Az Ezeregyéjszakától a francia forradalomig - Kun Zsuzsa születésnapjára
Hálátlan vállalkozás méltó módon köszönteni a 80. születésnapján egy olyan művészt és pedagógust, akiről 75. születésnapja és egyben operaházi tagságának 60. évfordulója alkalmából egy kivételesen igényes és gazdag, hiteles és érdekfeszítően olvasmányos monográfiát írtak. Illendő-e, méltó-e az ünnepelt nagyságához, hogy a köszöntő egyúttal a pár évvel ezelőtt megjelent kötet ajánlója legyen?
Képzeljünk el egy mélyinterjú-folyamként szerkesztett könyvet, amelynek riportere, szerkesztője táncos és tánckritikus szakember (sajnos csak volt, mert Kaán Zsuzsa 2011-ben tragikusan korán elhunyt), Kun Zsuzsa pályáját nézőként majd esztétaként végigkísérte, csupán életkoránál fogva nem az elejétől. A fejezetek bevezetőiben és kérdéseiben sorra veszi a nagy karrier és életút – s egyúttal az Operaház korabeli balett-történetének – jelentős állomásait, mely kérdésekre a művésznő válaszol, kor- és balett-történeti értékű, részletes emlékezéssel – mindez majdnem 300 fotóval illusztrálva. Nagy kár, hogy ilyen színvonalú kötet a Kun Zsuzsáé mellett csak Seregi Lászlóról (Kaán Zsuzsa: Seregi, 2005) jelent meg, hiszen a tánc a legillékonyabb művészet, és múlt századi képviselőinek művészetéről még nem maradhatott fenn jó minőségű mozgókép-anyag sem. Jó néhány pályatárs méltó lett volna ilyen formátumú „emlékműre”, s hogy Kun Zsuzsáról meg is született, a művész kivételes nagyságát is jelzi. Illendő-e, méltó-e nagyságához a könyvajánló, nem tudom, mindenesetre ma már megkerülhetetlen.
Kun Zsuzsa pályáját e megemlékezés írója a hivatkozott könyv szerzőjéhez hasonlóan végigkísérhette, szintén életkoránál fogva nem a kezdetétől – közönségként, az Operaház és az Erkel Színház nézőterén, ritkábban a televízió képernyője előtt is. Kun Zsuzsa pályatársaihoz hasonlóan balettintézeti növendékként is részt vett az Operaház előadásaiban, de már tízes éveinek végétől felnőtt szólószerepekhez, sőt jelentős, technikai és szerepformálási szempontból is kényes főszerepekhez jutott. Tehetsége és egyénisége gyors kibontakozása mellett Kováts Nóra 1953-as, majd a korszak más élvonalbeli balerináinak 1956-os disszidálásával keletkezett szólistahiány is sürgette kiugrását. A hátrahagyott űrt elsősorban a páratlan munkabírású Lakatos Gabriellával pótolták, de részbeni mentesítésére csatasorba állt egy még fiatalabb nemzedék, Kun Zsuzsával az élen, nyomában a szintén prímabalerinává növő Orosz Adéllal, valamint Ugray Klotilddal és Menyhárt Jacqueline-nal.
Kun Zsuzsa első fontos fellépéseinek nem lehettem tanúja, pályaívének sajátos mintázata mégis kedvezett nekem, annak ellenére is, hogy a táncos pályán lehetséges minden balszerencse (elsősorban sérülés) megesett vele, ami rövidebb-hosszabb időre távol tartotta a színpadtól. Ama sajátos mintázat szerint felépülései után évek, évtizedek múltán is visszaállt már-már elhagyott szerepeibe (A diótörő Mária hercegnője, A bahcsiszeráji szökőkút mindkét nőalakja), töretlen erőnlétben és illúziókeltő megjelenéssel.
