Nicolai Gedda 90

A 60’-as évek legvégén kapott ránk, utána évente, kétévente biztosan lehetett számítani rá. Azokat a csúcsszerepeit énekelte az Operaházban és az Erkel Színházban, amit a világban a legtökéletesebben tudott: Faust, Mantuai herceg, Alfredo, Edgardo, Lenszkij, Rodolphe, Cavarradossi, némelyiket négyszer is hallhattuk. Kitűzték még Nemorinora is egyszer, de azt lemondta, mert idős édesanyját váratlan baleset érte, haza kellett sietnie.

De nemcsak operát énekelt, hanem dalesteket, négyet, vagy ötöt az évek során a zsúfolásig megtelt Zeneakadémián. Nicolai Gedda a tematikus dalestek híve volt. Tavaszi dalcsokor, Goethe-versekre komponált művek, Dalok az utazásról, stb. A preklasszikusoktól egészen a kortársakig.

Színpadilag nem nyújtott különösebben nagy élményt, magas, karcsú férfi, de a mozgásban csak annyit tett, ami nem veszélyeztette a tökéletes éneklést. A tökéletes éneklés, ez lehetett az ars poeticája, mindent ennek rendelt alá.

Pályája üstökösként indult, mert amikor Stockholmban elénekelte Adolphe Adam operájának híres-hírhedt címszerepét, Chapelou-t azokkal az atombiztos felső D’-kkel, másnaptól szerződésekkel bombázták. A felső kvartja is a világelsők közé röpítette volna, de neki volt még jónéhány hangja a magas C’ felett is (A puritánokban még háromvonalas F’ is, aminél magasabbat még zeneszerző nem írt tenorista számára). Néhány hónappal később már Walter Legge londoni irodájában válogatott Herbert von Karajan lemezfelvételi ajánlatai között.

Egy ideig Mozart-specialistának gondolták, utána a francia repertoár gazdája lett, majd az olasz bel canto ritkaságok rajongói kedvelhették meg. Szinte mindenevő volt, Bachtól Bernsteinig bármi jöhetett, ami hangilag feküdt neki. Ezt a fél mondatot alaposabban elemeznünk: ami hangilag feküdt neki. Nicolai Gedda csak olyan darabokat vállalt el, ami a jellegzetesen karcsú hangjához illett. Talán csak egyszer tévedt meg, amikor valamely felelőtlen karmester (Silvio Varvisora gyanakszom) rábeszélte a Lohengrin címszerepére még 1966-ban. Elénekelte hat alkalommal, de nem esett jól neki, ahogy egy interjúban visszaemlékezett rá, úgy érezte, hangja elveszíti a hajlékonyságát. Fél évre mindent lemondott hát és még az időközben postázott bayreuth-i meghívót is nyugodt lélekkel hajította szemétkosárba.

Pedig ha annak a 66’-os Lohengrinnek a felvételét meghallgatjuk, egy tökéletes produkciót hallhatunk. De Gedda azon kivételes énekesek közé tartozott, aki saját maga tartotta karban a hangját, nem szorult külső kontroll segítségére, így neki elhihetjük, hogy miért hátrált vissza Wagnertől. Azért, hogy a későbbiekben újra Arturo (A puritánok), Hüon (Oberon), Raoul (A hugenották), Benvenuto Cellini vagy Faust lehessen, könnyedén szórhassa tovább a magasságokat.

Hangjával mindent képest volt kifejezni. Egyik magyarországi fellépéséről így írt a máskor oly mértéktartó kritikus:

„Nemcsak a tenorhang fényes, nyílt felső régiójáról és a középfekvés intenzív deklamáló és karakterizáló képességéről vagy a hang valamennyi regiszterét a közlekedőedényben cirkuláló víz cseppfolyósságának gáttalanságával, természetességével könnyedén átsikló, átívelő s mindig kifejező orgánumról lehetne tanulmányt írni, hanem a már az ének-színészet körébe tartozó hangvételfajtáról is, a félhangon való éneklésről, a lefojtott hangadásról, a fejhangokról, a szinte zárt szájjal való éneklésről, nem is beszélve a dalok szövegének illusztrációjául, ábrázolásául szolgáló hangkarakterek nyüzsgő rajáról. Egyszóval ezt a sokféleséget, ezt a rengeteg árnyalatot, ezt az alakítókészséget ilyen gyönyörű hanggal társulva talán senkinél nem találjuk ma meg zenei világunkban.” A szinte mindig kimért és tárgyszerű Kroó György rajongott így az 1982. október 8-i dalestet követően az akkor 57 esztendős, a papírforma szerint idősnek tekintendő énekesről.

Mert Nicolai Gedda egyszerűen mindent tudott, de nemcsak technikai értelemben, hanem kifejezésben. A rútat éppúgy ki tudta fejezni, mint a gyönyörűségeset, a lágyságot pontosan ugyanúgy, mint a durvaságot. Tudott magasztos, pátosszal telt lenni, de mókás, nevetséges is. A pityókás alakot éppoly természetességgel jelenítette meg, mint mulyát, a kérkedőt vagy a daliást, a hőst éppúgy, mint az esendőt.

Bár a könnyebb műfaj nem állt távol tőle, hiszen jó néhány operett etalonfelvétele fűződik a nevéhez, mégis pontosan tudta a határt, mert a három tenor stadionkoncertjeitől borzadva fordult el.

Pár hónapja szaladt végig az internet világán a hír, hogy elhunyt, de szerencsére nemsokára követte a cáfolat: visszavonultan él svájci otthonában és jól van. Köszönve a sok örömet, amit a hosszú pályáján adott nekünk, csak további jó egészséget kívánunk neki a magunk felhőtlen örömére.