Bill Bailey még mindig nem jött haza - New Orleans és a French Quarter Fesztivál

Idén, húsvét táján tizenhetedszer rendezték meg New Orleansban a \"Francia negyed\" jazzfesztiválját.
Ez nem azonos a \"New Orleans Jazz and Heritage\" mammutfesztivállal - azt ugyanis 3 héttel később tartják, hét napos és naponta 60 (azaz hatvan) zenekar lép fel egy csomó helyszínen. A kínálat elképesztő és követhetetlen. A Cayun és Zydeco zenén keresztül a gospel, blues, a tradicionális és modern jazz minden ága. Veteránok, feltörekvő fiatal fekete muzsikusok, egyetemi combók, big bandek és nemzetközi sztárok.

Kissebb, de számomra szimpatikusabb a Francia negyed mindössze 3 napos fesztiválja, Itt \"csak\" 10 helyszín van, ahol egyidőben délelőtt 10 órától este 8-10óráig szól a jazz. Mindez a belvárosi utcákon, főtéren és a Mississippi partján felállított színpadokon, zömében a híres Storyville-ben, és mindenütt ingyen.

A sok idelátogató turistának - és a jól tájékozódó helyieknek - csak az okoz gondot, hogy hogyan tudják áttekinteni az eseményeket, hiszen el kell dönteni, hogy a 10 helyszín közül hová és mikor menjenek.

A szabadidőm zöme azzal telt el, hogy diagrammokat készítettem. Táblázatokat, ahol vízszintesen a helyszínek, függőlegesen az idők szerepeltek és megpróbáltam egy menetrendet készíteni, hogy legalább a számomra legfontosabbakba belehallgathassak. Amikor Steve Steinberg, New Orleans-i jazzkritikus- és író meglátta munkálkodásomat, jóindulatúan rámpislogott és közölte, hogy van még egy-két vaskos és ugyancsak ingyenes heti programfüzet, amely ennél sokkal szélesebb programot kinál, ugyanis a Louisiana State Museum, a French Market és egy csomó jazzkocsma is szervez rendezvényeket ugyanakkor. Két éve a House of Blues például a George Jinda\'s Special Efx formációját hirdette.

És a gőzhajók a Mississippin!

Az áttekintés így sem lehetetlen, tanítják-e Magyarországon a 3 dimenziós statisztikai táblaszerkesztést?
Hogyne - válaszoltam: a mieink találták ki. Mint az atombombát, a számítógépet, a gyufát és a golyóstollat.

Magát a várost már bemutatta rengeteg könyv, folyóirat. Megfordultak itt magyar hírességek, felfedezők, újságírók, tudósítók, jazzrajongók. Ha valaki azt gondolná, hogy a világútlevél birtokában ez nem nagy ügy, annak elmondhatjuk, hogy 1852 március 26.-án, amikor Kossuth Lajos ideérkezett, már népes magyar kolóniát talált itt. Ugyanakkor érkezett Vállas Antal, aki Louisiana állam Tudományos Akadémiáját alapította. A város ezelőtt is gyűjtőhelye volt a szabadságharc menekült honvédtisztjeinek, akik itt gyülekeztek a kubai és mexikói háborúkhoz. A legkülönösebb eset, amelyet feljegyeztek azé a pesti születésű Sempenz Jánosé, aki 1820 óta élt a városban, amikor hírét vette a szabadságharcnak és 28 év után hazajött harcolni. Vissza már nem térhetett, mert Buda ostrománál elesett. Mindenki találhat itt valami izgalmasat. Sokan az építészetének rajongói, legalább ugyanannyian a konyhájának (Gumbo, Jambalaya, Crawfish, Osztriga) és még többen a zenéjének, hiszen itt vannak a jazz és a delta-blues gyökerei.

