Dalolj nekem! - CCLVI / II.
Alejandro Aranzabal elit és luxus lakásának hálószobája a Carmen premierjét követő reggelen. Alejandro kidugja elit, de azért kócos fejét a paplan alól. Előbb lassan, aztán egyre gyorsulva kezdi lehámozni magáról a takarót, és amikor a másik oldalra ér, csaknem felkiált rémületében: nem tévedett, egy nő fekszik mellette. Amennyire vissza tud emlékezni, valaki a kórusból.
Alejandro rémülete végül is alább hagy. A nő nevére próbál visszaemlékezni, mert ha meg tudná szólítani, utasíthatná, hogy menjen, szóljon a szolgálónak, hogy főzzön egy olyan kávét, amilyen majd az adást megszakító reklámban is látható lesz. Ám ekkor megcsördül a telefon.
- Igen? - szól bele Alejandro hanyagul és rekedten, de azért elitül a kagylóba.
- Milyen a hangod? Már megint lumpoltál, igaz? - kiabál egy nő a vonal másik végéről gorombán, de azért lehet mondani, hogy elitül.
- Anya! - szól kelletlenül Alejandro, de mielőtt még egy szót szólhatna, anyja lehurrogja:
- Most éppen melyik cafkát vitted fel? Megint valami kis lotyót a kórusból?
- Ugyan, anya, csak gyakoroltunk. Õ súg - szabadkozik Alejandro.
- A szoprán a tenornak, igaz? - kiabál át az egész hálózaton Donna Isabella Aranzabal.
- Így ránézésre alt, anya.
Donna Isabellát ez nem érdekli, mérgelődve folytatja:
- Apád minden követ megmozgat érted, és te ezzel hálálod meg. Ideje volna, hogy megkomolyodj, és csinálj egy jó partit.
- Nem akarom elkapkodni - válaszol vontatottan Aljendro.
- Édes fiam, ha rajtad múlna, még mindig átkozott indiánok laknának ebben az országban - zárja le a témát Donna Isabella. - Ebédre itt akarlak látni. Készíttettem egy kis császármorzsát.
- Lesz hozzá narancsdzsem is?
- Most már elég legyen, Alejandro! Egy férfi legyen férfi, akkor is, ha nem kap narancsdzsemet a császármorzsájához! - harsogja Donna Isabella, majd ellentmondást nem tűrően bontja a vonalat.
Ebben a pillanatban kócosan, és egyáltalán nem elitül felkönyököl az ágyban fekvő nő.
- Alejandro! - mondja szerelmesen.
- Magdalena - feleli gépiesen az ifjú tenor.
- Lucía - javítja ki őt Lucía. - De ezt este már megbeszéltük.
- Nos, Lucía, te, ugye, jó énekes vagy? - kérdi Alejandro gyanúsan barátságosan.
- Igen - feleli Lucía könnyes tekintettel, egy szerepről ábrándozva.
- Akkor menj, Lucía - mondja Alejandro -, és énekelj ki egy kávét a személyzetből!
- (Reklám) -
Nem sokkal ebéd előtt az Esperanza-ház szalonjában. Don és Donna Esperanza fásultan másfajta kávét szürcsölget, mint amilyet a reklámban is látni (ezért egyébként a kellékestől a gyártásvezetőig komoly kirúgások lesznek), és nem szólnak egymáshoz. Persze ezt is elitül és luxusul teszik. A fásult hangulat belengi a szobát, még Lope de Vega, a házipók is szárnyaszegetten lógatja az orrát a sarokban.
Ártatlan tekintettel belép Gloria. Don Rafael szeme összeszűkül, Donna Maria kérdő pillantással lép egy picit közelébb, de csak annyira, amennyire a társasági etikai kódex megengedi.
- Nos? - szakad ki végül a várakozás szava Donna Mariából.
- Minden a legnagyobb rendben - feleli Gloria
- Micsoda szégyen! - sóhajt fel Don Rafael, és ezúttal ügyel, hogy ne temesse a kezébe az arcát.
- Don Ignacio nagyon kedves ember - meséli Gloria. - Meghívott teára, és még egy kis narancsdzsemmel is megkínált. Aztán pedig régi fotókat mutatott arról, hogy a drága papa és ő pajkosságból piranát eresztenek a városi tóba.
- Az nem is honos nálunk - jegyzi meg Donna Maria.
- Loptuk az állatkertből - ismeri be törődötten Don Rafael.
- Már akkor is halálra dolgoztad magad - szögezi le Donna Maria, majd a lányához fordul. - És mennyi pénzt ad Ignacio?
- Azt egyelőre nem mondta - vonja meg a vállát Gloria.
- Tessék, ez ő, ez pontosan ő - fakad ki Don Rafael.
- Azt mondta, gondolkodik, mit tehet értünk - mondja Gloria. - Bízzál, drága papa, bízzál!
Don Rafael a kezébe temeti az arcát, így nem érteni, mit mond. Donna Maria pedig eltűnődve kérdi meg:
- Mennyire volt cukros Ignacio narancsdzseme?
- (Reklám) -
Délidő, az Aranzabal-ház az elit és luxus ebédre készül. Don Diego aperitifet szürcsölget a szalonban, felesége mellette üldögél egy elegáns és elit karosszékben.
- Áthívtam Alejandrót is ebédre - mondja Donna Isabella. - Nem tetszik nekem, hogy elköltözött.
- De drága Isabellám, igazán megbarátkozhatnál már a gondolattal. Hiszen már majdnem egy éve nem lakik velünk.
- De miért hagytad? Te vagy az apja!
- Nagy fiú már - jegyzi meg Don Diego.
- Amióta külön él, csak a maga feje után megy. Nem lesz ennek jó vége, egyszer majd csinál egy olyan butaságot, amibe az egész család belerokkan. Ne félj, az én apám nem tűrt volna ilyet.
- Ugyan, hagyd már! - fakad ki Don Diego.
- De ha már külön él, igazán megnősülhetne - gondolkodik hangosan Donna Isabella.
- Ebben egyetértünk, drága Isabellám. Bizony, meg kellene nősülnie. És meg is fog! Én már meg is tettem a szükséges lépéseket…
Vége a CCLVI / II. résznek
(Tartsanak velünk a jövő héten is, mert a következő epizódban eddig még soha nem látott jeleneteket olvashatnak!)