Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Screaming Skull – Solti György száz esztendeje

2012-10-21 16:44:17 Balázs Miklós

Solti György Az üvöltő koponya. Vegetáriánus volt, de olykor tett kivételt; mondják: embert evett. De csak néha. Ez a legenda, de az már majdnem bizonyosság, hogy több gyomorfekély okozója volt, mint ahány megfázást lábon kihordott. Azon emigráns honfitársainak lába nyomát követte (Reiner, Széll), akik nem kegyelmeztek áldozataiknak, a muzsikusoknak. A zenekar nála eszköz volt, akár a hegedűtok, vagy a faék. A cél: saját elképzelt műképének formába öntése – mindenáron. Ha kell, tucatnyi próba árán. Ha kell, kéttucatnyi próba árán. Féltek tőle, persze, mint a pokol kénszagú tüzétől, mert félelmetes volt és nem engedett a képzelt tökéletesből.

Az egykori budai polgárfiúból, a vérmezőn önfeledten focizó Stern Gyuriból a század második felére a zenei világ rettegett zsarnoka és globetrottere lett. És ahogy Heródest sem kísértették soha a lemészárolt kisdedek lelkei, úgy Sir Georg Solti is mindig továbblépett azokon, akiken sebet ejtett. München, London, Bécs, Chicago, Budapest – mindegy volt: Mozart vagy Wagner nála mindenhol ugyanúgy szólt. Talán mert az első nagy, testközeli dirigensi élménye egy közveszélyes, dühöngő őrült, Toscanini mellett érte. Így, akárcsak alkalmi mestere, elhatározta – mint III. Richárd –, hogy „gazember” lesz, „diktátor”.

A szavak már idő előtt hűtlenek lettek hozzá. Gyorsan és rosszul tanult meg németül, ugyanilyen rosszul angolul, de bármikor elvállalt egy tévéinterjút, nem zavarta, hogy e tanult nyelveken nem tudta egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Végül magyarul is elfelejtett. Csak rosszul összefércelt tőmondatok buktak ki belőle, mikor a rendszerváltás után hazalátogatott, hogy a régen látott anyaföld dicsfényében is megfürdesse tar koponyáját. Nem a tékozló fiú tért meg, nem, hanem a karcsú testű csodaszarvas talált az otthon tűzhelyének hamujához. Ő legalábbis így látta, s a vénülő elmék szánandó szentimentalizmusával bámulta a Balaton felett lebukó napot.

Solti György A fentiek persze csak költői túlzások. És igazságtalanok, mert Solti nem volt galád ember, s afelől sem lehet kétségünk, kivételes muzsikus volt. A pálya, amelyet befutott, bármely kortársa számára irigylendő. Ahhoz azonban, hogy személyiségének lázongó ellentmondásait felfejtsük, életútjának gócaiba kell mindenekelőtt belelátnunk. Hatalmas, szinte emberfeletti erőfeszítésekre sarkallta a sors, és a karmester állta a történelem kéretlen harapásait, pofonjait és rúgásait. Állta akkor is, mikor száműzetésbe kényszerítette az eszelős magyar admirális és bajszos cinkosának európai tombolása; Solti nem tartott rokonaival a haláltáborba, ahová az imént említettek szánták: a számára utálatos, mégis időleges menedéket adó Svájcban élte túl a vészkorszakot. S nemcsak túlélt, nem csupán talpon maradt, s megőrizte szilárduló jellemének maradékait, de amint tudott, előrébb kapaszkodott. Mert szívós volt, hallatlanul. Kitartása és ambíciójának húzóereje átlendítette minden nyelvi és kulturális nehézségen. Tanult és gyakorolt, napra nap, éjre éj. Zongorázott, versenyt nyert, vezényelt, lemezfelvételekre kéredzkedett. Nem válogatott: megcsinálta, amit kértek tőle. Brahms hegedűszonátáinak kísérete egy nyomasztó stúdióteremben, Suppé-nyitányok egy barátságtalan és fásult zenekarral, ez is megvolt. Dühös és szigorú Egmont-nyitány a zürichi Tonhalle unatkozó muzsikusaival, rendben.

Ezután katonai terepjáró csempészi át a porig rombolt, éj lepte Németországba: az irány München, Frankfurt és Köln. Hogy remeg-e a gyomra, mikor a nácizmus egykori fellegváraiban kérik pódiumra nemsokára annak kimúlása után, senki sem kérdezi tőle. Hogy érzi-e az undort, hogy ott kell bizonyítania, ahol nemrég még családtagjainak gyilkosai élték és uralkodtak, senki sem kérdezi tőle. Inkább felveszi a német Georg nevet és sosem változtatja George-ra – de azért úgy ejti: Dzsordzs. Összeszorítja a fogait, meg-megsimítja gyérülő üstökét, és újra csak tanul és dolgozik. Megszületik a hibrid Georg Solti (a későbbi Sir), s vele együtt születik meg a zenész saját hangja. A kíméletlen egyenesség hangja. Ahol minden kottafejnek jelenléte, értéke és rangja van.

