia az ünnepség zenei részét meglepetésnek szánta, így mindenki meglepődött, amikor a hivatalos ceremónia végeztével zenészek társaságában egy sereg gyerek vonult fel, az uralkodóasszony pedig hozzákészült a vezénylethez.

A botrány a második tétel alatt tört ki. A kissé már kapatos magyar testőrség, amelynek tagjai dülöngélve álltak a Burg termében, a gyerekek látványára először halkan kuncogni kezdett, majd egyre hangosabban böffentgetni a nevetéstől. Azt történt ugyanis, hogy az éneklő kicsinyekről mindenkinek a császárnő pletykák szerinti zabigyerekei jutottak eszébe, s a finom borok hatása alatt senki nem tudta türtőztetni magát. Az említett második tétel végén, amikor a csodás hangú kicsinyek épp fátyolos tekintettel énekeltek a boldog jövőbe, a testőrség sorai közül valaki jól érthetően - németül!!! - meg is kérdezte: \"Bessenyei uram, csak nem kend dorongolt itt versfaragás helyett?\". Erre kitört a szilaj hahota, néhány udvaronc matróna elájult, a királynőt elfutotta a méreg, fölosztotta a tömeget.

Mária Terézia természetesen megsemmisítette a kéziratot, és az udvari krónikákból töröltetett minden feljegyzést, ami az eseményre utalt volna. A pasquillusokat fővesztés terhe mellett gyűjtötték be.

Ritter a protestáns történetírókon került jutott az információkhoz: ők \"pápista fertőnek\" nevezték az eseményt, s néhány titkos írásban meg is glosszázták tisztességgel. Ugyanakkor az esetet casus bellinek használták arra, hogy a Ratio Educationist be ne engedjék a protestáns iskolákba.