Beszélgetés Hamar Zsolttal trentói versenygyőzelme alkalmából

Hamar Zsolt 1968-ban született Budapesten. 1994-ben zeneszerzés-, 1995-ben karmesteri diplomát szerez a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Ugyanabban az évben a Magyar Televízió Karmesterversenyén második díjat nyer. További díjai: 1996. Cadaques (Spanyolország) 2. díj és a zenekar különdíja, 1997. Lisboa (Portugália) 1. díj, 1999. Trento (Olaszország) 1. díj és a zsűri különdíja 1997. októbere óta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (azelőtt ÁHZ) első karmestere.

Café Momus: Miben különböznek a külföldi karmesterversenyek az itthonitól?
Hamar Zsolt: A Ferencsik Jánosról elnevezett magyarországi verseny egy tévés produkció, amely arról híresült el, hogy hihetetlenül nagy a program. Ennek egyszerű oka van: míg az összes többi versenyen az első fordulóban elég kevés művet kell bemutatni, de azt mindenkinek, s így reálisan összemérhetőek a versenyzők, addig ugyanez a Televízió számára unalmas lenne. Ezért olyan programot kell összeállítani, amely más-más művekből áll, de azért közel ugyanolyan nehézségű a karmester számára.
C. M.: Hány koncert jár a legutóbbi, trentói győzelemmel?
H. Zs.: Hivatalosan tizenöt, és ebben van opera is.
C. M.: A portugál győzelmed koncertjei tartanak még?
H. Zs.: Ez egy érdekes helyzet, mert az a győzelem nem igazán koncertmeghívásokban volt mérhető. Bár nyertem néhány hangversenyt is, de ennek a versenynek az volt az óriási előnye, hogy - mivel az EBU (Európai Rádiós Szövetség) égisze alatt került megrendezésre- sok olyan hangversenyt adtam, amit fölvett a rádió, és amit automatikusan átvett az EBU.
C. M.: Ha valaki 29 éves korára az ország egyik vezető zenekarának a karmestere, akkor mire vágyhat még? Mi jöhet még ezután?
H. Zs.: Azt gondolom, hogy előrelépés az, ha külföldön is meg tudom magamat mérettetni.
C. M.: Ezek a karmesterversenyek alkalmasak erre?
H. Zs.: Bizonyos értelemben ez is megmérettetés, de egy ilyen versenynek körülbelül annyi a kapcsolata az élethez, mint egy kresz vizsgának a tényleges autózáshoz. A karmesterverseny eszköz a tanulásra, a kapcsolatteremtésre, egyszóval a fejlődésre.
C. M.: És ez működik is?
H. Zs.: Hogyne. Az 1989-ben Magyarországon győztes En Shao nagy nemzetközi karriert futott be.
C. M.: Mennyire tudod magadat elfogadtatni egy zenekarral? Nem okoz problémát a fiatal korod?
H. Zs.: Én nem hiszek a diktatórikus karmesteri stílusban. Azt gondolom, hogy észérvekkel, udvariassággal az ember többet is elérhet. Ez egyenlőre úgy tűnik, hogy beválik.

