Amikor van hang, és szól is. És amikor nem. - Marton Éva születésnapi gálakoncertje
2013. június 16.
Magyar Állami Operaház
Kérem a tisztelt olvasót, hogy jelen írást tekintse egy kétrészes recenziónak. Az első rész a lehető legnagyobb hódolat és csodálat kifejezése lenne, amellyel a magyar és a világ operatörténetének egyik legnagyobb énekesnője előtt tisztelgők sorába egy szál jelképes virággal a szerző is szeretne beállni. A második pedig annak értékelése, amit a vasárnapi ünnepi gálaesten alkalma volt látni és hallani. És a kettőnek kevés köze van egymáshoz.
Első rész
Nagyjait az Operaház valamikor jubileumi előadásokkal köszöntötte, amikor az ünnepelt valamelyik emblematikus szerepében lépett színpadra, a leeresztett függöny mögött fogadva a kollegák köszöntését; később már többször nyitott függöny előtt együtt ünnepelt szakma és közönség. Egyetlen, a vasárnapihoz hasonló alkalomra emlékszem vissza, mikor 1984-ben a Kongresszusi Központban tanítványai (s köztük a hosszú idő után erre az alkalomra hazatért Marton Éva) gálakoncerttel köszöntötték dr. Sipos Jenőt. Az akkori köszöntőből mára köszöntött lett, és az emeleti proszcénium páholyban a nagy díva férje társaságában fogadta a közönség és a fellépők iránta érzett tiszteletének és szeretetének megnyilvánulását.
Ahogy az a koncerten hallott méltatásban elhangzott: Marton Éva minden kétséget kizáróan a XX. század legnagyobb magyar énekesnője. Többet mondanék: azt hiszem, sőt a magam részéről biztos vagyok benne, hogy drámai szoprán fachban nemcsak a magyar XX. század, hanem az egyetemes operatörténet egyik legnagyobb énekesnője.
Marton Éva az énekesnőknek azt a Callas utáni típusát testesíti meg, akinek esetében a hang és játék, az énekes- és színpadi művészet egymástól elválaszthatatlan. Modern művész, és mégis az egykori, többnyire hangfelvételen nem — vagy csak részben — dokumentált, mégis legendás nagyok rokona. Hangfenomén. Aki hallotta élőben és legjobb pillanataiban, hogy hangja hogy tölti be a legnagyobb, rossz akusztikájúnak mondott termeket is, aranyló, vakító fénnyel, mégis dúsan és bársonyosan, az talán a páratlan hangi adottságokat húzná alá méltatásakor. Operarajongó életem csillagos órán szerzett élményeiből válogathatok, ha példákat kell sorolnom: külföldre szerződése utáni első visszatérésekor a Don Carlos Erzsébetét énekelte, és én tátott szájjal hallgattam a lemezeiről ismert, mégis élőben sokkal varázslatosabb hangját. (Akkor egyébként más énekesnőkért rajongó barátaim is azonnali kapitulációt jelentettek e csodás hang előtt.) A fent említett Sipos-koncerten a Turandot-áriával majdnem romba döntötte a Kongresszusi Központ más énekművészek hangjait gyakran elnyelő óriási hodályát.
Az 1994-es „Marton Éva és vendégei” koncerten Maddalena de Coigny áriáját a közönség szűnni nem akaró tapssal honorálta. Akkor értettem meg, hogy Marton Éva hangját élőben kell hallani. Felvételen is csodálatos matéria, de valódi értékeit a mikrofon nem tudja közvetíteni. Ember által készített eszköz nem tud mit kezdeni ezzel az Isten által teremtett hangcsodával. Tér kell hozzá, hogy teljes pompájában, fenségében élvezhessük.
A leírtak alapján könnyen lehetne rásütni a bélyeget, az őt nem kedvelők talán meg is teszik, hogy Marton Éva csak egy nagy hang, és semmi más. Nem igaz! Marton hangja a színeknek és a dinamikának teljes skáláján játszott mindig. Csodálatos, lélegzetelállító pianókra volt képes, csak hát az ő pianója abszolút értékben más szoprán mezzofortéjének felelt meg, önmaga koordinátarendszerében azonban a fortékhoz képest leírhatatlanul finom és éteri volt, és ilyen hatást is ért el. Mikor 1990-ben A végzet hatalma Leonoráját énekelte az Erkel Színházban (sajnos csak két felejthetetlen alkalommal) a Pace-
-ária indító frázisát olyan puha, de mégis csengő hangszínnel intonálta, amilyet se előtte, se utána nem hallottam senkitől. Vagy ahogyan ő idézte meg Turandot áriájában Lou-Ling hercegnőt, az is örök példa és etalon marad minden szoprán számára.
