Karanténinterjúk VII. Kertesi Ingrid – „Az éneklésben a hangszerszerű simaság az ideálom...”

Harmincöt éve van a pályán Kertesi Ingrid. Az Operaház március 15-én online Bánk bán keresztmetszettel köszönti a Művésznőt. Mi a pályáról, annak viszontagságairól faggattuk. A járványhelyzet miatt az online térben találkoztunk.

   - Mikor dőlt el, hogy énekes lesz belőled?

   - A nagymamám emlékezett arra, hogy négy-ötévesen kiálltam az erkélyre és teli torokból rázendítettem. Óbudán laktunk, a szomszédok rám is szóltak, amin az egész család megsértődött. De az iskolában, különböző ünnepségeken is rendszeresen kaptam szólófeladatokat.

   - Hangszertanulás?

   - Hál’Istennek korán elkezdtem csellózni, ami nagyon fontos volt az életemben, kilenc évig foglalkoztam a hangszerrel, akkor jött az új szerelem, az éneklés. Szüleim nagyon támogatták ezt, sokat jártunk hangversenyekre, operaelőadásra is. Bérletünk volt a Zeneakadémiára és az Operába is.

   - Már akkor felmerült, hogy énekes lehetsz?

   - Az volt bennem, hogy nem lehet, hogy nekem akkora hangom legyen, ami betölti ezt a teret. Még javában csellóztam, 15 éves lehettem, amikor egyik gyerekkori barátom elvitt Eszenyi Irmához, aki az Operaház ismert mezzoszopránja volt. Meghallgatott, nagyon lelkes volt, hiszen korlátlan magasságaim voltak. Majd elvitt egy másik neves, akkor már visszavonult énekesnőhöz, nála kezdtem el a rendszeres énektanulást. Sajnos igen nagy léptekkel haladtunk, néhány hónap után már Gildát énekeltem és felskáláztatott rendszeresen háromvonalas Asz-ig. De ez megbosszulta magát, le kellett állnom három hónapra, mert begyulladt a hangszalagom.

   - Újra kellett kezdeni az egészet...

   - 16 éves múlhattam, amikor elkerültem Maria Teresa Uribéhez, aki akkor frissen végzett a Zeneakadémián. Én voltam az első növendéke. Fantasztikus volt, mert természetességgel tanított és az ösztönös képességeimet jól fejlesztette. A magasságaim nagyon jók voltak, de a középhangok biztosan gyerekhangon szólhattak, ezzel volt inkább feladat. Nagyon jó és eredményes volt a munka vele. Nagyon hálás vagyok Maritének aki jó barátom lett.

   - Hova jártál középiskolába?

   - Óbudán az Árpád Gimnáziumba, ezzel gond is volt később a Zeneakadémián, hiszen az összes osztálytársam konziból jött. Éjszakánként sok-sok gyakorlással hoztam be a lemaradást szolfézsból és összhangzattanból az egyéves kislányom mellett, a hárfapedálos pianínóm segítségével.

   - A Zeneakadémián kihez kerültél?

   - Ónodi Mártánál kezdtem és később Sziklay Erika volt a tanárom, az Ő segítségével jutottam be az opera szakra. Erika szerettette meg velem a dalokat, a kamarazenét. A Zeneakadémián szinte én voltam a legfiatalabb az osztályban (bár nekem akkor már gyermekem volt). Azokban az években a nagymamámnál laktunk, aki nélkül nem tudtam volna a Zeneakadémiát végigcsinálni.

   - Emlékeim szerint először egy vizsgaelőadáson láttalak a ’80-as évek közepe felé az Erkel Színházban, a Hoffmann meséiből adtátok elő az Olympia-képet és hatalmas ovációval fogadtuk. Élénken emlékszem még abból az estéből Csurja Tamásra és Szendrényi Katalinra.

   - Ez 1985-ben lehetett, én ezzel a műsorral diplomáztam. Nem is tudom, mit énekeltem a pályámon legtöbbet, de az Olympia az egyik leggyakrabban játszott szerepem lett (a másik Blonde és Gilda). A zeneakadémiai évek fontos eseménye volt, hogy kurzust tartott nálunk Geszty Sylvia. Mikó András hívta fel a figyelmemet arra, hogy milyen hasonló „arcberendezésünk” van. Amikor Sylvia meghallgatott, bíztatott és elintézett számomra egy ösztöndíjat Stuttgartba. Több hónapot voltam kint nála és minden áldott nap foglalkozott velem, hol a lakásán, hol az Akadémián. Ő is dalokkal alapozta meg a technikáját. Az én ideálom az éneklésben a hangszerszerű simaság. Sylvia még 70 felett is tökéletes technikával mutatott meg egy frázist a növendékeinek.

