\"Minden megy tovább\" (Komlós Péter, az 50 éves Bartók Vonósnégyes primáriusa)

Ötven éves a Bartók Vonósnégyes. És mint ilyen, tényleg egyedülálló. A többi kvartett, amely hasonló kort ért meg, már nem igazán volt aktív ennyi év után, vagy az alapítón kívül nem volt más az eredeti felállásból a tagok között. Persze a kor önmagában még nem érdem, a fontos az, hogy az elmúlt fél évszázad egyik legjelentősebb kamarazenei társulásának jubileumát ünnepelhettük ebben a hónapban. Ennek kapcsán az alapító primáriussal, Komlós Péterrel beszélgettünk.

   - Senki nem készül ifjú zenészként arra, hogy vonósnégyes tagja legyen, a szólista pálya a vonzó. Ön hogyan jutott arra a gondolatra, hogy vonósnégyest alakít, miközben egyébként valóban szólistának készült?

   - Weiner Leónál tanultam zongorás kamarazenét, és valahogy az az érzése támadt, hogy nekem érdemes volna egy vonósnégyest alakítanom. Erre nem lehetetett nemet mondani, olyan megtisztelő felkérés volt, hiszen sorban álltak azok, akik nála szerettek volna tanulni. De köztudott volt, hogy egy évben ő csak két vonósnégyessel foglalkozott, igaz, velük teljes odaadással. Elkezdetem tehát puhatolózni, kikre számíthatok. Szóltam Németh Gézának, aki már brácsázott egy másik vonósnégyesben - nem Weinernél -, ahol Devich Sándor volt az elsőhegedűs, és megkerestük Mező Lászlót, aki akkor került fel Békéstarhosról mint reményteli nagy tehetség. Jeleztem Weinernek, hogy összeállt a társaság, ő csak annyit kérdezett, hogy mikor jöttök órára. Ez jellemző volt rá, a zenén kívül semmi nem érdekelte, tehát nem kérdezte, kiket és hogyan gyűjtöttem össze. Elkezdtünk dolgozni, és pontosan ötven évvel ezelőtt kaptunk egy felkérést a Rádiótól, hogy vegyük fel Beethoven op.18/1-es F-dúr vonósnégyesét, október 16-án. Ezt éppen akkor tanultuk, megkértük Weinert, legyen velünk a stúdióban, ma is sok részletre emlékszem ezzel kapcsolatban. Kiderült, hogy megvan még a felvétel, érdekes lesz meghallgatni, ha megkapom.

   - És ez azt kellett, hogy jelentse, feladják szólista vágyaikat? Bár a kamarazenészi tapasztalatok nélkülözhetetlenek lehetnek egy szólista számára is.

   - Ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy fel kellett adnunk a szólista ambícióinkat. Ráadásul egy év vonósnégyesezés kötelező volt akkor a Zeneakadémián. Ezt én már elvégeztem, csak az érdekelt, hogy Weinernél játszhatunk, mert akkor ő ebben, egy vonósnégyes felépítésében, fiatal muzsikusok pályára állításában világviszonylatban elsőrangú volt.

   - Mi volt az, amit csak ő tudott, mit lehetett és kellett tőle megtanulni?

   - Erről egy kötetet lehetne írni, úgyhogy most csak nagyon röviden próbálom meg összefoglalni. A szólamok felrakását elemezte, azt, hogyan viszonyulnak egymáshoz, mi a fontos, és mi a kevésbé fontos. Azt tanította, hogy a partitúra alapos ismerete alapján tudni kell, mi a lényeges, vagy a lényegtelen. Tehát az összhangzásból az a muzsikus emelkedjék ki, akinek a szólama a legfontosabb. Ez nem is olyan egyszerű, hallottam én már négy világhírű zenészt leülni egy alkalmi vonósnégyest alakítva, de az eredmény borzasztó volt, mert mindegyik húzta a szíve, legjobb tudása szerint, szólt minden egyszerre, differenciálatlanul.

   - Mi volt a metódusa, hogyan tanította ezt meg, hiszen minden művet nem vehettek át?

