A nyílt tengeren - Szinetár Miklós második operaigazgatóságáról

Szinetár Miklós ma tölti utolsó napját a Magyar Állami Operaház főigazgatói székében. Nem volt eseménytelen az itt töltött közel három év, erről a nagypolitika gondoskodott. A nagypolitika megjelenése a művészetben akár így, akár úgy, mindenképpen zűrzavart okoz. Nagyon jó példa erre Szinetár legutóbbi igazgatósága.

A politika másodszor 2002. június 28-án szólalt meg: e nap bízta meg Görgey Gábor újra a főigazgatói feladatokkal Szinetár Miklóst. Emlékezetes, hogy bő évvel ezt megelőzően még az előző kormány lelkes operabarát kultuszminisztere, Rockenbauer Zoltán a tetemes költségvetési növekedés mellé Győriványi-Ráth György főzeneigazgatót adta hozományul, akkor még nem tudtuk, de ez volt a politika első szava az ügyben. Győriványi reformok ürügyén egy év alatt sikeresen veszett össze a Ház szinte valamennyi prominens területe prominens vezetőjével, a helyzet akkoriban már kezelhetetlennek tűnt.

Nem csoda, hogy az érdekérvényesítésben is jeleskedő helyi vezetők és vezető művészek a májusi választások után rögvest kérték az új miniszter, Görgey Gábor közreműködését, aki rövid hezitálás után lépett is. A döntéskor 73 esztendős tárcavezetőt személyes érintettsége sem zavarta abban, hogy a köztudottan baráti viszonyban lévő 70 éves Szinetárt bízza meg újra az igazgatással. Akit az év végére kiírt formális pályázat csak megerősített, kellemetlen helyzetbe hozva mindazokat, akik a pályázati kiírást egyáltalán komolyan vették (a pályázók között volt Marton Éva is). Már ekkor nyílt titok volt, hogy januártól az akkor 72 éves Petrovics Emil veszi át a főzeneigazgatói stafétabotot a júniusban ezzel csak átmenetileg megbízott Kovács Jánostól.

Szinetár ügyesebben kezdte, mint a rövid ideig regnáló Győriványi. Elődjével ellentétben annak minden kiírt bemutatóját megtartotta, még azt is, amellyel mélyen nem értett egyet (Dohnányi: A vajda tornya - azután gyorsan törölte is a műsorrendből.) Műsorpolitikáját az óvatos(kodó) vállalkozás és kivárás együttese jellemezte ebben a ciklusban is, éppúgy, mint korábban. Igyekezett minden réteg igényeit kielégíteni, ugyanakkor ügyelt arra, hogy a Ház korszerű színház benyomását keltse a külső szemlélőben. A három évad mindegyikére jutott egy-egy egyértelmű siker, mint Schönberg: Várakozás / Zemlinsky: A törpe (ez még Győrványiék ötlete volt), Janacek: Jenufa és Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth. A korábbiaknak megfelelően (ugye: a bevált csapaton ne változtass!) jó néhány XX-XXI. századi magyar opera bemutatójára sor került, Fekete Gyula: A megmentett város, Madarász Iván: Az utolsó keringő (mit ad Isten, a szövegíró épp Görgey Gábor!), Szokolay Sándor: Vérnász, Gyöngyösi Levente: A gólyakalifa, s visszakerült a repertoárba az előző éra által levett Vajda János- és Petrovics Emil-opera is. A klasszikusok száma sem csökkent, a fontosabb arányok tehát nem változtak.

Ha valahol igazán minimális változás mutatkozott, az a magánénekesi gárdával való gazdálkodás volt. Szinetár itt is a \"mindenkinél jónak lenni\"-elvet vallhatja, mert igyekezett minden valamire való énekes száját valamivel befogni. Győriványi néhány ritkítását (pl. Pitti Katalin) ő sem csinálta vissza, de újra szerephez jutott számos, művészi pályája végén járó énekes (Berkes János, Csavlek Etelka, Mészöly Katalin, Sólyom-Nagy Sándor, Szilfai Márta, Szűcs Márta stb.). A fiatalítást is zászlóra tűzte, bemutatkozhatott vendégként, szerepszerződéssel néhány tehetséges fiatal (Bátki Fazekas Zoltán, Cserhalmi Ferenc, Palerdi András, Wierdl Eszter és mások) is. Ennél sokkal többre nem is futhatta, hiszen valamennyi státusz telített. Az elmúlt három évadban érkezhetett fel a csúcsra Bátori Éva, Bándi János, Sümegi Eszter és a karmester Kovács János.

