Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Az angyal, aki énekel – száz éve született Kathleen Ferrier

2012-04-22 10:04:53 Balázs Miklós

Kathleen Ferrier Minden népnek megvannak a maga szentjei. Hajlamosak vagyunk a „mi” Árpád-házi Szent Erzsébetünket is annyira a magunkénak érezni, hogy kimondottan jó néven vesszük, ha nem csupán postai bélyegen, de étkezési utalványokon is viszontlátjuk jóságot, szépséget és szelídséget sugárzó stilizált arcképét. Ezen szentek egyike-másika, ha másért nem, a katolicizmus egyetemességének jegyében válik nemzetközi jelenséggé, könyörgő imádságok, suttogó fohászok címzettjévé, akinek önzetlen égi közbenjárása segíthet elérni az isteni segedelmet.

A szépművészeteknek is megvannak a maguk teremtette szentjei, kiken keresztül a mégoly rigorózus esztéták és komor tudósok is engedhetnek a csábításnak, hogy a művészetekből oly rég kiveszett, eredendő szakralitást „fű alatt” visszacsempésszék a mára csaknem végletesen profánná és szekulárissá száradt világunkba. E valós és ki nem mondott szentek tisztelete nem pusztán hitbéli kérdés, vallási ügy, s talán nem is kizárólag a művészi élet szférájához láncolandó, hanem nemzedékek egyöntetű érzülete, megbecsülése, mely szellemi hagyaték és kopott monokróm, vagy épp bárgyún átszínezett házi ikonográfok formájában száll egyik generációról a rákövetkezőre.

Nem csupán az ún. klasszikus, vagy a populáris zenének, de magának a huszadik századi zenei előadó-művészetnek is megvannak az ilyen nemzedékeken, etnikumokon és országhatárokon átívelő-átmenthető, nem múló fénnyel ragyogó ikonjai Josephine Bakertől Madonnáig. (Érzem, a „szent” kifejezést itt kell kiiktatnom a diskurzusból.) Ilyenformán – bár sokaknak így tűnhet – Kathleen Ferrier születésének aktuális centenáriuma sem lehet Nagy-Britannia belügye. Jóllehet kétségtelen: a britek mindenkinél többet tettek és tesznek Ferrier személyének és művészetének kultuszáért és annak fenntartásáért, mégsem lehet kérdés, hogy az operaéneklésben megítélésem szerint korszakos jelentőséggel bíró angol alténekesnő munkássága joggal formálhat igényt a szigetországinál jóval nagyobb kiterjedésű hódolat és szeretet megnyilvánulásaira.

A lancashire-i (Észak-Anglia) származású Kathleen Ferrier édesapja egyszerű falusi tanítóként kereste a kenyerét, anyja azonban maga is muzikális énekesnő hírében állt. Lányuk kezdetben zongorázni tanult, ifjúi éveiben zongorakísérőként, de önálló zongoraművészként is komoly sikerek várományosa volt, mégis inkább énekelni szeretett. Emellett, hogy rendszeres bevételre szert tegyen, egy blackburni postahivatalban kezdett dolgozni, mint „telefonos kisasszony”, de persze esze ágában sem volt feladni muzsikusi ambícióit. Ezalatt (1935-ben) férjhez ment egy Albert Wilson nevű nyárspolgár bankárhoz, majd két évre rá, vagyis alig huszonöt évesen a Carlisle-i Énekverseny díjazottja lett, s ez a siker arra indította, hogy tovább képezze hangját, s dalénekesi karriert tűzzön ki maga elé. (Azzal, hogy férjét 1940-ben frontszolgálatra szólították, örömtelen házassága gyakorlatilag véget ért, formálisan 1947-ben váltak el.) Ferrier előbb Carlisle-ban, majd Londonban tökéletesítette énektudását a ’30-as évek végén és a ’40-es évek elején; első fővárosi fellépésére a híres, Myra Hess zongoraművésznő által bevezetett, a National Galleryben tartott „lunchtime concerts” sorozatának keretében került sor 1942 végén.

Ferrier énekművészi pályája ettől az eseménytől kezdett nagy ívben felfelé haladni. A következő években a westminsteri apátságban énekelt a Messiásban, majd az angliai zenei élet legnagyobbjaival léphetett fel, így megismerkedett Peter Pearsszel és Benjamin Brittennel, s már 1946-ban, Glyndebourne-ban a Lukrécia meggyalázása című Britten-opera címszerepében tündökölt, majd egy évre rá Gluck Orfeusz és Euridikéjében vállalt szerepet ugyanitt. Később Orfeusz karaktere lett egyik emblematikus szerepe, melyet Hollandiában is több ízben elénekelt, elementáris alakítását lemezen is hozzáférhető rádiófelvétel őrzi.


Kathleen Ferrier és Sir John Barbirolli

Kathleen Ferrier és a karmester Bruno Walter 1947-ben találkoztak először az Edinburghi Fesztiválon. Az énekesnő olyan mély benyomást gyakorolt az akkor pályája csúcsán lévő Walterre, hogy nagy-britanniai koncertjeiket követően a dirigens amerikai turnéjára is magával vitte Ferriert. A koncertsorozat hamarosan Kanadára is kiterjedt, Ferrier itt ismerkedett meg a zongorakísérő John Newmarkkal, aki számos dalestjén és -lemezén kísérte a művésznőt. A ’40-es évek utolsó esztendei, a világháború dúlása után felszabadult Európa szinte versengett azért, hogy az immár nemzetközi hírnévnek örvendő Ferriert vendégszereplésre csábítsa: Milánó, Párizs, Stockholm, Salzburg, Oslo, Firenze és Torino közönsége tapsolhatott az énekesnőnek ez idő tájt. (1950-ben Bécsben, ahol a h-moll mise előadásában közreműködött, a fáma szerint Herbert von Karajant könnyekre fakasztotta Ferrier átélt és megrendítő előadása.) Ferrier és Walter páratlan zenei együttműködését több, mára legendássá nemesült Mahler-hanglemez igazolja: 1949-ben Londonban a Gyermekgyászdalok, 1952-ben a Dal a Földről felvétele készült el – mindkettő a Bécsi Filharmonikusok közreműködésével –, és lett rövidesen minden valamirevaló lemezgyűjtemény féltett ékkövévé.