   - Az ő bibliája a bécsi klasszikusok, Haydn, Mozart, Beethoven művei voltak. Ő már Bartókkal sem nagyon akart foglalkozni, csak az Első vonósnégyest tanultuk meg vele. A többit már Mihály Andrással vettük át. A másodikra azt mondta, hogy az már nem az ő világa. Nagyon sok Haydnt néhány Mozartot és Beethovent tanultunk meg vele két és fél év alatt, 1960-ban bekövetkezett haláláig. Nagyon igényes volt. Hozzá nem lehetett úgy menni, hogy valaki nem tudta a saját stimmjét tökéletesen. Ő csak az összmunkával foglalkozott, inkább kihagytunk egy órát, ha valaki még nem tudta a saját játszanivalóját. De ez a fajta igényesség az akkori tanári kart egyébként is jellemezte. Én Zathureczkynél tanultam, nála nem volt olyan, hogy az ember kottából játszva vitt valamit. Akkor tud valamit, mondta, ha már fejből tudja. Ez a fajta igényesség mára sajnos már teljesen kiveszett.

   - Ez a három év volt az, amikor eldőlt, hogy végül együtt maradnak, és szólistaság helyett vonósnégyesezni fognak?

   - Nem, én már főiskolás koromban az Országos Filharmónia szólistája voltam, ez tizenkét szolgálatot jelentett, amiért havi fizetést kaptam, és ez egy fiatalembernek óriási dolog volt akkoriban. Meg lehetett szerezni a pódiumrutin alapjait, és persze az anyagiak is számítottak. Emellett kvartetteztem tehát, mert az még a próbaidőszakát élte, ami egy vonósnégyes esetében négy-öt év. Ennyi idő, ami alatt kiderül, lesz-e belőle valami. A gomba módra szaporodó fiatal együttesek általában ezt a négy-öt évet nem bírják ki. A saját pedagógiai tapasztalataimból tudom, milyen nehéz a fiatalokkal megértetni, hogy az első években nem várhatnak maguktól semmilyen anyagi sikert.

   - És versenyekre is akkor kezdtek járni, amikor ez a négy-öt év eltelt?

   - Nem már nagyon korán. A Haydn Vonósnégyes Versenyen itt Budapesten Weiner tanácsa ellenére 1958-ban elindultunk, és legnagyobb meglepetésre nyertünk egy második díjat, amivel, mondhatni, berobbantunk a zenei életbe. A következő évben szintén második díjat nyertünk Berlinben, de csak azért, mert a zsűritagunk útlevele nem készült el időben, és mire kiért, már nem hagyták pontozni. De ezzel is elégedettek voltunk, mert a név el kezdett forogni, hogy van egy Komlós Vonósnégyes, amelyre oda kell figyelni. Akkor még az én nevemen szerepeltünk. De készítettünk már hanglemezt, nyolc-tíz koncertünk volt egy évben, mutatkozott némi érdeklődés külföldről is. Az igazi áttörés 1963-ban következett be, amikor felvettük a Bartók nevet.

   - Függetlenül a technikai nehézségektől, hogyan kértek engedélyt a családtól, a minisztériumtól, milyen felhangja volt ennek? Hogyan csengett akkor Bartók neve?

   - Volt kihívás jellege a dolognak, de akkor már inkább csak bocsánatos bűnnek számított egy ilyen gesztus. Beszéltem olyan magas rangú kulturális potentáttal, aki rákérdezett, hogy miért Bartók, de meg tudtuk indokolni. Az volt a lényeg, hogy demonstrálni akartuk, mi Magyarországon élő, magyar vonósnégyes vagyunk. Mert külföldön is működtek magyar vonósnégyesek. Ugyanakkor az is szándékunk volt, hogy ezt a hat művet, amit a huszadik század legnagyobb kamarazenei alkotásainak tartunk, végigvisszük a világon, de úgy, ahogy ezt mi elképzeljük. Ekkor nyertük meg a liege-i versenyt, ami akkor a legjelentősebbnek számított a világon. Kitárult az összes kapu, eldőlt, hogy nekünk ezt kell, ezt érdemes csinálni, a szólistapálya háttérbe szorult.

   - Milyen szerepet játszottak akkor Bartók vonósnégyesei a világ zenei életében? Gyakran voltak műsoron?

