\"A művészet mindig kompromisszumkész volt.\" (Interjú Hollerung Gáborral)

   Megalakulásának tizedik évfordulóját ünnepli idén a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar, amely kezdettől törekedett arra, hogy repertoárját a megszokottól eltérően építse fel. Az együttes azonban nem csak ebben különbözik a többi hazai zenekartól: az első olyan szimfonikus zenekar, amelynek fenntartója egy önkormányzat, ráadásul komoly küzdelmet kellett folytatnia, hogy megtalálja a helyét a hazai zenei palettán. Hollerung Gábor igazgató-karmesterrel beszélgettünk.

   - A tízéves zenekar fiatalnak számít a hasonló együttesek között. Mekkora tekintélyt sikerült kivívnia az eltelt idő alatt?

   - Erre nehéz válaszolni - attól függ, kitől kérdezi? Én szerénytelenség nélkül azt merem mondani, hogy a zenekar elég jó ázsiót vívott ki magának tíz év alatt. Óriási fejlődésen mentünk keresztül, a zenekar nagyon sokra képes, és ezt sok velünk együttműködő vendégkarmester is megerősíti. De a magyar zenei életnek meglehetősen sok szegmense van, ahol eltérő módon értékelnek bennünket. Soha nem rejtettem véka alá azt a véleményemet, hogy elég konzervatív a magyar zenei élet, ugyanakkor van egy öröklött reflexünk: hogy félünk egymástól. Minden kezdeményezéssel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy ez mit vesz el a közös tortából?

   - Pénzről vagy ázsióról van szó?

   - Mindkettőről. Persze, kérdés: hogy mi is az ázsió? Nem szeretném nevesíteni a dolgot, de a magyar zenei életben tetten érhető még egy furcsa magatartás: az, hogy az értékeket csak egy szűk szegmensben szeretnék elismertetni, és ez a szűk szegmens történetesen mindig az illető maga. Van egy demokratikusabb, kevésbé kirekesztő, önmenedzselő magatartás is, és szerencsére van olyan is, amely felismeri, hogy együttesen könnyebb túllépni bizonyos nehézségeken. Alapvetően arról van szó, hogy ki hogyan vizionálja a saját pályáját.

   - Önök hogyan vizionálták?

   - Másképpen, mint a többiek. Egyszerűen azért, mert dolgokat nem érdemes ugyanúgy megismételni. Sok kis Nemzeti Filharmonikusokra nyilván nincs szüksége az országnak. Mi voltunk az első zenekar, amely ilyen fiatal zenészekből stabil zenekart hozott létre, és azt ilyen színvonalra felfejlesztette. Némileg más a próbaszisztémánk, és egy bizonyos mértékű pedagógiai szemlélettel gondot fordítunk arra, hogy a produkciókban résztvevő muzsikusok abból a lehető legtöbbet tanulhassanak. Ezért a repertoárunk is egy kicsit más. Olyasmit is belerakunk egy koncertprogramba, amit más esetleg nem.

   - Például?

   - Sok kortárs művet játszunk. Magyarországon pl. Lutoslawskit olyan fesztiválokon szokás játszani, ahol a szervező tudja, hogy a közönség minden hájjal megkent, és ezért jön be. Én természetesnek tartom, hogy egy ilyen művet egy Beethoven vagy egy Brahms művel egy estén adunk elő. És sokszor játszunk olyan külföldi darabokat, amelyek itthon nem ismertek vagy nem divatosak. Egyszerűen azért, hogy képet kapjunk, hol tartunk a zenei világban.

   - Ahhoz, hogy ez siker legyen, speciális közönség is kell?

   - Nem. Az kell, hogy az ember kivívja a közönség bizalmát. Én csak azt adom elő, amiben hiszek. Ez teremtette meg ezt a bizalmat.

   - Mennyire ismert a zenekar a saját közönségén kívül?

   - Úgy gondolom, hogy a zenekar törzsközönségéhez nem tartozó zenebarátok között is jó a zenekar megítélése. Ennek ellenére vannak olyan területek, és a közönségnek egy olyan rétege, ahová nem tudunk bejutni, csak azért, mert bizonyos emberek úgy mondanak rólunk véleményt, hogy nem is hallottak bennünket.

   - Melyek ezek a területek?

