Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

"Ha nem jövök én, Glass vagy Pärt, akkor jön valaki más" (Steve Reich)

2006-12-12 06:29:00 Varga Péter

Egybehangzó vélemények szerint Amerika legnagyobb élő zeneszerzője tartotta hetvenedik születésnapját október 3-án. Ennek örömére ünnepi koncertek sorát rendezték műveiből szerte a világban Tokiótól New Yorkon, Londonon át Budapestig. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a szerző, az Amadinda együttes és az UMZE Kamaraegyüttes részvételével tartott hangversenyen Steve Reichet kitüntették a Magyar Köztársaság Középkeresztjével, másnap pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tiszteletbeli professzorává fogadta. Munkatársunk a koncert másnapján beszélgetett vele.

Steve Reich    - A hangversenyen ott láthattuk a keverőasztalnál, és játszott a Zene fadarabokra című darabjában. Fontosnak tartja, hogy részt vegyen művei hangzó megvalósításában is?

   - Minden darabom előadásában részt vettem 1967-től 1980-ig. Azután olyan szólamokat kezdtem írni, amelyek túl nehezek voltak a számomra, és akkor álltam a keverőasztal mögé, mert egy hangtechnikus sok mindent elronthat. A legtöbb zenémet úgy játsszák, hogy nem vagyok jelen. Ha megnézi a honlapomat, láthatja, hogy vagy kétszáz koncerten játsszák a műveimet egy évben, öt-hat esetben tudok ott lenni, tehát 194 alkalommal nem tudom, hogy mi történik. De a lemezekről azért képet lehet alkotni, milyen a helyes előadás. Ha viszont ott tudok lenni, akkor igyekszem magam hasznossá tenni, és ez legjobban a keverőasztalnál lehetséges.

   - Elégedett azzal, amit a tegnapi koncerten hallott?

   - Igen, teljes mértékben, de hát nem is vártam mást az Amadindától és az UMZE Kamaraegyüttestől, amelyek mindig fantasztikusak voltak.

   - Fontosak az ön számára a magyar kapcsolatok? Hiszen például apai nagyanyja egy Budapest melletti faluból került Amerikába, még a tizenkilencedik század vége felé.

   - Ezt mindig fontosnak tartottam, hiszen ez személyes kötődés, de az is nagyon lényeges, hogy már a hetvenes években nagyszerű előadásokat, felvételeket produkált a műveimből a 180-as csoport, később az Amadinda, majd az UMZE.

   - A repetitív, vagy más néven minimál zene Amerikában született, ott alakult...

   - Legalábbis a kezdetekben! Később a holland Louis Andriessen, majd az eredetileg észt, azután német, majd angol Arvo Pärt is művelte. Õ számomra a legnagyobb élő európai zeneszerző, aki részese ennek a mozgalomnak. De ott van a lengyel Górecki is, bár ő csak bizonyos szempontból minimalista. De John Adamsre is hatással volt ez a stílus, noha ma már inkább úgy ír, mint Sibelius. Mindenesetre ő mondta, hogy a legfontosabb, ami a zenében Stockhausen, Berio és Boulez után történt, az Terry Riley, Philipp Glass, én, és John Adams. És nem csak kis szeletét változtattuk meg a zenének, velünk az egész klasszikus zenei színtér változott.

   - Ez a háború utáni szerializmus ellenében történt? Hogyan kezdődött?

   - Az ilyesmi, mint minden jó, az ember gyomrában kezdődik. Vagy az orrában, a szaglásában. Zeneszerző lettem, mert szerettem Sztravinszkijt, Bachot, a bebopot, John Coltrane-t. Amikor tanították nekem Boulezt, Stockhausent és John Cage-t, ahol nincs harmónia, nincs dallam és nincs ütem, csodáltam azt a mesterségbeli tudást, amelyekkel ezek a művek készültek, de a zene csúnya volt, és nem akartam hallani. Amikor elmentem egy hangversenyre, szintén azt láttam, hogy senki sem kíváncsi erre, kivéve magukat a komponistákat, barátaikat és más zeneszerzőket. Olyan volt elmenni egy kortárszenei koncertre, mint a fogorvoshoz. Tudtuk, hogy fájni fog, de muszáj. A klasszikus zene haldoklott. De ez már többször előfordult a zenetörténetben. A középkor végén, amikor rendkívül bonyolult ellenpontos műveket írtak. Ennek ellenhatásaként jött létre az olasz opera. Csak néhány akkord és a dallamok. Azután jött Johann Sebastian Bach, aki számomra a legnagyobb zeneszerző. Õ sem valaminek a kezdetét jelenti, hanem a végét. Olyan mesteri módon egyesítette az ellenpontot a harmóniával, hogy mindenki láthatta, innen nincs tovább út. El tudom képzelni, ahogy a fiai mondták, apám, ez gyönyörű, de kissé ódivatú. És sokkal egyszerűbb zenét kezdtek írni, kinyitva az ajtót Haydnnak, aki egyszerűen csak dallamokat és hozzájuk illő harmóniákat írt; nagyon egyszerű zenét. És az én generációm a német romantika halálakor érkezett. Schönberg a német romantika végét jelenti. A posztmodern Boulez, Stockhausen, Cage a holtteste a német romantikának. Még mindig megpróbálják életben tartani, de végleg halott. Túl komplikált, vége. Ki kellett utána takarítani. Ha nem jövök én, Glass vagy Pärt, akkor jön valaki más, mert ezt valakinek meg kellett tennie.

