„Akkor jöttem rá, hogy már lett belőlem valaki, amikor észrevettem, hogy engem is utánoznak” – interjú a 75 esztendős Kováts Kolossal

   - Mohácson született és már 18 évesen basszistaként került a Zeneakadémiára, ami szokatlan ebben a korban. Mi indokolta ezt a rendkívüli gyorsaságot? Volt szülői indíttatás?

   - Nem, senki nem volt művész a családban. Édesapám orvos volt, édesanyám szintén az egészségügyben dolgozott. Ugyan Mohácson születtem (édesanyám odavalósi volt), de Siklóson laktunk, ahol édesapám kórházi főorvosként dolgozott. 1957-ig éltünk Siklóson, amikor édesapám hat évig eltávozott a családtól az ’56-os forradalom következményeként. Édesanyámra hárult a családfenntartás, nagyszüleimhez költöztünk Pécsre. Ott jártam iskolába és gimnáziumba is. Már ekkor is énekeltem, főleg templomokban, de felléptem a Ki Mit Tud?-on és a Helikon Ünnepségeken is. A templomba az orgonaszó vonzott, szerettem a zenét. 18 éves koromban vettek föl a Zeneakadémiára.

   - Hadd kérdezzek bele! Hangszertanulás nem volt?

   - Siklóson jártam a helyi kántorhoz zongorára egy ideig. Pécsett, amikor már felmerült a lehetősége, hogy erre a pályára lépek, akkor jártam szolfézsra és zongorára, de ezek összességében nem voltak komoly tanulmányok.

   - A gimnázium sem kapcsolódott a zenéhez?

   - Akkoriban az volt a divat, hogy mindenki szerezzen az érettségi mellé egy szakmát. Én reálgimnáziumba jártam, a Széchenyibe, ahol rádiószerelés szakmát végeztem. Megvan az oklevelem is, de csak hobbiként űztem, nem dolgoztam igazán ebben a szakmában. Később, fiatal énekesként még itt-ott szerelgettem, de hamar abbamaradt, amikor már a saját hivatásomból is meg tudtam élni. Egy ideig még képezgettem magamat, de azután a technika elszáguldott felettem. De idehaza a házban az elektromos dolgokat és a gépészetet mind én terveztem.

   - Pécsett a ’60-as években elég aktív operaélet volt, ebből jutott valamennyi?

   - Mint gimnazista, énekeltem a Don Carlosban flandriai követet.

   - Az már komoly kórusfeladat, ráadásul egy gimnazistának. Kicsit többet megtudhatunk erről? Marczis Demeter volt II. Fülöp, ugye?

   - Igen, Marczis Demeter és Tréfás István volt Fülöp. A Nagy Lajos Gimnázium énektanára, Ivasivka Mátyás kórusokat vezetett a városban (s a későbbi feleségem volt nála a kórustitkár), sokszor hívott szólókat énekelni. Spirituálékat, sőt, egyházi műveket is énekeltünk fű alatt, amelyek a pécsi rádióban meg is vannak. Ő ajánlott be a Don Carlosba is. A flandriai követ hat főre írt unisono szólam a nagyjelenetben. Direkt erőteljes, átütő, sötéthangú basszusokat kerestek.

   - Ez hány éves korában lehetett?

   - 15 éves koromtól folyamatosan énekeltem, a Don Carlos idején 16 éves lehettem.

   - A pesti operaéletből mennyit tudott akkoriban?

   - Egyszer voltunk az Erkel Színházban is édesapámmal, mint néző.

   - Emlékszik, mit látott?

   - A Brankovics Györgyöt, Ilosfalvyra és Fodor Jánosra nagyon élénken emlékszem.

   - Milyen érdekes, mindkét opera később fontos szerepet játszott az életében. De hadd kérdezzek még vissza erre a nem tipikus indulásra! A kamaszkor a fiúknál mutálással szokott eltelni, nem pedig komoly férfiszólamok éneklésével.

