Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Az MDM-jelenség – Mario Del Monaco 100

2015-07-27 08:00:00 - zéta -

Mario Del Monaco Létezik-e megismételhetetlen az operai előadó-művészetben? A válasz többnyire nem, de néha mégis igen. Most néha van, s erről beszélnünk is kell, mert a mai napon lenne 100 esztendős Mario Del Monaco.

Ha volt valaha az operai világnak olyan időszaka, amikor bőviben voltunk a máskor oly ritka hőstenor hangfajnak, akkor az pont Del Monaco nemzetközi színrelépésének időszaka volt a II. világháborút követően. Az olasz színpadokon még mindig a szertelen veterán, Giacomo Lauri-Volpi volt a sztár, s amikor Ő nem ért rá, ott volt a harsány és elementáris Mario Filippeschi. Szerte Európában a dán Helge Roswaenge vagy a svéd Set Svanholm boldogan és sikerrel énekelték a legnagyobb olasz szerepeket, a Metropolitanban éppen sikerrel debütált új hangfajában Toscanini kedvenc Otellója, a zavarba ejtően sokoldalú Ramón Vinay. Úgy tűnt tehát, Giovanni Martinelli trónja betöltve.

De nem, sőt az igazi vetélkedés még csak ekkor kezdődött, ne felejtsük el, hogy alig néhány évvel később megjelenik még néhány cseppet sem mellékes szereplő a placcon, elég, ha csak Carlo Bergonzi, Franco Corelli vagy a minap elhunyt Jon Vickers nevét említem. Az 50’-es, 60’-as évek minden idők legboldogabb énekesi aranykora lett, a középpontban Mario Del Monacóval. (A líraibb tenorfach és egyéb szólamok prominenseiről most kivételesen ne essék szó.)

Ha van idejük, nézzenek bele ebbe (https://www.youtube.com/watch?v=EOk9AXRfe68) az 1959-es moszkvai Bolsojban zajlott Bajazzók-előadásba. Monacón kívül mindenki oroszul énekel, mégis talán minden idők legszenvedélyesebb produkciója Leoncavallo operájának – a tenorhősnek köszönhetően. Monacónak van egy sor, tán technikailag jobb élő felvétele a dalműből (bár a korhoz és a helyszínhez képest ez a többkamerás változat elképesztő luxus), de emez sokkal tisztábban mutatja ennek a hatalmas énekes-színésznek képességeit amazoknál. Sejthetően nem próbálták agyon a darabot, a rendezés pedig tisztességgel kiszolgálja a művet, így nagyobb szükség (és lehetőség) volt az egyéni képességek megcsillantására.

Del Monaco 44 éves, abszolút a csúcson. A hangadása a lehető legtermészetesebb, könnyeden szórja a fortékat, pazarul ontja a másoknál oly kényes magasságokat. Az „A venti tre ore…” frázist mindenki másnál szétszabdalná, ha ilyen hosszan tartaná azt a bizonyos magas H’-t (már ha egyáltalán menne), de az Ő előadásában ez nemcsak végtelenül természetesnek hat, de tökéletesen szolgálja a drámát.

Még ennél is meghökkentőbb a híres „Kacagj Bajazzók!” vége, ahol látványos nyíltszíni zokogásban tör ki. Triviális? Az hát, nagyon is, de hol legyen az énekes triviális, ha nem a verizmus eme csúcsművében? Ennél érdekesebb, hogy Del Monaco követői közül többen próbálkoztak e mutatvánnyal és kevés sikerrel. A 80’-as évek első felében egy jónevű olasz Canio (Del Monacóhoz képest másodvonalbeli, de ma egy ilyenért tíz ujjunkat megnyalnánk) budapesti vendégfelléptén nekifutott ennek a megoldásnak, az Erkel Színház amúgy illedelmes közönsége egyszerűen kinevette, mert nem tudta az effektet beépíteni a drámába.

És hát ugye, az a finálé, az a hátborzongató tíz perc a végén! Ahogy feszül az a zenei hurok, érezzük, egyre élesebb a dráma, egyre tragikusabb a végkifejlet. A legvégén ott ülünk a képernyő előtt csomóval a torkunkban, mert „a komédiának vége”. Énekes-színészt írtam az imént, mert, ahogy látjuk, miként önti el Canio agyát a féltékenység, a legnagyobb prózai színpadi hősök elevenednek meg Del Monaco alakításában.

