Claudio Abbado (1933-2014)

Meghalt Abbado.

El kell hinnünk, pedig mostanáig abban hittünk, hogy ez nem történhet meg. Hiszen visszajött egyszer a halálból, s utána jobban dirigált, mint valaha. Mi az, hogy dirigált, mi az, hogy jobban? Ott állt egy csodalény a pulpituson, s folyamatosan elárasztott minket ajándékaival. Ezekben az utolsó években egyszerre volt nagyon öreg – hisz látszottak rajta a küzdés nyomai – és megejtően fiatal, elég volt sovány, mosolygó arcára nézni, s messze szálltak a gondjaink.

Most, hogy nélküle kell folytatni a harcot, nem árt elgondolkozni, hogy is csinálta, bár a végső titkokat úgysem tudjuk megfejteni.

Személyisége példa arra, hogy a dirigálás művészetének első és legfontosabb része a tudás, s a tevékenység csak az után következik. Őt nézve sokat töprengtem azon, hogy műismerete miben különbözik nagy kollégáitól, Toscaninitől, Karajantól, Carlos Kleibertől. Ha a nagy olasz Maestro számára a művek, mint kőkemény gránitsziklák, ha a kistermetű nagyság megharcolt a darabokkal, s mindig győzött, ha a különc filmsztár hihetetlen kalandokba sodort mindnyájunkat, Abbado mintha azt tudta volna: miért írta meg a szerző a művét?

Nemcsak betéve ismerte a partitúra összes jelét, hangokat, dinamikát, az operák rendezői utasításait és még mindent, hanem ezekbe kapaszkodva, no meg zsenialitásának sugallatára eljutott odáig, amire igazán kíváncsi volt: mi lehetett a zeneszerző szándéka, mért fogott tollat, mi az emberi, az igazán fontos ok, amiért a zene születni kezdett?

Azt senki nem tudhatja, hogy interpretációi végül is mennyire közelítették a szerzők akaratát, ám előadásának mély átéltsége szinte őt magát tette alkotóvá. Őt hallgatva-nézve a sokszor hallott, s néha bizony már lekoptatott művek újraszületésének pillanatait éltem megrendülve át. Azt tudtam, hogy az Újvilág-szimfónia jó darab, de hogy lenyűgöző remekmű, azt csak Abbado és a berliniek palermói koncertje óta tudom, s tudom újból és újból, valahányszor csak meghallgatom ezt a remekmívű interpretációt. Lehet, hogy eleddig valójában nem is volt ilyen korszakos zene ez a szimfónia, de mostantól kezdve az, és ezt Abbadónak köszönhetjük. Igen, Abbado nagysága talán abban rejlik, hogy koncertjei, operaelőadásai közben nem őt, hanem a műveket csodáljuk.

No persze őt is, mert azért dirigálni is nagyon tudott. Pedig attitűdjétől mi sem állt távolabb, mint a szokványos karmesteri imperatívusz. Persze, ha végiggondoljuk, a vezénylés gesztusvilága több mint egyszerű, alig áll pár mozdulatból, csak ezeknek nagyon egyértelműeknek kell lenniük. Az önmagukkal harcolva kapálódzó karmestereknek nem a dirigensi technikájával van baj, hanem sokkal inkább az indítékhiánnyal: amiről nincs elképzelésem azt nem is tudom eldirigálni. Meg aztán tétova lélekkel a legegyszerűbb mozdulatokat is nehéz megtenni a sok figyelő szempár sugarában.

A legtöbb karmester a problémahalmazt a gordiuszi csomóhoz hasonlóan, karddal vágja át: a hatalmi pozíció sok mindent megold, én dirigálok, te végrehajtod, nem tudom, pontosan mit akarok, de azt határozott suhintásokkal próbálom értésedre adni. Ha a metrum, a három negyed, meg a négy negyed megszületik, az már fél eredmény: a jó zenekarokban kiváló muzsikusok ülnek, akik a többit hozzáadják a magukéból. Vagy éppen nagyon is tudom a darabot, eldirigálom az össze tempóváltást, dinamikai árnyalatot, hangsúlyt, ésatöbbi és valami mégis hiányzik.

Abbadót nézve, a katarzis pillanataiban az a titok is föltárul előttünk, nem a zenét, a zenészt kell vezényelni. No persze, ezt öröm felismerni és könnyű kimondani, de megvalósulásához olyan sokoldalú zsenire van szükség, mint Ő. Nem elég a szerzővel való mély kapcsolat, a zenekari művészt, a művészembert is ismerni kell kívül-belül, meg kell őt érteni, tudni kell a nyelvükön, mindegyikőjükkel külön-külön kapcsolatot kell teremteni, le kell győzni és meg kell bocsájtani hibáikat, s úgy kell irányítani őket, hogy valamennyien azt érezzék, egyenrangúak vezetőjükkel. Ezt mind megtenni csak a zseni képes, a puszta elhatározás kevés.

Abbado gesztikája csodálatos kommunikáció művésztársaival, szavak nélküli beavatás a titkokba, amit csak ő tud a zenéről, gyakran kérő, szinte alázatos, mi sem áll távolabb tőle, mint a távolságtartó fölényeskedés. Ezért aztán a zenekarok testületileg és egyénenként imádták, s az árván maradt utókor, s jómagam is igyekvő gyalogosként próbáljuk ezentúl nyomdokait követni.