A fent taglalt hangi képességekhez páratlan színpadi talentum is társult. Elektrájának szuggesztivitása szinte leírhatatlan, riasztó és félelmetes volt. San Franciscó-i Turandotjának fináléjában patakzó könnyek közepette adott komplex portrét a sokszor egyarcúnak ábrázolt jéghercegnőről. Utolsó pesti szerepében, a Jenufa Kostelnickájának nagyjelenetében, akárhányszor láttam benne, minden alkalommal légszomjjal küzdöttem a nézőtéren. Amikor eldöntötte, hogy a gyermeket megöli, majd a gyilkosság után a bölcsőt rázta, félig tébolyodottan, majd a bölcső felett a világba kiáltotta: ”jakobi szem szmertyi, nacsu hovala”, az a színpadi figurateremtésnek, átélésnek olyan példája volt, amilyennel az embernek egész életében csak ritkán van alkalma találkozni.
A kindulópontra visszatérve: miért Marton Éva számomra a legnagyobb? Azaz miért nagyobb mindenki másnál? A fent bemutatni próbált komplexitáson kívül a páratlan sokoldalúság miatt is. Hogy hangszépségének megőrzésével jó 15 évig azonos színvonalon tudta énekelni mindkét repertoárt, az olaszt is, a németet is. Túl első Brünnhilde-sorozatán, túl első Elektráin ugyanolyan olvadó szépséggel frazírozott, ugyanazzal a fénnyel és kompaktsággal énekelte tovább Verdi és Puccini szerepeit. Nem lenne méltó sem az alkalomhoz, sem az ünnepelthez, hogy most itt összehasonlításképpen nevekkel dobálózzam, kik és hogyan nem tudták ugyanezt a bravúrt megcsinálni, miben maradnak el Marton Éva teljesítményétől. Ha valaki mást gondol, vagy mást preferál, szíve joga, ez semmiben nem kisebbíti az operadíva nagyságát.
És ha valaki vasárnapig mást gondolt volna, az a koncerten előadott Tosca-ima után biztos lehetett benne, hogy feltétlenül két évszázad, az előző és a mostani egyik legfantasztikusabb hangját hallotta. 45 év operai pálya, a leggyilkosabb szólamok utolérhetetlen színvonalú eléneklése után, a karrier befejezése után majdnem tíz évvel Marton Éva már az ária indításakor világossá tette, hogy a voce él, a voce megvan és szól!! Persze, nem pont úgy, mint a nagy években, de még most is döbbenetes erővel, intelligenciával és technikával kezelve, egyetlen pillanat alatt teremtett háromperces varázslatot. Mikor megszólalt, majdnem felkiáltottam: Úristen, EGY HANG! (Végre!)
Az ünnepre az Operaház két nagy reputációjú énekest hívott vendégül. Egyet a múltból, egyet a jelenből. Marton Éva partnerét a világ nagy operaházainak nagy estéiből, Grace Bumbryt, a múlt század legnagyobbjainak egyikét, aki 1999-ben Marton Elektrája mellett Klytaimnestra jelmezében, a szerepben debütálva vett búcsút az operaszínpadtól Lyonban. Hatása számomra igéző volt, százszázalékosan megfelelt a korábban felvételekről ismert színvonalnak. Bumbry minden idők egyik legfantasztikusabb, legsokoldalúbb, legperfektebb technikájú énekesnője, aki mezzo és szoprán facban is óriásit alkotott. Az elénekelt két dalban csodásan hallatszott, hogy 76 éves kora ellenére tökéletesen ura hangszerének. A volumen valószínűleg hangosítás nélkül már nem lenne elegendő egy nagy ház beéneklésére, egy idős test izomzatától ez nem is várható el. A hangosítás, amely oly jól illett a dalok hangulatához, lehetővé tette, hogy Bumbry művészetét maradéktalanul élvezhessük. A hangját egyértelműen megőrizte, hiánytalanul, ugyanazzal a színnel, bársonyos puhasággal szól, mint egykor, a kifejezés gazdagsága pedig csak egyetlen szóval jellemezhető: torokszorító. A ”My way”-ben, nekem, aki nem tudok angolul, csak zenei eszközökkel mutatta meg, tökéletes hangulati tartalommal, egy nagy pálya magányát és örömét, szóljon az önmagáról vagy egy olyan nagy pályatársról, mint Marton Éva. Nem szégyellem bevallani, hogy a dal végén könnyek közt, és mégis szinte ordítva ünnepeltem. A koncert legnagyobb bánata volt, hogy mindössze két dalt énekelt, legnagyobb hiányossága pedig az, hogy ez a két óriás, Marton és Bumbry mégsem énekelte el a beharangozott Barcarolát. Hajnalig hallgattam volna mindkettőjüket, ezt a két, lényegében az univerzum, az égbolt azonos pontjáról közénk lehullott csillagot.
