„Gyermekelőadás, de a nagymamák is simán megnézhetik” (Toronykőy Attila, a Pomádé király rendezője)
A hétvégén mutatják be az Operaházban Ránki György gyerekoperáját, a Pomádé király új ruháját. Toronykőy Attila rendezővel a premier előtt beszélgettünk.
– A Pomádét 1951-ben, a Rádióban mutatták be, majd két évvel később került színre az Operaházban. Akkoriban szinte mindenki Rákosi Mátyást vélte a címszerepben fölfedezni. Van-e most is ilyen áthallása a darabnak?
– Nincs ilyen konkrét aktualitása, de attól még időszerű maradt. Mindig vannak ugyanis vezetők, vezérek, királyok, akik a nép fölött uralkodnak, és ezért bármikor lehetne játszani ezt az operát. Elhangzik az az ominózus mondat, hogy „akinek hivatalt adott, annak észt is ád az Isten”. Hát most is, akárhová nézünk, ez bizony aktuális.
– Nem fogunk tehát direktben ráismerni senkire?
– Nem. Én nagyon nem szeretném, hogy valaki hasonlítson Gyurcsány Ferencre, vagy Orbán Viktorra. Van egy vezető, aki jó szokás szerint, amikor hatalmat kap, szinte azonnal megváltozik. Vagy a pénz miatt, vagy a hatalom miatt. Nagyon ritka az olyan vezető, aki normális és emberi tud maradni. Ilyen az élet. Ezért jó ez a darab, mert a Ránki György és Károlyi Amy nagyon jól kikarikírozza ezt a helyzetet.
– Az irónia színpadi és zenei eszközeivel...
– Abszolút, mert ott van például Dzsufi, az udvari bolond. Azt a mesékből is tudjuk, hogy az udvari bolond mindig okosabb, mint a király. Ráadásul ő az egyetlen női szereplő, aki szoprán hangjával mindig belesivít abba a nagy zenei masszába. Kirí, a hangjával és a bölcsességével egyaránt.
– Zömében fiatal csapattal dolgozol mindkét szereposztásban. Mennyivel könnyebb, avagy mennyivel nehezebb ez a helyzet?
– Általában mindig az szokott lenni, hogy az idősebbek rutinosak, könnyű velük próbálni. De ez a visszája is, mert ők már sokszor panelekből építkeznek. A fiatalokat egyrészt többet kell tanítani, de tisztábbak. Nálunk a fiatalabb szereposztás a második csapat, Cser Krisztián, Rácz Ritáék. A első gárda is csak maximum középkorú, Szvétek László, Kertesi Ingrid, Sárkány Kázmér. De mindkét szereposztás rendkívüli erőbedobással dolgozik, nagyon jó csapat gyűlt össze, ahol mindenki 100 %-osan dolgozott.
– Ez a produkció kiemelt ifjúsági előadásnak számít?
– Igen. Bár ahogy szokták mondani: családi előadás, a felnőttek is szeretik, a gyerekek is élvezik. Ugyanúgy, mint a rajzfilmeket, a Mézga családot vagy a Frédi és Bénit. Elméletileg gyermekelőadás, 5-6 éves kortól, de a nagymamák is simán megnézhetik. S van olyan mondanivaló benne, ami kifejezetten a felnőtteknek szól. Maga az előadás nem is a színpadon játszódik, hanem a felemelt zenekari árkon, a függöny előtt.
– Ez újszerű megközelítést tesz lehetővé...
– Igen, a darabot testileg is sokkal közelebb hozzuk a közönséghez, kvázi a szájukban játsszunk. Ez színészileg többet is kíván az előadóktól. A karmester oldalt van, egy „tányéron”, a lecsökkentett kamarazenekar élén. A király reggelije például arról szól, hogy minden ételhez párosul egy hangszer, és mi mindig úgy fordítjuk a „tányért”, hogy azt lássák, aki műsoron van. Ez tehát egyfajta hangszer-ismeretterjesztés is. Ráadásul a publikum élőzenével találkozik, s a nézőteret is bevonjuk a játékba. Maga a színpad és a nézőtér egy hatalmas szekrény, egy ruhamániás birodalma. Mindössze két civil van, Dani és Béni, akik kívülről érkeznek ebbe a világba, és ők oldják meg a feladatot is.
– Most először rendezel az Operaházban. Milyen érzés?
– Jó! Féltem először, hogy új ember vagyok, nem is ismernek annyira, de hál’ Istennek mindkét szereposztás, s a két zenekar és énekkar (mert ez is kettőzve van) minden tagja nagyon lelkesen vett részt a munkában. Ettől volt nekem szokatlan a helyzet, mert mindent kétszer mond az ember, mindent kétszer mond az ember. De a szituációk mások voltak, különböző egyéniség lévén mindenki másképp oldotta meg ugyanazt a feladatot.