   - Erről nekem is van élményem, egy étteremben adott interjút bizony 80 felé közeledve, gond és gátlás nélkül megmutatott egy-egy gyakorlatot, csak úgy illusztrálni a mondandóját.

   - Ez nagyon jellemző rá. Vele tanultam meg Zerbinettát, a Lucia egyes részeit, rendkívül hálás vagyok neki. Ő is imádta a barokk repertoárt, a dalokat. Én is azt tanítom a növendékeimnek, amit Ő, hogy nem lehet lépcsőfokokat átugrani.

Melindaként a Bánk bánban

   - Még szinte gyerekkoromban kaptam a Liszt Ferenc Kamarazenekar híres Vivaldi-lemezét, amivel nemzetközi díjakat nyertek. Kalmár Magda volt a szólista és lenyűgözött, hogy mennyire belesimult a kamarazenekarba, mint egy önálló hegedű- vagy fuvolaszólam. LP-lemez volt még és rongyosra hallgattam. Azután elérkezett az életemben egy pillanat, amikor én is elénekelhettem ugyanezt a két Vivaldi-motettát a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Természetesen elhívtam Magdát, aki az egyik nagy példaképem. Ott ült a nézőtéren és emlékszem, egy-egy kényesebb frázisnál összetalálkozott olykor a tekintetünk. Ez egy akkora élmény, hogy most is libabőrös lettem, ahogy beszélünk róla. Sosem gondoltam, hogy ez nekem összejöhet és mégis. Rendszeresen küldök a tanítványaimnak felvételeket a hazai énekesekkel, mert sajnos nem ismerik már László Margit vagy Kelen Péter nevét sem. Ezektől az emblematikus művészektől hihetetlenül sokat tanulhatunk még a felvételeiken keresztül is.

   - Még sokukkal énekelhettél...

   - Akadémistaként nagy megtiszteltetésként ért, hogy Simándy Józseffel énekelhettem, később Melis Györggyel léphettem fel a Bánk bánban, a Don Pasqualéban, de sokszor szerepeltem Miller Lajossal, Kelen Péterrel, Gregor Józseffel is, sorolhatnám még tovább a nagyszerű énekesek neveit!

   - Említetted Kalmár Magdánál a példaképedet. Volt más is?

   - Hogyne: Geszty Sylvia, Ágai Karola, aki megtisztelt azzal, hogy kottákat is kaptam tőle. Edita Gruberova, aki élőben is többször elképesztett. De olyan is előfordult, hogy meghallgattam Perényi Miklóssal egy Faure- vagy Debussy-dal cselló-átiratát, abból is rengeteget tanultam. A fény adja a hang lényegét, hiába a nagy hang, ha nincs fényben, elveszik. Emlékszem, mennyire aggódtam, amikor először megkaptam Melindát, akkor még Pitti Kati, Kukely Júlia, Csavlek Etelka énekelte, akik mind nagyobb, teltebb hangok voltak nálam. Karola nyugtatott meg azzal, hogy ezt a szólamot tulajdonképpen két szopránra írta Erkel, akinek jól esik az első felvonás sűrűsége, az a harmadik felvonásban könnyen küszködik és fordítva. Petrovics Emil is azzal biztatott, hogy Hollósi Kornélia idejében sokkal kisebb zenekart kellett áténekelni. És igazuk volt, mert Melinda nagyon kedvelt szerepem lett.

   - Menjünk vissza a pályakezdésre! Ha jól emlékszem, a legelső színpadi feladatodba beugrottál, az Ceprano grófné volt, de pár hétre rá az új premier második szereposztásában Te voltál Oscar Az álarcosbálban. Mindjárt egy főszerep.

   - Kalandos volt az operavizsga után. Az Operaház szerződtetett augusztus elején, de nem sokkal utána egy hatalmas autóbalesetem volt, nem adták meg az elsőbbséget. Nagyon összetörtem és a Baleseti Kórházban nem sok jóval kecsegtették az oda érkező Anyukámat. Kórházban kezdődött az operaházi tagságom és akkor már tudtam, hogy az első nagyobb szerepem Oscar lesz. Némileg szerencsém volt, hogy B. Nagy Jancsi betegsége miatt a premier eltolódott 1986 februárjára. Szerencsére korábban sokat sportoltam (vívtam, karatéztam), ezért a felépülésem a vártnál jóval gyorsabban ment, novemberben már elkezdhettem énekelni.

   - Nagyon visszavetett a baleset?