A szórakozóhelyeken már délelőtt megszólal a zene és hajnalig tart. Elég végigmenni a Bourbon Street-en, ahol minden második házból élőzene hallatszik, ajtók-ablakok tárva nyitva, be sem kell menni ahhoz, hogy remek koncertket halljon mindenki. Minden a turistákért van, akik jönnek szakadatlanul a világ minden tájáról és áhitattal figyelnek. Hálásan megtapsolják a jó- és a vásári produkciókat, törelmesen sorbaállnak, akár órákig is a Preservation Hall előtt, hogy 5 Dollárért bejuthassanak ebbe a mesterségesen régiesített és igen elhanyagolt intézménybe, ahol többnyire veteránok játszanak New Orleans-i jazzt.
Utcán, szórakozóhelyeken önfeledten táncolnak 4-5 éves fekete kisfiúk (pénzért) és öltönyös-csokornyakkendős, kiskosztümös idős párok (szórakozásból.)

A várost, ahol majdnem mindig farsang van, nem lehet egy-két nap alatt felfedezni, megismerni. Először úgy tűnik, hogy ebben a turistaparadicsomban minden talmi és mesterkélt. Van itt panoptikum, ukrán jövendőmondó, \"Woodoo\" múzeum, titokzatos és garantáltan hatásos varázsszerekkel, francia orgiát kínáló éjszakai lokál és egyszerű kocsma, ahol a nyitott ajtókból tükör előtt táncoló lányok látszanak, akiknek az öltözéke többnyire egy nyakláncból, legfeljebb karórából áll. Lépten nyomon behívóemberek harsognak és mindenhonnan zene szól.
A folyam gőzhajói pedig rövid és hosszabb kirándulásokra csábítanak. Elvisznek a folyampart történelmi ültetvényeire, ahol épen maradt rabszolgaszállásokat és polgárháborús csaták emlékhelyeit látni. A környék monda- és hiedelemvilága sem lebecsülendő.
A lapátkerekes Natchez kirándulóhajó jóideje hangolásra szoruló gőzüzemű orgonája kilométerekre hallatszik, amint a Basin Street Bluest, vagy az elnyűhetetlen Miss New Orleanst harsogja.
A Jackson Square konfliskocsijainak bakján szivarozó, keménykalapos fekete kocsisok invitálnak történelmi városnézésre, nemegyszer franciául, meg-megállva az ismertebb utcazenészeknél egy kis fényképezésre.
Ez a környék, Louisiana állam nagy része földművelésből él. Ellentétben a szomszédos államokkal, itt alig van szarvasmarhatenyésztés - ezért inkább a turistákat fejik.
Erre való a hatalmas Casinó-hajó, vagy a Canal Street elegáns és drága hoteljei. Ezekben gyakran játszott Pete Fountaine klarinétos és a trombitás Al Hirt. A Westin Hotelben például 60 Dollár a belépő.
A türelmes turista később felfedezi azokat a helyeket, ahol sokkal olcsóbban hallhat valóban értékes, esetenként világszínvonalú zenét.

Kezdjük a \"Snug Harbor\" Jazzklubbal, Ellis Marsalis erődjével.
Rákot, osztrigát és Charles Neville együttesét kinálják, felváltva Delfeayo és Jason Marsalis együttesével, Jeremy Davenport quartettjével, Ellis Marsalis triójával és Nicholas Payton-nal. Hétfőnként Charmaine Neville a vendég.
A \"Palm Court Jazz Cafe\" a nemrég elhunyt legendás gitáros, Danny Barker törzshelye volt. Itt heti 4-5 alkalommal olyan muzsikusokat lehetett hallani, mint \"Pud\" Brown és Sammy Rimmington (szaxofon, klarinét), Lloyd Lambert (bőgő), a fiatal, de már ma is nagyon népszerű fekete muzsikusok közül pedig Gregg Stafford trombitás és Lucien Barbarin harsonás. Ugye ismerős ez az utolsó vezetéknév? Ő már a Barbarin dinasztia negyedik generációjához tartozik.