   - De nem csak a tagadásból született ez a zene. Milyen hatások alakították? Ön például tanulmányozta a ghánai dobolást, a Bali-szigeti gamelán zenét.

   - Igen. Először volt a bebop. Miles Davies volt nagy hatással rám, és a dobosa, Kenny Clark. Amikor csak tehettem, mindig meghallgattam John Coltrane-t. Mit csinált John Coltrane? Nagyon sok hangot játszott egy vagy két harmónia felett. Ez valami teljesen új volt. Nagyszerű leckéket kaptam tőle. Vagy ott volt Junior Walker és együttese a Motowntól. Mindig ugyanazt a basszus szólamot játszották változatlanul. (Dúdolja.) A pop dalok felépítése A-B-A, de ők mindig csak A-t játszottak. És az a feszültség, ami így kialakult, valami új volt. És ilyen a ghánai dobolás, és a gamelán zene is. Nincs harmóniaváltás, csak ritmikai komplexitás. Szóval ezek a hatások a popzenéből, a Motowntól, Bob Dylantől, Ghánából, Baliról mind hozzájárultak ahhoz, hogy a repetitív stílus Amerikában alakult ki.

   - Azt írja az internetes életrajza, hogy filozófia szakon végzett a Cornell Universityn. Meg tudná fogalmazni, szavakkal kifejezni, mi ennek a zenének a gondolati háttere?

   - Nem, nem, nem. Ez egy nagy tévedés. Elsősorban dobos voltam, amikor a Cornell Egyetmre jártam, és minden hétvégén doboltam. Zenebányász voltam, William Austinnál tanultam ugyanebben az időben, és az alapvető zenetörténeti tudásom ebből az időből származik. Szerettem Wittgenstein filozófiáját, nagyon érdekes ember volt. Bátyja, Paul zongorista volt, és elvesztette a jobb karját az első világháborúban. Ravel neki írta a Zongoraversenyt bal kézre. De maga Wittgenstein is nagyon alaposan kidolgozva végig tudott fütyülni egész koncerteket. Zseni volt. De, ami igazán érdekes volt számomra, ahogy a hétköznapi nyelvet analizálta, hogy megértsen dél-afrikai problémákat. Hogyan létezik a gondolat a testben - kérdhetjük? De azt mondta, nem így kell a kérdést feltenni. Hogyan tanítanánk meg egy négyéves kisgyereknek, mi az, hogy gondolat. Ugyanúgy, mint azt, hogy mi a kanál? Ez ugyanaz? Nem! Mondd meg a különbségeket, és azt hiszem, megoldottad a problémát. Nagyon radikális, nagyon egyszerű. Csodáltam ezért. És szintén volt egy megszívelendő tanácsa: legyen becsületes munkád, ne taníts. Nem is vonzódtam az akadémikusi élethez, nem maradtam a Harvardon filozófiai tanulmányokat folytatni. Inkább visszamentem a Cornellre Austinnhoz komponálást tanulni. Õ bátorított arra is, hogy tanuljak Hall Overtonnál, aki jó barátja volt Thelonius Monknak. Azután mentem a Juilliardra, ahol Vincent Persichettinél tanultam. Azután a Mills College-ba Kaliforniába, ahol Luciano Beriónál tanultam.

   - De mégis, húzódik valami filozófiai gondolat a zenéje mögött?

   - (Kiabál) Semmi!!! Semmi filozófia, szemétre vele! Semmi filozófia nincs a zenémben! Én zenész vagyok! A filozófusok akadémikusok! Hagyjuk a filozófiát a filozófusokra! Good bye! Semmi! Nulla! Mondok magának valamit! Cage filozófus volt, és egy csomó ember idejét elrabolta! Jó zeneszerző volt, de csapnivaló filozófus. És mégis filozófusként lett nagy személyiség, pedig meg kellett volna maradnia zenésznek.

   - A kezdetekben, a hatvanas években nem igazán fogadták el a zenéjét. Honnan merítette a bátorságot, az erőt, hogy kitartson, tovább vigye ezt a stílust?