A dráma volt az igazi közege. Abody Béla a pesti Otellója után azt találta leírni, hogy „nagy temperamentum, de nem nagy lélek”. Hát igen, a mai pszichologizáló mini-Otellókhoz képest Del Monaco nyers, egy tömbből faragott mórja nem a szerep lelki mélységeit boncolgatja, hanem csak egyszerűen megjelent a színen boldog házasságát monomániásan féltő, s végül elvesztő férfi. Férfi, minden porcikájában. De ha egymás mellé tesszük a 14 fennmaradt Otello-alakítását (állítólag 427 este keltette életre ezt a rettentő nehéz szerepet), akkor azt halljuk, hogy a szólamot egészében már 1950-ben is, mindössze 35 évesen szinte ugyanúgy építette fel, mint évekkel, vagy évtizedekkel később, akár a 70’-es évek közepe felé az utolsó előadásain.

Talán a hangadása volt a legjellegzetesebb. Magyarul is megjelent könyvében (Életem és sikereim, Zeneműkiadó, 1984) hosszan ecseteli fiatalkori tétovázásait a különböző énekmesterek útvesztőjében. Majd egy látványos kudarcsorozat után saját kezébe vette a sorsát és kitalálta saját magát. A kivételesen egyedi megoldásra a művész számára is meglepő módon évtizedekkel később egy gégész-specialista szolgáltatta az utólagos bizonyítékot, mert megállapította, hogy a neves tenor basszusokhoz méltóan vastag hangszálakkal rendelkezett, a más tenoroknál beváló módszerek nála nem működtek.

Színpadi játéka a nagyon határozott, rendkívül energikus és lendületes mozgásra épített. Hősei előszeretettel száguldoztak a színen, de mindig volt céljuk, irányuk. Gesztusai egyértelműek és tulajdonképpen viszonylag egyszerűek voltak. A temperamentum hevítette őket egészen fehér izzásig.

Az ember azt gondolná, hogy Mario Del Monaco az életben is szélsőséges indulatokkal rendelkezett, s hogy művészetének legfőbb jegye a spontaneitás volt, de ez tévedés. A fékezhetetlen Otello, Sámson, Ernani, Radames, André Chenier, Pollione, Canio egy latintanár precizitásával és óvatosságával tervezte meg életét. Elképesztően józan életet élt, s mindent az előadások sikerének rendelt alá. Korán feküdt, korán kelt, mértékkel fogyasztott ételt és italt, nem dohányzott, viszont sokat sportolt. Legendás a sztori, amikor hajnali ötkor összeakadt a szálloda halljában a szintén ott lakó Giuseppe di Stefanóval. Del Monaco örömmel üdvözölte a tenorista kollégát és hívta, tartson vele reggeli futásában, mire kiderült, hogy az enyhén szólva lezserebb életmódú fachtárs még csak akkor került elő az éjszakai tivornyából.

Amikor Budapestre jött fellépni, mindig autóval érkezett, jó pár nappal a fellépése előtt (utált repülni, ezzel szemben – ez is klasszikus tenorszokás – autóversenyzői hajlamokkal bírt), s néhány napot akklimatizálódással töltött, közben bejárta a város legfőbb nevezetességeit (többnyire az olaszul jól beszélő Radnai György társaságában), múzeumait, s őszinte érdeklődéssel tekintette meg az Operaház előadásait is. Nagy kultúrarajongó volt, szinte reneszánsz alkat. Önéletrajzi írása szépirodalmi értékű, szabadidejében sokat orgonált (trevisói villájában saját hangszere volt), kedvenc időtöltése volt a festegetés, számos kiállítással büszkélkedhetett, büszkélkedett is. Jelmezeit, amikor csak tehette, előszeretettel tervezte saját maga.

Tisztában volt saját értékével, ebben éppoly határozottan állt a lábán, mint amilyen biztosan tudta, mit akar tenni a színpadon.

Kevesen tudták, hogy a korábbiakban ecsetelt józanságára egészségügyi okokból is szüksége volt: születése óta veseelégtelenségben szenvedett. Emiatt is kellett ereje teljében visszavonulnia, 60 évesen. Még néhány stúdiófelvétel készült vele, igazolva, hogy még számtalan előadás „maradt a torkában”.

Alakításai, szerepformálásai egy sor szerepben megkerülhetetlenek, fennmaradt felvételei időálló etalonértékkel bírnak.

Ma lenne 100 esztendős Mario Del Monaco.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.