   - Egyáltalán nem voltak ismertek. Kétségtelenül bátor tett volt előadni őket, de nem akartunk Bartók-specialisták lenni. Csak ott játszottuk, ahol kérték. És a legtöbb helyen kérték. Ezzel törtünk be az élvonalba, mert ahogy elkezdtük játszani a darabokat, kaptunk egy felkérést az EMI Eratótól Párizsban, hogy vegyük fel a darabokat, ami nagyon megtisztelő volt. Másrészt merészség volt elvállalni, mert kevés koncerttapasztalatunk volt a hat vonósnégyessel, kétszer-háromszor játszottuk őket.

   - Szükséges, hogy koncerteken beérjen egy mű, mielőtt lemezre kerül?

   - Nekünk igen. Az a tapasztalatom, hogy ha egy darab mögött van száz koncertelőadás, az másképp megy a lemezre. Szinte egyben fel lehet venni, nincs kis darabkákkal való szöszmötölés.

   - Volt akkor már olyan felvétele a Bartók-műveknek, ami akár etalonnak is számított?

   - A Székely Zoltán vezette Magyar Vonósnégyes felvétele volt akkor az, amihez a miénket hasonlították. A legnagyobb dicséret volt, hogy sok tekintetben a miénket tartották sikerültebbnek. Én ezzel a mai napig nem értek egyet, de a miénkben tényleg volt egy olyan fiatalos tűz, ami az övékéből már hiányzott.

   - Weiner halála után tehát Mihály András vette át az együttes nevelését. Mi volt az ő szerepe abban, hogy ezek így szólalhattak meg, egyáltalán az egész vonósnégyes fejlődésében?

   - Ő mondta azt, hogy igen, ezt megcsináljuk, de feltételem volt, hogy csak akkor, ha ő is kijön és elvállalja a művészeti vezetést. Csak akkor jöhet ki a felvétel, ha ő úgy látja, hogy érdemes rá. Sokat dolgoztunk rajta, de ha ma meghallgatom, még mindig sok mindent el tudok fogadni. A saját olvasatunkat próbáltuk meg elkészíteni és megnyilvánítani. Sikerült technikailag olyan szintet elérni, hogy a darabok meg tudjanak szólani, mert alapjában véve ez nagyon nehéz zene. Tehát Mihálynak nagyon nagy szerepe volt, a legtöbbet neki köszönhetjük. Az ő hozzáállása a zeneszerzői lényéből fakadt, ebből a szempontból elemzett. Weiner is zeneszerző volt, de ő mégsem ebből az aspektusból elemzett. Mihály olyanokra tanított meg, nem csak engem, hanem az egész kvartettet, ami a mai napig érvényes, és használható. Ha elénk tesznek egy ismeretlen kottalapot, mit kell kezdeni vele. Ezt tőle tanultuk meg, és ez felbecsülhetetlen.

   - A jubileumi koncerten Kocsis Zoltán emlegette úgy ezt a lemezt, ami nagy hatással volt rá Bartók-koncepciójának kialakításában. Mi volt az egyedi benne?

   - Sikerült eloszlatnunk azt a mai napig élő tévhitet, hogy Bartók zenéje mindig vad. Sokszor hallani így nagyon jó nevű nyugati zenekaroktól, vonósnégyesektől. Ez nem igaz. Van líra, dallamok, espressivók. Korán felismertük, hogy ezeket a vonásokat kell erősíteni, nem a vad oldalt. Ha vad, akkor vadul játsszuk, de nem ez jellemző Bartókra. Lassan kialakult az a nézetem, hogy elmélyült interpretációjához magyarnak kell lenni. Már csak a prozódia miatt is. A magyar nyelv, tudjuk, rendkívül speciális abból a szempontból, hogy mindig az első szótagon van a hangsúly. Ezt nem tudják igazán a külföldiek, nem fontos nekik, elkenik. Pedig Bartóknál a tizenhatod-pontozott nyolcad ritmus a leggyakrabban előforduló képlet. Ezt persze sokféleképpen lehet játszani, de ennyire ne menjünk bele, nem akarok túlságosan szakmai lenni. A lényeg, hogy ezt külföldön nem tudják. Ehhez magyar lélek, a magyar prozódia mélységes ismerete kell. Viszont jellemző, hogy Magyarországon tavaly eljátszottuk a hat vonósnégyest a Művészetek Palotájában, szóba nem jött a nagyterem csak a színházterem, ami erre nem is volt alkalmas, szerintem. Ugyanakkor külföldön mindig komoly érdeklődés mutatkozik, ha ezeket játsszuk, meglepő módon Olaszországban, Spanyolországban is.

