"Elektra nálunk nem állatként jön-megy a színpadon" (Kovalik Balázs)

Nagy eseménynek ígérkezik az Operaház szombati premierje - úgy a darab, mint a közreműködő sztárok miatt. A műről, és színpadra állításáról az előadás rendezőjével beszélgettünk.

Fotó: Éder Vera

   - Nem az egész darabbal, hanem tulajdonképpen csak egyetlen részletével, Klytemneistra és Elektra jelenetével, ez volt a másodikos zenés jelenet-vizsgám.

   - Mi izgat téged az Elektrában, illetve az azóta eltelt tizenöt év alatt mi változott benned a műről?

   - Akkor kicsinyített külsőségeiben egyfajta pszichopatológiai helyzetnek tekintettem a dolgot, ahol nagyon brutális verekedés-vita játszódott le. Ott Klytemneistra sokkal erősebben, mint egy őrült vagy legalább félőrült jelent meg. Ahogy emlékszem rá, akkor még sokkal jobban izgattak ezek a külsőségek. Ezek egyébként is jellemezték az 1980-as, '90-es évek Elektra-produkcióit, amelyekkel találkoztam. Akkoriban guvadt, karikás szemű, csapzott és vehemens ábrázolással játszották az Elektrát. Ma ezt másképpen látom, helyesebben sokkal inkább izgat a belső elváltozások kérdése, mint a külsőké. Mondhatnám úgy is, hogy egyre inkább azt tapasztalom a világban, hogy a belső pusztulást mennyire elfedi a felszíni dísz. Nálunk Klytemneistra meglehetősen elegáns és rendkívül dekoratív jelenség, pontosan azért, mert a rémálom benne magában van. És izgat az, hogy az emberek hogyan takargatják magukat, bajaikat és problémájukat.

   - Milyen nő Elektra, s vajon eljutna egyedül is a gyilkosságig?

   - Jó kérdés. Azt gondolom, hogy előadásunk ebben próbál egy újabb utat követni. Engem elsődlegesen az érdekel, hogy Elektra is ugyanolyan nő, mint Chrysothemis és Klytemneistra. A nőisége érdekel. Általában van egy tradicionális, hagyományos elképzelés erről a darabról. Elektrákat zsákruhában, rongyokban, zsíros és koszos hajjal, vad prófétanőnek szokták ábrázolni. Mi megpróbálunk ebben valami mást. Elektra is nagyon elegáns, nőies karakter az operában, de persze maga is nagyon frusztrált személyiség. Szerelmes az apjába, ez egyfajta fordított Oedipus-komplexus, nem tud elszakadni apja emlékétől, ez nagyon durván meg is fogalmazódik a darabban. Se szerelmi élete, se szexuális élete nem lehetett, mert túlvilágról jövő sóhajok és nyögések ezt folyton megakadályozták, ez magyarázatot ad természetesen elkeseredett küzdelmére is (különösen, ha freudi szemüvegen keresztül nézzük). Így azután nálunk nem egy állatként jön-megy a színpadon, s nem is biztos, hogy képes lenne baltával embereket agyonütni.
   Általában nem szokott kiderülni, hogy ebben a zenében mennyi bújtatott finomság van. Éppen ezért a választásunk sem volt téves, amikor címszerepre Nadine Secundét kerestük meg, aki nagyon sokáig Chrysothemis szerepét énekelte, csak pár éve váltott át a drámai szerepkörre, s Elektrára. Engem nem az érdekelt, hogy egy hatalmas hang hogyan üvölti át a zenekart (természetesen a szerepnek vannak ilyen helyei is). Sokkal inkább az, hogy meg tudjuk-e oldani a lírai hangvételeket is? Azokat a piano hangzásokat, amelyeket többnyire nem játszanak el, és nem énekelnek el énekesnők, hiszen a szerepnek az a rendkívüli nehézsége, hogy egyfelől óriási és markáns hangot igényel, máskor meg átbillen olyan lírai pontokba, amelyeket a nagyhangú énekesek nehezen tudnak megoldani. Ezek a "rózsalovagos" finomságok gyakran elsikkadnak.