   - Sokáig a környezetem, az Operaház is kímélt. Úgy éreztem, emiatt nem kapom meg olyan tempóban az új feladatokat, ahogy szeretném. Három évig nem kaptam igazán nagy szerepeket, Frasquitát, Ceprano grófnét és Oscart énekelhettem. És ma azt mondom erre, hogy hál’Istennek! A lényeg, ha akkor megkapom azokat a szerepeket, amikkel kecsegtettek, akkor már biztosan évek óta nem énekelnék. Tönkrementem volna, de ezt akkor nehezen éltem meg, deprimált voltam a mellőzéstől. Közben persze folyamatosan jártam énekórákra és mire megjöttek a feladatok (Gilda, Blonde, Olympia, Gara Mária, stb.), addigra volt színpadi rutinom és hangilag sokkal felkészültebb és technikailag biztosabb voltam.

   - Amikor Te bekerültél az Operaházba, még javában élt, sőt, virágzott a társulati rendszer. Bejutottál sokadik szopránként, az elődeid közül sok nagynevű Kolléga aktív tag volt. Hogyan sikerült beilleszkedni, illetve hogy fogadtak?

   - Akkor még nagy társulati élet volt, működött még pár évig a Dalszínház utcában az Operaklub, mindenki ott ült. Természetesen háromszor is bemutatkoztam azoknak az emblematikus művészeknek, akik egész ifjúkoromat meghatározták, akiket addig csak a kakasülőről hallgattam. Kalmár Magda nagyon kedves volt, sokat segített. Amikor együtt öltöztünk a János vitézben, rengeteget mesélt a „hőskorról”. Gregor Jóskával is sokat énekeltünk (főleg Don Pasqualéban és A rózsalovagban, Szerelmi bájitalban és a Falstaffban) feloldotta az izgalmamat az előadások előtt. Nagy szeretetet kaptam Miller Lajostól, aki sokat segített a Bánk bánban. Kelen Péterrel óriási élmény volt közös színpadon szerepelni például a Lammermoori Luciában. László Margittól még technikai kérdésekben is tudtam tanácsot kérni. Nagy segítség volt ilyen külső kontroll. Melis Györggyel leginkább azon vitatkoztunk, mert nem mertem meglegyinteni a szerep szerint a Don Pasqualéban, hiába bíztatott („Anyukám, nyugodtan pofozz csak meg...”). Külön élvezet volt a jó humorú kollégákkal a próbák, például Berkes Jancsival. Úgy elrohant ez a harmincöt év!

   - Igazgatók?

   - Engem még Mihály András vett fel, egy év múlva visszavonult (de a kórházba bejött meglátogatni!) és akkor következett Petrovics Emil, majd utána Ütő Endre. Nagy öröm ért, amikor Petrovics Emil a IX. kantáta szopránszólóját nekem írta és igazgatóként nagyon sok igazán nekem való szerepet kaptam tőle.

   - Elég széles repertoárt vittél, hiszen Händeltől a kortársakig szinte mindent énekeltél, talán csak Wagner és Puccini maradt ki. S kevés Mozartot énekeltél.

   - Mozarttal nagyon sokat szerepeltem koncerten, színpadon itthon tényleg csak Blondét énekeltem, meg a Színigazgatóban. Külföldön voltam Zerlina és Despinetta is. Jó lett volna Susanna, de az kimaradt. Talán sok fantasztikus Susanna volt az én időmben, azért nem jutottam hozzá.

   - A széles repertoárból melyik szerepet, vagy melyik típust érezted igazán közelállónak?

   - A játékosság nekem hozzátartozik az élethez, tehát a humort a színpadon is jó megélni. De szerettem szenvedni is! Gildát, aki mindent megél a kislánytól egészen az önfeláldozásig. A Luciát, vagy A rózsalovag Sophie-ját egyaránt szerettem, bár nagyon különböző alakok. Nagyon szerettem Adinát a Szerelmi bájitalból és Händel Xerxes-éből Romildát. (Emlékszem, az összes próbát végigröhögtük, Kovalik szép munkája volt.) Én mindent szeretek, a komikus szerepektől a drámáig, semmit nem tudok külön kiemelni.

   - Te pont belecsöppentél az operaszínpad úgymond megújításába. Részt vettél nagyon konvencionális rendezésben is és a hagyományokat vagányul felrúgó, sőt polgárpukkasztó előadásokban is. Erről mit gondolsz? Hogy kell operát játszani?

