Alkan 200 – a rejtőzködő géniusz

Életét és halálát kecsesen kígyózó, vadabb-szelídebb legendák ölelik, melyeket élénk képzelőerővel megáldott kortársak és hálás-háládatlan utódok költenek és terjesztenek. De szinte semmi nem úgy volt, ahogyan ezen színes adomák elbeszélik. Egyáltalán: az éppen kétszáz esztendeje született Charles-Valentin Alkan különös életében semmi nem úgy volt. Ami mégis igaznak bizonyul a tényfetisiszta zenetörténészek szigorú szitája alatt is, az pedig önmagában is érdekes, az önfeledten repdeső költői fantázia szivárványos szóvirágai nélkül.

Először. Igaz, hogy eredeti neve nem Alkan. Hanem Charles-Valentin Morhange. Az Alkant mint vezetéknevet édesapja keresztnevéből kölcsönözte (őt hívták ugyanis Alkan Morhange-nak). Másodszor: igaz, hogy életében mindössze két fotográfia készült róla. (Ha több is lett volna, bizonyára nyomára bukkannak a csalhatatlan kutatók.) E két fénykép közül is csak az egyik örökíti meg az arcvonásait, mert a másikon – mely csaknem egészalakos – szinte háttal áll a blendének. Készült viszont róla számos rajz és festmény. Harmadszor. Igaz, hogy élete utolsó negyven (!) évében valóságos remeteéletet élt – ki sem mozdult Párizsból. Az életrajzírói csupán két utazást említenek: egyet még húsz évesen tett, koncertkörútra szerződött Angliába, a másik pedig egy vonatútról szól Metzbe, a családi fészekbe, ahová örökösödési ügyeket intézni kirándult. És persze igaz az is, amit csodagyerek-voltáról regélnek. A korabeli beszámolók szerint valóban kivételes képességekről tanúskodott a zenei affinitása és zongoratudása, koraérett, magas szintű hangszeres technikája.

Ugyanakkor több hamis legenda is szárnyra kapott vele kapcsolatban a századfordulón, mely nem állta ki a faktum-vizsgálat eredetpróbáját. Így nem igaz például az história sem, hogy halálát egy felborult könyvszekrény okozta volna, mely akkor omlott a zeneszerzőre, amikor az a Talmudot próbálta leemelni róla. Valójában egy esernyőtartóban botlott meg olyan szerencsétlenül, hogy esés közben elvesztette az eszméletét, s pár órával később a hálószobájában hunyt el. Az a monda sem bizonyult valósnak, mely szerint a Le Ménéstrel magazin nekrológja azzal a címmel jelent meg: „Alkan halott. Meg kellett halnia, hogy bizonyíthassa létét”. Mert bármennyire is hatásos és blikkfangos cím ez, valójában sosem adtak ilyen címet egyetlen gyászjelentésnek sem. Liszt summás kijelentése pedig, mely szerint ő maga még sohasem látott-hallott Alkannál jobb technikájú zongoravirtuózt, ugyancsak apokrif. Hasonlóképpen tisztázatlan kérdés, hogy a zongorista Élie-Miriam Delaborde valóban Alkan törvénytelen fia volna. A vita még nem zárult le.

Az azonban nagyon is valós körülmény, hogy Alkan korának egyik legelismertebb, legkeresettebb zongoristája volt: az 1830-as évek végén már Liszttel, Chopinnel rivalizált, Thalberggel konkurált. Valamennyiüket személyesen is ismerte, lelkesen levelezett Liszttel, gyakran adott közös hangversenyt Chopinnel, akivel jó ideig szomszédok is voltak – Chopin halála után annak több tanítványa szegődött át Alkanhoz. Ifjan még a tenyerén hordozta a lelkes párizsi közönség, hiszen a legjobb fővárosi művészkörökbe volt bejáratos: olyan borpiros, nehéz brokátfüggönyökkel borított szalonokban töltötte estéit, ahol a fentiek mellett gyakorta megfordult Victor Hugo, George Sand vagy Anton Rubinstein. Utóbbi Alkan halála után a zeneszerző egyik legelkötelezettebb védelmezője lett.