Solti György Solti György huszadik százada a szüntelen ökölharc, az állandó szellemi-fizikai küzdelem és a folytonos bizonyítási kényszer huszadik százada. Egy félbeszakított, részvéttelen századé, ahol és amikor sosem lehet kifeküdni több évtizednyi maró gyűlölet, a ciángázos emberirtás és állami terror rémálmait. Aki teheti, az új erőre kapó humanista intellektus magasodó sáncai mögé menekül. Solti is így tesz: örökre elrejti az érzékeny művész lelkét a keménység, a vasfegyelem és a véget nem érő munka mögé, hogy onnan oktassa a világnak, hogyan kell Verdit, Wagnert vagy Bartókot játszani. És Solti idővel belefagy ebbe az örökös harcba. Gépiessé, mechanikussá válik az évekkel; sokszor a rutin szüli a mondandóját, ha már nincs mit tanulnia. Pedig élete utolsó napjáig hitte, még mindig van hová fejlődnie, de magára erőltetett rigorózussága és levetkőzhetetlen vasfegyelme önkéntelen gátját szabta az új irányoknak.

A lemezkészítés aktusa Soltinál egyszerre elmulaszthatatlan közügy és fel-feltörő, elfojthatatlan egyéni ambíció. Csillapíthatatlan kényszer egy olyan világban, ahol a hanglemezről az a hír járja, hogy az öröklétbe vezető útra visz, s le nem terel onnan. Solti pedig nem áll ellent az öröklét szirénhang-csábításának, sőt, maga hívja ki önmaga ellen az elmúlás vérivó katonáit valahányszor pálcát ragad és próbálni kezd. Solti nem kevesebb, mint ötven évet tölt azzal, hogy időálló talpazatra húzza saját, az enyészetnek hadat üzenő bronzszobrát. Egy Ahab kapitány megszállottságával építi fokról fokra „ércnél maradandóbb” emlékművét, a lemezek százait, s ehhez olyan partnerre talál, mint a Decca lemeztársaság, mellyel félévszázados szövetségben szinte hétről-hétre szállítják a márványtömböket e Nagy Műhöz.

Solti György Bartók, Verdi, Wagner, Mozart és Richard Strauss. Lehetne még kisebb-nagyobb szeleteket kihasítani e páratlan lemezéletműből, de az első száz év után talán ennyi is megteszi; a kék-piros Decca-logó ma is ugyanazzal az elegáns póztalansággal és keresetlenséggel üli meg a papírmasé lemezborítók sarkait. A Nibelung gyűrűje Bécsből (1959–65) önmagában is elegendő lenne, hogy Soltit a legnagyobbak közé, a Pantheon díszcsarnokába emelje, s mellszobra alá vésett rézveretet üssenek. A Tetralógia első teljes stúdiófelvétele: megismételhetetlen haditett. Azután itt van még az elnyűhetetlen Parsifal (ugyancsak első stúdiófelvételként, 1971–72) egy harapós, chicagói Hollandi (1976), egy kopár hangulatú, száraz Trisztán (1960) és az összes többi Wagner-remek. Nem született még egy dirigens a földön, aki a német szerző valamennyi zenedrámáját stúdióban lemezre vette volna.

A Verdi-lemezek táptalaja már nem ennyire homogén: Bécs, London, Róma, Milánó, a helyszínek folyvást változnak, s az idő sem múlik el nyomtalan az Aidától (1960) a Traviatáig (1994), de Solti arcéle ugyanazt az ősi-kemény vonalat húzza. Straussnál is Bécs a főszereplő, csak a londoni Ariadné a kakukktojás. Az ugyancsak bécsi és londoni Mozartokban talán túl sok a tűz; ez egy érdes, régimódi Mozart, hatalmas énekhangokkal, olykor vaskos és forszírozott zenekari hangzással, de éppen ettől lesz elementáris a Don Giovanni, vérbő a Cosí fan tutte és mokányul férfias a Varázsfuvola.

És micsoda legendás énekmondók dolgoztak a keze alá! Birgit Nilsson mindenekelőtt: eszményi Brünnhilde, süvöltő Izolda, ékesszóló Salome és elpusztíthatatlan Elektra. A nagy Fischer-Dieskau mint Posa márki és Amfortas, Domingo mint Lohengrin és a Császár (Az árnynélküli asszony), Bergonzi mint Don Carlos és Riccardo, és persze Sass Sylvia mint Judit és Donna Elvira – és a sor hosszan folytatandó. De essék szó Solti saját „leleményeiről” is: Norman Bailey Hollandija és Sachsa, Geraint Evans Falstaffja, Régine Crespin Tábornagynéja, Carlo Cossutta Otellója egyszeri ötletek, de annál meggyőzőbb alakítások.

Solti György És Bartók, végül. A szúrós-szikár, agyontisztelt honfitárs, akit ugyanaz az aljas, fajüldöző kurzus űzött el a hazából. Solti Bartók-olvasataiban minden hang a helyére kerül, csak az intellektus, a híres bartóki humanizmus alig él meg benne. Soltinak – minden ellenkező nyilatkozata ellenére –Bartók is csak egy komponista a sok közül. Solti nem volt moralista, és ettől nem excellálnak igazán Bartók-lemezei. Különben miért bízta volna a hegedűversenyeket az inkompetens Kyung-Wha Chungra, a zongorakoncerteket a papírmasé Vladimir Ashkenazyra, s miért adta a nevét Szinetár Miklós dilettáns Kékszakállú-rendezéséhez?

Vastag, vastagabb és még vastagabb, előkelően újracsomagolt CD-dobozok jelzik a határköveket az éppen egy centenárium vecsernyéjét ülő jelenkori Solti-recepcióban. Mert kerek egyszáz éve született Solti György. De alighanem lesz még ugyanennyi esztendeje köztünk, hisz nagyjából ennyi idő kell, hogy lemezeit érdemeik szerint újrahallgassuk.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.