   - A Neue Stimmen verseny után a berlini Komische Oper művészeti igazgatójától kaptam meghívást egy meghallgatásra Harry Kupfer rendezésére. Két hétig próbáltak velünk, meghívott énekesekkel a Szöktetés a szerájból-ra, ami után sikerült megkapnom Blonde szerepét. Az a próbaidőszak egy második operaszak volt. Nagyon sokat számított a színészi játék, olykor rúdon lógtam éneklés közben. Fantasztikus rendezés volt. Külföldön is énekeltem elég sok modern színpadra állításban. Ha egy rendező el tudja hitetni a szereplővel, hogy miért akarja azt a koncepciót, akkor nyert ügye van. Nekem is sokkal könnyebb megcsinálnom, ha igazán értem, hogy mivel mit fejezek ki. És átéltem olyan rendezést is, amit egyes egyedül az mozgatott, hogy olyan legyen, ami még nem volt, viszont a lényeget firtató kérdéseink elől folyton kitért a rendező. Volt ilyen „búúúzós” Rigoletto-élményem Németországban. A mondvacsinált rendezők megbuknak és ráadásul az énekesek is utálni fogják őket.

   - Említetted a külföldi meghívásokat. Nyilván volt olyan is, ahol egy próbával álltál be egy repertoár-előadásba, meg olyan is, mint az iménti Szöktetés-példa, ahol végigcsináltál egy komplett próbaidőszakot. Mennyire futott a szekér Veled odakint?

   - Manapság nagyon sokat jelent az önmenedzselés. Ezt mondom is a tanítványaimnak, ne essenek az én hibáimba. Az én magánéletemben nem volt segítség a nemzetközi karrier menedzseléséhez. Mindig megvártam, amíg felkér valaki, nem mentem utána, hogy egy sikert automatikusan kövessen visszahívás. Ennek ellenére elég sokfelé énekeltem külföldön, de ezt a magyar közönség nem igazán tudta. Amikor hazajöttem, vártak az itthoni feladatok és arra nem volt erőm, hogy végigkilincseljem a sajtót a kinti sikereimmel. Benne voltam ebben a mókuskerékben és ma már sajnálom, hogy nem volt energiám büszkélkedni az eredményeimmel. Még azt sem vezettem, hogy hol és kikkel léptem föl. Erre nem vagyok büszke, mert megváltozott a világ és erre ma már szükséges energiát fordítani.

Gilda - Renato Brusonnal

   - Ott volt például az a Rigoletto, amit Jean-Pierre Ponnelle rendezett, Peter Dvorsky volt a partnerem, de énekeltem Renato Bruson, Kurt Rydl, Ferruccio Furlanetto, vagy Váradi Júlia partnereként és még tudnám sorolni.

   - Hogy jött a tanítás?

   - Először a szombathelyi Nyugat-magyarországi Egyetemre hívtak, majd nem sokkal később Kincses Veronika ajánlására Pécsre kerültem, ahol akkor Meláth Andrea volt a tanszékvezető. A tanítás közben olyan dolgokra jön rá az ember, ami előtte benne sem tudatosult. Én mindig mindent mutatok órán is, így magam is fejlődtem a tanítás során. Az elvem, hogy hangszerszerűen, minél szabadabban énekeljenek, s hogy ne ugorjunk át lépcsőket a fejlődés során. A preklasszikusokkal kezdjük, meg dalokkal és csak jóval később jöjjenek a veretes nagyáriák. Hogy kialakuljanak a későbbi pálya alapjai. 2012-ben jött a megkeresés, hogy Andrea és én menjünk fel a Zeneakadémiára tanítani. Azóta ott vagyok, nagyon tehetséges növendékeim vannak. Egyszerűen nem lehet megszokni, milyen érzés bemenni az ország talán legszebb épületébe a Liszt Ferenc téren.

   - Egy teoretikus kérdés: egy 100 %-os életúthoz mennyi tehetség, mennyi szorgalom és mennyi szerencse kell?

   - 60-70 % tehetség kell mindenképpen, de szorgalom nélkül elvérzik. És persze a szerencsére is szükség van.

   - Március 15-én sugározzák a jubileumi Bánk bán keresztmetszetet az Eiffel-Csarnokból. Készültél rá?

   - Úgy terveztük, hogy az Erkel Színházban, közönség (barátok, példaképek, tanítványok, család) előtt ünneplünk, majd a járványhelyzet miatt meghiúsult. Ekkor föl is adtam a reményt. Amikor hírt kaptam az Operából, hogy mégis lesz egy keresztmetszet, újra kellett trenírozni magamat. Januárban volt egy templomi koncertem a Szent Efrém Férfikarral, gyönyörű darabokat énekeltünk, de persze nem Melinda-magasságban. Küzdelmes napok vannak mögöttem. Nagy izgalommal nézem majd vissza a műsort, de remélem, lesz lehetőségem még közönség előtt énekelni az Erkel Színházban és közönség előtt kollégáimmal együtt megünnepelni ezt a ritka jubileumot.