Első találkozásom vele nézői gyakorlatomban drámai volt. Korábban úgy adódott, hogy mindazokat a szerepeket, amelyeken Lakatos Gabriella és Kun Zsuzsa (is) osztozott, az előbbi nagyszerű alakításában láttam: Sári A keszkenőben, Zaréma A bahcsiszeráji szökőkútban, Swanilda a Coppéliában, a Gajane címszerepe. Harangozó Gyula három egyfelvonásosából álló balett-est első két darabjának, a Csajkovszkij nyitányfantáziájára koreografált Rómeó és Júliának és Manuel de Falla A háromszögletű kalap c. táncjátékának előre örülhettem, mert a női főszerepekre Lakatost biztosították. Akkori ismeretemet Rimszkij-Korszakovról mindössze az adta, hogy anyukám esténként, amolyan altatóként, a Hindu dalt zongorázta kedvemre. Reméltem, hogy a Seherezádé harmóniái is meghódítanak, de miután címszereplőjéről az újságfotók egy szögletes arcú és alakú balerinát mutattak, kevés kedvet éreztem a harmadik darabhoz.
Ám felcsendültek a szimfonikus költeményt indító rezek, majd a fafúvósok akkordjai, amelyekből kibomlik Seherezádé témája a hegedűn, és ugyanakkor nyílt széjjel a függöny, s a színpadon ott táncolt keleti, kegyencnői pompájában a csoda-jelenség: Kun Zsuzsa! Életem egyik legvarázslatosabb háromnegyed óráját élhettem át akkor, egyszerre ájulva bele a mesés Keletbe, Rimszkij-Korszakov zenéjébe és Kun Zsuzsába. Bő fél évszázad múltán sem felejtem azt a hideg, üzleties gesztusát, amellyel a földre hajítja gyöngysorát az eunuchnak, akit ezzel veszteget meg, hogy az beengedje szerelmét a hárembe, majd azt a táncban és mimikával elmondott féktelen örömét, amely közeledő szerelmese gondolatára valósággal mennybe repíti. Az emlékezetkutatók úgy tartják, s ezzel magunk is szembesülünk olykor, hogy emlékeink megváltoznak, átalakulnak az idők során. Nos, amikor Kun Zsuzsa másfél évtized múlva visszaállt ebbe a parádés szerepébe, megcáfolt minden tudományos állítást és tapasztalatot.
Egy majdnem személyes, mindenesetre nem színpadi élményem során Kun Zsuzsa megcáfolta a civil embernek azt az általános (bár az irodalom és játékfilmek által gyakran megerősített) elképzelését, amely szerint a primadonnák (nevezzük most így a táncművészet első hölgyeit is), amikor csak nincsenek színpadon, vetélytársaik ellen ármánykodnak. Középiskolám szép kezdeményezése volt, hogy Akadémiának nevezett sorozatában jeles művészeket hívott meg délutáni beszélgetésre. A balett sosem örvendett nagy népszerűségnek, s miután az akkor már sztárnak számító Róna Viktor látogatására nem telt meg a díszterem, Kun Zsuzsát, aki Szovjetunió-béli és londoni vendégszereplései közepette egy gimnázium csekély létszámú hallgatóságát is megtisztelte, már csak egy osztályteremben fogadtuk. Pedig nagyon sajnálhatta, aki lemondott a felkészült és szakavatott igazgatóhelyettes és egy nagyon művelt, szerepeinek világában intellektuálisan is elmélyült balerina beszélgetéséről. Kun Zsuzsa akkor már zajos sikert aratott a teljes estét betöltő Rómeó és Júlia főszerepében is, Prokofjev zenéjével és Lavrovszkij koreográfiájával, ami nem volt meglepő, hiszen maga a koreográfus is ragaszkodott ahhoz, hogy a premieren ő legyen Júlia. Meglepőbb volt Kun Zsuzsa sikere A csodálatos mandarin Leány szerepében, amelyet hagyományosan nem lírai táncosnőkre osztottak. Kun Zsuzsa elmondta, hogy sokáig nem is merte elvállalni ezt a szerepet, mert felülmúlhatatlannak tartotta benne Lakatos Gabriella alakítását.