   - Abszolúte nem fogadtak el! De ez volt az egyetlen dolog az életemben, ami érdekelt, amit igazán szerettem, amit csinálni akartam. Volt sok más munkám, taxisofőrködtem, dolgoztam egy postahivatalban. Mindent megtettem, amit kellett, csak, hogy életben maradjak, és zenét írhassak.

   - És ha elő is adta, akkor is csak kis galériákban. Hogyan fogadta a közönség?

   - Nagyon lelkesen. A korai közönségem nagyon fontos festőkből, és más amerikai művészekből, filmesekből, koreográfusokból állt. Õk kezdték el mondani, hogy én jó zeneszerző vagyok, nem más komponisták. És ez nagyon fontos volt, mert nagyon befolyásosak voltak. Az emberek úgy gondolják, egy művész megérthet egy másik művészt. Nem lehet mindegyikük őrült, és lassanként egyre többen hallgattak, míg végül 1980-ban minden jegy elkelt a Carnegie Hallban a koncertemre.

   - Az első korszakában, amikor magnószalagokra írta zenéjét, szavakat, mondatokat használt fel alapul. A második korszakában az énekhangokat úgy használta, mint hangszereket, csak magánhangzókat vokalizáltak az énekesek. Azután írta nagy szöveges műveit, operáját. Hogyan történt ez?

   - Ez így alakult. Amikor még dobokra írtam, női hangokat hallottam a marimba hangjában, és arra gondoltam, milyen jó lenne úgy írni női hangokra, hogy a mariba hangját imitálják. Azután úgy gondoltam, ezek a hangok a vonósokat is utánozhatják. Tehát részei lettek a zenének, de akkor még szavak nélkül. 1981-ben újra érdekelni kezdett a judaizmus, a szellemi hátterem, és akkor szükségét éreztem, hogy ezeket a gondolatokat, mint szövegeket beépítsem a zenémbe. Ez nekem akkor új volt, de a zenetörténetben réges-régi. Vagyis nagyon radikálisan kezdem, azután fokozatosan egyre normálisabbá váltam. Így a négytételes Tehillimben, amelyben négy női szólam szerepel, eredeti héber nyelven éneklik a szöveget, és egy D-dúr Halleluja zárja, mint egy tűzijáték.

   - Van a műveinek köze a hagyományos tonalitáshoz?

   - Ez nem tonalitás a szó klasszikus vagy romantikus értelmében. Ez inkább hasonlít a modális tonalitásra, ami a középkori zenében, azután kicsit a francia impresszionistáknál, vagy akár Coltrane-nél is létezik. De én nem használom az alapvető V. fok I. fok lépést. Erre nem lehet példát találni a műveimben. Sok V. fokot lehet találni, az I. fok felé törekszenek, de nem érnek el oda. Mint a mozdony, ahogy húzza a vonatot. Ezt lehet megtalálni a jazzben is. Ez visszatérés harmóniához tehát, de ha az ember használ valami fontosat, ami régen is megvolt, az nem lehet teljesen olyan. Az embernek meg kell találnia a saját harmóniai világát. Az enyém a domináns akkord köré épül. Alapja az V. fok, de alterálva, a hozzáadott hangok komplikáltabbá teszik. Ezek olyanok nálam, mint a benzin a motorban, ez hajtja az egész zenémet.

   - Úgy hírlik, már dolgozik azon a művön, amit az Amadinda negyedszázados jubileumára szán.

   - Nem, van még időm, hogy elkezdjem. Éppen most költöztünk, és még rengeteg a pakolnivaló. És ez a rengeteg koncert a születésnapom alkalmával! Felfalnak a koncertek. Három a Carnegie Hallban, három a Lincoln Centerben, öt a Brooklyn Acedemy of Musicon, nyolc nap koncertezés Londonban, és ez csak a kezdet. Koncertek szerte a világban, meg lehet nézni a honlapomon. Nagyon elfoglalt vagyok ezekkel, még ha nem is vagyok mindegyiken ott. Soha életemben nem koncerteztem ennyit. Úgyhogy április óta nem írtam le egy hangot sem. Két hét múlva van még egy felvételem Londonban, és ha ennek vége, ismét zeneszerzővé válhatok. És vannak még más munkáim is. Egy dupla szextett, és utána kezdem el az Amadindának szánt darabot.

   - Hogyan kezd el komponálni?

   - Az első dolog: meghatározni a hangszerelést. Ez két vibrafonra és két marimbára fog íródni. Ez nem egy nagy elhatározás, de meg kell történnie. Kell tudnom a hangszerek terjedelmét. Az utóbbi években nagyon megnőtt a marimba hangterjedelme lefelé. Nem is igazán tudom, hogyan hangzanak a legmélyebb hangok, ezt meg kell még tanulnom. Van tehát még egy kis házi feladatom.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.