\"Szükség van-e a kultúrára?\" (Major István, a \"zenekari segélykoncert\" szervezője)

Öt neves zenei együttes tagjai vettek részt november 8-án egy figyelemfelhívó koncerten. A kiadott közlemény szerint a rendezvény kiváltó oka az a tény volt, hogy mára szinte valamennyi vezető szimfonikus zenekar, énekkar a működésképtelenség határára jutott, már-már kérdésessé válik létjogosultságuk is. Az esemény kitalálója, szervezője Major István, a MÁV Szimfonikus Zenekar szólamvezető csellistája volt.

   - Amikor alulról jövő kezdeményezés ötletgazdájával készítünk interjút, a nagykönyv szerint adott az első kérdés: hogyan és mikor jutottál arra az elhatározásra, hogy belevágsz egy ilyen esemény megszervezésébe?

   - Augusztus elején Lendvai György, a MÁV Zenekar igazgatója bejelentette, hogy egy kuratóriumi döntés eredményeképp az a létszám, amivel a zenekar eddig dolgozott, nem tartható tovább fönt. Ahhoz, hogy megtartsuk a működőképességünket, meg kell válnunk bizonyos számú tagtól. Így viszont a zenekar egy olyan pontra csökkenti a létszámát, ami kritikus, mert a minőséget veszélyezteti. Hiszen innentől kezdve gyakorlatilag szinte minden koncerten minden muzsikus játszik, és az, hogy a tagok nap mint nap csúcsra járassák magukat, egy bizonyos ideig nyilván megy, aztán kifullad a dolog.
   Innen jött a gondolat. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy előzőleg már hallottam, milyen súlyos gondok vannak a Telekom Zenekarnál, a Rádiókórusnál, és hát a Rádiózenekart is, ha eddig még talán nem olyan nagy mértékben, de érinti a dolog. Úgyhogy azt láttam, sokkal szélesebb körben kell körülnézni, és végül is kiderült, hogy Magyarországon hat szimfonikus zenekarnál, valamint a Rádiókórusnál okoz gondokat ez a leépítési hullám. Ez ösztönzött arra, hogy egy összefogást kezdeményezzek.

   - Könnyen rávetted a partnereket?

   - Nagyon könnyen. De ilyen flottul csak azért mehettek a dolgok, mert nagyon széles körben támogatták ezt a kezdeményezést, nagy mértékű volt az összefogás, az együttgondolkodás, a közös akarat.

   - Említetted magatokat, a Rádiót, a Telekomot. Melyik a másik három?

   - A BM Duna Szimfonikusok, a Szegedi és a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar.

   - A vidékiek esetében érthető, hogy nem voltak itt, de a BM Duna tagjai sem játszottak a koncerten.

   - Részben egy svájci turnéval ütközött nekik ez a hangverseny, részben pedig - az itthon maradt muzsikusoknak - volt egyéb elfoglaltságuk.

   - Tényleg csak szervezési, egyeztetési okokból nem voltak jelen?

   - Is. De beszéljünk őszintén: a Duna Szimfonikus Zenekar egy olyan szintre jutott, ahol ők már nem merték fölvállalni a közreműködést ebben a projektben.

   - Volt egy másik visszakozás is. A beharangozó hír szétküldése után öt nappal írtál egy helyesbítési kérelmet, hogy senki ne említse a Rádió nevét, mert kaptál egy felszólítást tőlük, miszerint az intézmény \"nem kíván részt venni a koncerten sem intézményi formában, sem ahhoz nem járul hozzá, hogy a zenekar, illetve az énekkar egyes tagjai az MR Zenei Együtteseknél betöltött tagságukra hivatkozva lépjenek fel\".

   - Így hát az ottani művészek magánemberként léptek fel, a kinyomtatott szórólapokat pedig dobhattam a kukába. A Rádió pedig nem csak, hogy visszakozott, de egyetlen hírben vagy koncertajánlóban sem említette ezt a hangversenyt. Valahol persze érthető, hogy ha ő intézményileg nem támogatja a koncertet, akkor miért reklámozná. De ha már demokráciáról meg a köz szolgálatáról beszélünk, akkor azt gondolom, hogy ha nem értenek egyet vele, akkor nem kell méltatniuk a tényt, de hát eltussolni sem kell azt, hogy lesz egy ilyen koncert. Itt azért a szakmának egy nagyon komoly szelete vett részt, akár a szólistákat (Kertesi Ingrid, Meláth Andrea, Mukk József, Sólyom-Nagy Sándor), akár Medveczky Ádám karmestert, akár az együttesek tagjait nézem. Ezt a másik oldal részéről némán végigasszisztálni… hát, ez is egyfajta figyelemfelkeltés.