C. M.: Miért pont téged hívott Kocsis Zoltán? Hallott koncerten, ismert valahonnan? Vagy mert a karmesterversenyen jól szerepeltél?
H. Zs.: Nem tudom. Soha nem éreztem bátorságot ahhoz, hogy ezt megkérdezzem, s ahogy őt ismerem, nem is biztos, hogy hajlandó lenne erre a kérdésre bármiféle választ adni.
C. M.: Milyen a kapcsolatotok Kocsis Zoltánnal?
H. Zs.: Azt hiszem, hogy ő minden idők talán egyik legnagyobb magyar muzsikusa. Ez nem személyes, hanem szakmai kapcsolat, ami nyilván alapvetően egyirányú, de hozzátenném, hogy bármikor együtt dolgozunk, beszélgetünk egy-egy műről, soha nem érzek benne lenézést, lekezelést. Partnernek tekint, és ez megtisztelő.
C. M.: Kit tartasz jelentős karmester egyéniségnek ma Magyarországon?
H. Zs.: Másodéves karmesterként Mihály András asszisztense lehettem az Akadémia zenekaránál. Az ő halálát követően Ligeti András érkezéséig minden koncertet más karmester vezényelt: Erdélyi Miklós, Medveczky Ádám, Kovács János... stb. Nekik mind én készítettem elő a zenekart, végighallgattam a próbáikat, amelyből sokat tanultam. Ugyanígy diploma után sok karmesterhez jártam be "hallgatózni". Nem tudnék senkit kiemelni. Lukács Ervintől Héja Domonkosig hosszan tart a sor.
C. M.: Kivel nehezebb próbálni, a "Bécsi Filharmonikusokkal", vagy egy technikai problémákkal küzdő vidéki zenekarral?
H. Zs.: Más a kétféle munka. Nem összehasonlítható abban a tekintetben, hogy a nagy zenekaroknál rendkívül kevés az idő. Kettő, maximum három próbát kap a karmester. Egy nem olyan híres együttes viszont nagyon tud lelkesedni, örülnek, ha egy problémát jól oldanak meg. Éppen ezért hosszabb a próbaperiódus is.
C. M.: Kikkel dolgozol a közeljövőben?
H. Zs.: Mindenek előtt a Pécsi Szimfonikus Zenekart kell említenem, hiszen rendkívül jó kapcsolatom alakult ki ezzel a fantasztikusan lelkes és nagyon tehetséges együttessel, amelyről azt gondolom, hogy egy-két éven belül az ország meghatározó zenekarává válhat. Itt az a megtiszteltetés ért, hogy állandó vendégkarmesterként évente többször is együtt játszhatunk.
C. M.: Hogy állsz a zeneszerzéssel, mikor írtál utoljára hangokat?
H. Zs.: Nekem a komponálás sosem ment könnyen. Egy nagyobb lélegzetű kompozíció megírása olyannyira igénybe vett, hogy utána általában valami nagyobb betegségen estem át. Mintha a húsomból tépkedném ki a hangokat. Ez egy határon túl már ijesztővé válik. Ennek ellenére egy éve, amikor Salzburgban Lorin Maazel asszisztenseként töltöttem két hónapot újra komponálni kezdtem.
C. M.: Hogyan lettél karmester?
H. Zs.: Tíz éves koromtól kezdve zeneszerzőnek készültem. Tanáraimtól ( Fekete Győr István, Petrovics Emil ) ezt tanultam, erre készültem, ez lett az életem. Tanulmányaim során azonban volt egy olyan pillanat, amikor kezdtem elégedetlen lenni addigi munkáimmal. Azt gondoltam, talán az lehet a hiba, hogy kevés kapcsolatom van az élő zenei gyakorlattal. Ekkor énekelni, harsonázni, ütőzni kezdtem, nagybátyám - a szintén karmester Hollerung Gábor - segítségével pedig a vezénylés művészetének rejtelmeiben igyekeztem elmélyedni. Egy évi tanulás után felvételiztem a Zeneakadémia karmester szakára, ahol tanárom, Lukács Ervin a kezdetektől bíztatott, érdemes mind több és több energiát szánnom e csodálatos hivatásnak.
C. M.: Mikor van több szerepe a karmesternek, koncerten, vagy a betanításkor ? Mindannyian emlékszünk a jelenetre, amikor Ferencsik János csak szemöldökével vezényelt. Ilyenkor az átlag nézőben, hallgatóban erősen megkérdőjeleződik a karmester fontossága.
H. Zs.: Azt azért érdemes megnézni, hogy mit játszott akkor az ÁHZ, amikor Ferencsik a szemöldökével dirigált. Valóban vannak olyan zenék, amelyhez - a szónak rendőri értelmében vett - karmesterre nincs szükség. Egy sokszor játszott, jól ismert Beethoven szimfónia esetében azonban fontos, hogy a dirigens a próbákon mindent aprólékosan előkészítsen, és személyiségét rányomva a műre atmoszférát, ihletet teremtsen a koncerten.
C. M.: Mi a véleményed a karmesterek körül kialakult sztárkultuszról?
H. Zs.: Alapjában véve nem értek vele egyet, de ebben a pillanatban ez tartja életben a hangversenyt, mint intézményt. Ma olyan korban élünk, amikor az emberek nem a film, hanem a sztárok kedvéért ülnek be a moziba, Hihetetlenül nagy szerepe van életünkben a reklámnak, ez alapján döntünk, választunk. A lényeg, hogy eljárjunk a hangversenyekre, hisz ott olyan zenéket hallhat az ember, amelyből csak épülhet.
C. M.: Magazinunk új rovata a zenészvicc rovat. Egy karmesternek melyik a kedvenc vicce?
H. Zs.: Rengeteg kedvencem van, de talán egy ezek közül:

A brácsa szólamvezető becsenget a karmesterhez. A feleség nyitja ki az ajtót.
- Jó napot. A karnagy urat keresem.
- A férjem tegnap meghalt.
- Ó, nem tudtam. őszinte részvétem. Viszontlátásra.
Másnap újra csenget.
- Jó napot. A karnagy urat keresem.
- Ember, nem érti, a karnagy úr két napja meghalt.
- Értem én, de olyan jó hallani.