Sikerét az egyéniségéhez idomított, új szerepfelfogás hozta meg mégis, amely szerint a Leányt kényszerítik a Mandarinnal űzött játékra: maga is áldozat a drámában. (Ez a motívum később A csodálatos mandarin más koreográfiáiban és más táncosnők alakításában is árnyaltabbá tette a Leány figuráját.) Kun Zsuzsa utóbb a monográfiában is, többször is elismeréssel nyilatkozik az övétől eltérő alkatú, mégis riválisának számító Lakatos művészetéről, később Orosz Adél nagyszerű kvalitásairól is, aki számos bemutatón hosszú ideig kénytelen volt „mögötte állni”. Ugyanolyan lelkesedéssel mesél Kováts Nóra tehetségéről és tudásáról, Pásztor Veráról, valamint Csinády Dóra líraiságáról, még azt sem rejtegetve, hogy utóbbi kunsztjait ellesni is igyekezett. De nincs is szüksége arra, hogy saját művészetét misztifikálja: Operaházunk balerináitól általában távol állt az epigonlét, Kun Zsuzsától különösen.
A hattyúk tava kettős főszerepébe, amely minden balerina pályáján az egyik legjelentősebb mérföldkő, repertoár-előadásban állt be Kun Zsuzsa 1960-ban, Lakatos, Ugray és Orosz Adél sorába; sajnálta is, hogy emiatt nem foglalkozott vele a kritika. Jómagam meglepetésként, „ajándékba” kaptam ízelítőt az élményből. Elsősorban hazai filmek nézőjeként siettem a Vörös Csillag moziba Az aranyfej című, magyar–amerikai koprodukcióban készült bűnügyi vígjátékra, amelynek üldözési szála az Operaház nézőterére vezet, éppen A hattyúk tava előadása alatt. Operaházunk balettkara, és a főszerepekben Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor működött közre a forgatáshoz – öt esztendőre felkorbácsolva vágyamat, hogy őket is láthassam alighanem legkedvesebb balettemben.
Az aranyfej
Az 1969-es Erkel színházi felújításkor sikerült elcsípnem Kun Zsuzsa fellépését. Csak nagyra tágult szemmel és hevesen verő szívvel, és leesett állal tapasztalhattam, amiről a monográfiában így vall a táncosnő: »Egy olyan áldott pillanatban táncoltam el ezt az előadást, mint addig még soha! Nem hiszem, hogy a „Hattyút” valaha is eltáncoltam-e máskor vagy másutt azon a nívón, mint ahogyan akkor, idehaza.« Kun Zsuzsa éppen egy moszkvai, Nagy Színház-beli tanulmányút után feltöltődve, csúcsformában készülhetett fel erre a premierre. Számos kiváló hazai és külföldi táncosnővel láthattam ezt a bravúrszerepet, s szinte mindegyiküknek volt olyan egyéni erénye, amelyet egyedi módon érvényesíthetett benne. Kun Zsuzsa Odette-ként egyszerre formálta meg a varázslat alatt szenvedő, rebbenékeny madárkát és az ébredező bizalmú, a szerelemre fogékony leányt, sajátos fejbiccentgetéssel a koreográfia tökéletes kivitelezése mellett. A Dózsa Imrével táncolt nagy pas de deux szépsége olyan katartikus élményt nyújtott, ami nem minden előadáson, még csak nem is minden évadban jut a nézőnek.
Kun Zsuzsa az Igor herceg 1961-es felújításán teljesítette azt a küldetését, hogy megszemélyesítse a Polovec lányt a nagyszabású balettbetétben. Sajnos ennek az operának nem lehettem nézője, de a Polovec táncokat 1965-ben az Erkel Színház egyik balett-estjébe szerkesztették, s az egykor rózsaszínű törökbugyogós jelmezben tündöklő Seherezádét megcsodálhattam világoskék színállású közép-ázsiai vértezetében is. Ekkor már tudatosult bennem Kun Zsuzsa művészetének néhány jellemző vonása. Hogy spicc- és forgástechnikája, minden mozdulatának kidolgozottsága tökéletes, nála „természetes”. A zene legapróbb effektusait is érvényesíti táncában. Polovec lányként míves kar- és csípőmozgása a keleti táncosnőket is megszégyeníti. Ám van egy jellegzetes pillantása, kissé összevont szemöldök alól felfelé, amely betölti az egész színpadot, uralná akkor is, ha nem csinálna semmit… no jó: ha nem táncolna tökéletesen.