A törés Alkan sistergős gyorsasággal lövellő pályáján 1848-ban következett be, amikor pályázatát elutasították a Párizsi Konzervatórium zongora szakának tanszékvezetői posztjára. Csalódottságát csak fokozta, hogy az állást egy tanítványa, a nála három évvel fiatalabb Antoine François Marmontel kapta. Alkan ezután munkába állt ugyan mint párizsi „főorgonista”, de hamar feladta az állandó kötöttségekkel és csekély kihívással járó megbízatást. Ezután egy megrögzött elhatározástól vezérelve huszonöt évre visszavonult a koncertezéstől, s párizsi otthonának komor magányába zárkózott. Egyszerre elfordult a külvilágtól; társtalanságában zenét szerzett és cikkeket írt ugyan, de a nyilvánosságot tudatosan elkerülte.

A francia „excentrikus művész”, a különc zongorista-zeneszerző toposza többnyire Erik Satie képében rögzült a múlt századi zenei köztudatban. Annak ellenére, hogy sajátos életvitelével, különös ívet leíró pályafutásával, munkáinak egyénies extrémitásával már Alkan is rászolgált erre az imázsra. Számos „nonkonform” bohóságot elkövetett, illetőleg megélt, elszenvedett, eljátszott, elmuzsikált. Jóllehet zenéje kevésbé tűnik újszerűnek, formabontónak, mint sajátos életvitele, ám műveinek jó része olyan technikai felkészültséget követel meg az előadótót, aminek következtében Alkant játszani sem a múltban, sem a jelenben nem kifejezetten hálás feladat egy zongoraművész számára – legyen az ifjú, reményteli virtuóz, vagy kiérdemesült veterán. Magyarán: Alkant műsorra venni ma is kockázatos és nehezen megtérülő vállalkozás.

Tudniillik ezek a darabok nehezen adják meg magukat első hallásra. Nem bújnak úgy az ember bőre alá, mint egy Chopin-keringő, egy Debussy-prelűd vagy Satie híres Gymnopédiái. Alkan a romantika által lefektetett elemekből építkezik, de technikai értelemben szinte szétfeszíti a zongorázás addigi szokásos (polgári) kereteit. E tekintetben Liszt hatása több mint nyilvánvaló, ám a francia sohasem jut el a hangnemnélküliség határához, mint a vele nagyjából egyidős magyar muzsikus kései műveiben. A megmosolyogtatóan bizarr műcímek atyja sem feltétlenül Satie volt; Alkan címadásai között olyanokat találni, mint pl. Gyászinduló egy halott papagájért vagy Egy boldog háztartás.

Alkotói életművének azonban csak egy része maradt az utókorra. Tudható például, hogy írt egy nagyszabású szimfóniát és egy vonóshatost is, melyeket sohasem adtak ki, kéziratuk pedig – számos szólózongora-művel egyetemben – elveszett. Ránk maradt azonban több tucat eleven zongora- és orgonamű, továbbá zenekari kíséretes zongoraversenyek (Concerto da camera, Op. 10 No. 1 & 2). Leggyakrabban Op. 33-as Grande Sonata (lásd még: A négy életkor nagy szonátája) című művével találkozni hangversenyen vagy lemezen, de több előadása ismerhető a Versenymű szólózongorára (Op. 39 Nos. 8-10), vagy az Op. 76-os Három nagy etűd címen jegyzett kompozícióknak is. Kamaraművei közül az 1841-ből származó Zongorástrió (Op. 30) és az 1857-ben keletkezett Gordonkaszonáta (Op. 47) büszkélkedhet szélesebb ismertséggel. Műveinek többsége mérsékelt zenei invencióról, de spontán lendületről, kivételes művészi érzékenységről, ifjúi munkakedvről tanúskodik, muzsikája ugyanakkor emitt fájdalmasan törékeny, amott velőtrázóan vaskos, máshol nőiesen légies. Hol poétikusan érzelmes, hol epikusan kontemplatív minőségről mesél.

Hála több huszadik és a huszonegyedik századi zongoristának, mint például John Ogdon, Bernard Ringeissen, Stephanie McCallum, vagy mindenekelőtt Marc-André Hamelin, Alkan művei a ma embere számára sem vesztek el, hanem nagyrészt hozzáférhetőek – ha másutt nem, hanglemezen. S ahogyan Alkan személye csaknem négy évtizeden át félszegen megbújt a jelesebb kortársak árnyékában, művei is úgy maradtak, lappangva, félve, szorongva a zongoristák porosodó kottatárában. Éppen így rejtőzik Alkan bicencentenáruima az idei hangos örömünnepek között. De talán ő sem akarná másképp.