   - Én nem mutáltam, vagy legalábbis nem vettem észre. Nekem soha nem volt csengő szopránhangom, az iskolai közös énekléseknél is mindig egy oktávval a többiek alatt énekeltem. Ezért azután nem is tudtak betenni kórusba.

   - Akkor hogyan indult az énektanulás?

   - Fülhallás után. A szüleim szerették az operát, s volt egy tölcséres gramofonunk. Én pedig éjjel-nappal hallgattam. Ahogy a fejemet a tölcsérnek támasztottam, rájöttem, hogy rezeg. Úgy „tanultam meg” ezeket az operaszámokat, hogy utánoztam. Megpróbáltam azt a rezgést a saját hangszálaimmal előállítani, amit hallottam.

   - Basszus áriákkal kísérletezett?

   - Nem volt még az sem meghatározható, hogy milyen hangfajba tartozom. Mindent utánoztam, persze nem művészi fokon, de a koromat meghazudtoló hangerővel és hangterjedelemmel. A mutálást tehát nem éltem át, nem is vettem észre.

   - Jó lett volna Horváth Zoltán rendezőt megkérdezni, hogyan emlékszik…

   - Bizony, Ő rendezte azt a bizonyos Don Carlost 1963-ban, később rendezett Fülöp királynak is Fertőrákoson, meg Sevillai borbélyban is dolgoztunk és emlékszem egy közös Kékszakállúra is.

   - Gyakorlatilag mire a gimnázium végére ért, megerősödött az éneklés iránti elhivatottság, így jöhetett a Zeneakadémia?

   - Nem voltam én annyira biztos magamban, mert nem volt előttem példakép. Én – apám után – orvos szerettem volna lenni, de az orvosi egyetemre nem vettek föl. Előtte ugyan kaptam némi segítséget, azt ajánlva, hogy ne Pécsre jelentkezzem orvosi egyetemre és Pestre nem küldik utánam a káderlapomat. (Érdekesség, hogy a Zeneakadémiára sem küldték el.)

   - Ez a múlt sokáig kísértette?

   - Ez a családi árnyék, ami édesapám miatt rám vetült, teljesen elmúlt, miután eljöttem Pécsről. Ennek ellenére rosszindulatot nem tapasztaltam ott sem, inkább szánalommal voltak irántam. Pécsre költözésünk után kezdetben nagyon nehezen éltem meg, hogy nekem nem lehetett jeles a magatartásom, s a bizonyítványom hármasra romlott, persze nem véletlenül. A nevem mellett az osztálynaplóban volt egy X odaírva. Később ezt megszoktam, s voltak tanárok, akik éreztették is szimpátiájukat.

   - Végül tehát mégsem vették fel az orvosira. A Zeneakadémia simábban ment?

   - Feleségemmel több, mint 60 éve ismerjük egymást, abban az időben közelebb állt a zenéhez, később matematika-kémia szakos tanár lett. Ő írt egy levelet Forrai Miklósnak, aki a Zeneakadémián dalirodalmat és kamaraéneket tanított. Amikor 1965-ben a Ki Mit Tud?-ban szerepeltem, ott volt a zsűriben. Feleségem írt neki, hogy meghallgatna-e? Felmentem Budapestre és meghallgatott Lukács Miklóssal együtt, aki az Operaház igazgatója volt.

   - És tanított a Zeneakadémián…

   - Bizony. Elénekeltem nekik a Fülöp-áriát és a Sarastro-áriát. Csak annyit mondtak, hogy ezzel menjek a felvételire is. Így is történt és felvettek. De akkor azért még bennem volt, hogy egy év múlva újra megpróbálom az orvosit. Az első év végén viszont azt javasolták tanáraim, hogy a második-harmadik évfolyamot összevonva végezzem el. Onnantól éreztem biztonságban magamat, hogy odavaló vagyok.

   - Ez az ajánlat ritkaság volt?