Az opera internacionalista műfaj. Rajongóit - egyebek mellett - az előadóművészet sokszínűsége vonzza. A műfaj legizgalmasabb pillanatait mindig a vendégjátékok jelentették. Nos, az elmúlt években fokozatosan csökkenő számban jelentek meg az Operaházban és az Erkel Színházban a műfaj fontos képviselői. Néhány manapság fontos és megkerülhetetlen név (Paolo Gavanelli, Lukács Gyöngyi, Ramon Vargas) mellett mára kissé megkopott, de egykor fantasztikus hangok mutatkozhattak be (Renato Bruson, Marton Éva, Sherill Milnes, Jevgenyij Nyesztyerenko). A dirigensek között a hazánkba már hazajáró és biztos szintet jelentők, mint Morandi, Saccani, vagy Szimonov mellett nemigen jelent meg jelentős vendégkarmester a Házban.

Szinetár rendezői koncepciója egyértelműen visszarendeződést mutat. Az első évadban még Halász Péter és Zsótér Sándor is bemutatkozhatott (Győriványi jóvoltából), később már csak Vidnyánszky Attila megjelenése tekinthető tartósnak. Katharina Wagner Lohengrin-rendezése vélhetően nem marad évtizedekig a műsorrend része, bár a kissé cinikus főigazgatói nyilatkozat szerint nem is az volt a cél. A karmester Kesselyák Gergely rendezése (Don Giovanni) megmaradt az elszigetelt kísérlet szintjénél. (Erre volt már példa korábban, hiszen korrekt rendezést tett le annak idején Tóth János vagy Gulyás Dénes is.)

A három évad alatt mindössze kettőt rendezett Kovalik Balázs (A csavar fordul egyet, Vérnász), egyet sem Galgóczy Judit, Kerényi Miklós Gábor, akik azelőtt évekig \"vitték a Házat\". Kétes eredmény, hogy Szinetár-rendezés még a megcsonkított évadokra is jutott (A sevillai borbély, Hunyadi László, Rigoletto), s a prolongált régebbi rendezéseivel együtt a jelen időszakban 7 darabban van jelen, ami a futó 55 opera majd 13 %-át teszi ki. Ennél több (8) rendezése csak Nagy Viktornak van, aki ugye a négyestés Ringet is magáénak mondhatja.

Szinetár rendezései egyébként csak mérsékelt sikert arattak, és sokak általános véleménye szerint inkább csak modernkedőek, mintsem modernek. A főigazgató félévszázados operai rendezői ténykedése (Auber Fra Diavolo-ját 1953-ban vitte színre) mindenesetre inkább mennyiségi, mintsem minőségi mutatóként jelenik meg az Operaház hosszú története során.

Nem tettek jót a főigazgató nimbuszának az újonnan jött személyi ügyek, mint Rozsos Ágnes (az énekes Rozsos István leánya) és Mersei Zsolt (Kalmár Magda fia) felvétele a zenekarba, Iván Ildikó (Görgey felesége) magánénekesi alkalmazása. Talán direktor életkorának tudható be az is, hogy nem tudott, nem akart mit kezdeni az interneten formálódó újfajta és kritikus szemléletű nyilvánossággal sem.

\"A látogatottság az elmúlt időszakban folyamatosan nőtt.\" Ez a mondat az elmúlt 8 évben Szinetár Miklós szinte minden sajtótájékoztatón elhangzott, mégis ritkán lehetett e mögött egzakt számokkal találkozni. Érezhető ugyan, hogy az elmúlt években kevesebb \"kínosan üres\" ház van, mégis számos előadásra lehet akár az utolsó pillanatban jegyet kapni.

