Felvételt csinálni - az művészet (Horváth Tamás hangmérnök)

Gálaműsor keretében ma este az Uránia filmszínházban adják át a Magyar Rádió elismeréseit, az eMeRTon díjakat. Ez a kitűntetés többnyire előadóművészeknek jár, ám a rádió nem feledkezett meg a rendszer működését biztosító technikai szakemberekről sem. Az év hangmérnöke Horváth Tamás, több száz CD-felvétel rögzítője, aki évekig vezette a rádió komolyzenei közvetítéseit. Mi, szerkesztők azt szeretjük benne a legjobban, hogy - egy szerencsés véletlennek köszönhetően - a barátai lehetünk. Ezzel a beszélgetéssel szeretnénk neki annyit mondani: további sok sikert, Isten óvjon, Tamás!

  - Hogyan kerültél a rádió közelébe?

  - A középiskolában bekerültem egy iskolarádiós műhelybe. Ennek köszönhetően jutottam el nyáron egy rádiós szakmai táborba, és ott, tulajdonképpen a harmadik-negyedik napon már eldöntöttem, hogy én mindig ezt szeretném csinálni. Ezután részt vettem még néhány táborban, nem sokkal később már a komplett technikai részt nekem kellett szerveznem. Akkor az egyik táborvezető, aki rádiós volt, ajánlotta, hogy próbálkozzam a Magyar Rádiónál. Bejöttem az akkori munkaügyre, közöltem, hogy itt akarok dolgozni, kérdeztem, milyen lehetőségek vannak? Mondták, hogy van egy karbantartói-technikusi állás, vagy van egy techkinusi állás a külső közvetítéseknél, ha nem zavar, hogy nem kötött munkaidőben dolgozom. Ez utóbbit választottam. Bekerültem a közvetítői stábba, ami nagyon sok tapasztalatot hozott.

  - Specializálódtál valamely területre?

  - Nem igazán. Sok mindent csináltam eddig, egyetlen egyet nem: filmhangot. Ezt majd szeretném kipróbálni.

  - Mégis, milyen produkciókban vettél részt?

  - Prózai műsorokkal kezdtem. Ezeknek egy \"hátulütőjük van\", hogy élő műsorok, ami számtalan hibalehetőséget rejt magában. Volt lehetőségem tanulni a szakmát. 1993-ban, amikor nem álltam túl jól anyagilag, jelentkeztem a Danubius Rádiónál - azt akkor itt készítették, innen sugározták. Kipróbáltam. Közben csináltam hangjátékokat és sok egyebet. Aztán egy napon a közvetítések osztályán átkerültem a zenei csoportba. Eleinte nagyon unalmasnak tűnt, hogy koncertekre megyünk minden este, ott igazából semmi különös nincs, csak visszük a szalagot és rögzítjük a műsort, de egyszer csak elkezdett érdekelni maga a zene. Szakmai füllel. Aztán elkezdett érdekelni a hangmérnök és a zenei rendező munkája. Megtanultam. Attól kezdve ebben igyekeztem a legtovább fejlődni. Odáig jutottam, hogy tavalyelőtt volt egy fesztivál, amelyen az európai rádiós uniónak kellett koncertfelvételeket csinálni élő keveréssel, és a \"végterméket\" már lőtték is ki műholddal Európa országaiba.

  - Ez komoly szakmai feladat lehetett.

  - Köszönöm, az volt. Hadd említsek meg még valamit. Tavaly az EU országaiból delegáltak egy-egy zenészt egy bigband-be. Ez a zenekar itt, Budapesten állt össze, és a felvételeiket itt kellett megcsinálni: először bent, stúdióban, aztán koncerten. A felvétel élő egyenesben ment ki Európa huszonkét országába. Ezeket én csináltam. Hiba nélkül zajlott le minden, és erre az egészre nagyon büszke vagyok.

  - Könnyű vagy komolyzenét nehezebb közvetíteni?

  - A könnyűzene igazából nehezebb, bonyolultabb. A komolyzenénél gyakorlatilag a meglévő akusztikai teret kell leképezni, és ez akár két mikrofonnal is megoldható. A könnyűzenénél egészen másról van szó, ott én hozom létre a teret.

  - Akkor különbséget igazából nem könnyű- és komolyzene, hanem akusztikus és elektronikus zene között kell tenni.

  - Így van.

  - Komoly- vagy könnyűzenészekkel nehezebb/könnyebb együtt dolgozni?

  - Azt hiszem, én mindenkivel megtaláltam a megfelelő hangot.