    - Akiben látták a fejlődést (és akire szükség volt), az kaphatott ilyen ajánlatot. Akkoriban fiatal basszista kevés volt. Később egyébként még akartak „ugratni”, hogy a negyedik-ötödik évet is vonjam össze, de akkor én ezt nem vállaltam, mert éreztem, hogy még sok tanulnivalóm van. Én zenével komolyan 18 éves koromban kezdtem el foglalkozni. Így is négy év alatt végeztem el az ötéves képzést, s 22 évesen a Magyar Állami Operaház tagja lehettem.

   - Egyetlen képet látok itt kitéve a szobájában: Varga Pali bácsiét…

   - Jaj, nagyon kedves tanárom volt. Ez volt az egyik fő ok, amiért nem vontam össze a két utolsó évet. Ő volt az idegen nyelvű szereptanár a negyedik-ötödik évfolyamon. A szinte teljes repertoárt tőle tanultam. Német, olasz és francia nyelven, sőt még csehül is tanított (egyébként prágai születésű volt). Hihetetlenül ismerte a zeneirodalmat, tőle lehetett tanulni. Nem volt kötelező tantárgy, inkább csak egy lehetőség. Az évfolyamtársaim nem igazán éltek ezzel a lehetőséggel, rajtam kívül Sass Sylvia járt hozzá, amikor csak lehetett. Mi mentünk hozzá a heti egy alkalom helyett háromszor-négyszer is. Nagyon komoly repertoárt tanított meg eredeti nyelven, ami gerincét képezte a későbbi pályámnak.

   - Amikor bekerült az Operaházba, hamar követték egymást a főszerepek, szinte megtanulni sem lehetett, olyan tempóban, de nyilván akkorra már „torokban voltak”.

   - Szerencsém volt, mert már a főiskolán azokkal a szerepekkel láttak el, amiket utána megkaphattam a színházban. Amit az operaszakon megtanultam, azt mind elénekeltem. Lukács Miklós is tanított, az énektanárnőm Révhegyi Ferencné volt és egy nagyon jó korrepetitor foglalkozott velem, Eőry Zsuzsa.

   - Révhegyiné Olga néni legendás énektanár volt, rengeteg nagyszerű énekes jött ki a keze alól. Mi volt a titka?

   - Velem az volt a titka, hogy engem békén hagyott. Nem feszegette a hangom határait, pedig főiskolás koromban a tenoristákkal is tudtam skálázni.

   - Tényleg, valaki mesélte, hogy hallotta Öntől abban az időben Valentin imáját…

   - Azt is énekeltem, sőt operettet tenorfekvésben: Bob herceget, Marica grófnőt, Vágyom egy nő után-t. Megvan felvételen. Azt gondolom, hogy lehettem volna nemcsak basszista, de arra volt leginkább szükség. És persze a hangom lefelé tendált és békén hagytak. Olga néni meghallotta az emberekben a lehetőséget és nem nagyon piszkálta az illetőt. Mindjárt a felvételi után odajött, megfogta a kezemet: „Fiacskám, Maga az én tanítványom lesz, ne engedje magát elcsábítani!” Ez volt az első mondata hozzám.

   - Pedig akkor a főiskolán tanított egy sor nagy név…

   - Persze, Sípos Jenő, Réti József, Kutrucz Éva, Sziklay Erika. Tényleg kaptam ajánlatot másoktól is, de én maradtam Olga néninél. Voltak évfolyamtársaim, akik végigjárták az egész tanári kart.

   - Találtam egy újságcikket, idézem: „A legnagyobb ígéret Kováts Kolos, benne már most harmonikusan együtt van mindaz, ami az értékes művészi karrierek előfeltétele. Nagy és szép, természetes – basszbariton – orgánum. Jó technika, légzés és hangképzés szempontjából egyaránt. Kiváló hajlam a különböző regiszterek egységes színben való összefogására. Feltűnő muzikalitás, érzékeny megjelenítő-reagáló képesség”… stb. A Muzsika szakírója írta az egyik operavizsgájáról. 1970 nyarán pedig megkínálták az Operaház magánénekesi státuszával.

   - Egy évig ösztöndíjas voltam, mint mindenki, de így volt. Még előtte volt az Erkel-énekverseny, amit sikerült megnyernem.