Szinetár mind az első, mind a második igazgatóságát azzal kezdte, hogy szeretné kinevelni az utódát, akire majdan nyugodtan rábízhatja a kormánykereket. Tudjuk, 2001-ben (épp május 31-én) rossz szájízzel hagyta el a Házat, hiszen már akkor két hónapja - nem jószántából - együtt dolgozott a nem sajátnevelésű Győriványi-Ráth Györggyel. Mára a helyzet teljességgel változatlan, hiszen az Operaház irányításában az új főrendező, Vidnyánszky Attila kivételével új arc nem jelent meg egészen 2005 januárjáig. (A kívülálló számára Vidnyánszky szerepe a Ház működésében több mint kérdéses, s az idei Sosztakovics-rendezése egyéb szakmai aggályokat is felvetett.)

Árulkodó jelenség, hogy az Operaház honlapján a színház szervezeti rendjének bemutatásakor 2 évig megjelent egy felirat nagyjából azzal a tartalommal, hogy ez csak a 2002. januári állapot, az átalakulás éppen folyamatban van. A szervezeti felépítést bemutató oldalt csak az idén tették hozzáférhetetlenné, addig változatlanul jelezte a változatlan folyamatot.

Szinetár második igazgatóságát azzal kezdhette, hogy Rockenbauer jóvoltából minden elődjénél nagyságrendekkel jobb gazdasági helyzetből indíthatott. Költségvetése háromszorosa lett az egy évvel korábbinál. Ilyen nyerő helyzetben még egyetlen elődje sem vette át a színházat. Saját kézbe vette hát a gazdálkodást. Elkövette azt a botorságot, hogy az előző időszakban a Házból kikopott gazdasági-szervezési feladatok elismert vezetői, Kis Imre és Venczell Sándor státuszát nem profikkal töltötte fel. A helyzetre jellemző, hogy az ügyvezetői igazgatói feladatokat az egykori énekes Fülöp Attila látta el. (Fülöp beemelése a vezetésbe anno az első igazgatóságának jellemző húzása volt, hiszen ő is pályázott a főigazgatói posztra, s Szinetár így kívánta elejét venni a belső ellenzék kialakulásának, s Fülöp Attila akkor főtitkár lett.) Profi gazdasági szakember Závecz Ferenc személyében 2005 januárjában jelent meg a Ház igazgatóságán, de akkor már réges-rég késő volt.

A kiemelt támogatás legnagyobb része látványosan megnövekedett bérek és járulékok formájában realizálódott, komoly kiállítású új produkcióra, világsztárokra, netán jelentősebb beruházásokra az idő haladtával egyre kevésbé futotta. A nagyösszegű költségvetési támogatás szép lassan olvadni kezdett.

Ugyanis a politika nem érte be az említett két beleszólással. A kultúra nagyfogyasztó, ahol sokan aspirálnak különféle állami pénzekre. A fenntartó minisztérium azt hihette, hogy a korábban megemelt támogatásból le-lecsipegethet másoknak is. Így hát megindult a csipkelődés. Egy év után Szinetár mentora, Görgey távozott a hatalomból, s utóda, Hiller István már kevéssé viselte szívén az állam első zenés színházának sorsát. Bár Szinetár egyre többször említette meg a lemondását, az egyre kevésbé hatotta meg a döntéshozókat.

A jelen évad már csődközeli állapotban zajlott. Szinetár előbb premier lemondására kényszerült (Puccini: A Nyugat lánya), az első igazi premier márciusban zajlott. Mára a sajtóhírek szerint komoly adótartozást is sikerült felhalmozni. Az intézmény átalakítását célzó egyetlen reform sem indult el. Mostanra így tényleg nem maradhatott más, mint a lemondás.

\"A Magyar Állami Operaház egy nagy óceánjáró, amit nem lehet gyors mozdulatokkal kormányozni\" - mondta a most lemondott főigazgató még első ciklusa elején. Nos, a kétszeri irányítása alatti hét esztendő alatt a mindig szellemes Szinetár Miklós, akinek minden helyzetre megvolt a maga frappáns sztorija, meg sem kísérelte a hajó irányának, sebességének, netán célirányának módosítását. Az csak haladt, sodródott egyre, olykor jó széllel, máskor meg viharban.

Most épp a nyílt tengeren vagyunk, kapitány nélkül.