Második rész
A koncert további méltatását természetesen Jonas Kaufmannal kell kezdeni. Korunk első vonalba tartozó tenorsztárja lett volna az est fénypontja, ehhez azonban, némi gonoszsággal fogalmazva, hangjából a fény hiányzott leginkább. Bécsben látott Wertherje után azt írtam róla itt a momuson, hogy nem éppen meggyőző vokális produkciója után talán adok még egy esélyt neki, hogy qualitásait bizonyítsa előttem.
Most az alkalom megvolt, szerencsémre még külföldre se kellett utaznom érte. Benyomásaim azonosak, véleményem nem változott. Jonas Kaufmann egy erősen vitatható technikával éneklő, intelligens, muzikális, ám hangi adottságait illetően középszerű tenor. Olyan a hangja, mintha két különböző torokból szólna, és a kettő távolról sem azonos színű. Noha ezen az estén a valódi tenormagasságokat (H-C) elkerülte, fénnyel és erővel csak akkor szól, ha a magasabb hangokat jól megfújja; híres, felvételen éterinek hallott pianói „Ansatz”-on kívül eső falsettek, középhangjai baritonálisan képzettek, de a bariton hang teste nélkül, fénytelenül. Nem tudom, hogy egész pontosan hol képzi a hangokat, de abban egészen biztos vagyok, hogy hol nem: nem a kötelező ”maszkban”; emiatt hamar fárad is, ezt a Lehár-dal végére eléggé egyértelműen lehetett észlelni. A Chenier-ária darabokra tört és unalmas volt, a Grál-elbeszélés felét pedig lényegében elsuttogta. Miért kell erőltetni ezt az alig hallható, torkos pianózást, valóban a túlzásig alkalmazva? De legfőképpen: miért kell ettől úgy hasra esni, mint ahogy az ma szokás mindenütt, ahol Kaufmann fellép?
A siker garantálható volt ezúttal is, nem is csalódtunk: a nézőtéren ülő, valószínűleg a korábbi nagyokat nem ismerők, őrjöngve ünnepelték a vendéget, de azért örömmel konstatáltam, hogy az értő és tapasztalt fülekkel bíró, többnyire idősebb operaértők erős kételyeiket is hangoztatták. (Bizonyára, hallották Kónya Sándort, Melchiort, Geddát, Pavarottit, Corellit, Domingót, Ilosfalvyt ugyanezekben a számokban). Ha Kaufmann kétszer jobban, vagy feleígy énekelt volna, valószínűleg akkor is ugyanekkora sikere lett volna. Én azonban eltűnődtem: ha egy köpcös, alacsony, csúnya kis tenorista énekel, ugyanezzel a produkcióval vajh’ ugyanekkora sikert aratott volna? Aligha. Kaufmann korunk sztárja, de az operai égboltnak azon szférájához, ahonnan Bumbry és Marton érkeztek, semmi köze nincs.