   - Volt még más énekverseny sikere is…

   - 1973-ban a Rió de Janeiro-i Énekversenyen győztem, és ’74-ben a moszkvai Csajkovszkij-versenyen II. helyezést értem el. Minden versenyből nagyon sokat profitáltam, a moszkvaiból talán a legtöbbet. Kiderült, hogy fekszik nekem az orosz nyelven éneklés, azt követően sok orosz nyelvű produkcióba kaptam felkérést. Talán a legnagyobb dicsőség volt Ghiaurov Borisza mellett Piment énekelni, s azokon az előadásokon még Atlantov és Mazurok is fellépett.

   - 1970-ben lett az Operaház tagja, volt egy kisebb szerepe Szokolay Hamletjében, de mindjárt utána következett Gvárdián főszerepe A végzet hatalmából.

   - Gvárdiánt már a főiskolán megtanultam mindkét nyelven. Előbb énekeltem magyarul, de nem sokkal később már külföldön olaszul is bemutatkoztam vele. A Don Carlos Fülöp királyát pont fordítva, előbb énekeltem el Frankfurt am Mainban (1972-ben) és csak másfél évvel később az Operaházban.

   - De még azelőtt elkészült az az opera-keresztmetszet, melyen Kóródi András vezényelte ebben a szerepben. 24 évesen nem tűnt merészségnek egy ilyen fiatalemberre bízni ezt a hatalmas feladatot? Egyáltalán, hogy jött össze ez a frankfurti előadás?

   - Ioan Holender akkor még nem volt igazgató a bécsi Staatsoperben, impresszárióként tevékenykedett. Hallott itthon énekelni többször, hívott fellépni. Akkoriban olyan rendszer volt, hogy nem hívhatott közvetlenül, hanem az Interkoncerten keresztül próbálkozott (ez egyébként a későbbiekben oldódott). Az Interkoncert megkérdezte az Operát, hogy ráérek-e és csak akkor szólhatott nekem, amikor az Operaház rábólintott. Egyszer összefutottunk Holenderrel Pesten és nekem szegezte a kérdést: „nem ér rá soha, annyira be van fogva?”. Kiderült, hogy hívott több alkalommal, de sosem kapott pozitív választ. Megbeszéltük, hogy mindig küld egy másolatot a felkéréseiből, én pedig előre megkerestem az operai illetékest. Így kerültem ki, Holender révén. Frankfurtban ott akartak fogni, akkora sikerem volt, négyéves szerződést ajánlottak. Vacilláltam is, mert Pesten nem volt saját lakásom. Vidéki ember lévén akkoriban különböző megszorítások akadályoztak saját lakás szerzésében. Végül Lukács Miklós oldotta meg a helyzetet, aki azt mondta, hogy aki elmegy, az már nem fog visszajönni. És szerzett nekem egy mentességet, így vehettem egy szövetkezeti lakást. A beugrót pont ki tudtam fizetni az Erkel Énekverseny díjából. Holender meg is sértődött, amiért visszautasítottam a frankfurti ajánlatot, de későbbiekben azért sokszor hívott.

   - Az első években a Gvárdián után szép egyenletesen jöttek az újabb feladatok, csak sorolom: Gremin, Sarastro, Doszifej, Pomádé, II. Fülöp, Pagano, Pimen és még csak négy-öt év telt el. Ezek mind meglett, idős hősök az esetek zömében, kivétel nélkül ötven felettiek, de van köztük aggastyán is. Ez nem okozott disszonanciát?

   - Más huszonnégy évesen énekelni Fülöpöt és más hatvannégy évesen. Disszonancia volt az is, hogy erősebben kellett sminkeljek, később pedig hozzáöregedtem a szerepkörömhöz. Ez a szerepkör pedig nagyon-nagyon sokáig nem változott, csak egyre bővült. A pálya végén, nyugdíj környékén léptem hátrébb és akkor jöttek kisebb feladatok. Már nem Sarastrot énekeltem, hanem Öreg papot.

   - Némely szerepet rendkívül hosszú ideig énekelt, megint csak néhány szám: Gvárdiánt 38, II. Fülöpöt 39, Gremint 42, Sarastrot 43 évig.

