Operai kalandvágy, vagy csak egyszerűen tehetséges? (Ramón Vinay 100)

Vannak énekes sztárok és vannak nagy énekesek. Az előbbiek inkább a sajtó (mellék)termékei, az utóbbiakat az operabarátok nevezték ki. (Átfedés felettébb ritka.) Az előbbiek biztos sokkal jobban keresnek, de az igazi operarajongó inkább az utóbbiakért szerelmes a műfajba.

Ma lenne 100 (némely források szerint 101) esztendős Ramón Vinay, aki rendkívüli pályaíve alapján minden bizonnyal a nagy énekesek ritkás kategóriáját erősíti. Ha elképesztően sokoldalú karrierjén végigtekintünk, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon ehhez a különös pályaívhez a személyiség szokatlan kalandvágya járult-e jobban hozzá, vagy egyszerűen csak rendkívül tehetséges volt? Persze a kérdés költői, mindenesetre adózzunk e nagy énekes emlékének azzal, hogy legalább csak címszavakban végiglapozunk szokatlan karrierjén.

Chilében született, francia apa és chilei anya gyermekeként. A család később anyagi okokból Mexikóba költözött, az ifjú Vinay ott kezdte meg énektanulmányait, egy bizonyos José Pierson volt az énekmestere.

Színpadon igen fiatalon, 1931-ben debütált baritonként, Don Alfonso szerepét énekelte A kegyencnőben. Jó néhány évig a baritonrepertoárt erősítette olyan, cseppet sem pályakezdőknek való szólamokban, mint Amonasro, Barnaba, Don Giovanni, Luna, Rigoletto vagy Scarpia. Sikere volt, de nem elégítette ki, ezért elég merész és kalandos húzásra szánta el magát.

Újra beült az iskolapadba, új énektanulás következett, ezúttal az egykori neves belga tenor, René Maison ügyelt a hangképzésére.

A második debütálás 1944-ben, öt hónappal az utolsó baritonelőadás után immár tenoristaként zajlott, Mexico Cityben énekelte Don Josét a Carmenből. És a következő szerep (Otello) újabb néhány hónappal később meghozta az elismertséget is, olyannyira, hogy 1947-ben Arturo Toscanini már őt választja címszereplőnek Verdi operájának híres, máig etalonnak számító lemezfelvételén.

De addigra már megjárja a Metropolitant, nemcsak José és Otello, hanem Radames és Canio jelmezében is káprázatos sikert aratva. Innentől évente rendszeresen felbukkan a Metben, később évekig szinte egyedül viszi vállán a Wagner-repertoárt. Kísérletezik még Puccini-hősökkel is (Cavarradossi, des Grieux), de nem igazán ez az ő világa. 1950-ben San Franciscóban elénekli másik híres szerepét, a Trisztánt, nem kisebb partner oldalán, mint Kirsten Flagstad.

És csak azután kukkant át Európába. Gyors egymásutánban veszi be az ottani operafellegvárakat, 1950-ben a Scala (Otello, Sámson), 51-ben Salzburg (Otello Furtwänglerrel), majd 1952-ben Bayreuth (Trisztán) és 53-ban a Covent Garden (Siegmund, Otello) következik. 1953-ban Bayreuth már olyannyira az övé, hogy egyszerre három opera, a Walkür, a Trisztán és a Parsifal főszerepét is énekli (ilyen rajta kívül csak Windgassennel esett meg), majd egy évvel később a Tannhäusert is.

Bécsbe csak 1958-ban jut el, s mindössze két előadásban énekli Heródes szólamát a Saloméből, igaz, nem kisebb dirigens vezényli, mint Karl Böhm.

Wagner mindegyik főszerepét elénekelte, de a Lohengrint mindössze kétszer, s mert nem érezte benne igazán otthon magát, ezért visszaadta a szerepet.

Eddigiek alapján úgy gondolnánk, hogy tipikus Heldentenor-pálya az övé, alapvetően német fach, néhány hősibb olasz és francia szerep mellett. Valami olyasféle, mint Set Svanholmé vagy Wolfgang Windgassené volt. De mégsem, ugyanis Vinayt rendre el lehetett csábítani más területekre is. Nagy előnye volt persze, hogy káprázatos tempóban tanult. És meghökkentő feladatokat oldott meg elképesztő gyorsan.