   - Magyarország egyetlen komolyabb zenei fesztiválja sem foglalkoztat bennünket, és a zenekar megítélése, a publicitása sem feltétlenül olyan, amilyen a teljesítménye alapján elvárható lenne. Túlságosan szerteágazó lenne, de érdekes - éppen a Fáy-ügy kapcsán - arról beszélni, hogy végül is milyen itthon a kritika helyzete? Annyit leszögezhetek, hogy Fáy írásai nem tekinthetők zenekritikának. Lehet ezeket azért közölni, mert olvasottak, és helyenként valóban szellemesek, de azt a látszatot kelteni, hogy ezek zenekritikai értékű írások, viszont már szerkesztői hiba. Szóvá tehetem azt is, hogy a Dohnányi Zenekar egyetlen koncertjét sem közvetítette eddig közszolgálati televízió. Azt azért nem mondom, hogy reggeltől esti ezekkel a problémákkal foglalkozom, de az elmúlt tíz év kapcsán ezekről is szót kell ejteni.

   - A zenekarnak csapást kellett vágnia a magyar zenei életben. Mi volt a legnehezebb, amivel szembesülni kellett?

   - A magyar zenei életben nem lehet csapást vágni. A legnagyobb gondot, természetesen, a pénz jelentette. A szerencsénk az volt, hogy a XXII. kerületi önkormányzat egy adott pillanatban felismerte, mennyire fontos a lokális kultúra, és ezt támogatta. 1993-ban, amikor a zenekar már bejárta a fél világot, és elismerést szerzett magának, de nehéz anyagi helyzetbe került, az önkormányzat beszállt néhány millióval. Mindig többet kaptunk, minthogy éhen haljunk, de kevesebbet annál, hogy rendesen működjünk. Mégis, ez a küzdelem nemcsak számunkra termett babért, hanem ennek hatására most már az újpesti önkormányzat is támogat egy zenekart. Valamit elkezdtünk, és biztos vagyok abban, hogy ez a jövő.

   - Legutóbb a zenekar neve a meghiúsult Sztálin-koncerttel kapcsolatban merült fel. Ez jót tett az együttesnek, vagy inkább ártott?

   - A Sztálin-koncerttel kapcsolatos véleményemet megpróbálom sommásan elmondani. Ki merem mondani, hogy - nem csak ezzel kapcsolatban - gyakran előbb kiáltunk gyilkost, minthogy meggyőződnénk arról, hogy van-e egyáltalán áldozat. Szó sem volt arról, hogy ez a hangverseny egy Sztálint-dicsőítő koncert akar lenni. A diktatúra és a valódi művészet viszonyát és Sztálin halálának zenére gyakorolt hatását vizsgálta volna. Egymás mellé raktunk volna három darabot: Prokofjev és Hacsaturján Sztálint dicsőítő műveit, illetve Sosztakovics X. szimfóniáját, amely Sztálin halála után született, és az irodalom az első Sztálin-ellenes alkotásként tartja számon.

   - De mégis mi váltott ki ekkora ellenkezést?

   - Van egy nagyon nagy probléma a magyar társadalomban: napi politikai érdekből történelmietlenül tekintünk közelmúltunkra. Én úgy gondolom, minden generáció igyekezett alkalmazkodni az életkörülményeihez, és ezért egyiket sem lehet elítélni. És azokat sem lehet egyértelműen elítélni utólag, akik egy adott pillanatban hisznek valamiben, még ha az olyan kártékony eszme is, mint a sztálinizmus. Nem lehet azt állítani, hogy aki 1949-ben írt egy Sztálin-kantátát, az bűnöző. Én teljes mértékben megértem a koncerttel kapcsolatos érzékenységet, de azt tapasztaltam, hogy nem azok voltak érzékenyek, akik ezt a korszakot megélték. Én azt gondolom, ez a koncert is segített volna abban, hogy szembesüljünk ezekkel az ellentmondásokkal.

   - Végül is mennyire ártott a zenekar megítélésének az ügy?

   - Azt szokás mondani, hogy teljesen mindegy, mit beszélnek, csak beszéljenek rólunk valamit. De azért ártott nekünk az ügy. Kaptunk például olyan telefont, hogy ha igaz, hogy ilyen alkalomból játszottunk volna, akkor a telefonáló a többet be nem teszi a lábát a mi koncertjeinkre. Én inkább azt mondanám, hogy a világnak nem jó a vagdalkozás és az intolerancia. Valamit nem szabad elfelejtenünk: a művészet soha nem volt annyira meg nem alkuvó, mint amilyennek láttatni akarjuk. A művészet minden hatalommal eltartatta magát, törleszkedő, kompromisszumkész volt, de ennek legtöbbször semmi köze nem volt ahhoz a valós művészi tartalomhoz, amit a hatalomnak látszólag alázatosan átnyújtott.