   - Amióta az Operaház áll, én tartom előadásszámban a rekordot Sarastroval. 181 előadást énekeltem csak itt. Az utánam következők mind száz alatt vannak, még Székely Mihály is.

   - Ennek talán olyan oka is lehet, hogy Tóth Aladár előtti időszakban nem ment olyan sokat a Varázsfuvola, mint utána és Székely akkor már nem volt fiatal énekes, és fiatalon hunyt el.

   - Én sosem láttam Őt élőben, a felvételeit sokat hallgattam, fiatalon még utánoztam is, mert olyan sokszor hasonlítottak hozzá. Utána rájöttem, én nem leszek olyan sosem, mint Székely Mihály, nekem meg kell keresnem a saját hangomat és a saját egyéniségemet. Tanulni lehet mástól, de nem szabad utánozni. Akkor jöttem rá, hogy már lett belőlem valaki, amikor észrevettem, hogy engem is utánoznak.

   - Amikor bekerült a Házba, néhány hasonlóan fiatal basszista pályája is elindult néhány év eltéréssel. Jó ideig párhuzamosan futottak pályáik. Begányi Ferencre, Gregor Józsefre és Polgár Lászlóra gondolok. Ez egyfajta verseny is volt Önök között?

   - A közönségnek az az érdekes, hogy ’ezek rivalizálnak’. De mi nem rivalizáltunk. Gregor Jóskával és Polgár Lacival még volt Három basszus koncertünk is, itt a plakátja. Mi mindig valahol máshol voltunk, Jóska eleve Szegeden élt, Laci nagyon sokat járt külföldre, végül ott is telepedett le. Én is sokat jártam a világot, Feri is ment, de Ő nem olyan gyakran. Mi négyen egymásra voltunk utalva. Ha egyikünk vagy másikunk elutazott, a váltótársnak kellett itthon tartani a frontot. Nekünk ezt meg kellett beszélni és ez működött is. Néztük a naptárunkat, ki mikor és hova megy. Nem ellenfelek, hanem egymásra utaltak voltunk. Olyan is volt, hogy átadtunk egymásnak egy-egy felkérést, ha az nekünk nem egyezett. Polgár Lacival még üzlettársak is voltunk a Pentaton kft-ben.

   - Menjünk vissza a szerepekhez! Azt láttam, hogy eleinte még kapott Wagner szerepeket, Fafnert vagy Madarász Henriket, de később már nem. Vagy nem kért?

   - Nem kértem. Fafnerrel még nem volt problémám, az nem akkora szerep, de Madarász Henrikkel meggyűlt a bajom. Én rengeteget énekeltem akkoriban. Évi 60 előadásra voltunk kötelezve és bizony volt, hogy én azt teljesítettem. Minden nap énekelni kellett, vagy próba vagy előadás volt. Madarász Henrik utáni napon Sarastrot énekelni nekem nem esett jól. A Verdi-repertoárral, Mozarttal, Muszorgszkijjal, Gounod-val nem voltak ilyen problémáim, azokat a szólamokat tudtam egymás után énekelni. Wagner ebből a szempontból is más volt, így azt nem kértem. Volt felkérésem Wotanra, Hagenre, de ezekből inkább kimaradtam. Nyugdíjasként Titurelt énekeltem.

   - Amikor bekerült a szakmában, idehaza a realista operaszínpad dívott, Mikó András és Békés András rendezett elsősorban. A mára itthon is elszaporodott, új szellemiségű operarendezésekkel először külföldön találkozott?

   - Ott már korábban megjelent. Én el tudtam fogadni, de szeretem, ha egy darab a klasszikus korában játszódik, ahogy megírták. És vannak olyan darabok, amelyek elbírják. Hogy mi a Varázsfuvolának a kora, azt nem tudja megmondani senki. De a múltkor láttam a tévében egy párizsi operarendezést, a Bohéméletet, ami az űrben játszódott. Hát! És az a bosszantó, hogy csodálatos hangok énekelték. Szkafanderben és ezt pont egy párizsi operaházban!