   - Előzetesen rábólintottak, és utána kérték a módosítást?

   - Nem, nem így volt. Mivel, ahogy mondtad az elején, ez egy alulról jövő kezdeményezés volt, én alapvetően a zenekari tagsággal és a kórustagsággal próbáltam kommunikálni ez ügyben. Amikor már látszott az, hogy van ennek a dolognak támogatottsága, felkerestem a művészeti vezetőket, karmestereket, igazgatókat, hogy lehetőség szerint ők is álljanak mögé. A Rádiónál viszont nem igazán tudtam, hogy kikkel kellene felvenni a kapcsolatot, vagy hogyan kellene ezt csinálni. Úgy tudom, ott Cseh Gabriella az, aki a zenei együttesek fölött intézkedik, de még a zenekari tagok sem tudják, hogy néz ki, mert nem igazán mutatja magát.

   - Tehát nem elég, ha a zenei vezetőkkel megegyezel…

   - Mint a történtek mutatják: nem.

   - A Rádiós művészek mégis játszottak a koncerten. Akkor ez tőlük egy bátor tett volt.

   - A Rádiósoktól mindenképpen. Akik ott voltak, azok előtt le a kalappal, mert nagyon nagy dolgot vállaltak föl. Borzasztó nyomás van a zenei együtteseken, mindenki félti az állását, úgy látom, a Rádióban most egy olyan helyzet van, hogy öt perc alatt utcára kerülhet bárki. Minden zenekarhoz eljuttattam egy felhívást, leírtam, mi célból születik ez a hangverseny, és azt vártam, hogy mindenki lelkiismerete szerint jelentkezzen. A Rádiózenekar és a Kórus egyik próbájára be is mentem, és elmondtam nekik, hogy a helyzetüket ismerve abszolút megértéssel fogadja mindenki, ha valaki nem jön el közülük. Tudjuk, hogy náluk is rengetegen egyetértenek ezzel a kezdeményezéssel, de gyerekekkel, családdal a hátuk mögött nem kockáztathatják az állásukat.

   - Szolidaritásuk jeleként a Nemzeti Énekkar művészei is felléptek. Ez a név miatt volt fontos, vagy a létszám miatt?

   - Tudtam, hogy Antal Mátyást, az ottani karigazgatót szintén nagyon mélyen érintette a Rádiókórus helyzete, ő is úgy látta, hogy ez méltatlan, még akkor is, ha a riválist csonkítják, mert ez nem fair játék, ez nem egy együttesről, hanem a szakmáról szól. És végül is ő volt az, aki a Nemzeti Énekkarnál ezt támogatta, és bíztatta az embereket, hogy vegyenek részt a koncerten. Hatalmas dolognak tartom, hogy a szakma képes így összefogni, hogy olyanok is csatlakoztak, akiknek semmiféle érdekük nem fűződik hozzá, sőt! Ez egy rendkívül sportszerű dolog volt.

   - Próbáltad-e rávenni a szolidaritásra, ha csak egy aláírás erejéig is a BFZ-t és az NFZ-t?

   - Nem. Viszont Kocsis Zoltánnak vittem meghívót, a BFZ pedig… hát, nem vagyok egyedül a szakmában, aki úgy gondolja, hogy a Fesztiválzenekar egy külön állam az államban. Lehet, hogy nincs igazam, de ez a benyomásom.

   - Figyelemfelhívónak szántad az eseményt. Eltelt majdnem két hét - voltak reakciók?

   - Gyakorlatilag semmi. A koncert óta senki nem beszélt erről a témáról.

   - Amúgy teltház volt?

   - Abszolút. Ha jól tudom, a Bazilikában 700 ülőhely van, betettünk még több száz pótszéket, és emellett sokan álltak is. Úgy saccolom, hogy olyan 1500 ember hallgatta a koncertet. És megjelentek azért komoly reprezentáns emberek is, némelyiküket láttam, másokról mesélték, hogy ott volt.

   - Te ezt az egészet saját zsebből finanszíroztad.

   - Igen. De a közönség olyan szép adományt adott össze, hogy…

   - Kalapoztatok???

   - Mivel a koncerten nem volt beszéd, 1200 példányban szétosztottunk egy kis szöveget, információs anyagot, amiben leírtuk, hogy mi a probléma lényege. Az utolsó mondatban szerepelt az, hogy a kijáratnál a kosarakban elhelyezett adományokat - belátásukra bízva ennek mértékét, és egyáltalán: megtételét - a Bazilika javára illetve a hangverseny megrendezésének költségeire gyűjtjük. A Bazilikának egy igen magas bérleti díja van, amit én nem tudtam felvállalni, ezért úgy egyeztünk meg, hogy az adományok a Bazilikáé lesznek, és abból az összegből egy részt én is megkapok a költségek térítésére. Így adták oda a helyet. A művészek ingyen vállalták a közreműködést, belépő pedig nem volt.

