Karikó Teréz emlékezete

Lassan fél évszázada, hogy először láttam színházban operaelőadást, Szegeden.
Természetes, hogy már csak emlékfoszlányaim vannak a produkcióról. Ám valami ma is kristálytisztán itt van előttem: a címszerepet éneklő gyönyörű megjelenésű és hangú szoprán. És újra átélem azt a kis közjátékot, amikor a III. felvonásbeli áriája közben majd' hanyatt esett egy műsziklában. Egyetlen gikszer nélkül énekelt tovább, közben kitapogatta, mi van mögötte, majd ráült, mintha az lett volna a rendezői utasítás. Ő volt Karikó Teréz.

A következő mintegy két évtizedben szinte valamennyi szegedi operaelőadást megnéztem. Havi százforintos zsebpénzemből a III. emelet valamelyik hátsó sorába vettem jegyet, hat forintért (ne feledjük, ez még a háromhatvanas kenyér időszaka volt), a kedves jegyszedő nénik aztán leengedtek az első sorba. De ott már 12 kemény forintba került egy jegy, és nem voltam Krőzus.

Ezek az évek a szegedi operajátszás utolsó aranykorát jelentették.

Volt egy Társulat, élén Vaszy Viktorral, majd Pál Tamással.

Egy-egy főszerepet nemhogy kettőzve - hármas, négyes szereposztásban lehetett kiállítani.
Találomra felütöm Papp János kiváló munkáját: Négy és fél évtized szegedi operaelőadásai az adatok és számok tükrében (1946-1990). 1981, Tosca-bemutató. Négy címszereplővel, három-három Cavaradossival, illetve Scarpiával.

Jutott idő és energia kortárs darabok bemutatására - vagy épp romantikus opera magyarországi első előadására.
Verdi-darabról van szó, az első szériában magyar nyelven játszották, mint Johanna, három évvel később lett Giovanna d' Arco.

Az egyik próbán a rendező, Horváth Zoli őrjöngött: „Terikém, ne úgy ülj le, mint aki napozni készül!”
Tény, Karikó nem tartozott a Callas - Várady Júlia - Netrebko típusú intellektuális szopránok sorába.
Ő rendkívüli szépség volt, egy olyan színű szopránnal, amit száz közül is azonnal fel lehetett ismerni.

A pesti Zeneakadémiát követően a Római Santa Cecilián tökélesítette tudását. Vaszy Viktor szerződtette Szegedre az 1960/61-es évad kezdtével - s egész karrierje a Tisza-parti városhoz kötötte.
Eljutott, persze hogy eljutott a Magyar Állami Operaházba, s a New York-i ENSZ-palotában éppúgy fellépett, mint Guatelamában vagy Mexikóban.
Aki életrajzi adatokra kíváncsi, annak Gyémánt Csilla, Kovács Ágnes és Pacsika Emília kitűnő munkáját ajánlom (Karikó Teréz, a szegedi operajátszás csillaga).

De még inkább ajánlom a Youtube-on fellelhető számos zenei részletet, zömük persze csak hanganyag, technikai hiányosságokkal - ám még így is átüt Karikó hangjának hihetetlen ereje, s, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, egészen kivételes színe.

Persze egyik sem tudja visszaadni a színpad varázsát.

Az a legendás 1973-as Falstaff. Vaszy pálcája alatt Gregor, Gyimesi, Réti Csaba, Juhász és Sinkó, meg a hölgyek - Karikó, Berdál Vali, Gortva Irén és Lengyel Ildikó.

Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a szegedihez hasonló Falstaff-élményben legyen részem Salzburgban Soltival.

A Figaro házassága Grófnéja, Pál Tamás szegedi bemutatkozása, az az előadás, amiről Ferencsik csak annyit mondott: Jobb, mint az enyém.

Meg Carlos-Erzsébet, Tosca és Abigél, majd karakterszerepek sora.

Abgangja nemes volt. Utoljára Bertaként hallottam, a fiatal Szilágyi Erzsébet Rosinája mellett.
Csupán néhány héttel volt fiatalabb, mint édesanyám. Életem egyik legnagyobb megtiszteltetése volt, amikor felajánlotta a tegeződést.

Talán megfigyelték, hogy néhány napja onnan fentről az angyalok éneke sokkal szebben szól.
Felismerni egy rendkívüli, valóban angyali voce énekét...