   - A 70-es években nem volt könnyű külföldre kijutni, de a sikeres énekversenyek ebben biztosan segítettek.

   - Az első külföldi utam egy lemez volt. Akkor ismerkedtem meg Lamberto Gardellivel és mindjárt meghívott egy lemezfelvételre. A Tell Vilmost fantasztikus szereposztással vette fel Londonban, Montserrat Caballé, Nicolai Gedda, Gabriel Bacquier partnereként. Ott kezdődött a külföldi karrierem. Gardelli egyébként sokat járt hozzánk és onnantól kezdve, minden olyan darabjában, ahol volt basszus szerep, engem kért.

   - 1976-ban kijutott Amerikába is, ott A végzet hatalmával debütált.

   - Igen, San Franciscoban, Raina Kabaivanska volt Leonóra és akkor énekelhettem először Ilosfalvy Róberttel, akit ott ismertem meg.

   - Drukkos helyzet egy ilyen produkcióba bekerülni külföldön?

   - Ha az ember nagyon tisztában van a dolgával, nem annyira. Én addigra már több helyen énekeltem olaszul is Gvárdiánt, így az nem volt drukkos helyzet. Az volt igazán drukkos, amikor valamit először énekeltem, amikor ott kint debütáltam egy új darabban. A frankfurti Fülöp az pont ilyen volt.

   - Kékszakállú. Először koncerten énekelte, ha jól rémlik.

   - Huszonhét évesen kaptam meg először a Kékszakállút. Utólag azt mondom, hogy az első Fülöp idején nem voltam elég érett rá, de huszonhét évesen a Kékszakállú pont időben jött, az a szerep amúgy sem annyira függ az életkortól. Akkor már gondolkodásban és hangban is készen álltam rá. Oberfrank Gézával tanultam meg. Nagyon sokáig dolgoztunk rajta. Majd csináltunk egy koncertet vele a Zeneakadémián, utána a MÁV Zenekarral külföldön, Németországban, Svájcban egy nagy sorozatot. Szőnyi Olga volt a partnerem ekkor. Valamivel később Solti György először jött haza és keresett énekeseket a Kékszakállúhoz. A Zeneakadémián hallgatott meg és felkért, hogy énekeljem el a lemezén. Ez a lemez volt a Kékszakállú-karrierem indulása, egy csomó felkérést kaptam. Megkeresett Doráti Antal is, aki ugyan ismerte a lemezt, de szeretett volna személyes tapasztalatot szerezni. A Hilton Szállóban lakott, ott találkoztunk és átmentünk a Kalocsa étterembe, ahol volt egy zongora. Doráti leült a zongora elé és fejből eljátszotta a mű bevezető zenéjét. Amikor beléptem, hogy „Megérkeztünk…”, lecsukta a zongorát és azt mondta: „csakugyan”. Ennyi elég volt neki, ez olyan mesébe illő valami volt. Utána nagyon sokat énekeltem vele, Európában, Amerikában, színpadon és koncerten. Színpadon pedig legelsőnek a milánói Scalában énekeltem, Marton Éva partnereként. A pesti Operában csak egy évvel később kaptam meg. Itthon három rendezésben énekeltem, szerte a világban összesen 15 színpadi rendezésben léptem föl.

   - Gyakran énekelt nem magyar partnerekkel is…

   - Nagyon sokszor. Az egyik legérdekesebb élményem Petra Langgal esett, aki úgy énekelte a szöveget, mintha magyar lett volna. És azt is kihallottam, hogy mely lemezek alapján tanulta meg, mert ilyen tökéletes kiejtést csak hallás után lehet elsajátítani.

   - Talán Várady Júliától?

   - Vele is énekeltem.

   - Kékszakállút?

   - Igen, de az első frankfurti Don Carlosomban Ő volt Erzsébet is.

   - Volt olyan ritkaság, amit idehaza nem énekelt?