   - A te felfogásodban Orestes megjelenése a darab végén egyfajta deus ex machina, vagy szükségszerűség?

   - Orestes megérkezése szükséges is, nemcsak ebből a szempontból, hanem azért is, mert a helyzet nyilvánvalóan nem tud megoldódni addig, amíg meg nem jelenik a színen a férfi.

   - Ha már szóba került, az első szereposztásban két nemzetközi nagyágyú, Nadine Secunde és Agnes Baltsa lép fel. Mi a jobb a rendezőnek: szűz előadókkal dolgozni, vagy nagy tapasztalatúakkal? Mennyiben lesz más a második szereposztás?

   - Más lesz. Igyekszem mindig az adott énekes habitusából kiindulni. Minden Elektra más és más. Ugyanaz a mozdulat az egyik művésznek másképp áll, mint egy másiknak. Amúgy rettenetesen szeretek olyan énekesekkel és színészekkel dolgozni, akiknek a szerep új, akikkel közösen lehet "megfejteni" a darabot. Ez egy fantasztikus kihívás, akkor is örömteli munka, ha nem sikerül. Ugyanakkor hihetetlen jó, ha az ember időnként találkozik ilyen kaliberű művészekkel, akiktől nagyon sokat lehet tanulni. Érdekes figyelni őket, hogy nem tudom, hány Elektra-előadással a hátuk mögött is hogyan csodálkoznak rá, hogyan reagálnak egy-egy számukra új vagy más helyzetre. Kicsit frivol hasonlat, de abban is van valami nagyszerű, amikor az ember partnere még szűz, és bevezetheti a szerelem világába, és az is nagyon jó tud lenni, amikor a partner sokkal tapasztaltabb.

   - Te az Operaház művészeti vezetője is vagy. Budapesten az elmúlt évtizedekben Richard Strauss műveiből csak a Salome és A rózsalovag ment. Ez a mostani felújítás tekinthető-e nyitásnak, és remélhetjük-e egyéb operái, az Arabella, az Ariadne Naxos szigetén, Az árnyék nélküli asszony és a többi újrafelfedezését?

   - Nyitásként nagyon fontosnak tartom Richard Strauss műveit, akkor is, ha nem rajongok mindegyikért. A nagyobb baj viszont az, hogy a nyitásnak nem csak ebbe az irányba kellene bekövetkeznie. A Magyar Állami Operaház repertoárja rettenetesen megöregedett. Nem az a baj, hogy régi produkciók vannak, hanem hogy Rigoletto-felújítást Traviata-felújítás és Tosca-felújítás követ. Az elmúlt ötven évben többnyire ugyanazokat a rágógumikat kezdjük elővenni és újra rágni. Ezekkel a darabokkal semmi baj nincs, csak erősen beszűkül a közönség érdeklődése. Jellemző, hogy volt olyan újságíró, aki azt kérdezte tőlem most az Elektra kapcsán: ezt az operát a világban játsszák? Hát persze, hogy játsszák, és nagyon sok minden mást is játszanak. Barokkot és francia szerzőket, Rameau-t és Berliozt is, és szlávokat, Prokofjevet és Rimszkij-Korszakovot, nemcsak a Borisz Godunovot, és sok minden mást is. Egyfajta furcsa kettős ellenállást tapasztalok. A törzsközönség ragaszkodik a jól bevált slágerdarabokhoz, ami részben természetes is. A fenntartók meg elvárják, hogy teltházak legyenek. Szomorú, hogy a Jenufa tavaly tíz-tizenöt előadás után már nem tudott teli házzal menni. Elfogyott a kíváncsiság. Öröm persze, hogy a szokásos decemberi Diótörőkre évekkel előre elfogynak a jegyek, de van ezenkívül még annyi minden más is. Jelentős, fontos és érdekes művek is. Nagyon szeretném, ha az Operaház repertoárja a jelenleginél sokkal-sokkal gazdagabb lenne.