A Palm Court Jazz Cafe a G.H.B. Jazz Fundation szoros partnere, talán érdekeltsége is. Az alapítvűny nevében az első három betű George H. Buck nevét rejti, aki hét évvel ezelőtt indította a Jazzbeat cimű folyóiratot és mellékesen 9 lemezmárka igencsak termékeny kiadója. Buck úr úgylátszik nem sokat törődik azzal, hogy imponáló mennyiségű kiadványát Európában is terjessze, CD-i amerikaszerte gyorsan elfogynak. A mikrolemezek gyártását már két éve megszüntette. \"Vinyl finil\" Most újra fontolgatja a gyártás megindítását. Lemezmárkái megérdemelnének egy részletes külön irást, annál is inkább, mivel Magyarországon és egyáltalán Európában, csak nagyon kevesen tudnak róluk. Itt csak egy rövid ismertetésre maradt lehetőségünk:

• Jazzology Records : autentikus chicagói jazz.
• G.H.B. Records New Orleans-i és \"Nyugati parti\" stílusú jazz amerikából és a világ minden tájáról. George Lewis, veterán klarinétos, egyik Tokiói koncertjén fedezte fel Yoshio Toyama trombitást és együttesét, aki később New Orleansban is nagy sikert aratott.
  Azóta angol (\"A gyömbér disznók\", \"The Zenith Six\") ausztrál (Graeme Bell, Max Collie), dán, holland és francia együttesek is bekerültek a G.H.B. repertoárba. Arra is vállalkozott, hogy e sorok írója zenekarának, az Orient Dixieland Jazz Band-nek a Cd-jét is kiadja.
• American Music Records :autentikus New Orleans-i jazz, eddig kiadatlan felvételek olyan pionirokkal, mint Bunk Johnson, Kid Shots Madison, Wooden Joe Nicholas, Herb Morand, Kid Rena, Mutt Carey, stb. Eddig kiadatlan koncertek és gyűjtemények : John Reid Collection, Prelude To the Revival, New Orleans Funeral and Parade.
• Solo Arts Records : zongoristák minden stílusban. Ragtime, barrelhause, stride, boogie, - egészen a kortárs billentyűsökig.
• Black Swan : A Paramount lemezgyár jogutódjaként blues, a 20-as évektől.
• Audiophile Records : Kreatív énekesek és előadók, amerikai szerzők.
• Circle Records : kiadatlan progressziv big-band felvételek. Red Norvo, John Kirby, Boyd Raeburn, Cloude Thornhill, Casa Loma Orchestra, stb.
• Southland Records : mai folk- és nagyvárosi blues. És végül a
• Progressive Records : swing- és modern combók, a 60-as évektől napjainkig.

Visszatérve a French Quarter helyszíneire, érdemes egy kis időt az utcákon és tereken is eltölteni. Nem kell sokáig várni, hogy feltűnjön egy rezesbanda. Mert a zenészek még most is (mint az első világháború előtt) menetelnek...

Menetelnek a katonai középiskolások, Marching Band-ek a Mississippi túlpartjáról, Algiersből és Gretnából.

A mostani, tizenhetedik fesztivál is hatalmas tömegeket csalt New Orleansba. Egyre népszerűbbek a marching bandek, amelyek a tradicionális jazz- a pop- és a hip-hop zene elemeit elegyítik és már gyűjtőnevük is van: contemporary brass. Igazi szenzációt egy Jimmy nevű 52 éves fehérbőrű trombitás jelentett, akinek a vezetékneve LaRocca. Igen, a trombitás Nick LaRocca (ő a Tiger Rag és sok más jazzstandard szrzője és aki együttesével, az Original Dixieland Jazz Band-del a világ első jazzlemezét készítette) fiáról van szó, akiről eddig semmit nem tudtunk, alighanem azért, mert idáig hűtőgéptechnikusként dolgozott!

Valószínűleg Jimmy LaRocca együttese jelenti ma a dixieland jazz hagyományőrző, stilárisan kifogástalan, technikailag tökéletesen felkészült muzsikusokkal előadott jópéldáját, akiknek nincs arra szükségük, hogy időnként a Bouna Sera-val, vagy a Bluberry Hill-el rázzák fel a fáradó közönséget.

Szóval 1902 óta hívja haza naponta sok-sok zenekar Bill Bailey-t a kocsmából, vagy valamilyen gyanús házból és a közönség semmi jelét nem mutatja annak, hogy ezt a dalt és a tradicionális repertoár többi jólismert, elcsépelt darabját egy pillanatra is megunta volna.