Jerome Hines 100 – a szabályt erősítő kivétel

Jerome Hines 6 láb 6 hüvelyk magas volt (ez kb. 198 cm). Amikor elhunyt, a New York Times is fontosnak érezte ezt nekrológjában kiemelni, nem véletlenül. Tényleg kimagaslott kortársai közül, de nemcsak a színpadon, hanem emberileg és művészi értelemben is.

A basszusok későn érnek, tartja az operai közvélekedés, ebben sok igazság van, de Hines pályája maga a szabályt erősítő kivétel. Döbbenetesen korán kezdett, 1941-ben húszévesen már Monterone San Franciscoban. Pazar szereposztás tagjaként (Tibbett, Pons, Peerce, későbbi nagy szerepe, Sparafucile gazdája ekkor még a „mi” Alváry Lőrincünk, Gennaro Papi vezényelt.) Valahol kering a kalózfelvétel, érdemes abba az átokba belehallgatni.

Alig öt év telt el és már a MET-ben debütált a Borisz Godunov egy kisebb szerepével, de három héttel később már ugyanott a Faust Mefisztója. Egy szólam, ahol hatalmas termete és hatalmas hangja diadalmasan érvényesült. Még nincs harminc, amikor már sorozatban Ramfis, Don Basilio, Sparafucile. Szóval, mindig nincs harminc, amikor Ő az első Doszifej a színházban, s olyan partnerek mellett Gurnemanz, mint Helen Traubel, Max Lorenz vagy Set Svanholm. Még mindig 1950-et írunk, amikor bemutatkozik a Don Carlos grandiózus és könyörtelen, agg Főinkvizítoraként, jegyezzük meg ezt az évszámot! (Ez az a híres előadás, amire a magyarok nem engedték ki a vasfüggöny mögül Székely Mihályt, így a másik ifjú titán, a 27 éves Cesare Siepi debütál II. Fülöpként.) Egy hónappal később már Sarastro.

A kiugrás éve szerintem 1952, amikor átveszi Fülöpöt és Gvárdiánt is, valamint Pimen szerepét a Boriszban. Ez utóbbit csak néhányszor, mert egy évvel később a címszerep „elhódítja”. A csúcson van, basszista ennél többet aligha kívánhat. 32 esztendős mindössze, mások ez idő tájt tanulják első főszerepeiket.

Ekkor jön át Európába (csak egy kicsit, mert a MET-nek 1987-ig hűséges tagja marad). Glyndebourne-ben Stravinsky operájában, A léhaság útjában mutatkozik be, Bayreuthban Marke, Wotan (mindhárom!) és Gurnemanz, előfordul olyan év, amikor alig van ott basszista rajta kívül. Eddigi pályája alapján drámai basszusnak gondolnánk, de például a Scalában Händel Herculesének címszerepével debütál (ismét káprázatos partnerekkel, akik többségénél szintén kakukktojás ez a mű: Barbieri, Corelli, Bastianini, talán Schwarzkopf repertoárjához illeszkedik legjobban a darab, s nem véletlenül). A San Carloban a Mefistofele testhezálló címszerepe várja. Majd egy könnyű fricska a világnak a hidegháború kellős közepén: bemutatkozik Boriszként a Bolsojban is!

Bécs valahogy kimaradt neki, végre egy énekes, aki nálunk sikerrel lépett fel, de sógorékat kihagyta. Merthogy 1960-ban a Margitszigeten bukkan fel Mefisztó jelmezében. Nem tudni, kinek a fejéből pattant ki, de nagy ötlet volt. Ekkor írta Abody róla, hogy „az éneklés éppoly természetes adottsága, mint a hang nyersanyaga” és milyen igaz. Tíz évvel később Fülöpöt énekli nálunk, az az este a II. világháború utáni időszak egyik csúcspontja lehetett, Kabaivanska Valois Erzsébete mellett in floribus hallhattuk Simándyt, Melist és Szőnyi Olgát.

Közben odahaza még besöpörte a Don Giovanni címszerepét, Arkel királyt a Pélleasból és Gremint is. Ő az első Banquo a MET-ben, majd Attila, Zakariás, Silva és Fiesco teszik teljessé a Verdi-repertoárját. Sokoldalúságát igazolja, hogy (sajnos angolul) lemezre vette egyebek mellett A kékszakállú herceg várát is Ormándy Jenővel.

Ha azt gondolnánk, hogy Hines pályáját teljesen betöltötte az éneklés, súlyosan tévedünk. Még énektanulmányaival párhuzamosan matematikát, fizikát tanult a Kalifornia Egyetemen, s már ünnepelt sztárként az ’50-es években sorozatban jelentek cikkei fontos matematikai szaklapokban.

Rendszeresen adott dalesteket a pálya csúcsán, de idősebb korában is. Ott is mindenevő volt, egyszerűen bármit a „torkára vett”, az természetes módon szólalt meg. Kedvence volt az a fajta, akkor még egyedinek számító „beszélgetős koncert”, ahol önmagát kedélyesen-szellemesen felkonferálva különös hangulattal varázsolta el rajongóit. A ráadások során a tenorokat a sodró szenvedélyű Granadával pukkasztotta, de az örökzöld spiritualék sem maradhattak el. Interjúiban közvetlen sármos úriember, aki pontosan tisztában volt az operai hierarchiában betöltött rendkívüli szerepével. A világról alkotott véleménye mindig megfontolt és humanista szellemű volt. Egy énekes, aki egyben gondolkodó is – nem gyakori felállás.

A MET-ben az utolsó évekre visszavette régi szerepét, a félelmetes erejű a Főinkvizítort, majd 1987-ben, 41 év után elbúcsúzott a színháztól Sparafucile szerepében (itt is volt magyar vonatkozás: Gulyás Dénes azon az estén a herceg). A világban még évekig jelen volt koncertező énekesként, tanárként. Utoljára 80 évesen koncertszerűen jelenítette meg, több mint fél évszázad után a Főinkvizítort 2001-ben, a felvétel a YouTube egyik kedvence. Egyetlen tömbből faragott döbbenetes alakítás, teljesen intakt hangon.

Hatalmas hang, atletikus termet, elképesztően hatásos megjelenés, de ez mégis kevés indokként ehhez a páratlanul egyenesívű karrierhez. Talán a magas intelligencia, az ösztönösen összetett szerepjáték, a hideg fejjel történő szakmai döntések? Vagy ez mind együtt?

Mindegy is, Jerome Hines megismételhetetlen jelenségnek tűnik, a marketing világa nélkül érvényesülő őstehetség.