Egy utazó kulturális nagykövet - Kelemen Barnabás

Szemtelenül fiatal, szemtelenül tehetséges, ráadásul szerény és közvetlen. Kelemen Barnabás, mióta megnyerte a 2002-es indianapolisi hegedűversenyt, jobban reflektorfénybe került, bár előtte is hangversenyek tucatjain lépett fel itthon és külföldön egyaránt. Debrecenben járt egy hangverseny erejéig, ekkor kaptuk diktafonvégre az ifjú művészt.

   - Előtte is részt vettem már versenyek tömkelegén, aztán azt hittem, ennyi már elég lesz - kezdtem kifáradni. Kimentem az egyik legnagyobb versenyre Brüsszelbe, amely egy hétig tartott, három nagy fordulóval. Harmadik lettem, így kaptam lehetőséget, hogy koncerteken játszhassak imitt-amott, főleg Európában. A brüsszeli versenyen ott volt az indianapolisi versenyigazgató, aki személyesen hívott meg az amerikai megmérettetésre. A naptáram arra az időszakra pont üres volt, de azért még néhány dolgot lemondtam a verseny miatt, gondoltam is, ha kiesem az elődöntőben - mert azért ez előfordulhat -, akkor se versenydíj, se koncert� Szóval szabaddá tettem a júliusi-augusztusi időszakomat, és nekiálltam gyakorolni.
   Indianapolisba tehát inkább meghívásos alapon lehetett eljutni, a versenybizottság többnyire ismerte a jelentkezőket, de persze ismeretlenül is lehetett pályázni a részvételre. Összesen 200 hangszeres jelentkezett a világ negyven országából, ami elég magas szám, végül 23 országból 52-en kerültek be a mezőnybe.

   - Milyen volt maga a verseny?

   - Ezek a versenyek fantasztikusan vannak megrendezve, a brüsszeli is, de talán ez az amerikai még jobb volt. Családoknál laktunk, akik nagyon zeneszeretők, hozzák-viszik, etetik a résztvevőket. A gyakorlási lehetőségek biztosítását tökéletesen megoldották, jók voltak a zongoristák is. A másik fantasztikus dolog pedig a versenyzők színvonala. Már a középdöntő mezőnye is olyan volt, hogy abszolút csak a pillanatnyi hangulat és minőség döntötte el, hogy a tizenhat versenyző közül ki az a hat ember, aki bejut a döntőbe. Mindegyik olyan kiforrott egyéniség, és valamennyiüknek olyan hangszertudása volt, hogy egyáltalán nem éreztem biztosnak, hogy bekerülök a döntőbe. Olyanok voltak mellettem, akikre messzemenőkig felnézek, óriási muzsikusok és nagyon nagy ellenfelek. Az életrajzokból kiderült, hogy a középdöntő tizenhatos mezőnyének legalább kétharmada valamelyik nagy hegedűverseny (Sibelius verseny, Paganini verseny, a hannoveri Joachim verseny) győztese, vagy dobogós helyezettje. Szóval kellett némi szerencse, meg persze pszichikailag is felkészültnek kellett lenni, hogy akkor és ott a lehető legjobbat hozza ki magából az ember.

   - Hogy zajlottak a fordulók?

   - Egy kötelező mű volt, modern, de romantikus hangvételű darab, amit kifejezetten a versenyre komponált a szerző. A többi művet pedig egy listából kellett kiválasztani, tehát abszolút szabadon választható darab nem volt. Az elődöntőben egy Bach darabot lehetett játszani, két Paganini caprice-t, és egy lassú ráadás-darabot. Ez érdekes csoportosítás volt, mert a lassú darabból kiérződött, hogy az embernek milyen lelke van, a Paganini-művek előadása a technikai felkészültségről árulkodott, a Bachnál pedig kiderült, hogyan szólaltatjuk meg a legnehezebb darabot.
   A második fordulóban egy Beethoven szonátát kellett játszani (bármelyiket választhattuk), és egy másik, későbbi szonátát. Persze ez utóbbit is a listából lehetett kiválasztani - én a Bartók szólószonáta mellett döntöttem. Ezeken kívül egy modern darabot is elő kellett adni, itt Richard Danielpur művével próbálkoztam.
   A döntőben két hegedűversenyt kellett előadni - egyet Mozarttól, és egy másikat a listából. Én Bartók II. hegedűversenyét játszottam, ami a szívem csücske, sőt, inkább közepe.

   - Az eredmény pedig: első díj és a nyolcból hat különdíj, lemezszerződés és negyven fellépési lehetőség. Jól hangzik, de hogy jut minderre időd, mikor vagy itthon?

   - A koncerteket 1-2 éven belül kell csak megvalósítani. Ezt úgy lehet beosztani, hogy eddig idén háromszor voltam kint, jövőre négy, maximum öt alkalommal megyek Amerikába, és igyekszem egy látogatás során több koncertet is adni. Sokat vagyok itthon, itt is sok hangversenyen lépek fel, legközelebb például a Tavaszi Fesztiválon.

   - Nevezhetjük ezt egy \"utazó kulturális nagyköveti\" státusznak?

   - Teljes mértékben.

   - Térjünk át a kamarazenére. A Bogányi testvérekkel alkotott trió is eredményeket ért el, mégis ritkábban lépsz fel ezzel a formációval, mint szólistaként. Mi ennek az oka?

   - Tibor is és Gergely is kiváló zenész. Fontos nekem ez a trió, és a kamarazenét a hegedűirodalom hangsúlyos részének tartom, mégis inkább szólistaként hívnak. Magyarországon nem igazán vannak meghívásaink. Talán azért is, mert a kamarazene itthon nem igazán népszerű. Amióta Finnországban megnyertük a kamaraversenyt, inkább oda kapunk meghívásokat, most is megyünk egy turné erejéig. Finnországban amúgy más a hozzáállás a zenéhez. Ott már egy ezer lelkes falu is rendez fesztivált, méghozzá igényesen.
   A finneknél valahogy másként támogatják a kultúrát. Érdekessé, vonzóvá teszik az emberek számára, azt érik el, hogy igény legyen a zenére, mégpedig a minőségi zenére. És talán az emberek is nyitottabbak erre. Jó lenne, ha Magyarországon is így alakulna.