  - És ahhoz mit szólnak, amikor hangoláskor te negyed hanggal mindig feljebb énekelsz valamit?

  - Volt egy ilyen korszakom. Amikor a zenészek hangoltak, én egy negyed hanggal magasabban bejátszottam egy hangot. Vagy beénekeltem. Ettől egy furcsa interferencia keletkezett, amitől a zenészek megőrültek. Viccnek szántam, ma már nem csinálom meg.

  - Hallottunk egy anekdotát a Búcsúszimfónia felvételének \"csúfos bukásáról\"...

  - A Zeneakadémián történt. A műnek ugye az az egyik sajátossága, hogy a hangszercsoportok, sőt hangszerek a mű vége felé folyamatosan kiszállnak. Ezáltal a produkció hangereje egyre alacsonyabb. Az egész jól ment, ámde a végén, amikor már csupán az utolsó muzsikus játszott, és egy perc volt hátra, a nézőtérről, ráadásul mikrofonközelből felhangzott egy nagyon erős, nagyon hurutos köhögés. Agyonvágta az egész felvételt.

  - Ilyenkor megy a kukába az egész?

  - A szerkesztő vagy leadja, vagy nem. Az az igazság, hogy ha a behallatszó zaj alatt nincs zene, ki lehet vágni. De így...

  - Előfordul, hogy a koncerten a muzsikosok akkora hibát követnek el, hogy a végleges változatban stúdiós felvétellel egészítik ki az egészet?

  - Én még nem hallottam ilyet.

  - Volt olyan, amit nagyon nem szerettél csinálni?

  - A kortárs művekkel van némi fenntartásom. Nem is értem, miről, kinek szólnak, és közvetíteni is nehéz őket. Az a tapasztalatom, hogy igazából csak a szerző tudná megmondani, mikor, hogyan szól jól. A szerző azonban nem mindig áll rendelkezésre. A klasszikus zene, ha \"meg van írva\" (és általában \"meg van írva\"), akkor az magától eleve jól szólal meg. Olyan persze előfordul, hogy miközben a technikai dolgokkal vagyok elfoglalva, csak azt hallom, hogy ott balra szól az egyik hangszercsoport, és a zenei rendező kéri, hogy ebben a pár ütemben az fontos, emeljük ki.
  Különben a hagyomány szerint kétfajta hangmérnök van. Az egyik a próbán beállítja az egészet, és a zenekarra bízza az összes belső arányt. A másik folyamatosan próbálja a belső arányokat megtartva mindig a lehető legjobbat kihozni az egészből. Vita folyik arról, hogy melyik a jobb. Én az utóbbi attitűdöt követem. De dolgoztam már olyan zenekarral, hogy hozzá sem kellett nyúlnom a potméterekhez.

  - Egy egészen személyes kérdés: otthon zenét hallgatsz, az autóban zenét hallgatsz, és munka közben zenét hallgatsz. Nem fárasztó?

  - Ez jó kérdés. Tényleg, ezen soha nem gondolkodtam, fel sem tűnt. Most, hogy mondjátok... Szeretem a zenét. Nem tudom, meddig bírnám nélküle.

  - Mit hallgatsz szívesen?

  - Komolyzenében bármit. Mondjuk, a XX. századtól már nem annyira értem az egészet, de azelőtt...! Szeretem a jazzt. Könnyűzenében pedig: Pink Floyd, Mark Knopfler, volt egy Supetramp-es korszakom is, szeretem a folk-rockot, azon belül is az ír vonulatot, pédául Mary Black-et; Sting-et ki ne hagyjam, a gitárközpontú zenéket, Enya, Deep Forest, Jean-Michel Jarre, Vangelis munkáit, és azokat a hangzásokat, amikor egy érdekes hangú nő énekel, akár minimális hangszerelés mellett. Itthon Gerendás Pétert tartom nagyra, de ez csak vázlatos felsorolás, és senki sem fontosabb a másiknál.

  - Te elégedett ember vagy?

  - Vannak nálam tízszer többet kereső barátaim. Ők szokták mondani, hogy irigyelnek engem, mert a munkámnak van lenyomata. Egy rádiófelvétel, egy CD stb. Ez nekem is nagyon sokat jelent. Azt hiszem, felvételeket csinálni, az egy kicsit művészet: nem mindegy, hogy hogyan formálom meg az anyagot. A festő színekkel, fénnyel, az író szavakkal, gondolatokkal, én pedig hangokkal dolgozom. Ebből próbálom kihozni a legtöbbet. És az fantasztikus érzés, ha jól sikerül, és másoknak is teszik. Ezért érdemes csinálni.