   - Meridában és Barcelonában egy emlékezetes másfél hónapos nyári turné keretében színpadon Caballé, Obrazcova és José Carreras partnereként léptem fel Cherubini Médea című operájában. Carreras akkor gyógyult föl a betegségéből.

   - Mi a véleménye a magyar vagy eredeti nyelvű operajátszás dilemmájáról?

   - A repertoárom 50 %-át két nyelven énekeltem. Én 1970-ben kezdtem, akkor még minden magyarul ment, csak a 90-es években kezdtünk el eredeti nyelvű előadásokat létrehozni. Idehaza magyarul sokkal jobban el lehet hitetni az adott szituációt a közönséggel, ha jó az a magyar fordítás és ha jó az előadó szövegkiejtése. Hiába van szövegfeliratozó, az nem ugyanaz. Az a közlés a Fülöp-ária elején, hogy „Sohasem szeretett…” mindenki számára egy pillanat alatt közérthetővé teszi az ária legfőbb gondolatát. Énekelni általában könnyebb eredeti nyelven, hiszen arra komponálta a szerző.

   - Mi változott egy hosszú pályán az idő múlásával?

   - Én mindig lassan tanultam, de utána azt bármikor fel tudtam idézni. Ma is szinte bármelyik szerepemet el tudnám énekelni, persze fejben. Mire megérik az ember, maximumra ér emberileg, veszít az erejéből, nemcsak a hangjából, de a tanuláskészségéből is. Ma már nem vállalkoznék Kékszakállúra, Mefisztóra, ilyenekre, de Verdi-szerepeimet annyit énekeltem, hogy még ma is be tudnék ugorni, ha szükség lenne rá. Fülöppel és Sarastroval előfordult ilyen.

   - Vezet nyilvántartást előadásairól?

   - Feleségem és Krisztina lányom levették ezt a vállamról. Én is használom az operaházi adatbázist, a DigiTárt.

   - A tanítás nem környékezte meg?

    - Amikor a Zeneakadémiára hívtak, még nagyon sok feladatom volt. Én úgy nem vállaltam, hogy csak papíron vagyok ott és a tanársegéd foglalkozik a növendékkel. Később kétszer is hívtak Pécsre, de én, amikor tanítok, akkor én bizony előéneklek, még a tenoristáknak is. Végül a távolság miatt nem vállaltam és mert akkor született az unokám. De Majkon többször részt vettem kurzuson, annak mindig nagy sikere volt. Én úgy szerettem tanítani, ha nemcsak egy ember van jelen. Ha valaki profitálni akar belőle, az is sokat segít, ha csak beül hallgatni.

   - Milyen életmód kell egy ilyen hosszú pályához?

   - Nem tudnék ehhez tanácsot adni, mert minden ember más. Di Stefano lumpolt, Caruso szivarozott, Ridderbusch sörözött és sorolhatnánk. Nálam ezek a dolgok kimaradtak, de nem azért, mert annyira visszafogtam magam. Nekem arra kellett vigyázni, hogy kondícióban legyek, hogy a testsúlyom, a tüdőm és a szívem rendben legyen. Ezért elég sportos életet éltem. Kerékpároztam és úsztam. Még ma is kerékpározom, de ide a hegyre már robogóval jövök föl. Van egy garázsom az Opera környékén és ott átnyergelek kerékpárra és a városon belül azzal közlekedem. Ha jó az idő, a garázsig is motorral megyek le. Én 8 km-re lakom az Operaháztól, régebben olykor naponta kétszer is megjártam oda-vissza biciklivel.

   - Még ma is rendszeresen közreműködik koncerteken.

   - Hogyne. Mozart Requiemet, Verdi Requiemet, IX. szimfóniát ma is elvállalok, ezeket régen is rengeteget énekeltem. Ha felkérnek, örömmel megyek. Karbantartom a hangomat, mindennap éneklek. Hetente van a Bazilikában egy koncertem és rendszeresen járok templomba, ott a népénekeket mindig éneklem. Budaörsön és a gazdagréti Szentlélek templomban rendszeresen megfordulok. Ha vidéken vagyok, ott is látogatom a miséket és néha bizony rám csodálkoznak.