Az opera mindenese elköszönt – Palcsó Sándor halálára

Életének 92. évében elhunyt Palcsó Sándor, a magyar operajátszás egyik doyenje. Mindenesnek is hívhatnánk, évtizedekig az egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze volt a dalszínháznak.

Hiszen mindent elénekelt, amivel megbízták. Gyorsan tanult, pontos zeneiséggel, tökéletes szövegkiejtéssel, nagy teherbírással. Egy mai énekes számára elképesztő, hogy voltak évei, amikor száz feletti előadásszámot teljesített az Operaházban, volt, hogy nyolc napon belül hét este színpadon szerepelt. És nem beszéltünk a próbákról, a koncertekről, a rádióról. Az egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze volt, nemcsak a Háznak, de magyar zenei életnek is.

„Nem elég szép hangom, de elégedett vagyok vele, mert jó” – sommázta egy interjújában. Ennek tudatában volt tehát, ezért nemigen okozott frusztrációt neki a sok karakter, illetve comprimario feladat. És persze a hangjához közelálló főszerepek is megtalálták előbb-utóbb.

Az ’50-es évek legvégén került be a Házba, azt megelőzően – sok nagyszerű kortársához hasonlóan – a Honvéd Művészegyüttesben csiszolta üzembiztossá a technikáját. Hamarosan a társulat egyik legfoglalkoztatottabb tagja lett. És a fantasztikus zeneiség mellett kiderült, hogy elképesztő színpadi jelenléttel bír, akinek minden mozdulatát az adott szerep indukálja.

Jelen sorok írója élőben csak a színpadi pálya végéből kapott komolyabb ízelítőt. Sporting Life szerepében láttam először, majd V. Lászlóként, s a János vitéz címszerepében. Nem lehetett Borisz-előadás sem nélküle, hol Sujszkij, hol a Bolond szerepében láttuk, sőt, egy ízben – kolléga betegsége miatt – mindkettőt életre keltette ugyanazon este. A ravasz rókácska magyar premierjén az Iskolamester és a Kutya kettős szerepét keltette életre. Korszakos Írnok volt a Hovanscsinában, olyan etalon, melyhez az Őt követők máig mérhetik magukat. És persze ott voltak a nagy Wagner-karaktertenor figurák is (Dávid, Mime, Loge).

Szinte minden kortárs dalműben fellépett, s egy idő után a komponisták pusztán önérdekből elkezdtek „Palcsóban gondolkodva” alkotni. Mert ha Ő énekelte a főszerepet, nyugodtan jöhettek a főpróbára. Balassa, Durkó, Mihály, Petrovics, Ránki, Szokolay és a többiek kiaknázhatták Palcsó üzembiztos felső regiszterét, példás szövegkiejtését és rendkívül erős karakterizáló képességét.

A ’80-as évek közepén megharagudott a színházára, mert egy nagyon vágyott szerepet nem kapott meg, így inkább visszavonult. Ereje és hangi állapota teljében.

A Rádió Dalszínházát szinte neki alapították, alig volt produkció, amiben ne szerepelt volna. Rádiós operett-felvételei országos népszerűséget hoztak számára. A műfajban mindmáig az egyik legtöbbet hallható előadó, nálánál több felvétele talán csak Házy Erzsébetnek van.

Mindehhez társult kedves, vidám és bohém személyisége. Már hetvenöt körül járt, amikor egy zenés beszélgetésre invitáltak ismerőseim. Palcsó Sándor beszélgetett színesen, derűsen, mint mindig. Majd a végén, hogy ne csak beszélgessünk, előrántott a közönség soraiból egy zongorakísérőt, s legott rá is gyújtott három számra. A rögtönzött koncert nagy sikerére ráadásul elénekelte a Rigoletto híres tenoráriáját, Az asszony ingatag-ot, pazar H-val a végén, ahogy kell. Teljesen intakt hangon, 100 %-os biztonsággal.

Annak a bizonyos második aranykornak az egyik legutolsó mohikánjától búcsúzunk Palcsó Sándor halálával. Pályája nagy tanulsága, hogy nemcsak főszerepekkel lehet maradandót alkotni.