Az angyalhang és ami mögötte rejlik – Renata Tebaldi 100

100 esztendeje ezen a napon, Pesaroban látta meg a napvilágot a XX. század meghatározó szopránegyénisége, Renata Tebaldi. Édesapja elismert csellista, édesanyja ápolónő – szép énekhanggal. Szülei válása után Langhiranoban nőtt fel – ma itt van sírhelye, a városka kastélyában pedig kiállítás emlékezik rá.

Zenével a parmai Arrigo Boito Konzervatóriumban ismerkedett meg, előbb zongorázni, majd énekelni kezdett. Első énekesi fellépte 17 évesen az iskola falai között zajlott, Giordani pályakezdőknek való lírai dala, a ’Caro, mio ben’ mellett egy cseppet sem tanulóknak való áriával jelentkezett, Pillangókisasszony híres nagyáriájával. Akkoriban biztosan vakmerő lett volna a feltételezés, de utólag nyugodtan belemagyarázhatjuk, hogy az ezt követő szédítő karrier is e különös kettősség jegyében zajlott, líra és dráma példás váltakozásában.

Fantasztikus olasz énekesgeneráció érkezett azokból az évekből, Corelli és di Stefano 1921-es, Bastianini 22-es éppúgy, mint Tebaldi, Siepi 1923-ban, Bergonzi 1924-ben született, náluk csak pár évvel volt idősebb Simionato, Del Monaco, Gobbi és Taddei. Ők mind egyszerre jelentkeztek a világot jelentő operadeszkákra, s mind onnan Milánó környékéről.

Első színpadi bemutatkozása Boito Mefistofeléjében a II. világháború kellős közepén, 1944 májusában zajlott, a kisebb szopránszerepet, Elenát énekelte Rovigoban. Innentől kezdve már csak főszerepek szegélyezték az útját, 1945 januárjában Parmában debütál Mimi szerepében, áprilisban ugyanott a Fritz barátunkban (Mascagni), majd alig tíz nappal később (!) az Andrea Chénier Maddalenáját énekli. Ugyanezen év decemberében Triesztben már az Otello Desdemonája (Francesco Merlivel a címszerepben). Jövő áprilisában Elsa a Lohengrinben.

1946 április végén meghallgatja Őt Arturo Toscanini: a ’La Mamma morta’-t és a ’Fűzfadal és Ave Maria’-t viszi bemutatkozásul, megint a líra s dráma keveréke. Az ősz Maestro akkor ragasztja rá az „La Voce d’Angelo”, azaz „angyalhang” jelzőt, ami majd egész pályafutása alatt elkíséri, szinte védjegye lesz. A következő hónapban már Toscanini vezényletével debütál a Scalában egy koncerten. Betette a lábát az ajtóba, alig múlt 24 éves. Még elénekli a Tosca címszerepét (elsőnek Cataniában), majd övé a világ.

Innentől felgyorsul a pálya, hamarosan Itália-szerte keresett énekes, akit Anconától Vigevanoig mindenütt szeretettel és zajosan ünnepelnek. A Scalában is sorozatosan színpadra lép. A nürnbergi mesterdalnokokban debütál Tullio Serafin vezényletével (az egyik este épp Alessandro de Sved, azaz Svéd Sándor énekli Sachs-ot), de a Bohéméletben is hamar bemutatkozik (Sergio Failoni dirigálja – akinek utolsó fellépései ezek Milánóban). Bemutatkozik a Tannhäuserben is, nem kisebb tekintély dirigálja, mint Karl Böhm.

Egy pár évig, cirka 1955-ig a Scala az otthona, ahol még véglegesre csiszolja az alaprepertoárját, az eddigieket néhány ellentétes szólammal bővíti (pl. Violetta, Aida, Falstaff-Alice, La Wally, Adriana Lecouvreur, Mefistofele-Margit, Végzet-Leonóra, stb.). Ekkor még rá lehet beszélni különlegességekre is, mint például Tatjánára az Anyeginben (Bastianini és di Stefano partnereként).

Utána valami eltörött az angyalhagú díva és a Scala között. Gyanítható, hogy a nagy vetélytárs, Maria Callas térhódítása lehetett az ütközőfelület. 1955-ben bemutatkozik Rudolf Bingnek az Otelloban és ott is marad New Yorkban egészen 1973-ig. Milánó már csak két operaprodukcióban kapja meg ezután. Az amerikai metropolisban viszont korlátlan sztár. (Ugyan Callas egy évvel később bemutatkozik ott is, de sztárallűrjei és lemondásai megosztották a publikumot és a szakmát egyaránt.)

Tebaldi viszont megvetette lábát az amerikai kontinensen (elsősorban a New York-Chicago-San Francisco-Philadelphia négyszögben), behúzott még néhány fontos szerepet (Simon Boccanegra-Amelia, Manon Lescaut, Nyugat lánya-Minnie, Gioconda, stb.). Egy sor – papíron nekivaló – szerepet viszont kihagyott, esetleg csak lemezre énekelte fel (pl. Norma, Trubadúr-Leonóra, Álarcosbál-Amelia, Don Carlos-Erzsébet, Turandot-Liú, Santuzza, stb.).

Érdemes végignézni a leggyakrabban énekelt szerepein: Toscát 167, Mimit 117, Violettát 103, Desdemonát 97 alkalommal keltette életre.

Egyedülálló volt a visszavonulása, eltökélt tervezettséggel vitte véghez. 1973-ben a MET-ben elénekelte utolsó színpadi alakítását, ahogy azzal mutatkozott be, 193 előadás után Desdemonával búcsúzott. Még nem volt 51 éves sem, gyakorlatilag hiba nélkül csinálta végig a pályát, de nem hagyta magát eltéríteni. Dalestekkel járta a világot még néhány évig, átrándult Ázsiába is (Japán, Dél-Korea, Hong Kong, Fülöp-szigetek). Látványosan békét kötött Milánóval, ennek bizonyságául utolsó dalestjét náluk adta 1976 májusában. Utolsó koncertjeinek műsorát szinte a „még mit énekelhettem volna” jegyében állította össze: helyet kapott Musette keringője, Santuzza áriája, az általa hanyagolt Bellini-Donizetti-Rossini triász dalai, s a ráadások között A mosoly országa híres tenoráriája is.

Nálunk csak majdnem lépett fel, lemondta a tervezett 1965-ös Traviatát és Bohéméletet, helyette Renata Scottót kaptuk, de az már egy másik történet.

Vetélytársnőjével ellentétben magánéletéből mindvégig szigorúan kizárta a világot. Visszavonultsága is így zajlott, néhány eseményre kilátogatott San Marinóból, de megmaradt annak a királynői alkatú, mindig tökéletes frizurájú, megközelíthetetlen dívának, aki korábban is volt. 2004-ben hunyt el.