Amikor a Metben 1948-ban megbetegedett a Louise tenoristája, Vinay gond nélkül beugrott Charpentier ritkán játszott operájába. A Scalában éppen Otellót énekelt, amikor hallotta őt a neves orosz dirigens Issay Dobrowen, és simán rábeszélte, hogy a következő premierjében, Rimszkij-Korszakov gyakorlatilag ismeretlen operájában (Legenda a láthatatlan Kityezs városáról) énekelje el a negatív főszerepet. Ugyanígy a Scalában vállalta el Antonio Votto kedvéért a darab felújításán Alfano operája, a Cyrano de Bergerac címszerepét. 1955-ben a Holland Fesztiválon mindenki ámulatára az Anyeginból Lenszkij szerepét énekelte.

Vinay tehát mindenevő volt, aki az idő előrehaladtával a hősi szerepek mellé örömmel vállalt karakterszerepeket is. Nagy kedvence volt Richard Strauss, akinek Herodesét bármikor és bárhol boldogan énekelte, akárcsak Aegistos szólamát a másik Strauss-operában, az Elektrában.

Majd a 60-as évek legelején gondolt egy nagyot – és visszament baritonnak. (Persze ehhez az is hozzájárult, hogy a csúcsmagasságokkal kezdett meggyűlni a baja.) 1961 végén elénekelte az utolsó Otellót, 62 márciusában az utolsó tenor-előadását (Met – Salome), majd ugyanezen a nyáron már Bayreuthban Telramund szerepében lépett fel. Szinte mindenki szkeptikus volt, egyedül Wieland Wagner hitt benne. És megtörtént a csoda, Vinay produkciója elsöprő sikert aratott.
50 éves ekkor, és 18 éve csak tenor szerepben lépett fel.

Innentől újraénekli egykori baritonszerepeit, sőt, újabbakat tanul. És fantasztikus szólamokat vesz birtokba. Amúgy is széles repertoárját még tovább bővíti. Az újabb drámai szerepei közé fölveszi Jagót (a címszerepben olykor Mario Del Monacóval), A köpeny Marceljét, Escamillót (pl. Salzburg 1966, Josét Jon Vickers énekli, Karajan vezényel), a Bajazzók Tonióját, A bolygó hollandi címszerepét, A Rajna kincse Wotanját, s Kurwenalt a Trisztánból, Pizarrót Beethoven Fideliójából. Tovább mélyítve hangterjedelmét olyan basszbariton szólamokat énekel el sikerrel, mint a Don Carlos Főinkvizítora vagy Varlaam szerepe a Borisz Godunovból.

De nem áll meg ennyinél, hiszen egy sor modern művet énekel. Alban Berg operájából, a Luluból Dr. Schönt, Frank Martin A vihar című művében Prosperót alakítja, s hogy egy hazai vonatkozású előadást is mondjak, a mi Petrovics Emilünk C’est la guerre operájának nizzai előadásán a Férj szerepét, amit idehaza Radnay György mutatott be.

És akkor még nem beszéltünk a buffo karakterekről, ami pedig teljesen ellentmond addigi karrierjének. Elénekelte mindkét Bartolót (Mozarttól és Rossinitől, ez utóbbival búcsúzott a Metben 1966-ban), Belcore-t, a Gianni Schicchi és a Falstaff címszerepét.

További adalék ehhez az elképesztő listához, hogy Vinay bizony nemcsak a munkában volt aktív. A feljegyzések szerint habzsolta az életet, nem vetette meg a jó ételeket, italokat, és bizony szerette a nőket. Rendkívüli muzikalitása, pontos zeneisége miatt a karmesterek kedvence volt, jóképű, színpadra termett alkatának és remek szerepkészségének köszönhetően a rendezők is imádták.

Rendhagyó pályájára sokan hivatkoznak, néhányan utánozni is próbálják, de ez életveszélyes kísérlet, nem ajánlott kopírozni. Vinay karrierjét nyugodtan lehet a szabályt erősítő kivételnek tekinteni.

1974-ben vonult vissza végleg a színpadtól, utána még néha egy-egy koncerten lépett föl. Mexikóban érte a halál 1996-ban. Halála után a chilei kormány hazavitette a földi maradványait, szülővárosában, Chillánban temették el, közvetlenül a másik világhírű chilei muzsikus, Claudio Arrau sírja mellett nyugszik.

Bayreuth 1952. Ira Malaniuk, Wieland Wagner, Martha Mödl és Ramón Vinay