És még egy vonás, amiben szintén páratlan: a titokzatosság. Mindig egyéni figurateremtése, színészi alakítása pontos, mégsem ad ki mindent, nincs az az odaadás és szenvedély, amely mögött nem marad legalább csipetnyi titok, amely előadás után is vissza-visszaviszi hozzá a néző gondolatát. A közlés nagy művészet, de lehet, hogy a nem közlés mégannyira.
Seregi László Spartacusát negyedszázszor láttam, de csak egyetlenegyszer, első alkalommal a bemutató párosával, Kun Zsuzsával és Fülöp Viktorral. Nyomukban azután is nagyszerű táncosokkal, nem is lehetett másképp, hiszen a szerepek perfekt tudású és jelentős személyiségű művészeket feltételeznek. Mégis a Kun–Fülöp páros emléke kísért legerősebben, amikor ennek a remekműnek az előadásaira emlékezem, sajnos egyre távolabb a darab viszontlátásának reményétől.
Kun Zsuzsa valamennyi szerepéhez, sőt általam látott fellépéséhez külön felfedezés, személyes élmény fűz, de félek, máris meghaladtam terjedelemben az olvashatóság mértékét, a válogatás ellenére is. Mégsem hagyhatom ki találkozásomat emblematikus szerepével, a Giselle-lel, amellyel Kun Zsuzsa vitathatatlan szakmai tekintélyű, legnagyobb lírai táncosnőnk lett. Ebben sem az 1958-as bemutató idején láthattam, sőt olyannyira megkésve, hogy csak az operaházi tagságának 25 éves jubileumát ünneplő előadáson. Kun Zsuzsa jellemezte időtlen szépségként ezt a darabot. Pontosan ez a kifejezés illett az ő alakítására is.
És még egy állomás, majdnem végállomás: 1977-ben – nyilván nem véletlenszerűen – április 3-án és 4-én tűzték műsorra az Operában a Párizs lángjait. Minden közreműködővel láttam már addig, minden új betanulását is. Ez az alkalom azért volt elmulaszthatatlan, mert egy színpadon egyszerre lépett fel benne egy nagy korszak három prímabalerinája. Thérèse, a baszk lány karakterszerepét Lakatos Gabriella táncolta, az ő korábbi nagy szerepét, Jeanne-t Orosz Adél. A Színésznőt Kun Zsuzsa. Akkor még ő sem tudta, hogy ez az utolsó két előadása az Operaházban. A Színésznő első jelenetében, a királyi palotában rendezett pásztorjátékban ezúttal is bravúros arcjátékkal ébredt szerelemre Ámor nyilától, megőrizve titkát, hogy jó színésznőt alakít-e valójában. És drámaian a partnerét gyászoló és a forradalmárokhoz csatlakozó Színésznőt, aki az arisztokraták által megkülönböztetett polgári nő, ám közéjük tartozni sem akaró művész; de a forradalomnak is csak az eszméiben osztozik, a győzelem ünneplésében nem: a művészlét cezúra is egyben. Bár Kun Zsuzsa fontosabb magánéleti eseményeiről általában tudni lehetett, egy-egy név, hír erejéig, nem foglalkoztak vele a lapok bulvárrovatai, még a korabeli szolid szinten sem.
A monográfiában meglepően megnyílt, mint egy új szerepben: a művészpálya sikerei és keservei mellett megosztja a nyilvánossággal a magánember örömeit és tragédiáját is. A géniusz titka azonban megmarad.
Kun Zsuzsa zseniális alakításaira emlékezni olyan, mintha tegnapi előadásokról írnék. Jólesik mindig, most is jólesett.
Isten éltesse őt még sokáig, egészségben!
