A Faust Szegeden

Gounod: Faust
Szegedi Nemzeti Színház,
2003. február 15.

\"Már a taxisok is Alföldi Róbert rendhagyó Faustjáról beszélnek.\"
(Délmagyarország, 2003. febr. 5.)

\"Alföldi: �mindenféle pletykákat hallottam terjengeni a városban.
Délmagyarország: Miket például?
A: Hogy a nyílt színen kúrnak.
Dm: És tényleg?
A: Igen. De nem!\"
(Részlet a Délmagyarország Alföldi Róberttel készített interjújából - 2003. febr. 8.)

Talán e két kiragadott idézet is jelzi, hogy hihetetlenül felfokozott várakozás előzte meg a Faust premierjét - Alföldi első operarendezését.

A siker óriási volt.
Lehet kötözködni, joggal, a zenei átrendezéseken, húzásokon (a balettzene majd\' teljes csonkolásán például).
Lehet gonoszkodni, hogy hiába modern Alföldi, hiába polgárpukkasztó, hiába tesz magasról a klasszikus operarendezési elvekre, Szegeden Kerényi Miklós Gábor, Kovalik Balázs, Zsótér Sándor már csinált valami hasonlót - ahhoz meg Alföldinek semmi sansza, hogy valamelyik \"valóságshow\" aktív befolyásolója legyen, hiszen nem hozta össze Margitot Mártával, Faustot Valentinnel, avagy Mefisztót a dirigenssel.

De nem gonoszkodom. Ebben a rendezésben nagyon is van koncepció. Egy-két kiragadott példa: a II. felvonás vasúti pályaudvarának digitális menetrendjén váltakozik az \"érkezés\" és \"indulás\" - és a hatalmas óra a Földet szimbolizálja.
Megjövünk, majd elmegyünk.
Margitból magzatát nőgyógyászati vizsgálaton tépik ki, úgy százas pulzusszámmal dobog valakinek - kinek? - a szíve ezalatt.
Mindehhez sokszor sivár panelvilág (díszlet: Kentaur), porszívózó, csóró Margit, aki testvére arcképével díszített pólót hord (és vica versa - na, mégis valami esély tévés munkára?).
Félek, hogy sokszoros terjedelem sem lenne elég, hogy vissza tudjam adni az előadás hangulatát.

Könnyebb írnom a zenei megvalósításról - a főbb szerepeket franciák énekelték. Faust (Daniel Galvez-Vallejo) azt példázta, hogy a világon mindenhol tenorínség van, Fernand Bernadi impozáns megjelenésű, mondhatnók ördögi Mefisto volt, de a hangja Valentiné. Valentin (Jacques Gay) viszont vokálisan egyszerűen jelentéktelen.
Öröm volt ismét hallani, négy év után, Raphaëlle Farmant (ld. Café Momus: \"A fehér nő felfedte kilétét\", Párizs, Opera Comique, 1999. ápr. 18.) Sajnos, most kevésbé volt meggyőző, talán a harmadik, \"zsinórban\" énekelt este miatt.

Vincent Monteil vezényelt, csúcsteljesítményre sarkallva a Szegedi Szimfonikusokat. Fergetegesen gyors tempókat vett helyenként, az orkeszter ugyan nem volt maszattalan, de összefogott, életteljes volt minden.

Nagyon jókor, és nagyon jól jött ez a produkció a gazdasági, és sokak szerint morális válsággal is küszködő Szegedi Nemzeti Színháznak. Lehet szeretni, lehet utálni, avagy utálkozni rajta, de ez az előadás mindenképpen egy erős egyéniség elgondolkodtató munkája.
Ja, hogy kúrnak-e a nyílt színen? Igen. De nem!