   - Mennyibe került ez neked? Mondasz egy végösszeget?

   - Körülbelül nullszaldóval jöttem ki belőle. Minimális ráfizetésem volt, plusz a munka, a két hónapos talpalás.

   - Lépjünk egy nagyot: most felveszem az ördög ügyvédjének a szerepét, és felteszek két obligát kérdést. Persze nem vitatkozni akarok, kötözködni pláne, csak a véleményedre vagyok kíváncsi. Egy: szükség van-e ezekre a zenekarokra?

   - Vissza lehet kérdezni: szükség van-e a kultúrára? Én azt gondolom, hogy ha az emberiség úgy dönt, hogy civilizáltan akar élni, akkor kell a kultúra. Arról lehet persze beszélni, hogy kell-e ennyi zenekar? Erre viszont azt mondom, hogy ez egy adottság, egy korszak eredménye, hogy Magyarországon ennyi zenekar van. Ennek kialakulása már a huszadik század elején megindult, de végül is a Kodály-éra tett le az asztalra egy nagy dolgot azzal, hogy gyakorlatilag majdnem a semmiből teremtett világszínvonalat, és kinevelt egy hatalmas zeneértő réteget. Mert hiába lenne Budapesten kilenc zenekar, ha nem lenne, aki hallgassa. De jelenleg van. Természetesen félő, hogy amilyen irányba halad ma a zeneoktatás, kezdve az általános iskolától, egy idő után ez a helyzet megváltozik. És nem azért, mert ezek a zenék nem jók, nem azért, mert ezek nem hordoznak értéket, hanem azért, mert nincs, vagy nem lesz befogadó közeg.

   - Kettő: Nem ragadtak bele kicsit a kulturális élet szereplői abba a helyzetbe, hogy természetesnek veszik, sőt, elvárják, hogy támogassák őket?

   - Nem értem ezt az egész irányvonalat, amerre a mai gondolkodás halad. Azt gondolom, egy társadalomban vannak bizonyos területek, ahol az állam nem teheti meg, hogy kivonul. Az egyik ilyen a kultúra. Mert ha azt mondjuk, hogy közösség vagyunk, emberek vagyunk, és ember módjára akarunk élni, akkor egymásról gondoskodnunk kell. Tehát aki bajba jutott, azon segítni kell. Nagyon azt látom, hogy itt kialakult egy pénzuralmi rendszer, amelynek a létjogosultságát nagyon jól eladták az embereknek. Én a kampány során elmentem az egyik zeneakadémiai koncertre szórólapot osztogatni, és mondtam az embereknek, hogy milyen leépítések fenyegetik a zenei együtteseket. Erre az volt a válasz, hogy sajnos mindenhol ez a helyzet.
   Na de hát azért ez nem egészen így van, mert ha a kávéfőzőgyárban elbocsátanak 200 embert, az borzasztó szomorú, de az a 200 ember utána el fog menni a mikrohullámú készülékeket gyártó üzembe, és ott fogja tovább folytatni a tevékenységét. Körülbelül azonos fizetésért, körülbelül azonos nívón élve. Természetesen lehet, hogy áldozatot kell hozniuk, költözniük, vagy ingázniuk kell. De ha elbocsátanak egy zenészt, akkor ő újságárus lesz, vagy rendszergazda, vagy könyvelő, és ezzel a magyar szellemi értéknek egy részét gyakorlatilag kidobják a szemétbe. Mert ezeknek az embereknek a tanítása, speciális képzése hosszú időbe telt, és súlyos pénzekbe került. És a zenésszé váló diák is kemény áldozatokat hozott azért, hogy ezt a tudást megszerezze. És most egy tollvonással azt mondják, hogy képezze át magát? És mivé képezze? Nyilván nem egy komoly, veretes értékű, nagy tapasztalatot igénylő szakmai tevékenységbe vág bele, hanem egy olyan egyszerű dolgot fog csinálni, ami két-három hónap alatt elsajátítható. Ez körülbelül olyan, mint ha valamelyik templomra, vagy múzeumra azt mondanák, hogy erre már nincs pénzünk, lebontjuk.

   - Nem furcsa az a helyzet, hogy a Telekom mögött egy tőkeerős cég áll, a MÁV mögött viszont egy csődtömeg, és mindkét zenekar ugyanazzal a problémával küszködik?