A rákbetegség első tünetei 1951 végén jelentkeztek Ferriernél. A rákövetkező két évben több hangversenyét vagy operaelőadását kényszerült lemondani a szimptómák súlyosbodása okozta rosszullétek miatt. Folyamatos orvosi kezelésre, majd a kór elburjánzásával rendszeres kórházi ápolásra szorult, ám attól tartva, hogy a drasztikus műtéti beavatkozások (petefészek-eltávolítást javasoltak az orvosai) és a gyógyszeres kezelés árthatnak a hangjának, nem vállalta az operációt. Bár a Covent Garden 1953-ban kizárólag az ő kedvéért újította fel az Orfeuszt, a tervezett négy előadásból csupán kettőt tudott teljesíteni ugyanezen okokból. A második estén Ferrier sugárkezeléstől legyengült teste nem bírta a komoly fizikai megterheléssel járó színpadi mozgást, részleges combcsonttörést szenvedett, de végigénekelte az előadást. A függöny legördülése után azonnal kórházba kellett szállítani.

Élete ezen utolsó szakaszának több hónapját a londoni University College Hospitalban töltötte Ferrier, ahol két komoly műtéten is átesett; még arra sem maradt ereje, hogy a számára adományozott Brit Birodalom Parancsnoka kitüntetést a ceremónián átvegye – a küldöttek a kórházi ágyához vitték a bársonyszalagot. Mindezekkel együtt Ferriernek az életbe vetett reményét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy halálának napján elvállalta Frederick Delius A Mass of Life-jának altszólamát, melyet a Leeds-i Fesztiválon terveztek bemutatni. Erre azonban már nem kerülhetett sor: Kathleen Ferrier 1953. október 8-án örökre távozott; meghalt álmában. Negyvenegy év jutott neki a „földi téreken”.

Kathleen Ferrier Szigorúan véve az énekesnő pályája csupán egyetlen, szűk évtizedet karol át. De micsoda tartalmas, izgalmakkal és csodás produkciókkal teli, fantasztikus évtized volt ez! A sötét háborús időkből az áhított békébe vezető optimizmus kiváltságos és reményteljes évtizede. Ferrier ezen relatíve rövid idő alatt is több nemzedék számára nyújtotta megismételhetetlen zenei élmények gyönyörét és lett rajongott ikonja előbb a brit, azután a nemzetközi zenei életnek. „Istenem, micsoda hang – és micsoda arc!” – kiáltott fel Marian Anderson amerikai operaénekesnő Ferrier egyik New York-i koncertjét hallva. (Pedig Anderson maga is kultikus figurává avanzsált az idővel, hiszen szinte egymaga képviselte az afroamerikai operaénekesek első, úttörő generációját.) A korszak legnagyobb dirigensei, Karajan, Klemperer, Beinum, Barbirolli és Boult versengtek Ferrier szolgálataiért, s noha repertoárja nem volt, nem lehetett igazán széles, a művésznő hangzó hagyatéka mégis olyan kincsekkel van tele, mint az angol népdalfeldolgozásokból készült lemezek (The Keel Row, Blow the Wind Southerly, Down by the Salley Gardens, Silent Noon és más örökzöldekkel), Schumann megindító dalciklusa, az Asszonyszerelem, asszonysors, számos Händel- és Bach-ária, Britten Tavaszi szimfóniájának premier-előadása, vagy egy Clemens Krauss dirigálta Altrapszódia.

Mert amit Ferrier tudott, azt rajta kívül csak nagyon kevesen. Úgy mondják: nemcsak az arca, de a hangja is mosolygott, amikor énekelt. Hangjának sajátos, „éjsötét” színe, orgánumának egyedülálló szépsége katartikus hatással volt a közönségére, lényének ragyogó ereje olyan elementáris benyomásokat hagyott maga után, hogy nem lehetett nem beleszeretni. Valósággal sugárzott a színpadon, szinte a szó szoros értelmében elbűvölte a közönséget. Annak ellenére, hogy gyengéi, a szűkös dinamika vagy a problémás magasságok napnál világosabban kiütköztek a produkcióin, előadásmódjának kifejezőereje, hasonlíthatatlan drámai és lírai érzéke azonnal megragadta a hallgatót.

Ilyen jellegzetes, összetéveszthetetlen mosolyt Mona Lisa óta nem látott az emberiség.

Művészi érzékenysége nem pusztán egy professzionális operaénekesnőt, de egy kivételesen érzékeny személyiséget közvetített, makulátlan megjelenése több volt egy operaszínpadra termett, elegáns és karcsú, szoborszépségű nőnél, élénk kék szemekkel és óceán-mély, igéző tekintettel: akik látták, „angyali jelenségként” írták le őt. A sors furcsa és kegyetlen fintora, hogy, képtelen lévén a testi örömök megélésére, a magánéletben sosem lehetett igazán boldog.

A Dal a Földről egy edinburghi előadása után Ferrier sírva fakadt. Bruno Walter az adoma szerint így vigasztalta: „Drága Ferrier kisasszony, ha mi is akkora művészek lennénk, mint Ön, mi is mindannyian könnyeznénk.”






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.