   - A Bartók Vonósnégyes repertoárja azonban nem csak a névadó műveit foglalja magában.

   - Három rétegből áll a repertoárunk, ötven-hatvan olyan mű van, amit egy nappal a felkérés után el tudunk játszani. Vannak olyan darabok, amelyekhez egy hét kell, hogy koncertképes állapotba hozzuk, és olyanok, amelyekhez két-három hét. Ma a zenetudósok ott tartanak, hogy a valamikori nyolcvannégy Haydn-kvartettből ötvenötöt tartanak valóban az ő művének. Ebből mi körülbelül negyvenet játszunk. Azután ott van az a bizonyos tíz nagy Mozart-kvartett, amelyekkel egy egész életet el lehet tölteni. És hát a tizenhét Beethoven. Ezek vezettek engem oda, hogy úgymond könnyű szívvel lemondjak a szólistapályáról. És akkor ott van Schubert, Schumann, a Debussy-, Ravel-vonal. Brahms összes kamaraművét lemezre vettük, vonósnégyestől fölfelé. Kimeríthetetlen a művek tárháza, amelyeket játszhatunk, még ma is.

   - Hogyan választanak partnert? Ha már a vonósnégyes igazi arculatának kialakításához évek kellenek, a kamarapartner sem \"szólhat ki\".

   - Olyanokat választunk, akikről feltételezzük, hogy jól együtt tudunk velük működni. Vannak olyan zongoristák, akikkel nem lehet jól együtt játszani. Ilyen volt például, amikor az egyik montreux-i fesztiválon összehoztak minket Emil Gilelsszel. Előre tudtam, hogy le fog minket játszani a pályáról. Együttműködött velünk a próbákon, megígérte, hogy vigyázni fog ránk, de a koncerten mégis elsöprő volt. Számomra az eszményi partner Ránki Dezső, vagy Frankl Péter, régi, kedves barátom, aki tényleg úgy tud beilleszkedni egy vonósnégyes hangzásába, hogy nem tűnik zavarónak. A zongorával ugyanis az a gond, hogy \"kalapál\". Más hangszeresek közül meg kell említenem Kovács Bélát, akinek különösen csodálatosan tud megszólani a klarinétja. A Brahms-összkiadás felvételén a Tátrai Vonósnégyes \"alsóháza\", Konrád György és Banda Ede csatlakozott hozzánk, egészen csodásan zenéltünk együtt. A vonósok közül őket kell kiemelnem.

   - Végül is ma hárman játszanak azok közül, akik alapító tagok voltak. Csak a második hegedűs, Devich Sándor helyén ül később jött tag, Hargitai Géza. De ez nem volt mindig így. Mi szerint alakultak a tagcserék? Emberi, vagy szakmai szempontok játszottak szerepet?

   - Mező László az első három év után egy akkor elképzelhetetlennek tűnő lehetőséget kapott, Ford-ösztöndíjjal Pjatigorszkijhoz, Casalshoz mehetett tanulni. Helyette jött Botvay Károly, majd hetvenhatban tért vissza Mező László, amikor is Botvay már nehezen akart tőlünk megválni. Vele egyébként voltak vitáim, de kizárólag szakmaiak. Devich Sándor pedig huszonöt év után mondta azt, hogy neki ez már sok, nem bírja az utazásokat. Helyette két évig Bánfalvy Béla játszott, aki azzal indokolta a kilépését, hogy azt a felelősséget, ami a vonósnégyesezéssel jár, nem bírja vállalni. Az ő helyére jött Hargitai Géza, aki azóta is velünk van.

   - Ötven év eltelt, elérkeztek-e egy olyan ponthoz, hogy azt mondják, ezt ne tovább, vagy legalább is ne így tovább?

   - Nem, minden megy tovább. Hihető, vagy sem, anyagilag sem engedhetjük meg magunknak, hogy leálljunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy abbahagyjuk. Az a régi rendszer, amely ugyan nagyon megbecsült minket, vigyázott rá, nehogy anyagi tartalékokat tudjunk felhalmozni. Ezért már évek óta azon vagyok, hogy egy bázist keressek magunknak. Keresek egy olyan szervet, vagy várost, amely a Bartók Vonósnégyes fenntartását magára vállalná. Talán most némi remény mutatkozik rá.

Fotók: www.bmcrecords.hu