   - A MÁV Zenekart a vasúttársaság finanszírozza, nem csökkenti a támogatást, igaz, öt éve nem is emelte. Ráadásul mindig olyanok voltak a csúcsvezetők, hogy amikor vita volt az igazgatótanácsban arról, maradjon, vagy szűnjön meg a zenekar, teljes mellszélességgel kiálltak mellettünk. A MÁV leépítette minden kulturális, szociális intézményét, a zenekar maradt.

   - Viszont most kényszerül létszámcsökkentésre.

   - Igen, de ennek az az oka, hogy 2003-ban közel 180 millió forintot kaptunk különböző állami forrásokból, idén pedig már csak 36 milliót. Ötödére csökkent az állami támogatás, ez vezetett az elbocsátásokhoz, nem az, hogy a MÁV kevesebbet ad. Nyilván, ha kipótolná azt, amit az állam nem ad, akkor nem lenne gond, de hát miből?

   - És a Telekomnál mi a helyzet? Ott jómódú a gazda.

   - Na most elérkezünk a következő témához. Ahhoz, hogy a komolyzene presztízse olyan mélyponton van - nem az emberek, hanem a vezetők, az üzletemberek, a pénzvilág szemében, vagy köreiben -, hogy ez nagy gondot okoz. Ha a régi századokra visszagondolunk, akkor ott egy uralkodónak valahol íratlan kötelessége volt, hogy tartson fönt valami kis zenét az udvarban, akkor is, ha nem szerette. Lehet, hogy nem szerették, vagy elaludtak a koncerten, de eszükbe nem jutott, hogy ne támogassák, mert ez egy elvárás volt.
   Én úgy látom, a Telekomnak lenne pénze a zenekar fenntartására, csak ők azt mondják, hogy sokkal szélesebb réteget érnek el, ha mondjuk a Szigeten pólófestést rendeznek, vagy road show-kat rendeznek, mert sokkal jobban visszajön nekik nyereségben az a pénz. Gyakorlatilag a zenekar fenntartása is reklámköltség nekik, ez is egy PR-tevékenységük. Akár a zenekar, akár a Bartók rádió támogatásával egy bizonyos réteget próbálnak megérinteni, jelezve, hogy ők egy olyan színvonalas cég, amely ilyen komoly dolgokat támogat. És ez nagyon szép, csak azt is látni kell - és itt megint visszakanyarodhatunk az államhoz -, hogy a Telekom Zenekar teljesíti azokat a kritériumokat, amelyek alapján azt mondhatjuk, ez az együttes az egyetemes magyar zenekultúra szerves része, komoly szereplője. És ha ezt kimondom, akkor innentől kezdve megint oda lyukadok ki, hogy az lehetetlen, hogy a Telekom Zenekar idén nulla forintot kap az államtól.

   - Figyelemfelkeltőnek szántad az eseményt, de szerintem nem voltak illúzióid.

   - Nem voltak, sőt, azt kell mondanom, már az is meglepett, hogy igen szép beharangozót kapott a médiában az esemény. Figyelembe véve ezt a reakciót, a zsúfolásig megtelt helyszínt és a szakmai összefogás megnyilvánulását, mindenképpen eredményesnek tartom a koncertet. Ez mindenképpen arra ösztönzi az embert, hogy folytassa.

   - És hogyan tovább? Az állami források egyértelműen apadnak. Mi lesz a vége?

   - Egyrészt most megpróbálunk összehozni valamiféle pénzalapot, amely ha minimális mértékben, vagy időlegesen is, de segítségünkre lehet ebben a helyzetben. Másrészt hiszünk abban, hogy ez egy ideiglenes állapot, egy átmeneti időszak, és jön majd egy olyan államvezetés - de most ne pártokban gondolkodjunk! -, akik értékelni fogják, és fontosnak tartják a művészetet. És akkor valamilyen szinten rendeződik a dolog. Látom azt, és biztos sokan látják, hogy itt alapvetően a nagy probléma abból adódik, hogy 1%-os a magyar gazdaság teljesítőképessége. Utolsók vagyunk az Unióban. Csakhogy itt, a kulturális élet terén az a probléma, összehasonlítva más területekkel, hogy ha elküldök zenészeket, leépítem, lerombolom ezt a kulturális közeget, akkor ezt később, akár csak néhány év múlva nem tudom újra felépíteni. Utána újból évtizedeket és borzalmas összegeket kell majd beleölni abba, hogy kineveljek egy újabb zenésztársadalmat, amely ilyen színvonalú együtteseket tud alkotni.