Az első részben említett Sipos-koncerten több generációhoz tartozó tanítványok mutattak be nagyszerű énekesi parádét: László Margit, Ercse Margit, Kincses Veronika, Polgár László, Pitti Katalin, Marton Éva jut eszembe elsőként. Hogy a fellépő Marton-tanítványok közül vár-e valakire a felsoroltakéhoz mérhető karrier, azzal kapcsolatban erős kétségeim vannak. A hallottak alapján ki lehet jelenteni, hogy Marton Éva, az énektanárnő eredményeiben nem mérhető önön karrierjének glóriájához. De én ezért nem őt hibáztatom. Nem hiszek ugyanis a hang nélküli jelöltekből csodatanítványokat nevelő énekmesterekben. Scotto és Kraus tanárnőjének, Pavarotti és Freni tanárának még hány neveltje ért el azonos szintű világkarriert? Senki. Az énektanár lehetőségei korlátozottak: megtaníthatja tanítványainak a legfontosabbat: támasztani. Skálákkal rávezetheti a megfelelő pozíció megtalálására, hasznos tanácsokat adhat interpretációs kérdésekben. Csodát nem tud tenni, ahogy a hallottak alapján Marton Évának se sikerült még egyetlen tanítványa esetében sem. Nem szeretnék most túlságosan részletekbe menni, inkább csak röviden szólnék a fellépőkről, de az összességében elmondható, hogy az operai jövőt jelentő fellépők igencsak lehangoló képet mutattak.
Kezdjük a pozitívumokkal: Pataki Potyók Dániel tavalyi V. Lászlójához és még korábbi Malcolmjához képest jelentőset fejlődött. Hangadása biztosabb, volumene erősödött, ami tehát tanulható, ott javított, nem is keveset. Ami nem tanítható és tanulható, ott nincs változás: hangszíne továbbra is inkább egy karaktertenor, mint egy lírai tenor szerepkörére predesztinálja. (Állítólag tavaly ő volt német színpadokon a legjobb Lenszkij. Félve gondolok arra, hogy vajon milyen lehetett a teljes kínálat… )
Ami a többieket illeti: problémahalmaz, tömegével, egymás hegyén-hátán. A Molnár Levente helyett fellépő bariton, Orendt Gyula elképesztően csekély volumennel, a magas hangokon csődöt mondó, de a mély regiszterben prózába váltó hangon vezette elő Wolfram csodálatos dalát az Esthajnalcsillaghoz. Vokális adottsága: maximum kórus, vagy az sem. Ehhez képest Berlinben énekel.
Rácz Rita bántóan éles operetthangja volumenben egy sarokkal odébb, az Operettszínházban is kevés lenne, hiába énekli ki a legmagasabb hangokat, a fülnek sok öröme nincs benne. Amit a Tiszaparti-jelenetben előadott, majdhogynem botrányos volt. Megkérdezném tőle: látta a Bánk bánt valaha? Tudja, miről szól a darab és Melinda szerepe? Ha nem, legalább valaki instruálhatta vagy figyelmeztethette volna, hogy ne mórikáljon, ne játssza a kokottot, mert nem Adél kupléját énekli, hanem Erkel remekművének angyaltisztaságú hősnőjét, ne tévessze össze az éjszakai Tisza-partot mondjuk az éjszakai Place Pigalle-lal.
Vörös Szilvia Eboli áriájával próbálkozott, kevés sikerrel, ami nem csoda, hiszen tökéletes fachtévesztés áldozata. A darabban szerepe nem Eboli, még csak nem is Valois Erzsébet. Tebaldo. Merthogy hangja világos lírai szoprán. Ideje lenne észbe kapni neki is, tanárainak is. A fellépő ifjaknál csak valamivel volt jobb a Danubia Zenekar teljesítménye, a Tell Vilmos nyitányban még dohogtam, hogy ilyen rosszul én még az operazenekart életemben nem hallottam, de azután kiderült persze, hogy nem ők játszanak. Ezzel a gárdával Ondrej Lenard nemigen tudott mit kezdeni, produkciójának vesézése helyett inkább őrzöm tovább a vele kapcsolatos korábban szerzett élményeimet.
És ha ennyi még nem lett volna elég a szenvedő nézőnek, hallgatónak, megkapta ráadásul Ókovács Szilvesztert házigazdának. Teljesítményéről igen nehéz harag és düh nélkül beszélni, mert amit előadott műsorvezetés címén, az teljeséggel elfogadhatatlan volt, méltatlan az esthez és legfőképp az ünnepelthez. Össze-vissza beszélt, belezavarodott dagályos körmondataiba, olcsó szellemességeket engedett meg magának, megfűszerezve politikai ostobaságokkal, a néző legszívesebben elpirult volna szégyenében — helyette. Arra a szokásos bulvár-szintre vitte volna le az est színvonalát, amelyen igazgatása alatt az Operaház már jó ideje a médiában megjelenik.
Még szerencse, hogy ezen az estén Grace Bumbryt és Marton Évát is hallottuk!